Elképzelhetetlen nélküle a hűs limonádé, a legtöbb süteményt csodás illattal ajándékozza meg, nincs kompót vagy forralt bor, amiből hiányozhatna

A  citrom

A nagy sumér birodalomban, Nuppur városában kerültek elő az első citromhoz hasonló maradványok. A több ezer éves citromok még aligha voltak őseink C-vitamin forrásai, sokkal inkább a rossz szellemek és a betegségek elűzésének eszközei. A szép egyiptomi kertekben is virágoztak már a kitrifák, vagyis a citromok. Ősi egyiptomi neve maradt fenn a mai latin Citrus névben. Időszámításunk előtt 3000 évvel komoly citromszakértőknek számítottak a perzsák, de az igazi termesztés csak 200-300 évvel később indult meg. A görög hódítók Perzsiában és Médiában találkoztak először az egzotikus citromfákkal, és ez a találkozás hosszú ideig foglalkoztatta őket. A gyógyszernek és talán illatszernek használt vastag héjú citromféle a perzsáknál más különleges szerepet is betöltött. Leheletüket az illatos gyümölcshéj rágcsálásával tették kellemessé. A görögök által médiai vagy perzsa almának nevezett őscitrom sokféle névnek örvendhetett. Vergilius aranyalmához hasonlítja, Galenus 200 évvel később kitrionnak nevezi. Majd a méd almából a kelet csodafája lett, azaz Kedros.

Hogy mennyire más volt az elképzelésük a citromról, az kitűnik Galenus első századbeli írásából: „A kitrionnak nevezett méd alma három részből áll: a közepén levő savanyú leves részből, a savanyú részt körülvevő húsos részből és a kellemes illatú, fűszeres héjból. Utóbbi nagyobb mennyiségben fogyasztva nehezen emészthető, ellenben apróra reszelve és kis mennyiségben elősegíti az emésztést. A savanyú, ehetetlen középső részt ecetbe teszik, hogy azt erősítse. A húsos réteg sem nem savanyú, sem nem fűszeres, ecettel és halmártással eszik.” Ahhoz, hogy a halhoz a citrom levét fogyasszák, több száz évnek kellett eltelnie. Mint sok más fűszeres és illatos növény, a citromnak is szelleműző képességet tulajdonítottak, mert a közhiedelem szerint jó kapcsolatban állt az alvilág isteneivel. Így került a halottak kezébe utolsó útjukon citrom, távol tartva a rossz szellemeket. Sok évvel később és sok ezer kilométerrel távolabb, Indiában is ebben hittek, mikor a máglyahalálra ítéltek kezükben citromot tartva lépték át a másvilág határát. (A citrom latin elnevezése is állítólag a hindu limu szóból származik.)

Ez azonban már jobb ízű, ún. ethrog típus volt, értékesebb a perzsák almájánál. A keserű citromot rágcsáló rómaiak később élvezhetőbb fajtákkal ismerkedtek meg. A IV. században telepített szicíliai és nápolyi citromfák azonban Palladiusz szerint még jó vastag héjúak voltak. A kor legtermékenyebb írója, aki 14 könyvet hagyott örökül, barátja lehetett a kertészkedésnek, mert utolsó könyvében már rímekre is fakadt, amikor kedvenc fáinak oltogatásáról írt. Tőle tudhatjuk meg, hogy a rómaiak hogyan nevelték citromfáikat. A furfangos kertészek még a citrom alakját is meg tudták változtatni. A vastag héjú citromból, de főleg a héjából sokféle csemegét lehetett készíteni, amelyek illatukat a citromnak, édességüket a méznek vagy a cukornak köszönhették.

A citrom mai típusa csak később, a középkorban jelent meg Európában. A limonádé mellett továbbra is orvosság maradt. Íme, néhány ajánlat akkori használatáról: kolera esetén forró vízben vagy kávéban, epikólikánál forró limonádéként, sárgaláz esetén napi két evőkanálnyi citromlé cukros vízben. Jó hatású kanyaró, szívdobogás és hisztéria ellen – ha már más szer nem használ –, főfájás, máj- és tüdőbaj ellen, valamint gyomorgyulladás, reuma, szédülés, skorbut, vízkór, váltóláz, giliszta, tífusz, izomsorvadás, veszett eb harapása és torokgyík ellen. A magyar kertek és virágok szenvedélyes kutatója, Rapaics Raymund írásai alapján kövessük a citrom további útját.

A későbbi századokban, Ázsiában és Európában végre megkóstolták az igazi limonádét, és a mohamedánok segítségével az új szokás divattá vált. A mohamedán vallás tilalma az alkoholra is kiterjedt, így örömmel fogadták az új italt. Az üdítő italnak kiválóan alkalmas bő levű citrom gyorsan terjedni kezdett. Az arabok kifejezetten limonádé céljából kezdték termeszteni, és példájukra a X. században Palesztinában és Egyiptomban, a XI. században pedig Spanyolországban és Szicília szigetén is virágoztak a citromkertek. Olaszországban a reneszánsz korában lett divatos ital a „limonata”, s az olasz születésű Mazarin a XVII. században Franciaországban is meghonosította a limonádé fogyasztását. A limonádéárus helyiségek limonatier néven váltak ismertté. A lovagkorban élő közép-európai országok azonban csak termését ismerték, de még ez is nagy ritkaságnak számított. Hazánkban feltehetőleg Mátyás király korában láttak először citromot, amely Itáliából érkezett udvarába.

A világhírű versailles-i kert mintájára a főúri villák kertjei – a divatnak megfelelően – ettől kezdve citrom- és narancsvirágoktól illatoztak. Schönbrun, Pozsony, Budavár, az Esterházyak, Grassalkovichok télikertjei, az egri püspökség a szép citrom- és narancsfák állomásai. A citrom igaz hívei a jezsuita misszionáriusok voltak, akik Amerikába is magukkal vitték a citromot. A XV. század végén a spanyol és portugál hódítók ültettek először citromfát Floridában, ahol az a mai napig a vidék egyik meghatározó eleme. Az 1800-as években Kaliforniába érkező első példányok alapozták meg a száz évvel később már hatalmassá duzzadt citromültetvényeket.

Jegesmedvék

Elhagyták az Északi-sarkot a jegesmedvék

Kétharmada kihal a világ jegesmedve állományának 2050-re és már az egész populáció elhagyta Alaszkát, az Északi-sarkon a globális felmelegedés következtében folyamatosan elvékonyodó jégtakaró miatt – derül ki az amerikai kormány által felkért tudóscsoport frissen publikált előrejelzéseiből.

Várhatóan csak az észak kanadai szigeteknél és Grönland nyugati partjainál élő 16 000 jegesmedve marad életben a század végéig - áll az amerikai belügyminisztérium kutató részlegének (U.S. Geological Survey) jelentésében.

 

A USGS kimutatásai szerint a következő fél évszázadban a jegesmedvék teljesen eltűnnek majd Alaszka északi partjairól és Oroszországból és 42 százalékkal kevesebb lesz a Északi-sarki vadászterületük is. A jegesmedvék a nyarakat a Sarki Medencében töltik, itt szaporodnak és vadásznak. Egy jegesmedve átlagosan harminc évig él.

"Az előre vetített változások a jövőbeni tengeri jégtakaró állapotát illetően a jelenlegi jegesmedve populáció kb. a kétharmadának kipusztulását eredményezik majd a 21.század közepére” - szerepel a közzétett tanulmányban.

A jegesmedvék élete nagyban függ a jégtáblák minőségén és állapotán, hiszen a fókák, ami a fő táplálékukat jelenti, ezeken vadászhatóak. Nagyon ritka, hogy nyílt vízen, vagy szárazföldön ejtenének el fókákat zsákmányul.

Sajnos egyértelmű az összefüggés a jégtakaró állapota és a jegesmedve populációk között. Ha eltűnnek a jégtáblák, velük együtt eltűnnek a jegesmedvék is. A helyzet nagyon aggasztó. 

A jegesmedvék helyzete és az Északi-sark olvadása talán a legkarizmatikusabb és legdrámaibb érzékeltetője a klímaváltozásnak. 

Itt az ideje, hogy inkább, mint a tényeken sajnálkozva és tétlenül nézve, ahogy a jegesmedvék a szemünk láttára süllyednek el az olvadó jégtakarókon, tegyünk is valamit a globális felmelegedés megfékezése érdekében.

Legközelebb, ha feleslegesen égve hagyod a villanyt, gondolj a jegesmedvékre. Ha valamilyen terméket vásárolsz, vedd figyelembe energiatakarékosságának mértékét, és gondolj a jegesmedvékre.

Forrás: allatos.eoldal.h.

Hűsítők

Gyümölcsök királya: az őszibarack

A gyümölcsök királyának is nevezik.

 

100 gramm őszibarack mintegy 0,7 g fehérjét, 0,1 g zsírt és 9 g szénhidrátot tartalmaz.

100 g gyümölcshús mintegy 40 kalóriával gazdagítja szervezetünket, tehát nem hizlaló étel.

Nagy része, kb 85-90%-a víz. Ettől oltja úgy a szomjat.

Lédússágának és a kedvező cukor-, valamint gyümölcssav-arányának köszönhetően a többi gyümölcshöz képest egyszerre jóval nagyobb mennyiség fogyasztható az őszibarackból.

Az őszibarack frissít, üdít, jó kedvre derít. Ezt részben niacin-tartalmának köszönheti; csökkenti a vérnyomást, jót tesz a szívnek és az érrendszernek.

Bõségesen tartalmaz A, B és C vitamint, valamint káliumot, kalciumot és magnéziumot.

A kedvezõ kálium-kálcium arány teszi lehetõvé a „vértisztító” hatását. Erõteljesen vizelethajtó, és ezáltal tehermentesíti a tüdõt, szívet és a keringést.

Enzimjei serkentik az étvágyat és az anyagcserét.

Viszonylag sok C-vitamin van benne. B-vitamin- és biotin-tartalmuknál fogva főként a sárga húsú fajták kiváló haj- és bőrszépítők.

Sárga antioxidáns xantofill színanyagaik rákellenes hatásúak.

 

A pektin egyébként a koleszterinszintet is egészséges irányba tolja el.

Ásványi anyagai közül viszonylag magas, 200 milligrammnyi káliumtartalma jelentős, 9 mg magnézium, 8 mg kálium rejlik benne.

Különösen a nyári forróságban, amikor a szívbetegekre nehéz napok várnak, napi 2-3 barack sokat segíthet.

A benne lévő kálium és nátrium ugyanis 7:1 arányban van jelen, ami ideálisnak tekinthető a szívpanaszok enyhítésére.

Lekvár és befőtt is készíthető belőle.

A nem teljesen érett gyümölcsöknek nem lehet vékonyan lehúzni a bőrét. Forró, forrásban lévő vízbe mártva azonban már lehúzható.

A befőtthöz és lekvárhoz kevés citromhéjat reszelve, illetve néhány csepp citromot hozzáadva megelőzhetjük, hogy a barack megbarnuljon.

Süteményekben kevésbé kedvelt, mint a kajszibarack, inkább sárga, s ezért dekoratívabb változatait használjuk gyümölcstortákba, gyümölcssalátákba.

Ilyenkor is érdemes kevés citrommal meglocsolni a barackot barnulás ellen.

A vékony barackszeletek jól illenek fűszeres sajttal készült szendvicsekre.

Paradicsomos zöldsalátákba vagy hagymás krumplisalátába is tehetünk vékony barackcsíkokat.

Sült szárnyashúsok mellé pedig barackhúsból, kakukkfűvel, kevés fehérborral és balzsamecettel készített mártást adhatunk.

A hűtő legalsó fiókjában az érett barackot nyugodtan eltarthatjuk 2-3 napig.

Fogyasztás előtt pár órával viszont célszerű előszedni onnan.

Nem csak az érzékeny fogak miatt, a szobahőmérsékletű gyümölcsnek sokkal jobb az aromája.

Csak közvetlenül a fogyasztás előtt érdemes megmosni, különben a gyümölcsöt érő nedvesség kedvező feltételeket teremt a rothasztó gombáknak és egyéb mikroorganizmusoknak.

Viszonylag kevesen tudják, hogy az őszibarack jól tűri a mélyhűtést, csakhogy nem egyben, mert úgy kiolvasztáskor löttyedt lesz, hanem meghámozva vagy hámozatlanul és pürésítve kis porciónként lefagyasztva. Így kiolvasztás után is finom lesz; fagylaltnak, likőrrel, rummal készíthetjük el.

Ha a barackpürét jégkocka-tartóban fagyasztjuk meg, pezsgőbe, ásványvízbe téve remek üdítő készítésére is felhasználható.

Barackot vásárolni mindig kosárral, vagy legalább nagy dobozzal induljunk, hogy minél kevésbé törődjenek a gyümölcsök, míg hazaérünk.

 Gyógyhatása:

 Tisztítja a szervezetet:
A táplálékunk az egész testre hat, úgy az építő jellegével, mint romboló hatásával. Az őszibarack gyógyító hatása az egész testre kiterjed. A vér tisztítása, a test tisztítása. A főbb szervek is a máj, a szív, a tüdő, a vesék könnyebben gyógyulnak, ha tiszta a vér.

Tisztítja a bőrt:
A bőr tisztítása nem könnyű feladat, különösen a szennyezett nagyvárosban, ahol a bőr tisztítása szintén az egész testre vonatkozik. Az őszibarackban levő A és a C vitamin közös munkájának eredménye, hogy nagyobb az ellenállás a pattanások kifejlõdésére és ellenállóbb a bőr a betegségekkel szemben. A nap hatásának is jobban ellenáll, valamint a sebesült bőr hamarább begyógyul.

Tisztítja a tüdőt:
Az ásványi sók és az A vitamin lehetővé teszik, hogy gyógyítólag hat a tüdőre az őszibarack. Az A vitamin hatására a hörgők és a nyálkahártya kevéssé ingerlékeny és nagyobb teherbírással rendelkeznek. Az A vitamin ugyanis befolyásolja a nyálkahártyák működését és hatással van a légzőszervi megfázás tüneteire. Különösen a szennyezett levegőjű nagyvárosokban van szükség a vitaminos táplálékra a tüdőtakarítás szempontjából. A gyümölcs segít a légzőszerv nyálkahártyáit egészségben tartani.

Száraz bőrre:
Ugyancsak a nagyvárosi környezet levegõje ostorozza naponta a bőrt és halmozza el mérgező anyagokkal, ami a kiszáradással sietteti a korai ráncosodást. A száraz bőrre legjobba természetes anyag pakolás, amely tele van A és C vitaminnal. Az őszibarack kitűnő arcpakolás, a bőr megtisztul, rugalmasabbá, fiatalosabbá válik.

Folyadék szorulásra:
Az őszibarack tisztítja a húgyutakat, valamint vizelet hajtó. Az őszibarack ugyanis nemcsak az emésztésre hat serkentőleg, hanem ösztönzi a víz kiválasztását is. Ha pedig kúraszerűen fogyasztjuk a gyümölcsöt vagy a levét, hozzásegít ahhoz, hogy a szervezetünk bármely pontján felgyülemlett folyadéktól megszabaduljunk. A legszembetűnőbb számunkra a szemek alatti táskásodás. Ha megpuffadt a bőr a szemünk alatt, bizonyosan a vesénk kiválasztásával van baj. Ilyen esetben ajánlatos jobban odafigyelni az étkezésünkre, illetve egy hathetes vízhajtó kúrát kellene végigcsinálni akkor, amikor valamely vízhajtó gyümölcsnek van az idénye. A vese nagyon elfárad az idõs korra, ezért minél több segítséget kell nyújtani neki.

Sugárzás és vegyi szennyezés tisztítására:
Az őszibarack tisztítóereje nagy. Képes a testet megszabadítani a felgyülemlett vegyszertől, valamint a kisugárzásos szennyeződéstől. Ez főleg azoknak szól, akik rádiótelefont és komputert használnak. A komputer kisugárzást a szoba növényei is ellensúlyozhatják, különösen a kaktuszfélék. A nagyvárosi lakásokban egyébként a szobanövények a kintről beáradó szennyeződés 20-30 százalékát is képesek elnyelni. Fogyasztás szempontjából, ha a gyereknek komputere van, vagy valakinek a munkahelyen, ajánlatos minél több A vitaminban bővelkedő gyümölcsöt fogyasztania.

A test többszöri megtisztításával meg is előzhetünk egyes betegségeket. Így az érrendszeri betegségek és a többi önpusztító betegségek nem fejlődnek ki, ha gyakran fogyasztunk gyümölcsöt, és odafigyelünk táplálkozásunkra. A vitaminokkal és ásványokkal éberen tarthatjuk az immunrendszerünket, valamint segítünk megszabadulni az oxigén szabadgyököktől.

Az őszibarackfa  a gyümölcsét, magját, virágát, fájának ágait és leveleit is beleértve - már ősidők óta megkülönböztetett figyelemnek örvend és rituális szerepet játszik Kínában. Bármelyik más növénynél több miszticizmus övezi. E fának igen nagy a tisztelete, hiszen már a Han dinasztia előtti időkben a halhatatlanság szimbólumának tekintették. A kínaiakról ugyanis köztudott, hogy nagyra értékelik a hosszú életet, a konfucianizmus befolyására náluk idős kort megélt embereket - társadalmi helyzetüktől függetlenül - megbecsülés és tisztelet övezi. A legnagyobb ajándék, amit egy kínai ember kaphatott, a hosszú életet jelentő kínai írásjel, a volt, melyet maga a császár rajzolt vagy festett a kitüntetett személy számára.
A fa gyümölcsét, mely az egyik oldalán piroslik, a hosszú élet jelképeként képzelték el, emiatt terjedhetett el náluk az a szokás, hogy az újévi jókívánságok mellé gondosan eltett (tartósított) őszibarackot ajándékoztak egymásnak. Lényegében e hagyomány folytatódik abban a szokásban, hogy születésnapi ajándékként a halhatatlanságot jelképező stilizált őszibarackkal díszített süteményeket, kekszeket adnak az ünnepeltnek. Ez a gesztus annak óhaját fejezi ki, hogy a megajándékozott hosszú életű legyen.

