A hópihe története a levegőben lévő vízpárával kezdődik. A tengerek, tavak, folyók párolgása, a növények párologtatása során vízgőz kerül a levegőbe, amely a magasan fekvő, hideg légrétegekbe érve kicsapódik - a vízmolekulák, parányi vízcseppecskéket formálva, hozzátapadnak a levegőben szálló porszemcsékhez. E kicsiny cseppecskék sokasága a felhő.
Télen, amikor a légrétegek hűlni kezdenek, a cseppecskék némelyike jégkristállyá fagy. A parányi jégdarabok környezetében a vízpára kifagy a jégkristály felszínén. Egyre több és több vízmolekula tapad a kristály felületére, amely csak hízik és hízik. Így növekszik a hópehely. Végül annyira megduzzad, hogy a súlya lehúzza, és csapadék formájában a földre hull.
A hópehely növekedése önmagában is érdekes természeti jelenség, azonban több annál: a hókristály a legegyszerűbb képviselője az önszerveződő rendszereknek. Sejtjeink növekednek, osztódnak és bonyolult szervekké állnak össze. A folyók vékony erecskékként indulnak, összefolynak, elágaznak, s végül behálózzák a szárazföldek szövetét. Az univerzum anyaga bolygókat, csillagokat, galaxisokat formál, melyek a távolságskála összes hozzáférhető szintjén, nagyon hasonló mintázatot alkotva töltik ki a világegyetemet. E rendszereknek közös jellemzője, hogy központi elem és külső tervezettség nélkül, pusztán lokális kölcsönhatások eredményeképpen jönnek létre, és egyfajta koherens, globális, gyakran fraktálszerű mintázatot formálnak meg, amely esetenként bonyolult feladatokat képes ellátni. Pontosan ilyen a hópehely is. Növekedésének tanulmányozása talán hozzásegíthet ezeknek az rejtélyes, univerzális mechanizmusoknak a jobb megértéséhez.
Mert kétségkívül van valami rejtélyes abban, ahogyan ez a bonyolult, szimmetrikus tünemény, a hópehely, egyszercsak spontán módon megformálódik a "semmiből".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése