A közkedvelt Sissihez köthető változat szerint a darázsderekára büszke, és azt féltőn óvó császárné édesség gyanánt csupán valami könnyed semmiséget kért szakácsától, de amikor megkapta a desszertet, nem találta könnyednek. Férjura viszont maga elé húzta a tányért, mondván „hadd lássam, mi is ez a semmiség?”. És aztán már csak üresen adta vissza a tányért.
A másik mese azt mondja, hogy Ferenc József egy megerőltető vadászat után, Salzkammergut fenyvesekkel behintett hegyei között pihent éppen, amikor szörnyű éhségre gerjedt.
Egy közeli tanyából hoztak is neki helyi édességet, azaz favágómorzsát (Holzfällerschmarrn), de miután őfelsége igen-igen dicsérte, merő tiszteletből lecserélték a nevet császármorzsára, noha az eredeti elnevezés találóbb, hiszen a császármorzsa igazából olyan, mint a faforgács. Most persze csak a látványára gondolunk.
A szótár szerint a schmarren vacakot is jelent, s bizony erről is szól egy történet: a mértéktartóan étkező Ferenc József állítólag súlyos palacsintafüggésben szenvedett, s általában kedvenc baracklekváros palacsintájával zárta az ebédet. Igen ám, de a szakácsok néha túl vaskosra sütötték a palacsintát, amit a felszolgáló főkomornyik szemrevételezés után haragosan összekaszabolt a villájával, kijelentve, hogy ilyen vacakot nem kaphat a császár…
Akármi is igaz, Ausztria ikonikus édessége akkor lesz igazán ízletes, ha vastag, ha testes, és nem törik, hanem szinte foszlik, kívül kissé ropogós, belül puha, mert a császármorzsa sohasem morzsa, szilánk inkább, darabos, és semmiképp sem koppanós. Az pedig ne jelentsen bármiféle korlátozást, hogy Ferenc Jóska baracklekvárral szerette: a császármorzsa bármilyen lekvárral szerethető.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése