A római birodalom útjai

 „Minden út Rómába vezet” – mondja a közismert szállóige. Ez a ma általában már képletesen, átvitt értelemben használt megállapítás arra a tényre is utal, hogy az egész Appennini-félszigetet, az ókori Itáliát átfogó úthálózatnak Róma volt a központja, a félsziget – és idővel az egész birodalom – minden tájáról, minden irányból megközelíthető volt a város a közutak (viae publicae) valamelyikén. Különben a történeti fejlődésnek jobban megfelelne egy olyan megfogalmazás, hagy minden út Rómából indul ki. Tudniillik a nagyszabású útépítkezés Róma lassú terjeszkedésével párhuzamosan, fokozatosan haladt előre a félsziget teljes meghódításáig. A Rómából sugarasan szétfutó, illetve a tőlük távol eső fontosabb településeket egymással összekötő útszakaszok építésére csak ezt követően került sor. Ez a tevékenység azonban sok évszázadon át, a császárkor végéig folyamatosan tartott, s az Itálián kívüli hódítások nyomán az egész birodalomra kiterjedt; összességében idővel elérte a 150 ezer kilométert, s ebből magát Itáliát több tízezer kilométernyi közút szelte át.
Elmondhatjuk, hogy a rómaiak építő, szervező és civilizációteremtő tevékenysége során – a vízvezetékek, fürdők és csatornák létrehozása mellett – közúti hálózatuk kiépítése volt a legjelentősebb teljesítmény.
A kezdetek persze szerények voltak. A korai utak rövid, döngölt – esetleg murvával felszórt – földutak voltak. Nevüket vagy arról a településről nyerték, amelyet Rómával összekötöttek, mint pl. a Nomentumba vezető via Nomentana, vagy pedig rendeltetésük, funkciójuk volt a névadás alapja, mint pl. a tengerparti sólepárló telepekhez vezető via Salaria esetében, amelyen a táplálkozáshoz nélkülözhetetlen sót szállították a városba.
A közúti hálózat nagy, gondosan kivitelezett útvonalai építtetőjük, az építésüket kezdeményező állami tisztségviselő (magistratus) nevét viselték. – Ilyen volt mindenekelőtt a via Appia, amelynek első szakaszát még Kr. e. 321-ben, az első samnis háború idején kezdte el építtetni a kor neves politikusa, Appius Claudius Caecus. Az út idővel átszelte az egész félszigetet, s Campania központján, Capuán, a Pyrrhos elleni háborúk során nevezetessé vált Beneventumon (ma Benevento) és a jelentős görög gyarmatvároson, Tarentumon (Taranto) út Brundisiumba (Brindisi), a Balkán-félszigetre induló hajók kikötővárosába vezetett.

Az útépítés céljai

A Kr. e. 2. század végén épült meg a via Appiából Capuánál dél-kelet felé elágazó via Popilia, amely Nuceria (Nocera), Atinum, Muranum (Murano) és Consentia (Cosenza) érintésével a Szicíliával átellenben fekvő Rhegium (Reggio di Calabria) kikötővárosba vezetett. Később Traianus császár (98–117) építtette meg a Beneventumnál elágazó és Canusium (Canossa) érintésével Apuliát átszelő via Traiana-t, amely Barinumnál (Bari) érte el az Adriai-tengert. Fontos útvonal volt a Rómából északnyugat felé induló, a Tyrrhen-tenger partjának vonulatát követő via Aurelia, amely Etrurián és Ligurián át egészen Gallia Narbonensis tartományába vezetett. Észak felé a via Flaminia volt a legjelentősebb összekötő út az Adria felé. Ennek folytatásaként épült északnyugati irányban a via Aemilia, amely Ariminiumnál (Rimini) elkanyarodott a tengerparttól, s a szárazföld belsején át vezetett a Po-síkságra Bononia (Bologna) Mutina (Modena) és Placentia (Piacenza) érintésével.

A rómaiak többsége gyalogolva rótta az utakat és ezt a törvényhozás is tekintetbe vette. Amikor meghatározta, hogy egy idézés kézhez vétele után mikorra kell az ügyfélnek a hatóság előtt megjelennie, a gyalogos teljesítményét napi 20 mérföldben (mintegy harminc kilométer) állapította meg. (Dig. 2, 11, 1.)
Ez megfelelt egy római legionárius napi menetteljesítményének, pedig a katona még fegyverzetét, menetfelszerelését is maga vitte. A legionarius ugyanis poggyászában köteles volt magával vinni az előírt felszerelést, ezenkívül jutott hely az élelmiszereknek és a személyes használati tárgyaknak is. A tizenöt-húsz kilogramm súlyú iszák mellett még három-négy kilogramm súlyú hajítódárdát, kardot, sisakot és mellvértet is hordozott.

Az elkényelmesedett polgár-katonák restellték ezt a sok terhet cipelni, s ezért szekereken szállíttatták maguk után felszerelésüket. Amikor Gaius Marius, a kiváló hadvezér és szervező, i. e. 104-től kezdődően néhány év alatt megreformálta a római hadseregszervezetet, elrendelte, hogy a legionariusok maguk kötelesek vinni fegyverzetüket és menetpoggyászukat.
A katona a teher megkönnyítésére az iszákot egy vállának támasztott, villás végű rúd végére köthette. A nehéz málhát hordozó legionáriusokat ezért - talán becézve, talán gúnyosan - Marius öszvéreinek (muli Mariani) nevezték el.

Később az engedékenyebb hadvezérek hozzájárultak, hogy - ha erre mód nyílt - a legionariusok poggyászát a menetoszlopot követő társzekerek szállítsák. A legionariusoknak sokat kellett gyalogolniuk, említettük már, hogy ha a szükség úgy parancsolta, egész legiókat (egy teljes létszámú legio 6000 fő volt), olykor csak egyes csapattesteket messzi vidékekre vezényeltek át. Az óriási távolságokat napi harminc kilométeres menetteljesítménnyel kellett bejárni.
A római birodalom óriási méreteit hadd jellemezzük egy adattal: a Hadrianus császár építtette skóciai erődvonaltól Egyiptom provincia déli határáig a távolság légvonalban hétezerötszáz kilométer.

A hosszú, olykor több évtizedes katonai szolgálat alatt a tisztek és a legénységi állományú katonák nemcsak megszokták a gyaloglást, hanem meg is szerették. Ezért számukra a gyalogszerrel megtett utazás nem jelentett különösebb megerőltetést.
Az ifjabb C. Plinius Secundus egyik levelében beszámolt ismerőse, Vertricius Spurinna megöregedett katonatiszt tervszerű életmódjáról. Hajnalban kelt, hat óra körül háromezer lépésnyi sétát tett, délután ismét ezer lépést gyalogolt, s mindig nyugodtan töltötte napjait szórakozással, olvasással. A levél megírásakor Spurinna hetvenhét éves volt.
(Plin. Epist. III. 1.)

Hadrianus császár is megszokta és megkedvelte a gyaloglást. Ha utazásai során katonai tábort keresett fel, a menetelő legionariusokhoz csatlakozott, és teljes fegyverzetben napi húsz mérföldet gyalogolt.
A műutakon gyalogló utasember számára, ha nem volt málhája, legfeljebb csak a legszükségesebb holmit vitte magával, ez a húsz mérföld - harminc kilométer - nem jelentett különösebb megerőltetést, hiszen a szokásos napi teljesítmény harminc kilométer volt.

Cicero sem kedvelte a sietséget. Siciliai quaestor korában ötven nap alatt utazta be a szigetet és így alkalma nyílt, hogy a lakossággal érintkezzék, megismerje panaszaikat, sérelmeiket.

Augustusról feljegyezték, hogy idősebb korában legszívesebben gyaloghintón utazott, de majdnem mindig éjjel, lassan és többször megállapodva, úgy, hogy a Rómához közel eső Tiburig (ma Tivoli) vagy Praenestéig (Palestrina) két napra volt szüksége. Ha azonban valahová tengeren lehetett eljutni, szívesebben utazott a nagyobb kényelmet nyújtó hajón. 

Tiberius (a későbbi császár), midőn arról értesült, hogy öccse, Drusus súlyos betegként fekszik, azonnal hozzá sietett, és napi háromszori fogatváltással, naponta háromszáz kilométert megtéve, Pannonia tartomány déli részéből, az Alpokon átkelve, az Elba folyóig utazott. Drusust még életben találta. Tiberius utazási teljesítménye nemcsak a sebesség, hanem az út nehézsége miatt is kiemelkedő volt, nyilván azért emlegették annyiszor az ókori írók.


forrás: Római kor.hu
Ürögdi György: Hogyan utaztak a régi rómaiak?

Ezeknek az utaknak maradványait az egykori római birodalom számos területén feltárták. Egyes útszakaszok – a burkolat felújításával – ma is használhatók!