Kenyér története

Október 16. Kenyér világnapja - A svájci székhelyű Pékek Világszövetsége 2001-es kongresszusán döntött úgy, hogy október 16. legyen a KENYÉR VILÁGNAPJA. A világnap célja, hogy bemutassa a világ legfontosabb élelmezési cikkének , a kenyérnek a jelentőségét.
 
Tápláló, ízletes – ezt jelenti a kenyér a mindennapokban, egy olyan élelmiszert, ami nélkül képtelenség lenne elképzelni az életet. Nem véletlen ez a beidegződés, ugyanis már a legrégebbi civilizációkban is számtalan formában volt jelen a kenyér az emberek életében, és nélkülözhetetlen cikké vált a táplálkozás történelmében. Már abban a pillanatban, hogy az ember a gabonát megismerte, használni és termeszteni kezdte, azonnal kezdetét vette megmunkálásának fejlődése is. A magvak megpörkölése már primitív feldolgozásnak tekinthető, és az őrölt magok masszává, kásává gyúrása is viszonylag hamar beépült az akkor ember gasztronómiai kultúrájába. A kenyérről találunk feljegyzéseket a mezopotán, asszír, egyiptomi, görög, római írásokban is, melyek már akkor igen változatosak voltak: a kovász nélküli, forró kövön sütött lepényféleségtől kezdve az Egyiptomban már 3000 évvel ezelőtt használatos kelesztett kenyérig. Ízük, formájuk szintén gazdag választékot mutatott: egy fennmaradt egyiptomi kenyér például bumeránghoz hasonló alakú volt, a görög Hippokratész pedig 2000 évvel ezelőtti munkájában 17 féle kenyeret sorolt fel. A több évszázados fejlődés persze nem ment gyorsan, ezzel párhuzamosan fejlődött ki a tűzzel való kifinomult viszonyrendszerünk is, a kemencék kifejlesztése és használatának kialakítása. Ma már az is feltételezhető, hogy a kemence építés tudománya, amely a kása kenyérré válásának alapvető mérföldköve volt, keletről terjedt nyugat felé. A görög civilizációban már dolgoztak pékek, a római kultúrában a kenyeret otthon sütötték a szolgák, de ásatások során pékcéheket is találtak a régészek. Az akkori időkben főleg a búzakenyér volt közkedvelt, Ostrearii-en hívták ezt a péksüteményt, és előszeretettel fogyasztottak mellé osztrigát. A fényűző lakomáikról ismert rómaiak el sem tudták már képzelni az életüket kenyér nélkül, és ez a szokás a birodalom után is fennmaradt a feltörekvő kultúrák és civilizációk életvitelében is. Mégis, évszázadokba telt, míg a lapkenyérből tésztaerjesztéssel másféle, új kenyér érett, a gabonavetés módszeressé válásával pedig a minőség is javulni kezdett.

A magyar kenyér története

Jó tudni, hogy már a honfoglaló magyarok is ismerték a kenyeret, az őshazában a téli szállások környékén étkezési célra gabonát termesztettek. Érdekes egyébként, hogy a kenyér a magyar nyelvben csak a magas, erjesztett kenyeret jelenti, pedig valószínűleg ősmagyar kori jövevényszó, korai jelentése, rokon nyelvi adatokból következtetve, ‘kásaféle, darából készült ételféleség’ lehetett. Hogy mennyire életünk része a kenyér, az is bizonyítja, ha nyelvi jelentéseit vizsgáljuk, ugyanis túlmutat tárgyi jelentésén – ahogy egyébként számtalan nyelvben is. Gondoljunk csak a kenyérgondokkal küszködő emberre, akinek megélhetési problémái vannak: ebből is látszik, hogy népünknek a kenyér már a kezdetektől fogva a napi biztonságot, a túlélést jelentette. Tárgyi formájában a kenyér szó a honfoglalás idején egyébként feltételezhetően csak a lepénykenyeret jelentette, noha erről nyelvi adat csak 1315 - ből származó, egyházi szövegben maradt fenn. Hazánkban a XVI. században indult lényeges növekedésnek a gabonatermelés. Tanulmányok szerint a XVI. század derekán a magyar parasztháztartásban már fejenként használtak saját fogyasztásra 130-160 kg kenyérgabonát, és ez csak egyre növekedett a továbbiakban. A kora újkorban a kenyeret nálunk főétkezéseken főtt meleg ételekhez és kiegészítő étkezés alapjaként szalonnával, hússal, tejtermékkel egyaránt ették, ebből maradt fenn az a szokás, hogy meleg ételekhez nálunk kenyeret is felszolgálnak, legyen az leves, főzelék, vagy más, nem szénhidrát alapú egytálétel.

