Elképzelhetetlen nélküle a hűs limonádé, a legtöbb süteményt csodás illattal ajándékozza meg, nincs kompót vagy forralt bor, amiből hiányozhatna

A  citrom

A nagy sumér birodalomban, Nuppur városában kerültek elő az első citromhoz hasonló maradványok. A több ezer éves citromok még aligha voltak őseink C-vitamin forrásai, sokkal inkább a rossz szellemek és a betegségek elűzésének eszközei. A szép egyiptomi kertekben is virágoztak már a kitrifák, vagyis a citromok. Ősi egyiptomi neve maradt fenn a mai latin Citrus névben. Időszámításunk előtt 3000 évvel komoly citromszakértőknek számítottak a perzsák, de az igazi termesztés csak 200-300 évvel később indult meg. A görög hódítók Perzsiában és Médiában találkoztak először az egzotikus citromfákkal, és ez a találkozás hosszú ideig foglalkoztatta őket. A gyógyszernek és talán illatszernek használt vastag héjú citromféle a perzsáknál más különleges szerepet is betöltött. Leheletüket az illatos gyümölcshéj rágcsálásával tették kellemessé. A görögök által médiai vagy perzsa almának nevezett őscitrom sokféle névnek örvendhetett. Vergilius aranyalmához hasonlítja, Galenus 200 évvel később kitrionnak nevezi. Majd a méd almából a kelet csodafája lett, azaz Kedros.

Hogy mennyire más volt az elképzelésük a citromról, az kitűnik Galenus első századbeli írásából: „A kitrionnak nevezett méd alma három részből áll: a közepén levő savanyú leves részből, a savanyú részt körülvevő húsos részből és a kellemes illatú, fűszeres héjból. Utóbbi nagyobb mennyiségben fogyasztva nehezen emészthető, ellenben apróra reszelve és kis mennyiségben elősegíti az emésztést. A savanyú, ehetetlen középső részt ecetbe teszik, hogy azt erősítse. A húsos réteg sem nem savanyú, sem nem fűszeres, ecettel és halmártással eszik.” Ahhoz, hogy a halhoz a citrom levét fogyasszák, több száz évnek kellett eltelnie. Mint sok más fűszeres és illatos növény, a citromnak is szelleműző képességet tulajdonítottak, mert a közhiedelem szerint jó kapcsolatban állt az alvilág isteneivel. Így került a halottak kezébe utolsó útjukon citrom, távol tartva a rossz szellemeket. Sok évvel később és sok ezer kilométerrel távolabb, Indiában is ebben hittek, mikor a máglyahalálra ítéltek kezükben citromot tartva lépték át a másvilág határát. (A citrom latin elnevezése is állítólag a hindu limu szóból származik.)

Ez azonban már jobb ízű, ún. ethrog típus volt, értékesebb a perzsák almájánál. A keserű citromot rágcsáló rómaiak később élvezhetőbb fajtákkal ismerkedtek meg. A IV. században telepített szicíliai és nápolyi citromfák azonban Palladiusz szerint még jó vastag héjúak voltak. A kor legtermékenyebb írója, aki 14 könyvet hagyott örökül, barátja lehetett a kertészkedésnek, mert utolsó könyvében már rímekre is fakadt, amikor kedvenc fáinak oltogatásáról írt. Tőle tudhatjuk meg, hogy a rómaiak hogyan nevelték citromfáikat. A furfangos kertészek még a citrom alakját is meg tudták változtatni. A vastag héjú citromból, de főleg a héjából sokféle csemegét lehetett készíteni, amelyek illatukat a citromnak, édességüket a méznek vagy a cukornak köszönhették.

A citrom mai típusa csak később, a középkorban jelent meg Európában. A limonádé mellett továbbra is orvosság maradt. Íme, néhány ajánlat akkori használatáról: kolera esetén forró vízben vagy kávéban, epikólikánál forró limonádéként, sárgaláz esetén napi két evőkanálnyi citromlé cukros vízben. Jó hatású kanyaró, szívdobogás és hisztéria ellen – ha már más szer nem használ –, főfájás, máj- és tüdőbaj ellen, valamint gyomorgyulladás, reuma, szédülés, skorbut, vízkór, váltóláz, giliszta, tífusz, izomsorvadás, veszett eb harapása és torokgyík ellen. A magyar kertek és virágok szenvedélyes kutatója, Rapaics Raymund írásai alapján kövessük a citrom további útját.

A későbbi századokban, Ázsiában és Európában végre megkóstolták az igazi limonádét, és a mohamedánok segítségével az új szokás divattá vált. A mohamedán vallás tilalma az alkoholra is kiterjedt, így örömmel fogadták az új italt. Az üdítő italnak kiválóan alkalmas bő levű citrom gyorsan terjedni kezdett. Az arabok kifejezetten limonádé céljából kezdték termeszteni, és példájukra a X. században Palesztinában és Egyiptomban, a XI. században pedig Spanyolországban és Szicília szigetén is virágoztak a citromkertek. Olaszországban a reneszánsz korában lett divatos ital a „limonata”, s az olasz születésű Mazarin a XVII. században Franciaországban is meghonosította a limonádé fogyasztását. A limonádéárus helyiségek limonatier néven váltak ismertté. A lovagkorban élő közép-európai országok azonban csak termését ismerték, de még ez is nagy ritkaságnak számított. Hazánkban feltehetőleg Mátyás király korában láttak először citromot, amely Itáliából érkezett udvarába.

A világhírű versailles-i kert mintájára a főúri villák kertjei – a divatnak megfelelően – ettől kezdve citrom- és narancsvirágoktól illatoztak. Schönbrun, Pozsony, Budavár, az Esterházyak, Grassalkovichok télikertjei, az egri püspökség a szép citrom- és narancsfák állomásai. A citrom igaz hívei a jezsuita misszionáriusok voltak, akik Amerikába is magukkal vitték a citromot. A XV. század végén a spanyol és portugál hódítók ültettek először citromfát Floridában, ahol az a mai napig a vidék egyik meghatározó eleme. Az 1800-as években Kaliforniába érkező első példányok alapozták meg a száz évvel később már hatalmassá duzzadt citromültetvényeket.