Érdekes

Mióta viselnek az emberek szandált?

Az ókorban, Kis-Ázsiában élt a lüdek legendás népe. Jól éltek, mert az egyik királyuk a közismert Krőzus volt. Hitük szerint egyik legmagasabb rangú istenüket Sandas névvel illették. Ez is krőzus lehetett a maga körében, mert sohasem járt mezítláb, mint a többi halhatatlan, hanem mindig cipőben jelent meg a társaságban. Persze, mindig cipőstül ábrázolták is Sandas istenségét. Ez a viselet nagyon megtetszett a szomszéd népeknek. A görögök azt mondták: remek, a római hölgyek addig epekedtek, míg nékik is olyan isteni sandaliumuk lett, mint a lüdek Sandas istenének. Azóta is szandál a sandalium, hála Sandasnak. 

- Eddig tart a mese - a valóság az, hogy a bőr- vagy fatalpú, szíjakkal a lábhoz erősített szandál Mezopotámiában és Egyiptomban a legősibb lábbeli. Átvették a görögök is, a rómaiaknál is népszerű volt a nők körében, a komoly római férfiak azonban nem tartották magukhoz illő viseletnek. Otthonra még csak felhúzták, az utcára, a méltóságteljes tógához azonban már nem vették fel. 

Ki találta fel az esernyőt?

I. e. 860-ból a ninivei Nimrud palota alabástrom reliefjéről integet felérik az első napernyő. Ez szemmel láthatólag éppen úgy összecsukható volt használat után, mint mai, kései leszármazottja. Európában a 16. század során tűnik fel, de a verőfényes kelet és dél árnyékot nyújtó napernyője nyugaton az eső elleni fedéllé szürkül. Az európai ősesernyő halcsont bordázatára bőrhuzat feszült, s ez a több kilós, hordozható tető számos családot s nemzedéket kiszolgált.

A 18. század közepén jelent meg Londonban Sir Jonas Hauway; ő az esernyő prófétája volt. Neki köszönheti a ködös és esős Albion, hogy az esernyő divatjának nyugati bázisává erősödött. Kezdetben nem sok sikere volt. A londoni kocsisok ugyanis féltették az esővízzel együtt bővebben csörgő bevételüket. Felbérelték az akkori "huligánokat", hogy tüntessenek ellene. 1750-től kezdve, harminc éven át sétált Sir Jonas esernyő alatt London utcáin. Gúny és szitok volt a része, de tűrt, s vállalt minden szenvedést. S végül is győzött az esernyő. Megszokták, viselik, használják - és elvesztik azóta is...

 

Honnan ered az a mese, hogy az aranyszínű szőlőben arany van?

Az aranytartalmú vagy aranyat termő szőlő meséje a 15. századba, Mátyás király udvari tudósainak körébe vezet vissza. Marzio Galeotto ezt jegyezte fel: 

"Egy hallatlan és csodadolgot említek, amiről azt mondják, hogy sehol másutt nem fordul elő, csak Magyarországban. Ott ugyanis arany terem vessző alakban, hasonló a spárgához, néha meg a szőlőtőke körül tekerőzött kacs formájára emlékeztet."

Ezt a mesét elhitte az egész tudományos világ, még a józan ítéletű Bél Mátyás is. Sőt egyik munkájában közzétette egy olyan aranytekercsnek a rajzát, amelyet egy tokaji szőlővenyigéhez nőve találtak. 

Az aranyszőlő titkának megfejtését a Természettudományi Közlönyben Horváth Géza tette közzé. Megvizsgált egy szőlőszemet, amelyen négy darab aranyfényű szemecske volt látható. Már első tekintetre megállapította, hogy az aranyszínű szemecskék tulajdonképpen rovarpeték, a Gonocerus Acutangulatus Goeze poloskafajnak a petéi. Ez a felül világosbarna, alul szennyessárga, 12-15 mm hosszú rovar a karimás poloskák (Coraide) családjához tartozik, és bokrokon, cserjéken Európa-szerte előfordul. Táplálékát növényi nedvekből, bogyókból szívja és ezekre a helyekre rakja petéit is. A viaszsárga peték tojás alakúak, 1 3/4 mm hosszúak és 1 mm-nél valamivel vastagabbak.

A fiatal ivadék úgy bújik ki a petéből, hogy annak végén egy kis ajtócska felnyílik. Az üres peték aranysárgák, olyan aranyos fénnyel és csillogással, hogy valóban aranynak lehet nézni. Felszínük szabad szemmel simának látszik, de erős nagyítás mellett szabálytalan hatszögű sejtekből álló recézetet lehet rajta észrevenni. Az üres petehéjak, amelyek különben csak olyan sárgák, mint a borostyánkő, eme recésségnek köszönhetik élénk aranyfényüket, mert a felszín recézete a fénytalálkozás tüneményét idézi elő, és ez okozza az aranyos csillogást. Fizikai neve: interferencia.

Az aranyfényű petehéjak azonban nem hasonlíthatnak szőlőkacsra. Honnan eredhet akkor az aranyvenyige meséje? 

Szőlőműveléskor gyakran bukkantak és bukkannak régészeti leletekre. Minden bizonnyal bronzkori arany spirálisokat találtak valaha egy szőlőben, s mivel ezek valóban emlékeztetnek a szőlőkacsra, azt a téves következtetést vonták le, hogy az arany a szőlőtőkén termett. 

Anekdoták

Megkülönböztetett bánásmód

Szomory Dezső szerette az embereket, de legalább annyira az állatokat. Volt egy gyönyörű macskája, amely, vagy inkább, aki minden tekintetben megkülönböztetett bánásmódot élvezett az író legénylakásában. Egy éjjel Szomory hazatért és a másnapi határidő közeledte miatt azonnal íróasztalához sietett, hogy megírjon egy cikket a mindig előre odakészített óriási árkus papírosra. Amint azonban tekintete az asztalra tévedt, homloka elfelhősödött. Az íróasztalon ugyanis összegömbölyödve aludt a macska, éppen a papíroson. Szomorynak nem volt szíve felkelteni az édesdeden szunyókáló állatot. Így hát nem tehetett mást, lábujjhegyen odament az íróasztalhoz, fogta a tollat, bemártotta a tintába, és körülírta a macskát.

A galamb neme

Molnár Ferenctől megkérdezték, hogy szerinte a békegalamb hím- vagy nőnemű. Az író elgon-dolkodott, majd határozottan így válaszolt: – Feltétlenül hímnemű. – Miből gondolja? – Mert elképzelhetetlen, hogy egy nőnemű lény állandóan olajágat tartson a csőrében anélkül, hogy egyszer is kinyitná...

Kínos népszerűség

Ludwig van Beethoven és Johann Wolfgang Goethe 1807-1808 táján együtt üdültek Karlsbadban. A zseniális zeneköltő és a költőzseni összebarátkoztak, s gyakran indultak együtt kocsikirándulásra. Kocsizás közben sokan felismerték a két hírességet, és a járókelők sűrűn lengették feléjük kalapjukat: – Kínos dolog ez a nagy népszerűség – panaszkodott Goethe –, mindenki köszön nekem... – Kár ezen bosszankodni – nyugtatta meg Beethoven. – Lehet, hogy nekem köszönnek.

A világ urai

Kiplingtől, a világhírű angol írótól egy tásraságban megkérdezték, hogy szerinte kik kormányozzák a világot: a férfiak vagy a nők? – Természetesen a férfiak – felelte hamiskás mosollyal az író. – De ki kell kérniük a feleségük hozzájárulását.


Kísértés

Egyik hazai körútján Caruso néhány ezer lírát utaltatott át magának egy kisváros postahivatalába. Amikor a címére érkezett pénzért jelentkezett, az akkurátus postamester sehogy sem volt megelégedve az énekes személyi igazolványaival. Caruso már egész halom aktát teregetett elé, ám a postás csak rázta a fejét: – Drága uram, értse meg a helyzetet... Nem néhány garasról szó... Ez több, mint háromezer líra... Honnan tudjam, hogy ön tényleg Enrico Caruso, az ismert tenorista... És ha mégsem az, akkor tönkre vagyok téve... Caruso felvágta bikafejét. – Nyissa ki a fülét, kedvesem... Talán sikerül bebizonyítanom. Azzal kieresztette a hangját, és elénekelte legkedveltebb nápolyi románcát. A produkció közepére már jókora tömeg sereglett a posta köré, és hatalmas tapssal pecsételték meg Caruso személy-azonosságát. – Megkaphatom végre a pénzemet? – kérdezte a tenorista. – Signor Caruso – rebegte bűnbánóan a postamester. – Én egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy ön az, akinek mondja magát. De túl nagy volt a kísértés, hogy elszalasszak egy ilyen kivételes alkalmat, amikor ingyen hallgathatom meg a világ legszebb tenorhangját!


Forrás: Művész-világ.hu 

Virág történetek

A virágok évezredeken keresztül fontos szerepet töltöttek be az emberek életében. Részei voltak különböző ünnepeknek és rituáléknak, inspirációt adtak a művészeknek, költőknek és mesemondóknak, sőt még szerelem és szerencse dolgában is hatalmat tulajdonítottak nekik.

A virágok kecses formája a művészeknek és a kézműveseknek mindig inspirációt nyújtott. A 19. századi angol művész, William Morris virág és növénymintás képeiről vált híressé.
A történelem során mindig is használtak virágokat vallási és egyéb ünnepek alkalmával. 60.000 éves sírokban is találtak virágmaradványokat.

Virágok a mitológiában

A görög mitológia a piros anemónát, amelyet gyakran szellőrózsának is neveznek, Adónisz halálához kapcsolja. Ezt a jóképű fiatalembert két istennő is szerette, Perszephoné az alvilág- és Aphrodité a szerelem istennője. Adóniszt vadászat közben halálosan megsebesítette agyaraival egy vadkan. Az ifjú vére nyomán vörös szellőrózsák fakadtak a földből. A történet egy másik változata szerint az eredetileg fehér szellőrózsát Adónisz kiomló vére festette vörösre.

A nárcisz virágról szóló görög mítosz az emberi gyarlóság istenek általi büntetésének története.  


Narcissus kivételesen vonzó és jóképű fiatalember volt, aki visszautasította az érte epekedők szerelmét. A bánatba belepusztult Echo nimfa halála felbőszítette az isteneket, akik megbüntették Narcissust. Beleszeretett saját képmásába, amit az erdei forrás víztükre fölé hajolva pillantott meg. Önimádatában megpróbálta saját magát megölelni és vízbe fulladt, de a mítosz egy másik változata szerint megölte az önmaga utáni sóvárgás.  

A rózsa

Édes illatú virág, mely egy tüskés bokron nyílik és a mitológiában sok jelentése ismert. Az istennők imádásának jeleként rózsákat helyeztek szobraik elé, az ókori rómaiaknál pedig a szépséget jelképezte és Vénusz virágaként tartották számon a rózsát. A római mitológiában a halált és az újjászületést is szimbolizálta, ezért gyakran ültették sírokra is ezt a virágot.

 

Napraforgó

A virágtányér mindig a nap felé fordul. A görög mítoszban Klytia és Apollón napisten szerelmi története megmagyarázza a virágnak ezt a mozgását.

Klytia vízinimfa, de egyes források szerint babilóniai hercegnő volt, aki beleszeretett Apollónba. Kezdetben az isten viszonozta szerelmét, és mindig visszatért hozzá. Később ráunt a leányra, aki bánatosan követte fejével, ahogyan Apollón tüzes szekerével végigvonul az égbolton. Végül az istenek megsajnálták és virággá változtatták. A legenda egyes változatai szerint körömvirág lett belőle, de a legtöbb azt tartja, hogy Klytia napraforgóvá változott.

Forrás: virágok a mitológiában

Édenkert

 

Kilóg a lóláb

Ha valaki valóságos szándékát el akarja leplezni, de ez nem sikerül neki, és észreveszik tervét, akkor mondják, hogy kilóg a lóláb..

Régen, ha valaki vidéken ismeretlenül bort kért valamilyen kimérésben, akkor a kérőnek megnézték a cipőjét…”nem lóg – e ki a lóláb”…azaz nincs – e rajta kincstári cipő, mert akkor az finánc és le akarja leplezni az engedély nélküli árust.

A szólás azonban régebbi eredetű és meseszerű formái is ismertek.

Ilyen pl. Salamon király és Sába királynő esete:
Sába királynőjéről az a hír járta, hogy lúd lába van és azt hosszú szoknyája alá rejti. Amikor egyszer Salamonhoz ment látogatóba, a király a fogadó termet átalakíttatta, hogy utána járjon a dolognak. Egy helyen a padlót kristály lapokkal kicseréltette és alá vizet vezettetett. Amikor a királynő odaért, azt hitte víz van ott és a szoknyáját megemelve átlépett rajta. Így kiderült, alaptalan a hír, mert a királynőnek emberi lába volt.

Az ördög
A középkorban  a varázslatos cselekmények főszereplője az ördög, aki egyes embereket hatalmába kerít. Ezek az ördöggel cimboráló , gonosz varázslatokat űző, fekete mágiát folytató alakok gyakoriak a népek mondavilágában.

Nálunk a garabonciás diák alakját figyelhetjük meg. Már az elnevezés is a fekete mágiára utal, mert a garabonciás nem más mint a mágia görög nevéből alakult kifejezés.

A varázslók legtöbbször egy fekete könyv segítségével végzik cselekményeiket, fantasztikus tetteket visznek végbe, de végül sorsukat nem kerülhetik el, mert az ördög elviszi őket.

Mátyás királyról is feljegyeztek ilyen motívumokat tartalmazó történetet. Egyszer Mátyás a törökkel való háborúskodása idején álruhában kémkedett és eljutott Konstantinápolyig, de itt elfogták és ki akarták végezni. Kérésére jobb kezét szabadon hagyták, ezzel köpenye alól elővette fekete könyvét. Amikor azt kinyitotta, megjelent előtte három ördög, és parancsára elröpítették Budára, de vele együtt a szultánt is, feleségestül. Most Mátyás börtönözte be a szultánt és csak úgy engedte szabadon, miután megígérte, hogy nem háborgatja Magyarországot.

Később a reneszánsz idején a garabonciás diák szerepét tudósok, orvosok vették át, akiknek valóságos kísérleteik, vagy csalásaik a köztudatban az ördöggel való cimborálásban találtak magyarázatra.

Legismertebb történet Faust doktor nevéhez kapcsolódik.

Faust parasztszülők tehetséges gyermeke volt, Heidelbergben egyetemet végzett, majd tanári állást vállalt, de nyughatatlan természete miatt nem tudott sehol megmaradni, utazásai során kihasználta tudományos képzettségét és az emberek hiszékenységét is. Igyekezett elhitetni az emberekkel, hogy emberfeletti hatalommal rendelkezik. Többször összeütközésbe került ezért a hatóságokkal is. 1540 körül halt meg, valószínű nem természetes körülmények között.

Egy emberöltő múlva már ezt a nyughatatlan, sokszor csaló alakot már a mágikus mondák özöne veszi körül. Egy 1580 körül megjelent könyv ugyanis már az ördöggel cimboráló Faust mondáit tartalmazza. E szerint Faust, aki mindent akart tudni a világról, fekete könyve segítségével megidézi az ördögöt, és megállapodik vele, hogy 24 éven keresztül mindenben szolgálni fogja őt, de ezen idő elteltével Faust lelke az ördögé lesz. A megállapodás valóra válik, az ördög ellátja Faustot minden jóval, a tudás mélységeibe is bevezeti. Faust sok helyen jár, mindenütt elkápráztatja az embereket csodálatos hatalmával. Az ördög a paradicsomot és a poklot is megmutatja neki. A 24 év elteltével azonban szörnyű halállal pusztítja el.

Az ördögöt a középkorban általában szörnyalaknak ábrázolták, de volt amikor úgy képzelték el, hogy – éppen praktikái sikere érdekében – teljesen emberi alakot ölt, s így nem lehet felismerni. Az ördög ábrázolás igen gazdag formáival találkozhatunk a reneszánsz festőművészetben. Az ördögök kékek, vörösek, sárgák, arcuk torz, szamár fülük, szarvuk, tüskéjük van. Van kos és farkas fejű ábrázolás is. A lábuk is változatos: egyeseknek majdnem emberi lábuk van, de van kecskelábú és lólábú is.


Valójában azonban mindenképpen kilóg a lóláb (ha még hamu segítségével is), mert a hamis ember rejtett, nem tisztességes szándéka felfedezhető, leleplezhető még akkor is, ha első pillanatra nem vehető észre.

forrás: Fókusz

Messze van, mint Makó Jeruzsálemtől

Bizonyára hallottuk már a mondást: messze van, mint Makó Jeruzsálemtől.. De mi ennek a szólásnak háttere? Mert itt bizony nem a híres hagymatermelő városról van szó, de nem ám.Hanem egyszer volt, hol nem volt...

Volt egyszer egy II. András nevű királyunk, aki 1217-ben végre nagy nehezen rászánta magát a már hosszú évekkel előbb megfogadott keresztes hadjáratra. Az összegyűlt magyar sereg az év nyarán útnak is indult a tenger felé, hogy ott hajóra szálljon. Hanem volt a királynak egy Makó nevezetű vitéze, aki nemigen tartóztatta meg magát bizonyos alkoholtartalmú italok fogyasztásától. /Ő meg egy másik mondást ismert, miszerint az alkohol az ember ellensége Aki pedig az ellenség elől elfut, az gyáva./

Na szóval jó vitézünk már az útnak indulásakor igencsak beszittyózott. Ezt a kellemes állapotot pedig sikerült fenntartania a sereg egész vonulása alatt. A király hada augusztus végén megérkezett a dalmáciai Spalato /mai Split/ városába - ahol a hajóraszállást tervezték. Makó barátunk itt magához tért egy pillanatra. .De legalábbis érzékelte a sereg megállását.

Igy hát térdre hullott, és azon melegében hálát rebegett az Úrnak azért, hogy gond nélkül elvezette Jeruzsálemig .Pedig még igencsak távol volt a szent várostól.... Mint mondjuk Makó Jeruzsálemtől.

A jó kis borocska a későbbi évszázadokban is adott okot ehhez hasonló félreértésekre.

Az Úr1570. esztendeje. Helyszín: Magyarország, a török hódoltság határvidéke.

Egy szép reggelen történt, hogy két délceg ifjú kilovagolt a török kézen lévő Esztergom várából. Alapos kirándulásra szánták el magukat, komppal átkeltek a Dunán majd ellovagoltak Nagymarosra. Hanem itt egy csárda akadt az útjukba. Hogy, hogy nem -bizonyára a sejtán mesterkedésének köszönhetően ,hiszen a muszlimok számára tiltott dolog a bor élvezete, - de a két török dalia benn találta magát a csárdában... hanem ha benn voltak, mán csak nem futamodhattak meg. /Lásd a fentebbi jeles mondást!/ Igy aztán le is csorgattak a torkukon néminemű jófajta magyar borocskát. Beesteledett. Két jókedvű vitézünk ekkor úgy döntött, ideje hazamenni.Szilajul elszáguldottak tehát Esztergom irányába. Azaz... Csak gondolták, hogy arra. A szilaj vágtatás időközönként csendes poroszkálásba tévedt. Még mindig jókedvű vitézeinknek ugyanakkor fel sem tűnt, hogy ha idefele át kellett kelniük néminemű folyócskán, az esetleg visszafelé is útjukba kéne akadjon.Elfelejtettek lekanyarodni. /No, megesik az ilyen../ Szóval csak mentek, mendegéltek.. végre előtűnt a várvavárt - de még sötétben leledző - várkapu. Nagy serényen lármázni kezdtek,elősegítendő a bebocsátást. Bejutottak.. Jó törökjeink nagy csodálkozva szembesültek azzal, hogy az említett térség tel van magyar katonákkal.Akik rögvest fel is világosították mámoros hőseinket arról, hogy ez itten nem Esztergom,hanem Érsekújvár. Mindazonáltal szívesen látják őket.

Az eset azonban fegyvernyugvás idején esett, így a magyar vitézeknek le kellett mondaniuk a bécsi udvar rendelésére olcsón szerzett rabjaikról. A két török ifjút felkísérték Budára, amiért cserébe a pasa is szabadon engedett két német gyalogot.


/Forrás: Történelem oldalnézetből/

Gyűrű

Van egy monda, mely szerint az üveghegy belsejében a gyémánttóban egy hattyú úszik, csőrében egy gyűrűvel. Ha leejti, akkor vége a világnak. De a hattyú sosem ejti le, mert a gyűrű a hűség és szeretet legelső láncszeme.

E monda mellé még könnyűszerrel felsorakoztathatunk tíz-tizenöt világhíres mesét, melyben valamely gyűrű nagy szerepet játszik. Van olyan gyűrű, melynek alapján felismerik az igazi kiskirályfit, van olyan gyűrű, melyet csak kövével befele kell fordítani s viselője máris láthatatlan lesz. Hogy a gyűrűk így benne élnek minden kor meséiben, csak azt bizonyítja, hogy milyen réges-régen van jelen a gyűrű az ember életében. Valóban a legrégibb idők tárgyi emlékei között is ott találják a régészek a gyűrűket. Elsősorban ékességül, ékszerül szolgáltak mindig. Valamilyen nemes fémből, de gyakran csak bronzból, rézből készültek, sőt az ókorból ismeretesek az üveggyűrűk is. Rendszerint valamely követ is foglaltak a gyűrűkbe, és mindenféle jelképet vésettek reá. Réges-régi a gyűrű szerepe a házasságkötésben. De például azzal ellentétben, hogy ma a vőlegény is, a menyasszony is viseli, a középkor végéig csak a menyasszony kapott gyűrűt. Különböző szokások, babonák, hiedelmek is fűződnek a gyűrűhöz.

A régi kínaiak is gyakran mondogatták, hogy „a tíz ujj össze van kapcsolva a szívvel”.

A középkorban szerelmi talizmánnak használták a gyűrűt. Szerelmi varázsláshoz is használták, amikor különböző mágikus jeleket karcoltak bele. Egy marseille-i L. Gaufridi bérlőt többek között azért ítéltek máglyahalálra annak idején, mert ilyen módon igézett meg egy lányt.

Egyiptomban találjuk meg a ma használatos karikagyűrű, vagy jegygyűrű elődjét is. Természetesen, az akkor használt gyűrűk még nem aranyból készültek, hanem bármilyen, az ott található erősebb növényekből, nádból, sásból, és egyebekből.

Már akkor is ismerték a kör szimbolikáját, amely a soha el nem múló dolgok jelképe, vagyis az örökké valóságé. A körbe futó gyűrű vonala mutatja, hogy a két ember között lévő szerelem nem múlik el, mindig fenn áll, örökkön-örökké, legalább is addig amíg a gyűrűt viselik. A gyűrű közepén lévő lyuk mutatja a kaput, a jövőt, ami a pár előtt van.


A régi időkben a gyűrűk még növényekből készültek, és a technika fejlődésével egy időben változtatták anyagaikat is. Később már bőrből is készítettek gyűrűket, sőt csontokból is faragtak gyűrűket. Olaszországban készült talán az első gyűrű, ami már vasból volt, a görögöknél nem sokára megjelent az arany gyűrű is. A későbbiek folyamán Franciaországban már ezüstből is készítettek jegygyűrűket. Az 1200-as években már a püspökök is tiltották, hogy a férfiak viccből gyűrűzzék meg a lányokat, és valószínűleg ettől a korszaktól kezdve vettük nagyon komolyan a jegygyűrű jelentését.

Különös hatóerőt szereztek a gyűrűk akkor, ha az asztrológia szabályai szerint drágaköveket foglaltak beléjük. A drágakövekkel díszített gyűrűk a mondák szerint hatalmas erőt kölcsönöznek a viselőiknek. A végtelent jelző formáik miatt szolgáltak ezek az ékszerek a fogadalmak és az eljegyzések megerősítésére is.

Használták a gyűrűket gyógyító eszközként is. Görcsök és nyavalyatörés ellen is – ezek voltak az úgynevezett görcsgyűrűk. Ezeket használat előtt 9 napig a fecskefészekben tartották.

forrás: gyűrű története,
Lászlóffy Aladár,

A szépség

Egy nagyvárosi sikeres kozmetikai cég pályázatot hirdetett a lakosság
körében: a legszebb nő fényképét kellett beküldeniük egy rövid történet
kíséretében.
Pár héten belül több ezer levél érkezett.
Az egyik annyira megragadta egy munkatársuk figyelmét, hogy a főnök asztalára tette.
Olyan fiú írta, aki elég nehéz családi körülmények között élt. A következők álltak
levelében: "Az utcánk végén lakik egy gyönyörű asszony. Minden nap
meglátogatom. Amikor nála vagyok, a világ legfontosabb gyerekének érzem
magam. Ha a problémáimról beszélek neki, mindig végighallgat. Megért engem,
és mikor hazaindulok, utánam szól, hogy milyen büszke rám." A fiú a
következőképpen fejezte be levelét: "Ezen a képen láthatják, hogy ő a
legeslegszebb asszony. Ha majd egyszer megnősülök, azt szeretném, hogy nekem
is ilyen szép feleségem legyen, mint ő."
A főnök érdeklődését fölkeltette a levél, elkérte a hozzá tartozó fényképet.
A titkárnője erre megmutatta neki egy idős, ráncos arcú, ősz hajú,
kerekesszékben ülő asszony fényképét.
"Ez az asszony nem nyerheti meg a pályázatot - mondta a főnök. - Ugyanis
akkor az egész világ megtudná, hogy a szépséghez nincs szükségük a mi
termékeinkre."

Úgy tartják, az igazi szépség belülről fakad. Ott lapul mélyen a felszín alatt. Érdemes ezen elgondolkodni, sok bölcsesség van ebben a mondásban.

Persze van aki gondolkozás helyett szimplán szó szerint veszi a dolgokat. Így tett az angol Hugh Turvey is, aki valóban kíváncsi volt mi lapul a szépség mélyén. Turvey 1996-ban kezdett el kísérletezni a röntgensugár és a művészet párosításával, amikor felkérték hogy tervezzen egy igazán egyedi album borítót. Ezen első munkája egy emberi koponyáról készült, és annyira megtetszett neki a technikában rejlő lehetőség, hogy azóta a legkülönfélébb dolgokat hozza össze a mindent látó sugarakkal. A képeket természetesen felvétel után színezni kell, amit Turvey saját állítása szerint legszívesebben kézzel csinál.
Szerencsére az angol művész ritkábban foglalkozik első felkérése óta emberi testrészekkel, így olyan dolgokkal is megajándékozta a világot, mint a virágokról készült bizarr, de lélegzetelállítóan gyönyörű fotósorozata.

Forrás: Érdekesség +foto :
szépség a felszín alatt/

Boszorkányok

A nagy népi hitvilágban a Gellérthegy országszerte úgy szerepelt, mint a boszorkányok legjelentősebb gyülekezőhelye. - a 18.sz.-i boszorkányoknak tartott személyek Szent Gellért hegyére járnak borért, lóvá változtatott embereken lovagolnak, fekete varjú vagy holló képében hívja őket a hegyre az ördög. Lehetséges, hogy e hegy valaha jelentős pogány kultusz színtere volt, ez is adott okot erre a boszorkány szóra.
A boszorkányság az emberi civilizációval egy időben alakult ki. Az ismeretlentől való félelem, és annak az életünkben hitünk szerint betöltött szerepe hozta létre a boszorkányokat, akik az ismeretlenből varázsolnak jót vagy rosszat - valamit, amit irányítani tudunk.

A boszorkányok mindig is közvetítők voltak az ember és a misztikus természetfeletti hatalmak, például az angyalok és a „fenti” lelkek között. Amikor egy boszorkány sikeresen oldott meg egy látszólag rejtélyes problémát, azt varázslatnak tekintették, hiszen ezt a folyamatot logikával vagy észérvekkel nem lehetett megmagyarázni. A boszorkányság maga annyit jelentett, hogy ezek a médiumok a magasabbrendű égi hatalmak vagy lelkek segítségét kérték egy probléma megoldáshoz, és ennek érdekében bizonyos rituálékat végeztek.

A bölcsek fortélyai

A boszorkányság angol neve eredetileg azt jelenti: a bölcsek fortélyai, ügyessége. A bölcsek pedig azok voltak, akik a természet útját követték, összhangban voltak annak erőivel, ismerték a gyógynövények és az orvoslás tudományát, hasznos tanácsokkal látták el közösségük tagjait, és ugyanolyan nagyra becsült, szinte szent emberek voltak, mint a sámánok a falujukban.
A boszorkány (másképpen boszorka) a néphit szerint olyan valaki, aki természetfeletti, démoni képességekkel rendelkezik, illetve rosszat, betegséget, pusztulást hoz.

Két fajtáját különböztették meg, amelyeket a latin nyelv két eltérő szavával jelöltek:

striga „seprűs boszorkány” - a kereszténység felvétele előtti időkből származó néphit szerint egyes asszonyok éjszakánként állatok alakját öltik magukra és az alvók vérét szívják, elevenen felfalják őket vagy nyomasztó látomásokat okoznak nekik („lidércnyomás”) malefica (nőnem), ritkábban maleficus (hímnem) - jelentése „rontó”, „ártó” - ez volt a tulajdonképpeni női boszorkány vagy férfi boszorkánymester, jövendőmondással, "rontással", varázslással foglalkozó ember, illetve akit ezzel gyanúsítottak

A boszorkányüldözések története

A kereszténység korai időszakában a pogány hit követői az egyház ellenségeinek, vetélytársainak számítottak. Ezért a régi vallás isteneit az új vallás ördögeinek nyilvánították. Azokat pedig, akik nem tértek át az új hitre, a Sátán híveinek tekintették. A kereszténységet el nem fogadó emberek ellen valóságos hadjárat indult. A pogány vallások varázslóit, javasembereit, jövendőmondóit azzal vádolták, hogy terméketlenné teszik az asszonyokat és az állatokat és rontást küldenek a termésre.

A 15-18. századi európai boszorkányüldözések

1484-ben VIII. Ince pápa bullát adott ki a boszorkányság ellen. A sokféleképpen magyarázott pápai bulla mindenekelőtt részletesen felsorolja, hogy a boszorkányok miféle ártalmas gonoszságoknak a szerzői. Azután teljes hatalmat ad az inkvizítoroknak perbefogásokra, s egyszersmind utasítja a papságot, hogy a szószékről világosítsák fel a népet a boszorkányok üzelmeiről. A bulla lényege az volt, hogy szembe fordítsa a keresztény embereket a természeti vallás követőivel. Azt állította, hogy a boszorkányok ártalmas varázslatokat folytatnak és az ördöggel kötöttek szövetséget, megtagadták Istent és az ördögre esküsznek, mindezzel pedig elveszítik az örök üdvösségüket.

A boszorkánysággal megvádolt emberek az esetek többségében becsületes keresztény nők és férfiak, egyedül maradt özvegyek stb. voltak, akiket szépségük, érdeklődési körük, megközelíthetetlenségük, netán esetleges szakmai tudásuk miatt (pl. bábaasszonyok, akiknél túl kevés újszülött halt meg, vagy füvesasszonyok) az őket körülvevő közösség megbélyegzett és kivetett. (Az egyházi bírósághoz a közösségek világi vezetői nyújtották be a perkérelmeket. A hivatalos hóhérok által végrehajtott ítélet általában máglyán való elégetés volt, amit nyilvánosan hajtottak végre. Az embereket ezzel is az adott közösség íratlan törvényeinek betartására figyelmeztették.
Míg a legnagyobb boszorkányper-hullám elindítása az említett domonkosrendi inkvizítorok nevéhez fűződik, addig a boszorkányégetések ellen elsősorban jezsuita szerzetesek emelték fel a hangjukat, de ennek sokáig sem az egyházi, sem a világi hatóságok körében nem lett hatása (sőt maguk is sokszor menekülni kényszerültek a bosszúból a nyakukba akasztott perek elől). A 15-18. század közötti boszorkányüldözések kivégzett áldozatainak száma durva becslések szerint megközelíti a kilencmilliót! Ez a hihetetlen szám egyaránt tartalmaz nőket, férfiakat és gyermekeket. Néhány helyen még állatokat is végeztek ki, mert azt hitték, hogy állat testébe bújt a boszorkány. Ez az időszak jó alkalom volt a hatalmon levők számára is, hogy leszámoljanak politikai vagy családi ellenségeikkel, illetve azokkal akiket irigyeltek.
 /Forrás: Boszorkányüldözés/



Rejtélyek Könyves Kálmán és pecsétgyűrűje körül

Az 1800-as évek végén az Esterházy-család egyik ma Ausztriához tartozó településen egy különös lelet látott napvilágot: egy aranygyűrű, mely az uradalom intézőjéhez, Ernst Sedlmayrhez került. A gyűrű az 1900-as évek elején már megfordult a Magyar Nemzeti Múzeumban, amelyet azóta többször is ismertettek, miközben hitbizományként a család legidősebb férfitagja birtokában maradt, többnyire kívül a mai Magyarország területéről.


Könyves Kálmán és a boszorkányüldözés

Magyarországon olyan, hogy inkvizíció nem volt. Kálmán király dekrétumainak első könyvének 57-es fejezetét számtalan ember ismeri, csak mi a “Fejezet a boszorkányokról” néven emlegetjük. Tulajdonképpen ezek a törvények egy-egy mondatban vannak összefoglalva, így egy fejezet  általában egy mondatot tartalmaz.  Az 57. bejegyzés így hangzik: „De strigis vero quae non sunt, nulla questio fiat..” azaz “Boszorkányokról pedig, amelyek nincsenek, semmilyen kereset ne legyen”.  A törvénykönyvébe foglalt, felvilágosultságát igazolni látszó kijelentés, miszerint boszorkányok pedig nincsenek, valójában csak a kereszténység megerősítését szolgálta: könyves királyunk csak a strigák, a pogány hitvilág szerinti csodatévőnők létezését tagadta, ugyanebben a törvénykönyvben törvényt hozott a maleficák, a bűbájosok ellen. Tehát a törvényt csak félreértésből magyarázták a boszorkányokra. Milyen törvény rendelkezik a maleficák (azaz boszorkányok, bűbájosok) ellen? Íme Kálmán király Első könyvének 60. fejezete: “A bűbájosokat a főesperes meg az ispán emberei keressék fel és vigyék törvény eleibe.” – törvény, ami tulajdonképpen a kivégzéssel volt egyenlő. Magyarországon a boszorkányperek száma a XVIII. században tetemes. A hozzá kapcsolódó vádak is vadabbak, esztelenebbek, ne feledjük, mindez abban a korban, amikor az ország nehéz helyzettel és elmaradottsággal küzdött. Emberek váratlan betegsége elég volt ahhoz, hogy valakit boszorkánysággal vádoljanak, sőt, alakváltoztatással is. Kutya, macska, illetve más állat alakjában voltak képesek az éj leple alatt megrontani embereket, állatokat. Magyarországon 1713-ban merült fel első ízben a Sátánnal való közösülés vádja. Boszorkánysággal vádoltak személyeket, hogy a szájában vitt ki a templomból szent kenyeret, esetleg éjjel eljárt a férje mellől és ágyába seprűt téve helyettesíttette magát, ami által a férj nem vette észre asszonya éjjeli kóborlásait. A legrégibb magyar boszorkányper 1565-ben esett meg Kolozsváron, ami egy Boczi Klára nevű nő elégetésével ért véget.
Híres gyűrűbirtokosok
A gyűrű birtokosai valamennyien jeles személyiségek voltak, köztük a müncheni, majd salzburgi művészettörténeti tanszék vezetője, Hans Sedlmayr vagy a híres növénynemesítő, Kurt Sedlmayr akadémikus. Ez utóbbi gyermekei, a magyar műemlékvédelmet építészi munkásságával több évtizeden keresztül meghatározó János és testvére, a szintén növénynemesítő Tamás. Ők ketten adományozták e gyűrűt a Magyar Nemzeti Múzeumnak, mely 2005 elején került az intézmény tulajdonába. A lelet különlegessége arra indította a múzeumot, hogy a lehető legrövidebb időn belül a nagyközönségnek is bemutassa a tárgyat.Az aranygyűrű egyike a középkori Magyarország legrejtélyesebb emlékeinek. Részben lekopott, de a XX. század elején még teljesen ép latin felirata alapján Könyves Kálmán királyunk (1095-1116) pecsétgyűrűjéről van szó: ANULUS COLOMANNI REGIS (Kálmán király gyűrűje). A gyűrű személyes jellegét hangsúlyozza a karika belsejében található GUT GUT GUTANI TABAL felirat, melynek apotropaikus, védő jelleget tulajdonítottak villámcsapás, valamint különféle betegségek ellen, bár a szöveg egyértelmű feloldása mindmáig nem ismert, értelmezését az arámi illetve a gót nyelv alapján kísérelik meg a mai kutatók.

Thebal-gyűrűk Európában

Ilyen, általában aranyból készült, ún. Thebal-gyűrűk a XI-XII. századi Nyugat-Európában az arisztokrácia körében közkedveltek voltak, csaknem 30 példányt ismerünk belőlük. Nálunk az egyszerűbb kivitelű mágikus gyűrűk első nagy virágkora szintén a XI-XII. század fordulója volt. A gyűrű - melynek se kezdete, se befejezése - a végtelen szimbóluma, de egyben azt a zárt teret is jelképezi, melyen belül a viselője védelmet élvez, és ahová az ártó hatalmak nem hatolhatnak be. Noha felmerültek kételyek a Kálmán-gyűrű hitelességével kapcsolatban, egyedi megformálása, sajátosságai alapján, mégis több érv támasztja alá azt, hogy egyik jelentős királyunk személyes tárgya került a Nemzeti Múzeumba.

Forrás: National Geographic, Wikipédia