Boldogság, szomorúság..

"Milyen színű a szomorúság? – kérdezte a csillag a cseresznyefát, és megbotlott egy felhőfoszlányban, amely gyorsan tovább szaladt. – Hallod? Azt kérdeztem, milyen színű a szomorúság? – Mint a tenger, amikor magához öleli a napot. Haragosan kék. – Az álmoknak is van színe? – Az álmoknak? Azok alkonyszínűek. – Milyen színű az öröm? – Fényes, kis barátom. – És a magány? – A magány az ibolya színét viseli. – Mennyire szépek ezek a színek! Küldök majd neked egy szivárványt, hogy magadra teríthesd, ha fázol. A csillag behunyta a szemét, és a végtelennek támaszkodott. Egy ideig így maradt, hogy kipihenje magát. – És a szeretet? Elfelejtettem megkérdezni, milyen színű a szeretet? – Pont olyan, mint az Isten szeme – válaszolt a fa. – Na és a szerelem? – A szerelem színe a telihold. – Vagy úgy. A szerelem színe megegyezik a holdéval! – mondta a csillag. Majd messze az űrbe bámult. És könnyezett.

—————

Tényleg olyan ritkák  a boldog pillanatok? kérdezte a csillag.A fa éppen leeresztette szempilláit,hogy kipihenje magát.Megmozgatta az ágait és álmosan felelt.Nem…nem annyira ritkák,csak hát…az emberek az eszükkel hajszolják azokat a pillanatokat. Pedig az -hogy mondjam neked- a szív ügye.  ....

A legnagyobb kincs a lélek bölcsessége. Csak éppen nagyon sokba kerül.

A madarak talán hasonlítanak az álmokra. Mennek. Elmennek messze, a tenger felé (...), majd visszatérnek. A nap lenyugszik, és minden reggel újra ébred. És az a kövér és szőrös hernyó a káposztaleveleken, arra vár, hogy szárnya nőjön, és pillangó lehessen.



 /Alkyoni Papadaki/

Ma van a Boldogság Világnapja

Egy filozófia professzor az előadását úgy kezdte, hogy fogott egy konzerves üveget és feltöltötte kb 5 cm átmérőjű kövekkel. Rákérdezett, hogy ugye tele van az üveg? Igen - válaszolták a hallgatók. Ezután elővett egy dobozt tele apró kavicsokkal, és elkezdte beleszórni a kavicsokat az üvegbe. Miután a kavicsok kitöltötték a kövek közötti üres helyeket, megint megállapították, hogy az üveg tele van. A professzor ezután elővett egy dobozt, amiben homok volt, és azt kezdte beletölteni az üvegbe. Természetesen a homok minden kis rést kitöltött. Az üveg valóban tele lett. - És most - mondta a prof - vegyék észre, hogy ez az Önök élete! A kövek a fontos dolgok: a családjuk , a gyermekeik, a barátaik, az egészségük, . Ha minden mást elveszítenének, az életük akkor is teljes maradna! A kavicsok azok a dolgok, amik még számítanak. Mint: a munkájuk, a házuk, az autójuk. A homok az összes többi. Az apróságok. Ha a homokot töltik be először, nem marad hely a kavicsoknak és a köveknek. Ugyanez történik az életükkel. Ha minden idejüket és energiájukat az apróságokra fordítják, nem marad hely azoknak a dolgoknak, amelyek igazán fontosak. Fordítsanak figyelmet azokra a dolgokra, amelyek alapvetőek a boldogságuk érdekében. Mindig lesz idő dolgozni, takarítani, vendégeket hívni, tv-t nézni... Először a kövekre figyeljenek .

“Az élet olyan, mint egy kártyajáték. A kiosztott lapok adottak, de ahogy játszod őket, az szabad akarat.” (Jawaharlal Nehru)

A boldogság

Ami könnyen elérhető, az a felszínen csillog. Ami érték, olykor fénytelen, és a mélyre kell ásni érte! Amiben a sokaság élvezetét leli, sivár és illanó gyönyörűséget kínál. Amiről én beszélek, az a felszínről nem látható, és bensődben derül. 
 
Szórd el, ami csillog, és az igazi jóra vesd tekintetedet!

/Seneca/ 


"Mese a boldogságról

  Puck a mókás erdei manó és Titánia, a tündérkirálynő egy faágon ültek és beszélgettek.  

                                                                        

–  Miért nem boldogok az emberek? – kérdezte Titánia. – Hiszen olyan szép ez a világ! A csillagok egyformán ragyognak mindenkire, s a szellő sem ismer kivételt. A tél után mindig megérkezik a tavasz, s a tavaszból mindig nyár lesz. Ők mégis folyton háborúznak, gyűlölködnek, erődítményeket építenek maguk köré és nem veszik észre, hogy az ellenség odabent van. Miért teszik ezt, Puck?                                                                                            

–  Mert ostobák! – mondta Puck, miközben vídáman himbálta magát az  ágon.                                                                                                              

                              

–  Mert boldogtalanok, – mondta Titánia.                                                                    

–  Azért boldogtalanok mert ostobák. Elfelejtettek beszélni az erdők, völgyek, hegyek, állatok és növények nyelvén. Sőt én már néha azt hiszem, a gondolatok nyelvét is elfelejtették. Kettő meg kettő az négy. Ez eredmény, de nem megoldás. Így oldják meg a problémáikat is. Eredményesen, megoldás nélkül. Mert nincs feloldozás annak aki saját magát nem oldja fel. Elveszett faj, nincs mit tenni.                                                                

–  Ez nem igaz! – kiáltott fel a tündér. – Túl szigorúan ítélsz!                                     

– Túl szigorúan?! Akkor menj és keress közöttük egyet, aki igazán boldog!          

–  Elmegyek, és meg fogom találni!                                                                             

És elindult. Először egy szegény emberrel találkozott. Megkérdezte tőle, boldog-e?

–  Boldog? Hát hogyan is lehetnék, mikor naphosszat dolgoznom kell és pénzem mégis alig van. Bezzeg a gazdag ember, az nem kell dolgozzon mégis dúskál a pénzben. Ő igazán boldog!                                                                                                                                 

A tündér elment és megkereste a gazdag embert. Megkérdezte tőle, hogy boldog-e?

–  Boldogság? Nekem nincs időm ilyesmivel foglalkozni. Én nagyon fontos ember vagyok! Emberek sorsa függ tőlem. Nekik teremtek munkahelyeket. Én menedzselem az emberiséget. Pénzt kell csinálnom! Adnom, vennem. A boldogság asszony dolga. Komoly ember ilyesmivel nem ér rá törődni.                                                                                          

A tündér ment és megkereste az asszonyt. Egy kiságy fölé hajolva találta meg, amint gyermekét ringatta. Szeme gondterhelt volt, arca sápadt. Ahogy meglátta a tündért kérlelni kezdte:                                                                                                                                               

–  Ó tündér, kérlek gyógyítsd meg a fiamat! Nézd! Lázas és szenved. Nagyon nehéz egy anyának ezt látni. Kérlek, segíts rajta!                                                                                  

A jó tündér egy simogatással levette a kisfiú homlokáról a lázat, s csak annyit kért az asszonytól, hogy igazítsa útba, hol találja meg a boldogságot?                                      

–  A boldogság a szerelemben van, – mondta az asszony, miközben szeme ábrándosan elmerengett egy régi emlék után.                                                                            

A tündér újra elindult, s nemsokára találkozott a szerelmes leányal. Egy szobában ült, kezében egy levelet szorongatott és keservesen zokogott.

–  Mi történt veled? – kérdezte a tündér.                                                                     

– Elhagyott! Pedig annyira szerettem! Mindenemet neki adtam. Ő mégis elment, itthagyott engem. Most mit tegyek? Mit tegyek? Hogyan bírjam ezt ki?                                

– A szívnek nem parancsolhatsz, de a vágyaidat te irányítod, – mondta a tündér. – Köss békét a lelkeddel és fordulj arra, ahonnan szeretet irányul feléd.                                     

A lány szomorúan ingatta a fejét.                                                                                    

–  Te könnyen beszélsz, te tündér vagy. De én csak ember, s a vágyaim erősebbek nálam.                                                                                                                                               

–   Hát ki az nálatok, aki irányt tud szabni a vágyaknak, aki határt és formát ad a végtelennek?                                                                                                                                   

–    Talán a művészek, alkotók. Ők igen.                                                                        

És Titánia megkereste a művészt.Egy vászon fölé hajolt és festett. Szeme gyulladt volt, egész éjszaka nem aludt, hajtotta a láz.

–    Boldog vagy? – súgta a fülébe a tündér.                                                                   

–   Boldogság? Ki kérdezi ezt? Ó tündér vagy! Most már értem.Te még hiszel a mesékben. Hiszen onnan jöttél.                                                                                                  

–    Úgy gondolod, hogy a boldogság csak egy mese?                                                   

–  Mi más? Egész életemben őt formáztam, őt kerestem, színekben, árnyakban, fényekben és hangulatokban, de én magam sosem értem utól. Színes szárnyú pillangó. Becsalogatott az őserdőbe és magamra hagyott. Már senkim és semmim sincsen. Csak ez az ecset és ez a vászon, és a lelkemben ez az égő vágy, hogy újra megpillantsam, hogy lehozzam a vászonra egy-egy pillanatát. De ez csak álom, illúzió. Mi álmodunk róla, ő meg kinevet minket és magunkra hagy.                                                                                                              

–  Hát senki sincs köztetek, aki elérte volna? – kérdezte Titánia szomorúan.           

–  Talán aki megbékélt Istennel. Talán az igen. De én engedetlen gyermeke vagyok a Teremtőnek és nincs a szívemben béke.

Titánia tovább ment és találkozott a szerzetessel. Öreg volt már, botra görnyedve járt.                                                                              

–   Te boldog vagy, ugye? – kérdezte a tündér reménykedve.                                      

–  A boldogság odaát vár, Isten királyságában. Ez itt szolgálat, ami sokszor nehéz. Isten gyakran megpróbál minket, de ha kiálljuk a próbát, odaát kárpótol mindezért, – szólt a szerzetes és elcsoszogott.                                                                              

A tündér szomorúan bandukolt tovább, és nem értette, miért akarná Isten, hogy teremtményei szenvedjenek, mikor annyi csodát és szépet teremtett. Elmélázva haladt az úton, és egyszer csak földbe gyökerezett a lába.

Egy koldus ült előtte a padon. Ruhája rongyos, cipője lyukas, motyójában alig lapult valami, de szeme tiszta kék, ábrándosan lágy és gyermekien ártatlan. Úgy nézett bele a világba ahogy csak az tud, akinek nincs semmi féltenivalója, nincs semmi amire vágyna, hiszen minden az övé. Az egész világ összes öröme és boldogsága. Az emberek közömbösen mentek el mellette, egynéhányan meszire kikerülték, de ő nem törődött vele. Nem függött senki kegyelmétől vagy irgalmától. Ő maga volt a kegyelem. 

Mert tudta, a csillagok egyformán ragyognak mindenkire, s a szellő sem ismer kivételt. És azt is hogy a tél után mindig tavasz jön, s a tavaszból mindig nyár lesz. És nem érdekes hogy mit gondolnak vagy mondanak az emberek, mert a boldogság idebent van.

–  Nem elveszett faj! – örvendezett Titánia, és elrepült az erdőbe hogy elújságolja Pucknak: megtalálta a Boldog Embert."  

/forrás: A boldog ember

aranylaci.freeweb.hu/