Sokszor mondják az idősebbek: hej, milyen farkasordító hideg reggelre ébredtünk! Ez sajátosan magyar nyelvi kifejezés.
Amikor már mindent vastag hótakaró borít, az állatok az erdőben és a hegyekben nem jutnak élelemhez. A természet pusztulásra ítéli őket. Az élelmesebbje azonban nem nyugszik ebbe bele, fölkeresni az emberlakta helyeket, a tanyákat, a falvakat, sőt olykor a városszéleket is, hogy élelemhez jusson. Így tett valaha a farkas is. Többnyire csordákba verődve, de olykor egyedül is élelem után indult. Ilyenkor fülsiketítő ordítása verte fel a csendet. Nos, innen ered a farkasordító elnevezés.
A farkas
Az amerikai őslakosok szerint a medve és a farkas az ősi természet utolsó megmaradt szimbólumai, az emberek rokonai. A farkas a vad szellem megtestesítője. Számtalan pozitív tulajdonságának köszönhetően nem csoda, hogy az indiánok és más népek gyakorlatilag istenítették. A finnek Kalevalájában a farkas és a medve találják fel a vasat. Vannak tündér regék, ahol a főhőst farkas vezeti el tündérországba. A farkas a hősök vezérlő állata.
Az új-mexikói indiánok hagyománya szerint a prérifarkas hozta el az embereknek a tüzet a farkához kötözött száraz fakéreg darabkák segítségével.
A római mitológiában Mars szent állata a farkas lett, a csata előtt megjelenő farkast a jövendő győzelem jelkép-ének tekintették. Vele hozták kapcsolatba Róma alapítását is. A mondai hagyomány szerint ugyanis Róma alapítói, Romulus és Remus Mars isten fiai. Anyjuk, Rhea Silvia az elűzött Numitor, Alba Longa-i király leánya volt. Numitor öccse, a trónbitorló a csecsemőket kitetette a Tiberis folyóba. Az isteni apának, Marsnak szent állata, a farkas óvta meg őket az éhhaláltól.
A római mitológiába valószínű később került, hiszen a közismert szobormű, mely Róma város címerét képezi, etruszk eredetű.
Faunus, az egyik ősi itáliai istenség volt a legelő jószág védője, kinek nyájőrző neve Lupercus volt, ami ’farkasűzőt’ és ’farkasszerűt’ jelent, valószínű, hogy eredetileg farkasistenség volt.
A farkas a kunoknak is a legfőbb szent állata volt.
Hérodotosz és Plinius azt írja, hogy egy szkíta törzs tagjai évente egyszer farkassá változtak, majd utóbb visszanyerték emberi alakjukat.
A farkasember az ember farkassá változását jelentette, amely hit sokáig fennmaradt. Leggyakrabban felöltött állatalak sok esetben azonos az adott vidék csúcsragadozójával. Európában farkassá tudnak változni. Palócföldön élt az a hit, hogy farkaskoldusok – azaz juhászból lett farkasok – jártak vissza bosszút állni gazdáikon, elragadni a juhokat, azok a juhászok, akiket uraik megsértettek, elnyomtak, vagy sanyargatott sorsú bojtárok.
A germán mitológiában szerepel Fernir, az óriás farkas, akit gonoszsága miatt az istenek megkötöztek. A világ végén ez a farkas elnyeli a Napot, leharapja a Holdat.
Az ókori Kínában a mértéktelen vágyat és a kegyetlenséget személyesítette meg.
A hun-török-mongol népeknél is jelen van ez a sajátos farkaskultusz. Nagy Jenő szerint a „farkas” névvel és totemisztikus jegyekkel ruházták fel a hun-magyarok nagy „falkavezérét” Attilát is. Ő népének „Nagy Farkasa” volt.
Az őseink esetében totemállatnak elfogadott farkas az éberség, a bátorság és a vakmerőség mitikus állata. Jelen volt ő a legelőkelőbbek, a legbátrabbak neveként. Sőt egyes keleti népek eredetmítoszaiban is fontos helyet kapott. A tűzkör körül álló farkasok a régiek elképzeléseiben a legtökéletesebb példáját adják a fényőrzésnek, a meleg megtartásának, az idegenek elleni legtökéletesebb védelemnek.
A farkas totemnevei: toportyán – a nádifarkas -, csikasz, ordas.
Németh Gyula szerint „A türkök farkastól származtatták magukat, zászlaik végére aranyfarkast tettek.” Az avar kori leleteken gyakran találkozunk farkasábrázolással, farkasfej rajzolatokkal.
/Forrás: A mitikus farkas,
Temesvári G./