A taoista bölcsekhez hasonlóan, sokan még ma is úgy gondolják, hogy aki sok őszibarackot eszik, annak teste nem enyészik el a világ végéig. Szun, a kőszerzetes állítólag azért vált örökéletűvé, mert megette a géniuszok kertjéből ellopott, halhatatlanság őszibarackját. E tulajdonsága jelenik meg a gyümölcsnek a Nyugat anyakirálynéjának a Kunlun hegyi palotája közelében lévő őszibarackosáról szóló mesében is, mely azt mondja, hogy a kert fái csak 3000 évente virágoztak, és a gyümölcsöknek további 3000 évre volt szükségük, hogy megérjenek. Úgy tartották, hogy aki eszik egyet ezekből a barackokból, pontosan annyi ideig fog élni, mint amennyi időre a gyümölcsöknek szükségük volt, hogy éretté váljanak. Ha pedig a szerencsés halandó az őszibarack keserű magját is lenyeli, örök élet, vagyis halhatatlanság vár rá.  

A római birodalom útjai

 „Minden út Rómába vezet” – mondja a közismert szállóige. Ez a ma általában már képletesen, átvitt értelemben használt megállapítás arra a tényre is utal, hogy az egész Appennini-félszigetet, az ókori Itáliát átfogó úthálózatnak Róma volt a központja, a félsziget – és idővel az egész birodalom – minden tájáról, minden irányból megközelíthető volt a város a közutak (viae publicae) valamelyikén. Különben a történeti fejlődésnek jobban megfelelne egy olyan megfogalmazás, hagy minden út Rómából indul ki. Tudniillik a nagyszabású útépítkezés Róma lassú terjeszkedésével párhuzamosan, fokozatosan haladt előre a félsziget teljes meghódításáig. A Rómából sugarasan szétfutó, illetve a tőlük távol eső fontosabb településeket egymással összekötő útszakaszok építésére csak ezt követően került sor. Ez a tevékenység azonban sok évszázadon át, a császárkor végéig folyamatosan tartott, s az Itálián kívüli hódítások nyomán az egész birodalomra kiterjedt; összességében idővel elérte a 150 ezer kilométert, s ebből magát Itáliát több tízezer kilométernyi közút szelte át.
Elmondhatjuk, hogy a rómaiak építő, szervező és civilizációteremtő tevékenysége során – a vízvezetékek, fürdők és csatornák létrehozása mellett – közúti hálózatuk kiépítése volt a legjelentősebb teljesítmény.
A kezdetek persze szerények voltak. A korai utak rövid, döngölt – esetleg murvával felszórt – földutak voltak. Nevüket vagy arról a településről nyerték, amelyet Rómával összekötöttek, mint pl. a Nomentumba vezető via Nomentana, vagy pedig rendeltetésük, funkciójuk volt a névadás alapja, mint pl. a tengerparti sólepárló telepekhez vezető via Salaria esetében, amelyen a táplálkozáshoz nélkülözhetetlen sót szállították a városba.
A közúti hálózat nagy, gondosan kivitelezett útvonalai építtetőjük, az építésüket kezdeményező állami tisztségviselő (magistratus) nevét viselték. – Ilyen volt mindenekelőtt a via Appia, amelynek első szakaszát még Kr. e. 321-ben, az első samnis háború idején kezdte el építtetni a kor neves politikusa, Appius Claudius Caecus. Az út idővel átszelte az egész félszigetet, s Campania központján, Capuán, a Pyrrhos elleni háborúk során nevezetessé vált Beneventumon (ma Benevento) és a jelentős görög gyarmatvároson, Tarentumon (Taranto) út Brundisiumba (Brindisi), a Balkán-félszigetre induló hajók kikötővárosába vezetett.

Az útépítés céljai

A Kr. e. 2. század végén épült meg a via Appiából Capuánál dél-kelet felé elágazó via Popilia, amely Nuceria (Nocera), Atinum, Muranum (Murano) és Consentia (Cosenza) érintésével a Szicíliával átellenben fekvő Rhegium (Reggio di Calabria) kikötővárosba vezetett. Később Traianus császár (98–117) építtette meg a Beneventumnál elágazó és Canusium (Canossa) érintésével Apuliát átszelő via Traiana-t, amely Barinumnál (Bari) érte el az Adriai-tengert. Fontos útvonal volt a Rómából északnyugat felé induló, a Tyrrhen-tenger partjának vonulatát követő via Aurelia, amely Etrurián és Ligurián át egészen Gallia Narbonensis tartományába vezetett. Észak felé a via Flaminia volt a legjelentősebb összekötő út az Adria felé. Ennek folytatásaként épült északnyugati irányban a via Aemilia, amely Ariminiumnál (Rimini) elkanyarodott a tengerparttól, s a szárazföld belsején át vezetett a Po-síkságra Bononia (Bologna) Mutina (Modena) és Placentia (Piacenza) érintésével.

A rómaiak többsége gyalogolva rótta az utakat és ezt a törvényhozás is tekintetbe vette. Amikor meghatározta, hogy egy idézés kézhez vétele után mikorra kell az ügyfélnek a hatóság előtt megjelennie, a gyalogos teljesítményét napi 20 mérföldben (mintegy harminc kilométer) állapította meg. (Dig. 2, 11, 1.)
Ez megfelelt egy római legionárius napi menetteljesítményének, pedig a katona még fegyverzetét, menetfelszerelését is maga vitte. A legionarius ugyanis poggyászában köteles volt magával vinni az előírt felszerelést, ezenkívül jutott hely az élelmiszereknek és a személyes használati tárgyaknak is. A tizenöt-húsz kilogramm súlyú iszák mellett még három-négy kilogramm súlyú hajítódárdát, kardot, sisakot és mellvértet is hordozott.

Az elkényelmesedett polgár-katonák restellték ezt a sok terhet cipelni, s ezért szekereken szállíttatták maguk után felszerelésüket. Amikor Gaius Marius, a kiváló hadvezér és szervező, i. e. 104-től kezdődően néhány év alatt megreformálta a római hadseregszervezetet, elrendelte, hogy a legionariusok maguk kötelesek vinni fegyverzetüket és menetpoggyászukat.
A katona a teher megkönnyítésére az iszákot egy vállának támasztott, villás végű rúd végére köthette. A nehéz málhát hordozó legionáriusokat ezért - talán becézve, talán gúnyosan - Marius öszvéreinek (muli Mariani) nevezték el.

Később az engedékenyebb hadvezérek hozzájárultak, hogy - ha erre mód nyílt - a legionariusok poggyászát a menetoszlopot követő társzekerek szállítsák. A legionariusoknak sokat kellett gyalogolniuk, említettük már, hogy ha a szükség úgy parancsolta, egész legiókat (egy teljes létszámú legio 6000 fő volt), olykor csak egyes csapattesteket messzi vidékekre vezényeltek át. Az óriási távolságokat napi harminc kilométeres menetteljesítménnyel kellett bejárni.
A római birodalom óriási méreteit hadd jellemezzük egy adattal: a Hadrianus császár építtette skóciai erődvonaltól Egyiptom provincia déli határáig a távolság légvonalban hétezerötszáz kilométer.

A hosszú, olykor több évtizedes katonai szolgálat alatt a tisztek és a legénységi állományú katonák nemcsak megszokták a gyaloglást, hanem meg is szerették. Ezért számukra a gyalogszerrel megtett utazás nem jelentett különösebb megerőltetést.
Az ifjabb C. Plinius Secundus egyik levelében beszámolt ismerőse, Vertricius Spurinna megöregedett katonatiszt tervszerű életmódjáról. Hajnalban kelt, hat óra körül háromezer lépésnyi sétát tett, délután ismét ezer lépést gyalogolt, s mindig nyugodtan töltötte napjait szórakozással, olvasással. A levél megírásakor Spurinna hetvenhét éves volt.
(Plin. Epist. III. 1.)

Hadrianus császár is megszokta és megkedvelte a gyaloglást. Ha utazásai során katonai tábort keresett fel, a menetelő legionariusokhoz csatlakozott, és teljes fegyverzetben napi húsz mérföldet gyalogolt.
A műutakon gyalogló utasember számára, ha nem volt málhája, legfeljebb csak a legszükségesebb holmit vitte magával, ez a húsz mérföld - harminc kilométer - nem jelentett különösebb megerőltetést, hiszen a szokásos napi teljesítmény harminc kilométer volt.

Cicero sem kedvelte a sietséget. Siciliai quaestor korában ötven nap alatt utazta be a szigetet és így alkalma nyílt, hogy a lakossággal érintkezzék, megismerje panaszaikat, sérelmeiket.

Augustusról feljegyezték, hogy idősebb korában legszívesebben gyaloghintón utazott, de majdnem mindig éjjel, lassan és többször megállapodva, úgy, hogy a Rómához közel eső Tiburig (ma Tivoli) vagy Praenestéig (Palestrina) két napra volt szüksége. Ha azonban valahová tengeren lehetett eljutni, szívesebben utazott a nagyobb kényelmet nyújtó hajón. 

Tiberius (a későbbi császár), midőn arról értesült, hogy öccse, Drusus súlyos betegként fekszik, azonnal hozzá sietett, és napi háromszori fogatváltással, naponta háromszáz kilométert megtéve, Pannonia tartomány déli részéből, az Alpokon átkelve, az Elba folyóig utazott. Drusust még életben találta. Tiberius utazási teljesítménye nemcsak a sebesség, hanem az út nehézsége miatt is kiemelkedő volt, nyilván azért emlegették annyiszor az ókori írók.


forrás: Római kor.hu
Ürögdi György: Hogyan utaztak a régi rómaiak?

Ezeknek az utaknak maradványait az egykori római birodalom számos területén feltárták. Egyes útszakaszok – a burkolat felújításával – ma is használhatók!
 

Johnny Weismüller

1922. július 9.

Johnny "Tarzan" Weismüller először a világon egy percen belül úszta le a 100 méter gyorsot.

 
 
A gyerekkorában sokat betegeskedő, légzési problémákkal küszködő vézna kisfiú – a téglagyári környezet nemigen tesz jót a fejlődő szervezetnek –, orvosai javaslatára kezdett el úszni. 190 centis, 95 kilós óriássá nőtt, és kiváló adottságai hamar kiderültek. Húsz évesen a párizsi olimpián három aranyérmet szerzett úszásban, valamint tagja volt a harmadik helyen végzett amerikai vízilabdacsapatnak; négy évvel később további két aranyat úszott össze. Ő volt az első ember, aki egy percen belül úszta a száz métert gyorson – 18 éves volt ekkor –, összesen hatvanhétszer írt át világcsúcsot .

Hogy mégsem csak világklasszis úszóként maradt meg emlékezetünkben, azt részben Edgar Rice Burroughs-nak köszönheti. Ez a chicagói születésű regényíró volt az, aki 1912-ben megteremtette egy könyvében Tarzan karakterét. Az egy főnemesi családban született, de egy tragédia miatt a dzsungelben, emberszabású majmok között felnőtt vadember – más néven majomember – igazi sikertörténet lett. Burroughs 1940-ig huszonöt Tarzan-kötetet adott ki, és hat évvel az első regény után elkészült az első, és még ugyanabban az évben a második mozis adaptáció is.
Ezek, valamint az 1929-ig leforgatott következő hat még némafilm volt, és ezekben még nem is szerepelt Weissmüller. Neki az 1928-as olimpián megszerzett két aranya után egy évvel, miután egy 500 dolláros reklámszerződést vállalt, fel kellett hagyni az amatőr versenysporttal, ekkor filmezni kezdett. Pontosabban csak kezdett volna, első filmjéből ugyanis épp azt a jelenetet vágták ki, amiben ő szerepelt – a cenzorokat zavarta, hogy egyetlen fügefalevéllel takart Ádámként.
Három évvel később, miután az 1932-es első Tarzan-hangosfilmre több mint száz jelentkezőből őt választották ki, már nem volt aggályos a fügefalevélnél alig többet takaró ágyékkötő. Így elkészülhetett a Tarzan, a majomember, amit 1948-ig még tizenegy követett az ő főszereplésével.



Weissmüller életében 1948-ban záródott le a Tarzan-korszak.
Nyolc évvel később, már nagy szegénységben, magányosan halt meg. Sikereinek tetőfokán szórta a pénzt, ötször házasodott, hírbe hozták Greta Garbóval is. A hetvenes években folyamatosan romlott az egészségi állapota; miután 1974-ben eltörte a csípőjét és mindkét lábát, már sosem gyógyult meg teljesen, ráadásul a kórházban derült ki, hogy az életét végigsportoló Tarzannak súlyos keringési és szívbetegsége is van. 1977-től élt a mexikói Acapulcóban, a nyolcvanas évek elején egyszer elterjedt róla, hogy halálos beteg.
Az 1984 januárjában bekövetkezett halálára teljesen elszegényedett rossz üzleti döntései és fényűző életmódja miatt; utolsó éveiben segédmunkákat végzett. A halála után még egyszer viszont felidézték a régi dicsőséget: amikor a koporsóját a mélybe engedték, magnóról háromszor felhangzott legendás kiáltása.

Hogy egyébként mennyire is volt magyar? Annyira, amennyire magyar származású lehet egy Temesvár-közeli, magyarok és németek lakta községben (Szabadfaluban) született kisfiú, akinek az apját Weissmüller Péternek, anyját Kersch Elisabethnek hívták, és akit otthon mindenki Hansinak szólít. Mindegy, ami tény: mára határon túlivá lett magyar nyelvterületen született 1904-ben – Szabadfalu ma már Temesvár egyik külső kerülete –, de szülőfalvából biztosan nem emlékezhetett semmire: csak hat hónapos volt a kis Hansi, amikor Johnnyvá változott.

forrás:Index

 

Az ősfagylalt - sorbet

A víz alapú fagylaltok elkészítése és meghatározása százszor egyszerűbb, mint megnevezése. Ha ugyanis kényesek vagyunk a magyar nyelvhasználatra és  nem szeretnénk franciául, sorbet (ejtsd: szorbé)-nak nevezni, kacskaringós utakon járva kell végül belátnunk, hogy nincs más választás, mivel korrekt magyar megfelelője nem létezik. Ez pedig főleg azért furcsa, mert a sorbet az ősfagylalt, minden jeges desszert elődje.

 A magyar elnevezés keresése végigvezet a fagylalt történetének útján. Vagyis vezetne: ez azonban nem egy, nagy történet, inkább rengeteg apró, kezdve a magyar sörbet kifejezéssel, amely egy régi török üdítőitalra utal. A Kugler-féle cukrászkönyv még ismerteti is. Eszerint a sörbetet aszalt gyümölcsök hosszan, melegen áztatott levéből készítették és jegesen kínálták. Sok évvel később Magyar Elek azonban alkohollal kevert gyümölcsleveket nevez így. Ha a történetet korábbról kezdenénk, hosszú vitákba bocsátkozhatnánk arról, vajon mielőtt közel-keleti irányból hozzánk került, valójában az ókori Kína találta-e föl, akik már tudták, hogyan kell jeget tárolni. Vagy Róma, hiszen Néró császár lehozatta a havat a hegyekből és mézzel, borral keverve kínálta, esetleg Nagy Sándor vagy Marco Polo, egészen addig, míg egy szokásos francia-olasz kavarodásba nem kerülünk Medici Katalin révén, aki Itáliából hozta a francia udvarba..., A tejes, tojásos, főzött fagylalt elődei tehát a különféle módokon ízesített, jégből készült desszertek. Az emberiség pedig a kezdetektől fogva mindig szerette ezeket. Már a 19. századi magyar szakácskönyvek is részletes leírást adnak a házi fagylaltkészítés technológiájáról., A víz alapú fagylaltok ma két csoportra oszlanak: A délolasz hőségben minden sarkon kapható granita az ókori hagyományokhoz visszatérve kristályos, ízesített cukorszirup, leggyakrabban citromos, mentás vagy kávés, utóbbit Szicíliában reggelire, brióssal eszik. Bármilyen gyümölcsből jó, különösen a lédúsabb fajtákból, mint a dinnye vagy az őszibarack. Előnye, hogy gép nélkül készül, hátránya, hogy körülbelül 3 órán át félóránként foglalkozni kell vele. A langyosra hűlt keveréket fémtálban mélyhűtőbe kell tenni, majd előbb kézi habverővel, később, fagyottabb állapotában villával szilánkosra törni míg az egész szép kristályosra nem fagy., A sorbet esetében éppen ellenkezőleg: a krémes állagot igyekszünk elérni, ezért van szükség nagyobb mennyiségű cukorra és alkoholra, valamint a fagylaltgépre. Mivel sok cukor kell hozzá, jobban működik savanykás gyümölcsökkel, ribizlivel, meggyel, citrusokkal és ezekhez passzoló likőrökkel, de készülhet sorbet vörösborból, csokoládéból is. Az állag habosítása érdekében adhatnak hozzá felvert tojásfehérjét, ekkor azonban már elvileg sherbetről beszélnek, már ha egyáltalán megpróbálják elnevezni a dolgot.

ForrÁs:/ Ács Bori ősfagylaltok/origo/
2012. 06. 10. /