Húsvét vasárnap

 Húsvét vasárnapján a kereszténység legnagyobb ünnepét, Jézus feltámadását ünnepli.

 Ünneplése a VIII. század körül vált általánossá, bár már a III. századból vannak adatok, melyek húsvét vasárnap megünneplésére utalnak. Ezen a napon a reggeli mosdóvízbe sok helyütt piros tojást tettek, ennek egészségvarázsló szerepet tulajdonítottak. Női munkákat tiltó nap volt, nem szabadott seperni, főzni és mosni sem. Az állatokat sem fogták be ezen a napon. A húsvéti szertartásokhoz kapcsolódik az ételszentelés szokása. A sonkát, bárányt, tojást, kalácsot a templomban megszenteltették, ezután mágikus erőt tulajdonítottak neki. A morzsából vittek az állatoknak is, hogy jól szaporodjanak, egészségesek maradjanak. A sonka csontját a gyümölcsfára akasztották vagy a földekre vitték a jó termés reményében.



  Vasárnap hajnalán szokásban volt a Jézuskeresés. Ilyenkor sorban felkeresték a falubéli kereszteket. A Zöldágjárás szép szokása tipikus tavaszi, a természet megújhodását ünneplő énekes játék. A lányok kettes sorban állva, felemelt kezükből sátrat formálva, énekelve haladtak végig a falun (Bújj, bújj zöld ág...). Bizonyos vidékeken szokás a vasárnapi napfelkeltét valamely magaslaton nézni, hiszen a felkelő nap is a feltámadás szimbóluma.

Tavaszi óraátállítás

Az óraátállítás 1916-os bevezetését gazdasági és biológiai okok indokolták.

Az Európai Unióban 2006 óta egységes időpontban történik, fenntartásának okaként pedig az a törekvés szolgál,hogy a világos órák minél inkább egybeessenek a emberek átlagos ébrenléti idejével, ami reggel 7 óra és este 10 óra közé tehető.

Tavasszal az órát egy órával előre állítják. Ez azt jelenti, hogy ha óraátállítás előtt és után is hét órakor kelünk fel az óra szerint, valójában egy órával korábban (hat órakor) kelünk, mint előző nap. A melatonintermelés ilyenkor még nem áll át, a glükokortikoidszint még alacsony. A vércukorszint még az alvási időnek megfelelő. Vagyis hiányzik a kimaradt egy óra alvás. Fáradtak, dekoncentráltak, levertek vagyunk.
Ezzel szemben este nagyon is fittnek és ébernek érezzük magunkat, mert belső óránk jól tudja, hogy valójában tíz óra van, mikor az óramutató már 11-et mutat.

        2013.március:

Nagypéneki, nagyszombati szokások

Nagypéntekhez babonás félelmek kötődnek a paraszti életben. Tiltották az állattartással, földműveléssel kapcsolatos munkákat, nem sütöttek kenyeret (mert kővé válik), nem mostak (mert a ruha viselőjébe villám csapna), nem fontak.
A víznek, mint ősi pogány tisztulás szimbólumnak mágikus erőt tulajdonítottak. Nagypénteken napfelkelte előtt friss kútvízzel vagy patakvízzel kellett mosakodni, az védett a betegségek ellen. Ezt a hajnali vizet aranyvíznek nevezték. Az állatokat is kihajtották a patakhoz itatni, és le is fürösztötték őket, hogy ne legyenek betegek. Szokásban volt a határjárás, határkerülés is. Ilyenkor a férfiak a templom előtt gyülekeznek, csoportosan mennek a határba, ahol zajkeltéssel, kerepléssel űzték el az ártó erőket a földekről.

Nagyszombaton véget ér a 40 napos böjt, és újra megszólalnak a harangok. 

Az új tűz ünnepe
Nagyszombat estéjén a templomban a pap megszenteli az új tüzet (amelyet régen csiholtak). A Krisztust jelképező húsvéti gyertyát az új tűzről gyújtja meg. Utána megszólalnak a harangok, jelezve: Krisztus feltámadott. Valaha a szertartáson részt vevők a szentelt parazsat hazavitték (újabban a Krisztust jelképező szent gyertyáról meggyújtott gyertyájukat viszik), és az előző este eloltott tüzet vele gyújtották meg. A szentelt tűz védelmet adott a rossz idő, szerencsétlenség és tűzvész ellen, s a szántóföldre is kivitték.
A pap a tűzszentelés után a vizet is megszenteli. A hívek ebből is visznek haza. Valaha megszentelték vele a házat és az istállót, hogy minden gonosz erőt távol tartsanak.