AZ EGRI LÍCEUM

 Eger Heves megye központja, a Mátra és a Bükk hegységek között, az Eger patak partján épült. Északkelet-Magyarország egyik legszebb történelmi városa. Jelentős oktatási és kulturális központ számos múzeummal és műemlékkel.

1763.10.14-én Esterházy Károly Egerben megalapította a líceumot.

 

Esterházy Károly (Pozsony, 1725. május 4. – Eger, 1799. március 14.) papi pályáját Pápán kezdte. Egerbe 1762-ben érkezett, és haláláig betöltötte az Egri Egyházmegye püspöki tisztét. Nagy műveltségű, tudós főpap volt.
Elévülhetetlen érdemeket szerzett Eger építészeti, szellemi, művelődési arculatának kialakításában.

Az Egri Líceum barokk és rokokó stílusú épületét 1765 és 85 között építtette Esterházy Károly egri püspök. Az „Universitas”-nek előzményeként Egerben már működött 1705-től Papnevelde, 1740-től jogi iskola majd 1754-ben jezsuita gimnáziumot is alapítottak.

Az egységes közép- és felsőfokú oktatás szellemi atyja Barkóczy Ferenc püspök volt, de mivel ő Esztergomban kapott hercegprímási tisztséget, ötletét Eszterházy vitte tovább, aki meg is valósította azt.

Négy fakultással működő egyetemet álmodott meg,de 1774-es megnyitásakor csak három, a jogi, a teológiai és a filozófiai képzések indultak el. Sajnálatos módon az 1784-ben kiadott Ratio Educationis értelmében hamarosan ezek a tanszékek is megszűntek, két évre rá pedig a Papnevelde is Pestre tette át székhelyét. Mária Terézia ezen rendelete korlátozta a katolikus egyház addigi jelentős szerepét az iskolákban, és kijelentette, hogy az oktatás az állam ügye.

A rendelet továbbá kimondta azt is, hogy Magyarországon csak egy egyetem működhet, ez a Budai. Így Esterházynak az az álma, hogy egyetemet alapítson sosem teljesülhetett igazán, helyette az iskola a Líceum nevet vette föl. A líceum olyan képzést jelentett az 1700-as években, ahol a gimnáziumi évfolyamokhoz felsőfokú képzést nyújtó tagozatok is kapcsolódnak. Az oktatás rendje csak II. József halála után állt helyre, ekkor Esterházy visszahelyeztette és újra beindíttatta a megszüntetett fakultásokat.

/ forrás: városom.hu Eger/

Líceum - Specula Csillagvizsgáló és Fôegyházmegyei Könyvtár keleti szárnya fölött magasodik a 11 emeletes, 53 méter magas csillagvizsgáló torony, régi nevén a Specula, amelyben csillagászati múzeumot tekinthetünk meg. Az egri líceum számára gróf Esterházy Károly püspök 1776-ban építtette a csillagvizsgálót . A kor színvonalának megfelelő műszereknek ma muzeális, tudománytörténeti értékük van.  A torony 6. emeletén lévő nagyteremben van a Hell Miksa által kitűzött délvonal, amelyen a kis nyíláson besütő napsugár jelzi a csillagászati dél bekövetkeztét.
Láthatjuk a Newton-féle tükrös távcsövet, valamint a mai modern távcsövek ősének tekinthető eqatoriális távcsövet. Külön érdekesség az ún. ágyús napóra: délben a nap egy nagyítón keresztül begyújtja az ágyúban lévő lőport, s az egy lövéssel jelzi a delet.
A torony 9. emeletén 1779-ben készült el Hell Miksa bécsi csillagász tervei alapján az ún. camera obscura. Ez a szerkezet nem más, mint egy nagy, film nélküli "fényképezőgép", amely a szobában lévő fehér asztallapra vetíti a város élő képét.A camera obscura varázslatos dolog volt 1779-ben, és napjainkban is az. A készülék maga Edinburghból származik, az intézmény első csillagásza, Hell Miksa azért működtette ezt "városnéző eszközt", hogy a város lakóit és látogatóit szórakoztassa.

A Líceumban működő Főegyházmegyei Könyvtár kódexekben is gazdag könyvtára őrzi az első magyar nyomtatott könyvet, a Budai Krónikát 1473-ból

. Eszterházy püspök egyetemi könyvtárnak szánta. Több európai nagyvárosban voltak megbízottai, akik számára könyveket vásároltak. A könyvtárat 1793-ban nyitották meg 20000 kötettel. A gyűjtemény folyamatosan fejlesztik, így jelenleg 162800 kiadványuk van 30 különböző nyelven. 
Az ősnyomtatványok, kódexek megtekintése mellett a könyvtár berendezése és freskója miatt is érdemes a látogatásra. A copf stílusú tölgyfabútorzatot Lotter Tamás egri asztalos készítette Fellner Jakab tervei szerint. A mennyezeti freskó Kracker János Lukács és segédje (később veje) Zach József munkája. A gótikus templomi környezetben a tridenti zsinat egy ünnepélyes ülését láthatjuk.

A francia rokokó páratlan tehetségû mestere Watteau

Jean-Antoine Watteau (Valenciennes, 1684. október 10. – Nogent-sur-Marne, 1721. július 18.)  .   A francia rokokó páratlan tehetségű mestere. Képein a francia arisztokrácia teátrális, játékos fantáziavilága, finom festői szépségekben bővelkedõ élete jelenik meg.
 
A történelmi, allegorikus és vallásos festészet a rokokó korában teljesen háttérbe szorult; megnőtt a jelentősége viszont két, az intimebb szférához kapcsolódó műfajnak, az életképnek és a portrénak. A hétköznapi, az emberi, az idilli, a természetes, a szép iránt lelkesedő néző igényelte az életkép új formáját. Az élet "gáláns" oldalait bemutató zsánerképen, a "féte galante"-on vidám, társaság látható a szabadban, kosztümszerű ruhában, s a férfiak és nők felszabadultan szórakoznak, muzsikálnak, táncolnak. Igazi cselekmény nincs; e képek valódi témája az idill, a gondtalan, vidám élet, az "árkádiai" boldogság. A szándék az, hogy a művész a megfestés, a szín fizikai szépségével nyújtson élményt a szemlélőnek.

 Az életkép új formáját Antoine Watteau teremtette meg, aki nem csupán az érdekességet látta meg a pásztori életben s nem pusztán illusztrálta azt, hanem átélte, szellemét átérezte. Művei nem "portréi" a valóságnak, hanem költői alkotások, amelyeken átlényegülnek a motívumok. Watteau magától értetődő természetességgel tagadta meg kora egész művészetét. Gilles (Pierrot), életművének egyik legmegrendítőbb alkotása. A műből áradó melankólia szorosan összefügg a festő életével. Fiatalon megbetegedett tüdőbajban, élete nyugtalan, gondokkal és megpróbáltatásokkal teli volt.

Leghíresebb festményeinek egyike a Gilles. A bohóc arcáról lassan eltűnő mosoly a létezés félelemmel teli valóságát ragadja meg, és a halálos betegséggel küzdő Watteau fintorának is tekinthető. Korán kialakult tüdőbaja miatt 1719-ben Londonba utazott gyógykezelésre, de vagyonát elvesztette, az orvosi tiszteletdíját és a hazaút költségét festményeivel kellett előteremtenie. 1721-ben kimerülten tért haza, nem törődött anyagi helyzetével, jövőjével. Egy műgyűjtő barátja fogadta be, neki festette utolsó képét. A halála előtti hónapokat félig öntudatlan állapotban, kezében ecsettel töltötte. 1721. július 18-án halt meg tuberkulózisban, mindössze 36 évesen.

Forrás: MTI

Blogról

Meg szeretném köszönni kedves olvasóimnak, hogy erre jártak, annak ellenére, hogy nem voltak új írásaim!

Megpróbálom folytatni a blog írását, szeretettel várok vissza minden kedves olvasómat!

Hullócsillagok - az égi lámpások állítólag teljesítik az ember kivánságát

Augusztus a mágikus hónap....

 Augusztusban a Perszeusz csillagkép leszálló pályája keresztezi a Földét, ilyenkor sok kőzettörmelék hullik, és éri el a Föld atmoszféráját.

Ha hullócsillagot látunk, kívánjunk valamit!

Hogyan teljesül a kívánság?

a kívánságra egészen addig kell gondolni, amíg a fény ki nem alszik,

senkinek sem szabad beszélni a titokról!

A hullócsillagok meteorok, amelyek a Föld atmoszférájába kerülve felizzanak. A metéoros szó görög eredetű, jelentése: ég és föld között lebegő. Olyan, a Naprendszerben keringő anyagtörmelékről, amely a Föld légkörébe bevillanása kb 120 km-es magasságban történik, és legtöbbjük 70 km-es magasságban elporlad .

Az ókorban az emberek azt hitték, egy csillag kihunyása azt jelzi, hogy valaki meghalt a Földön. Eleink hite szerint, amikor megszületik egy ember, Isten egy csillagot tűz az égboltra, amikor meghal, hagyja, hogy az lehulljon.

A görögök  a meteoritot isteni ajándéknak vélték, és az istenek küldötte nevet adták neki.

A hullócsillagok Szent Lőrinc tüzes könnyeiként is ismertek.A szerzetes isz.258-ban kegyetlen halált halt, azon az estén valószínűleg erős meteoriteső volt, az emberek Szent Lőrinc könnyeinek vélték a jelenséget.

Középkorban úgy gondolták, hogy csillaghulláskor az angyalok tisztogatják éjszakai lámpásaikat, és ha elvágnak egy-egy kanócot, akkor az világítva a Földre hullik.

Augusztus 15-én volt Nagyboldogasszony ünnepe

Mottó: “Az égen nagy jel tűnt fel: egy asszony,
öltözete a Nap, lába alatt a Hold,
fején tizenkét csillagból korona.” (Jel 12,1)      

Augusztus 15. Szűz Mária Mennybevételének, közismertebb nevén Nagyboldogasszony ünnepe .A magyarságnak különösen kiemelt ünnepe Nagyboldogasszony napja. A Mária tisztelet kezdetei a II. századra nyúlik vissza, a legrégibb Mária ábrázolás i e század közepétől, a Priscilla-katakombából ismert.

A Szűz Máriát tisztelő ünnepeink közül a legbensőbb és legmagasztosabb a Nagyboldogasszony ünnepe, amikor Mária megdicsőülését ünnepeljük, – meghajolva előtte, mert ő az az asszony, aki “áldott az asszonyok között”, aki testben és lélekben felvétetett a mennyei dicsőségbe.

A Nagyboldogasszony elnevezés kizárólag a magyar nyelvben, magyar szóhasználatban létezik.

“Földünknek égbe szállt csodája
dicső kegyes Nagyasszonyunk,
neved szívünk ezerszer áldja,
ha vigadunk, ha zokogunk.
Te vagy akit nem ér a vád,
Te vagy kit minden ember áld;
Te vagy a jó, a szent, a szép,
örökre fényes példakép. “

Nagyboldogasszony napja az a nap, amikor első királyunk, István, aki a pápától kapott koronát, halálát érezvén, országát és népét Szűz Mária oltalmába ajánlotta.

 Az Árpád-korban Szűz Mária lett a magyarok legfőbb oltalma, a koronázó templomok, főpapi székesegyházak, számtalan monostor, búcsújáró hely és kisebb templom az ő égisze alatt állottak.

A híres magyarországi Mária-kegyhelyek között az egyik legősibb és legnevezetesebb a Börzsöny hegységtől körülvett völgyben lévő márianosztrai templom, amelyet a szentéletű Nagy Lajos királyunk 1352-ben a Magyarok Nagyasszonya tiszteletére építtetett, s a templom mellett a pálosok részére kolostort emeltetett.

 

Nagyboldogasszony napja sokfelé búcsúnap. A moldvai magyarok e napon mindenféle virágot, gyógynövényt szenteltek, hogy majd ezzel füstöljék a betegeket. A Muravidéken dologtiltó nap, nem szabad sütni, mert a tűz kitör a kemencéből. A Drávaszögben azt tartották, hogy ezen a napon keresztet kell vágni a gyümölcsfába, hogy egészséges legyen, és sokat teremjen.

A nap időjárása termésjósló is. Ha a „nagyasszony” fénylik, jó bortermés van kilátásban. Az augusztus 15-a és a szeptember 8-a közé eső időszak varázserejű. Ekkor kell szedni a gyógyfüveket, ki kell szellőztetni a hombárt, a téli holmit, a ruhafélét, hogy a moly bele ne essen. A hiedelem szerint ez időszakban ültetett tyúk összes tojását kikölti. A búzát is ekkor kell megszellőztetni, hogy ne legyen dohos, ne essen bele a zsizsik.

