Írásművészetének, szépségeszményének, emberségének ihletforrása Farkaslaka, az "angyali falu". Már kora gyermekségétől magába szívta a hagyományok tiszteletét, a népszokások gyakorlását, a babonás hiedelmek iránti érdeklődést, a népköltészet szeretetét. Játékos képzelete a mindennapok valóságából - a "nehéz szegénység", a mostoha természeti viszonyok, a társadalmi elszigeteltség, a komor történelmi események - egy mesebeli világba menekíti.
Fogékonyságát a költői szépségek iránt édesanyja alakította: "Anyám virágos ágakat mutogatott nekem, melyeken harmatosak voltak a levelek, virágai játékosan villództak a változó fényben, s azoknak szirmai céltalanul szálldostak néha, mint a pelyhek".
Amihez Tamási Áron hozzáért, az menten megszépült. Az ő szemén keresztül a valóság mesevilág, nála a sötétség is tündérfényekkel világít. De Tamási Áronnál a mese is a valóság súlyosságára és bánataira vall; az ő szemén keresztül az állatok és a fák is a világ nagy összefüggéseit példázzák; nála ugyan minden agyafúrt székelységgé válik, de az ő székelysége maga az ezerarcú emberiség. A lélek nagy gyönyörűségei közé tartozik Tamási Áron novelláit olvasni, és ez a nagyon nagy, nagyon
művészi novellaíró úgy mellékesen kitűnő regényeket és igen egyéni hangú, szívhez szóló, jó drámákat is írt.
1966.05. 26. halt meg.
Farkaslakán helyezték örök nyugalomra.
Kányádi Sándor (1966) verséből idézzük: "Kívánhat-é ember többet / Derékaljnak szülőföldet / S két cserefa tömött árnyát / szemfedőnek."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése