Szép városok - Szeged

Szeged városa hazánk harmadik legnagyobb települése.

A Tisza parti Szegednek igen nagy történelmi múltja van, melyet a folyó 1879-es áradása is nagyban meghatározott, a nagy árvíz után alakult ki a mai városkép is.

A legnagyobb rombolást Magyarországon az 1879-es szegedi árvíz okozta, a március 12-én hajnali 2 órakor betörő víz gyakorlatilag elpusztította a várost.

  "A világszerte ismertté váló katasztrófa kiváltó oka elsősorban a Tisza felső szakaszának szabályozásából eredt, a folyó kanyarulatait ugyanis sok helyütt átvágták, a gyorsan lezúduló víz pedig az alsó, még szabályozatlan szakaszon nem tudott a kanyargós mederben elfolyni. A Tisza a felemás szabályozás miatt 1870-es évek során már többször fenyegetett katasztrófával – amit a város közelében Tiszába ömlő Maros is tetézett – de végül 1879-ben csapott le Szegedre.

A tragikus éjszakán az árhullám a várostól 20 kilométerre északra áttörte a gátat, és „hátulról” öntötte el a várost, három hónapig víz alatt tartva szinte Szeged teljes egészét, elpusztítva majdnem minden épületet.

Szeged katasztrófájának híre bejárta az egész világot, nem csupán Európából, de Kínából, Indiából, Afrikából, szinte a világ minden pontjáról érkeztek adományok az újjáépítésre. Gyakran világhírű magyar művészek (pl. Munkácsy Mihály, Liszt Ferenc, Zichy Mihály) is segítették a várost, párizsi, brüsszeli és londoni adománykoncerteket szervezve. A lerombolt Szeged négy év alatt Európa egyik leggyönyörűbb városaként születhetett újjá.

Ekkor alakították ki mai, körutas-sugárutas szerkezetét, és természetesen megemelték a város épületeinek szintjét, mintegy másfél méterrel. Egységes eklektikus stílusban épült palotáival Szeged építészettörténeti unikumnak tekinthető. Az árvíz után készültek olyan híres épületei, mint például a Piarista Gimnázium, a Szegedi Nemzeti Színház vagy a Törvényszéki Palota./Rubicon/"

Szeged városának egyik országos hírű ipari különlegessége a papucs. A papucsról szóló nyelvtudományi kutatás szerint a papucs oszmán-török eredetű szó, és nyelvünkben a hódoltság idején, a XVI. század második felében (1572) bukkan föl.

Az 1879-es árvíz után felélénkülő, az utcák kikövezésével a sártól megszabaduló Szegeden a szegény lakosság körében új lábbelidivat születik: a papucs. A törököktől eltanult alacsony sarkú, kevésbé kimunkált papucsot már a 16. század óta viselték Szegeden, de csak ház körül. A szegényebb, fiatal csizmadiák ezt az olcsóbban kivitelezhető papucsot kezdik formájában, anyagában variálni és tökéletesíteni úgy, hogy utcai viseletre, sőt ünnepi alkalmakra is megfeleljen.

 A  papucsos kisipar, tanúskodván a török, balkáni kapcsolatokról, a Dél-Alföldön, elsősorban Szegeden ért el magas színvonalat. Már a török időkben készítettek papucsot Szegeden, diadala azonban csak a 19. században főleg a "nagy árviz" után kezdődik, amikor az iparosodási hullám hatására a város utcáit kikövezik. Azelőtt a sártengerrel borított utak miatt az asszonyoknak is csizmában,  bocskorban kellett járniuk. A papucs az asszonyok ünneplő viseletének jellegzetes darabjává vált. Ebben mentek a lányok, menyecskék, asszonyok piacra, táncba, templomba is. A papucs szépségét növelte az új, virágos hímzés, szalagozás vagy zsinórozás, a bojt, a csillogó flitter vagy a gyöngy. A fej díszítését általában a papucsos felesége végezte, aki anyagi helyzetük miatt dolgozótársa kellett, hogy legyen urának.

A hódoltság idején úri viseletnek számító papucs felsőrésze bőrből, sarka vasból készült. (A népmonda szerint Szegeden Hóbiárt pasát papucsuk vassarkával verték agyon haragos menyecskék.) A felső részt keleti eredetű fordított varrással öltötték a talp visszájára a papucskészítő mesterek. A női ünnepi  papucs bársonyból, szövetből és ebelasztból (finom vászonanyag) is készülhetett. A  szegedi papucs különlegessége volt, hogy flitterrel és gyöngyvarrással is készítették.

  A szegedi papucs virágkorában rengetegféle papucs közül  választhattak a lányok, asszonyok. A selyömkendő, selyömkötő anyagából készült selyömpapucsot, a bársonypapucsot és a különlegességnek számító csillogó fliterrel díszített pillangós, másként aranypillés selyömpapucsot ünnepekkor vették elő, míg a szövetpapucs hétköznapi viselet volt, amelyet a férfiak sem vetettek meg. A díszes topánkákat főleg az eladósorban lévő lányok kedvelték, s bálokon, lakodalomban viselték. Azt tartották, hogy a Szegeden készített  papucs még a legsebesebb tánc közben sem esik le a lányok lábáról. A hímzett papucs a 20. században terjedt el, ekkor jelentek meg a mezei virágokkal, pipaccsal, nefelejccsel, kalásszal díszített darabok, melyeket szalaggal és bojttal cifráztak.