A század elején az egész magyar nyelvterületen élt a nagyboldogasszonyi virágszentelés, virágáldás szokása. Az oltáron megáldott virágokat azután szentelményként őrizték, és bajelhárításra használták. Az épülő ház fundamentumába, az új menyecske ágyába, az elhunyt koporsójába helyezték, hogy szerencsét hozzon.

forrás: Nagyboldogasszony ünnepe

Dzsingisz kán városa

 1227.08. 18. Ezen a napon halt mg Dzsingisz kán

.Dzsingisz kán  eredeti nevén Temüdzsin (kb. 1162 – 1227. augusztus 18.) mongol nagykán és katonai vezető, aki egyesítette a mongol törzseket és megalapította a Mongol Birodalmat elfoglalva Ázsia legnagyobb részét, beleértve Kínát, Oroszországot, Perzsiát, a Közel-Keletet és Kelet-Európát is. Ez volt a világtörténelem legnagyobb összefüggő területű birodalma. Dzsingisz kán volt Kubiláj kán, a Jüan-dinasztia alapítójának és első császárának nagyapja. A Dzsingisz kán uralkodói cím, egyik feltételezett jelentése: tenger népek uralkodója.

Dzsingisz kán városa

Katedrálishoz hasonlító palota, kikövezett utcák, a legkülönbözőbb kultúrákhoz és fajokhoz tartozó emberek: ez volt Karakorum, a legendás mongol uralkodó, Dzsingisz kán fővárosa, amelyet a XIII. században alapított. Ide jött el hozzá Marco Polo, idejöttek a pápák, királyok, császárok küldöttei.

A mitikus város épületeit feltárta a Karakorum-expedíció, amely a Mongol Tudományos Akadémia, a bonni egyetem és a német régészeti intézet munkatársaiból állt

A város napvilágra hozott részei arról tanúskodnak, hogy Dzsingisz kán és utódai, Ödödej és Kublaj kán nyitott, széles látókörű emberek voltak. Dzsingisz magáévá tette azt a régi kínai közmondást, mely szerint "lóhátról meg lehet hódítani egy birodalmat, de az irányításhoz le is kell szállni róla". Ezért 1220-ban megparancsolta, hogy építsék fel az első mongol várost. A nomád, sátrakban élő mongolok azonban nem értettek az építészethez, így bevonták a Kínából és Európából bevándoroltakat. Az építtetést Dzsingisz fia, Ögödej kán fejezte be 1235-ben.

A régészek révén mára annyi kiderült, hogy a várost falakkal osztották különböző zónákra, a házakat kínai téglákból emelték és a padlófűtés működött bennük. Az utcák kövezettek voltak. Találtak rengeteg idegen pénzt, edényeket, bútorokat. A stílusok sokfélesége arról árulkodik, hogy a városban sokféle kultúrájú nép élt együtt. A régészek dokumentálni tudják oroszok, németek, franciák, magyarok, perzsák, kínaiak, örmények, grúzok nyomait. Von Rubruk naplójában feljegyezte, hogy Dzsingisz kán és utódai a vallásokkal szemben igen toleránsak voltak. Karakorumban 12 buddhista templom volt - egynek már megtalálták a maradványait - két mecset és a város külső részében egy keresztény templom. A kánoknak "bankjaik" voltak, ahová a lakosság elhelyezte 1800 grammos rudakba öntött aranyát.

Az egyik legérdekesebb feltárt épület a Tízezer béke palotája. A kán itt fogadta a követeket, kérelmezőket, amikor a városban tartózkodott. Rubruk úgy írja le, mint egy templomot, "egy fő és két oldalhajóval, amelyeket két sor oszlop választ el egymástól."

"A mi felfedezéseink szerint a palotának 64 oszlopa volt, padlózata üveges kerámiából készült, a falak 35 méter hosszúak voltak, és embermagasságig téglából raktál őket. Erre az alapra helyezték a favázat, amelyet értékes szövetekkel béleltek ki." Mindeddig azonban nem találták meg azt, ami valószínűleg a legnagyobb szenzációnak számítana: a legendás ezüst fát, amelyet a kán számára készített Guillaume Bouchar francia ötvös, hadifogoly. Von Rubruk naplója alapján tud az utókor arról, hogy a szobor a nagy trónteremben volt elhelyezve, és a törzsébe elrejtőzött szolgák az ágakról mézet, tejet, rizslikőrt, és bort csurgattak alá a vendégek elkápráztatására.

A városnak rövid élete volt. 1260-ban, csupán 40 évvel alapítása után Kublaj kán, Dzsingisz unokája Pekingbe tette át székhelyét, és Karakorum hanyatlásnak indult. 1371-ben pedig, amikor a kínaiak legyőzték a mongolokat, a várost a földdel tették egyenlővé.