'Rovott írásunkat fönntartjuk immár mindörökre a magunkénak, magyarnak...'
Miközben a világ nagy kultúrái hatalmas építményeikkel hívják fel magukra a figyelmet, a magyarság elődeinek számító rokon népek reánk hagyományozott legősibb tudását három, mindössze néhány centiméter nagyságú agyagtáblácska hirdeti. A tatárlakai leletek kultúrtörténeti jelentősége mégis túlszárnyalja valamennyi vetélytársát.
A három tárgyacska legnagyobbika, a korong ugyanis sumér képírást és mai szóhasználattal rovásjeleket visel, ráadásul - egyes szakvélemények szerint - évezredekkel előzi meg a mezopotámiai íráskultúrát. A rovásírás elnevezés, ami egyaránt jelent felületbe karcolást és felületre írást, kiváló szobrászunktól, Fadrusz Jánostól származik, előtte középkori krónikásaink hun és szkíta írásként jellemezték, míg a XIX. századtól a hun-székely alak terjedt el. A leletek korának meghatározása és a rajtuk lévő jelek értelmezése kutatónként eltérő, ám feltárásuk körülményei tisztázottak.
1906. július 15-én Orosz Endre a tartariai (Tatárlaka) vasúti őrház és a Maros között húzódó szántóföldön az akkor már hírneves tordosi leletekhez hasonló kerámiákat, obszidián köveket és egyéb ősrégi tárgyakat talált. Az ásatást csak 1942-ben folytatta a Kolozsvári Egyetem Ókori Intézete, majd a háborút követően másfél évtizedre ez is leállt. A táblácskákra végül 1961-ben Nicolae Vlassa román régész bukkant, ám a feltárás nem megfelelő dokumentálása bizonyos kérdéseket mindmáig nyitva hagyott. Mivel röviddel az 1985-ben tervezett további kutatását megelőzően elhunyt, a terület azóta is háborítatlanul őrzi a múlt emlékeit.
A Vlassa féle ásatásról a legátfogóbb tanulmányt a román régésszel személyes kapcsolatban állott Makkay János őstörténész professzor írta A tartariai leletek címmel. Tőle tudjuk, hogy a ma már jól ismert agyagtáblácskák mellett számos csont töredék, agyag- és alabástrom szobrocska is előkerült a feltárási gödörből. Eredetükről azt tartja, hogy valahol az Égei-tengeri központokban sumér személy adta át tudását egy feltehetően erdélyi kereskedőnek, aki aztán hazájában is elterjesztette a jeleket a Krisztus előtti 3. évezredben.
A Knight-Lomas kutatópáros ezzel szemben azt írja Múlt üzenete címmel megjelent kötetében, hogy '...a leleteket körülvevő kőzetrétegeken elvégzett, megbízható rádiókarbonos kormeghatározás elvégzése után kiderült, hogy a tatári táblák sokkal régebbiek, mint a legkorábbi sumér szimbólumok. (...) nem lehet megkerülni a tényt, hogy ha létezett kapcsolat a két írásrendszer között, akkor csak a sumérek lehettek azok, akik az erdélyiektől tanultak.'
Azóta számos megfejtési kísérlet látott napvilágot. Forrai Sándor a rovásírás Z, NY, GY, B és P betűit ismerte fel a jelekben, könyvében mezopotámiai, föníciai, egyiptomi, krétai párhuzamokról tesz említést. Badiny Jós Ferenc az Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig című kötetében protosumir képírású fogalomjegyeknek tartja a korongon lévő ábrákat és betűket, amelyekben nem kereshetünk csupán hangértékű rovásjeleket. Az ő olvasata ennek tükrében így hangzik: 'Oltalmazónk! Minden titok dicső Nagyasszonya! Vigyázó két szemed óvjon Nap atyánk fényében!' Tőle tudjuk, hogy a C14-es méréseket Dr. Hans E. Suess, a San Diegoi Egyetem professzora végezte, amelynek eredményeként a leletek korát az Kr.e. 5500-5000-re tette, ezek tehát napjainktól számítva 7000-7500 évesek.
Kabay Lizett, kolozsvári néprajzkutató és művészettörténész Kulcsképekhez kulcsszavak című művének jelképértelmezésében a Nap ékjelét, a Nap és a Hold együttes ábrázolását, és a sumér tízes számnevet találjuk. A megfejtés bonyolultságát annak tulajdonítja, hogy nincs elég jel- és ábraismétlés a táblácskákon.
Friedrich Klára rovásíráskutató/oktató, aki Kőbe vésték, fába rótták című könyvében mintegy negyven megfejtést gyűjtött össze, maga pedig a gödörben talált valamennyi tárgyat egységes egészként értelmezve arra a véleményre jut, hogy egy temetkezés emlékeivel van dolgunk. Erre utalnak a csőtalpas vázában elhelyezett bálvány szobrocskák, míg a korong és téglalap alakú agyagtáblácskák jelei az elhunyt személy életútját mesélik el. Igen lényegesnek tartja a korong bal felső sarkában található V alakú jelet, mivel ezzel indul az értelmezés.
A tatárlakai lelet, önmagában akár kevés is lehetne a rovásírás Kárpát-medencei ősiségének bizonyításához, ha Vén András tordosi református tanító 1875-ben fel nem hívja a világ legelső régésznője, az erdélyi származású Torma Zsófia figyelmét a Maros helybéli partfalából kihullott számtalan cserépedény és csontváz töredékre. Az életét a kutatómunkának szentelő hölgy mintegy tízezer rovásjeles cserép töredéket és korongot gyűjtött, ezeket az akkori nevén kolozsvári Nemzeti Múzeum vásárolta meg.
Kutatómunkáját Makkay János, Forrai Sándor, Badiny Jós Ferenc, Friedrich Klára fent említett kiadványaikban méltatják, nem úgy, mint a hivatalos kortárs történész elit, amely a tudós asszonyt nézetei miatt kiközösítette, kigúnyolta. Számukra megbocsáthatatlan bűne az volt, hogy Zsófia a rovásjelek és a sumér képírás rokonságát hangoztatta, ami Trefort Ágoston vallási és oktatási miniszternek 1877-ben tett, csupán a finnugor elméletet valló tudósok támogatásáról szóló kijelentése idején megpecsételte sorsát.
Pedig Zsófia asszony jó helyütt kutakodott. Belgrád Vinca nevű külvárosáról, valamint a Maros parti Tordosról elnevezett Kr.e. 6.000-3.000-ig tartó műveltség úgy jelentőségében, mint időtartamában és korában össze nem hasonlítható a finnugornak nevezett, ám ebben a formában soha nem is létezett népcsoport múltjával. Különösen elgondolkodtató, hogy a jelenlegi nevén kolozsvári Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeumban látható, ám a feltáró Torma Zsófia nevét nem említő kiállítás cseréptöredékeinek egyikén ugyanaz a fésűfog alakú, fordított rovás P betű látható, mint a boszniai Viszokóban jelenleg is folyó ásatások helyszínén, továbbá Trójában, Egyiptomban és az iráni Tepe Yahyában. Ugyancsak több ásatáson találtak a korongon látható B, GY, F, Z rovásbetűket.
A három, szinte aprócska méretű lelet meghatározó fontosságú a Kárpát-medence története szempontjából. Mert meglehet, hogy a magyarság jelenleg is élő legközelebbi rokonai a Távol-Keleten találhatók, az ott eddig feltárt rovásemlékek évezredekkel későbbiek a Kárpát-medenceinél. A terület jelentőségét az sem csorbítja, hogy Európa bizonyos vidékein (pl. Glozel, Mas-d'Azil) és egyes barlangrajzokon ennél idősebb, a mi rovásunkhoz hasonló jeleket találtak, mert azokon a tájakon viszont nem élnek olyan népek, akik azokat a jeleket napjainkban is képesek lennének használni.
Bár a rovásírást a latin írásbeliség átvétele óta az elmúlt évezredben megkísérelték betiltani, a rovásemlékeket megsemmisíteni - és ebben különösen élen járt Hunfalvi Pál, a Magyarnak nevezett Tudományos Akadémia magyargyűlölő könyvtárosa -, teljes mértékű visszaszorítása nem sikerült. A nép megtartotta emlékezetében, feltüntette mindennapi használati tárgyain, erdélyi fatemplomain, mert valahol lelke mélyén érezte, hogy ez az ő őseinek a hagyatéka, amelyet ápolnia, s őriznie kell.
Az olyan, szinte elfeledett személyeknek, mint Vén András, Orosz Endre, valamint az elhivatott kutatóknak, mint Torma Zsófia és Forrai Sándor köszönhetően, főleg a gyermekek körében ma már ismét megállíthatatlanul terjed a rovásírás elsajátítása a muravidéki Lendvától a kárpátaljai Beregszászig, a felvidéki Nyitrától a délvidéki Zentáig.
És ez nem véletlen, mert a magyar az egyetlen nemzet, amely rokonnépei utódaként több ezer év után is ugyanott él, ahol elődei már rovásírással üzentek, ahogyan Fadrusz János is fennen hangoztatta:
'Látom, jönnek az idők, amikor iskoláinkban tanítani fogják gyermekeinket őseink betűrendszerére... Az idegen látja őseink legsajátosabb kezeírását. És minden magyar büszkén, fönndobogó szívvel fogja az idegennek mutatni a rovott felírást és magyarázni, hogy őseink évezredeken át ezekkel a betűkkel írtak! És ez a miénk volt, mi fönntartottuk és fönntartjuk immár mindörökre a magunkénak, magyarnak...'
Szakács Gábor
