...Vajon lehetnek-e boldogok a napok, ha nem ismerjük a szomorúságot?
Ott van ő mindenben, a lombját hullató fa koronájában, a szirmát vesztő virágban, a medréből visszavonuló tenger hullámában és a felhők mögött lebukó nap búcsúzásában. A hegyek szívében is ott lapul a szomorúság. Bánkódnak, hogy nem nőttek az égig, s ha egykor az egek lábát is súrolták, az évek múlásával ormuk megkopott, színük elhalványult.
Ezt teszi velünk az idő: a szépség is törékeny, mért volna kegyesebb az örömökkel?
Hogy minden boldog pillanatba egy csepp szomorúság vegyül – sosem vagyunk maradéktalanul boldogok -, úgy a szomorúság felkészít a boldogabb időkre.
Emberi ez is: alászállás és felemelkedés. Ahogy a nap és az évszakok búcsúznak, majd magukhoz ölelik újra a csillagokat, úgy változandóság honol mindenben: az emberi szívben, a hangulatokban, a körülményekben.
/Tatiosz/
Milyen színű a szomorúság? – kérdezte a csillag a cseresznyefát, és megbotlott egy felhőfoszlányban, amely gyorsan tovább szaladt. – Hallod? Azt kérdeztem, milyen színű a szomorúság? - Mint a tenger, amikor magához öleli a napot. Haragosan kék. - Az álmoknak is van színük? Az álmoknak? Azok alkonyszínűek. – Milyen színű az öröm? - Fényes, kis barátom. – És a magány? – A magány az ibolya színét viseli. – Mennyire szépek ezek a színek! Küldök majd neked egy szivárványt, hogy magadra teríthesd, ha fázol. A csillag behunyta a szemét, és a végtelennek támaszkodott. Egy ideig így maradt, hogy kipihenje magát. – És a szeretet? Elfelejtettem megkérdezni, milyen színű a szeretet? – Pont olyan, mint az Isten szeme – válaszolta a fa. – Na és a szerelem? – A szerelem színe a telihold. – Vagy úgy. A szerelem színe megegyezik a holdéval! – mondta a csillag. Majd messze az űrbe bámult. És könnyezett.”
/A megkapó szépségű dialógus Alkyoni Papadaki “A hold színe” című regényének egyik nyelvi ékessége, amely önálló idézetként fényes karriert futott be legalább egy tucat nyelven, köztük természetesen magyarul is/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése