"Milyen színű a szomorúság? – kérdezte a csillag a cseresznyefát, és megbotlott egy felhőfoszlányban, amely gyorsan tovább szaladt. – Hallod? Azt kérdeztem, milyen színű a szomorúság? – Mint a tenger, amikor magához öleli a napot. Haragosan kék. – Az álmoknak is van színe? – Az álmoknak? Azok alkonyszínűek. – Milyen színű az öröm? – Fényes, kis barátom. – És a magány? – A magány az ibolya színét viseli. – Mennyire szépek ezek a színek! Küldök majd neked egy szivárványt, hogy magadra teríthesd, ha fázol. A csillag behunyta a szemét, és a végtelennek támaszkodott. Egy ideig így maradt, hogy kipihenje magát. – És a szeretet? Elfelejtettem megkérdezni, milyen színű a szeretet? – Pont olyan, mint az Isten szeme – válaszolt a fa. – Na és a szerelem? – A szerelem színe a telihold. – Vagy úgy. A szerelem színe megegyezik a holdéval! – mondta a csillag. Majd messze az űrbe bámult. És könnyezett.
—————
Tényleg olyan ritkák a boldog pillanatok? kérdezte a csillag.A fa
éppen leeresztette szempilláit,hogy kipihenje magát.Megmozgatta az ágait
és álmosan felelt.Nem…nem annyira ritkák,csak hát…az emberek az
eszükkel hajszolják azokat a pillanatokat. Pedig az -hogy mondjam neked-
a szív ügye. ....A legnagyobb kincs a lélek bölcsessége. Csak éppen nagyon sokba kerül.
A madarak talán hasonlítanak az álmokra. Mennek. Elmennek messze, a tenger felé (...), majd visszatérnek. A nap lenyugszik, és minden reggel újra ébred. És az a kövér és szőrös hernyó a káposztaleveleken, arra vár, hogy szárnya nőjön, és pillangó lehessen.
/Alkyoni Papadaki/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése