Boldogság, szomorúság..

"Milyen színű a szomorúság? – kérdezte a csillag a cseresznyefát, és megbotlott egy felhőfoszlányban, amely gyorsan tovább szaladt. – Hallod? Azt kérdeztem, milyen színű a szomorúság? – Mint a tenger, amikor magához öleli a napot. Haragosan kék. – Az álmoknak is van színe? – Az álmoknak? Azok alkonyszínűek. – Milyen színű az öröm? – Fényes, kis barátom. – És a magány? – A magány az ibolya színét viseli. – Mennyire szépek ezek a színek! Küldök majd neked egy szivárványt, hogy magadra teríthesd, ha fázol. A csillag behunyta a szemét, és a végtelennek támaszkodott. Egy ideig így maradt, hogy kipihenje magát. – És a szeretet? Elfelejtettem megkérdezni, milyen színű a szeretet? – Pont olyan, mint az Isten szeme – válaszolt a fa. – Na és a szerelem? – A szerelem színe a telihold. – Vagy úgy. A szerelem színe megegyezik a holdéval! – mondta a csillag. Majd messze az űrbe bámult. És könnyezett.

—————

Tényleg olyan ritkák  a boldog pillanatok? kérdezte a csillag.A fa éppen leeresztette szempilláit,hogy kipihenje magát.Megmozgatta az ágait és álmosan felelt.Nem…nem annyira ritkák,csak hát…az emberek az eszükkel hajszolják azokat a pillanatokat. Pedig az -hogy mondjam neked- a szív ügye.  ....

A legnagyobb kincs a lélek bölcsessége. Csak éppen nagyon sokba kerül.

A madarak talán hasonlítanak az álmokra. Mennek. Elmennek messze, a tenger felé (...), majd visszatérnek. A nap lenyugszik, és minden reggel újra ébred. És az a kövér és szőrös hernyó a káposztaleveleken, arra vár, hogy szárnya nőjön, és pillangó lehessen.



 /Alkyoni Papadaki/

Gondolatok a szomorúságról

...Vajon lehetnek-e boldogok a napok, ha nem ismerjük a szomorúságot?

 Ott van ő mindenben, a lombját hullató fa koronájában, a szirmát vesztő virágban, a medréből visszavonuló tenger hullámában és a felhők mögött lebukó nap búcsúzásában. A hegyek szívében is ott lapul a szomorúság. Bánkódnak, hogy nem nőttek az égig, s ha egykor az egek lábát is súrolták, az évek múlásával ormuk megkopott, színük elhalványult.

Ezt teszi velünk az idő: a szépség is törékeny, mért volna kegyesebb az örömökkel?
Hogy minden boldog pillanatba egy csepp szomorúság vegyül – sosem vagyunk maradéktalanul boldogok -, úgy a szomorúság felkészít a boldogabb időkre.

Emberi ez is: alászállás és felemelkedés. Ahogy a nap és az évszakok búcsúznak, majd magukhoz ölelik újra a csillagokat, úgy változandóság honol mindenben: az emberi szívben, a hangulatokban, a körülményekben.

/Tatiosz/

Milyen színű a szomorúság? – kérdezte a csillag a cseresznyefát, és megbotlott egy felhőfoszlányban, amely gyorsan tovább szaladt. – Hallod? Azt kérdeztem, milyen színű a szomorúság? - Mint a tenger, amikor magához öleli a napot. Haragosan kék. - Az álmoknak is van színük? Az álmoknak? Azok alkonyszínűek. – Milyen színű az öröm? - Fényes, kis barátom. – És a magány? – A magány az ibolya színét viseli. – Mennyire szépek ezek a színek! Küldök majd neked egy szivárványt, hogy magadra teríthesd, ha fázol. A csillag behunyta a szemét, és a végtelennek támaszkodott. Egy ideig így maradt, hogy kipihenje magát. – És a szeretet? Elfelejtettem megkérdezni, milyen színű a szeretet? – Pont olyan, mint az Isten szeme – válaszolta a fa. – Na és a szerelem? – A szerelem színe a telihold. – Vagy úgy. A szerelem színe megegyezik a holdéval! – mondta a csillag. Majd messze az űrbe bámult. És könnyezett.”

/A megkapó szépségű dialógus Alkyoni Papadaki “A hold színe” című regényének egyik nyelvi ékessége, amely önálló idézetként fényes karriert futott be legalább egy tucat nyelven, köztük természetesen magyarul is/