Az új tűz gyújtása a remény szimbóluma is. Jellegzetes szokás még a feltámadási körmenet szombat estéjén.

 

Nagyszombat

Nagyszombaton az Egyház Krisztus sírjánál időzik, szenvedéséről és haláláról elmélkedik. A Húsvéti vigília: A vigília szertartása visszamutat a 4. századra. Már akkor szerepelt a szertartás négy lényegi része: a fény liturgiája, az igeliturgia, a vízszentelés és az áldozati liturgia (Eucharisztia). A fény liturgiájában a fényköszöntő rítus az ókori lámpagyújtás ősi szertartásából fejlődött ki. A tűzszentelés a frank birodalomban már a 8. században szokás volt a pogány tavaszi tüzek ellensúlyozására, amit Róma a 12. században vett át. Ekkor vált általánossá a bevonulási körmenet is. A húsvéti gyertyához kapcsolódó ősi szertartást ugyancsak a gall liturgia bővítette ki (a kereszt jelének, az évszámnak és az alfa és omega betűknek a bevésése, a tömjénszemek ráhelyezése.) Az olvasmányok minden vigília velejárói voltak kezdettől fogva. A keresztség szentségének kiszolgáltatása húsvét éjjelén is már az ősegyház gyakorlata volt. A vigília ünnepség koronája az Eucharisztia ünnepélyes bemutatása. A húsvéti vigília szertartása az évszázadok folyamán először nagyszombat délutánjára, majd nagyszombat reggelére került. XII. Piusz pápa 1955-ben helyezte vissza ismét a szombat esti, illetve az éjszakai órákra. A húsvéti szent vigíliát követően az 5. századtól húsvét hajnalán volt még egy szentmise, a húsvéti ünnepi mise. A szentlecke után a 11. században vezették be a sequentiát, amelyben a feltámadt, győztes Krisztus dicsérete hangzik el, Mária Magdolna tanúságtételével, amely ma is szerepel a misében. /forrás: Keresztény Magyarország/

Egy napra teljesen megfagyott a Niagara vízesés, 1848. március 29-én.

A víz egyik talán legszebb megjelenési formája a vízesés, és járjunk bárhol a világban, szépségük, erejük megmutatja, mire képes a természet.

A víz bárhol ered, utat talál magának, ha ehhez több száz métert kell zuhannia vagy sziklákat kell átvágnia, megteszi. Az emberek is ilyenek, talán ezért vonzódunk annyira a vizekhez, melyekből az élet ered.

A vízesések kialakulása legtöbbször abból következik, hogy a völgyet egy kemény kőzetből álló réteg keresztezi, a folyó a gát fölött és alatt lévő puhább kőzeteket fogja gyorsabban lekoptatni. Idővel a folyó esésgörbéje szabályos alakot vesz fel, amely a forráshoz közel meredek, a torkolathoz közeledve pedig ellaposodik. A vízesések megszakítják ezt a görbét. Jelenlétükből az erózió mértékének fokára lehet következtetni. A folyómeder egyenetlenné válik, zúgók jönnek létre. Ha az alul lévő, gyorsabban pusztuló kőzet nagyon hamar erodálódik, vízesés alakul ki.

A zuhatag kifejezés akkor használatos, ha nagy mennyiségű víz ömlik a mélybe. A kisebb, kevésbé meredek lépcsősen elhelyezkedő vízeséseket kaszkádnak nevezik. Ez utóbbi kifejezést arra is alkalmazzák, amikor a lefelé bukdácsoló víztömeg folyamatosan érintkezik a folyóággyal. A folyók enyhébb lejtésű, de örvénylő és fehéren habzó szakaszait zúgónak nevezik.
Vannak esetek, amikor az alap kőzet a folyót keresztezve megreped vagy lesüllyed, de az is megtörténhet, hogy a folyó egy sziklafal tetejéből ered és vízesésként kezdi vándorlását a tengerekig. Sokféle feltétel vezethet vízesés kialakulásához, melyek közül a különböző kőzettípusok találkozása a leggyakoribb. A folyó sokféle kőzethatárt keresztez, és ha egy ellenállóbbról a puhábbra érkezik, nagy valószínűséggel bevágódik a puhább kőzetbe, megnövelve ezáltal az esését, a két különböző kőzet határán. Mindez kiegészülhet azzal, ha valamilyen kemény kőzet képez akadályt a mederben. A nílusi zuhatagok sorozata úgy jött létre, hogy a folyó lekoptatta a medrét egészen a kristályos alapkőzetig. Más vízesések kialakulásában inkább a táj szerkezete és alakja játszott szerepet. Nem csak az erózió és a földtani felépítés a vízesések kialakító tényezői. Egy törés menti tektonikai mozgások kemény és puhább rétegeket rendelhetnek egymás mellé. A tengerszint csökkenése elősegíti a bevágódást és a folyó felső szakaszának hátrálását. Az erózióbázis megváltozása tehát vízesések születéséhez vezethet. Sok ilyen képződmény a jégkorszak során keletkezett, amikor a gleccser által túlmélyített völgybe, az olvadás után a becsatlakozó oldalvölgyek folyóvizei magasabban maradtak. Egy ilyen függővölgyből zúdul alá a Yosemite vízesésé (436 m) Kaliforniában. A mélyben rejtőző karsztvízkincs rengeteg helyen tört fel a felszínre. Az időszakos források vízhozama jelentős mértékben függ a lehullott csapadék mennyiségétől. A vízben oldott mésztartalom a karsztos üregekben kicsapódva cseppköveket hoz létre. A forrásokon keresztül felszínre jutó, és ott tovaáramló vízből mésztufa válik ki, és az így keletkezett gátakon átbukva halad tovább.

A folyó életében a vízesés csak időszakos jelenség, amely idővel elkopik. Az erózió gyorsasága az adott vízesésé magasságától, a vízmennyiségtől, a kőzetszerkezettől és egyéb tényezőktől függ. Bizonyos esetekben a vízesés helyzete felfelé vándorol a hátráló erózió hatására, máskor pedig lefelé mozog, ha a bevágó erózió egy egész folyószakaszt legyalul. Az idők során minden vízesés ugyanarra a sorsra jut, a folyó eliminálja őket. A víz energiája arra törekszik, hogy a kialakítsa a viszonylag egyenletes, felfelé konkáv hosszanti folyószelvényt. A vízesés lábánál a kőzettörmelék hiányában is hatalmas energia szabadul fel, amely elegendő az erózióhoz. A magas és nagy vízhozamú vízesések jellemző kísérő képződményei az üstök és bukómedencék. Ezek mélysége bizonyos esetekben elérheti a vízesés magasságát is. Végső soron a szikla leomlásához, ezáltal a vízesés hátrálásához vezetnek.

A világ legismertebb és legnépszerűbb vízesése a Kanada és az Egyesült Államok határán elhelyezkedő Niagara- vízesés. Az őslakosok nyelvén „mennydörgő robaj” névre keresztelt vízesés, mintegy 12.000 évvel ezelőtt az utolsó jégkorszak idején keletkezett. A kanadai oldalon lévő Patkó-zuhatagot és az amerikai oldalon lezúduló Amerikai-zuhatagot a Kecske-sziget választja el. Az öt nagy tóból négy (Superior, Michigan, Huron, Erie) a Niagara folyóba torkollik, mielőtt az Ontario tóba ömlene. Hatalmas vízhozamával, ami akár percenként 168.000 köbméter is lehet, a világ vízellátásának egyötödét teszi ki.

A Horvátországban fekvő, hegyekkel körbezárt Plitvicei Nemzeti Park vízesései környezeti szépségükkel ejtik rabul a turistákat. Talán joggal nevezhetjük Európa egyik legszebb természeti látványosságának. Az önmagában is lenyűgöző szépségű 16 zöldes-kékes színű tavat 92 kisebb-nagyobb zuhatag köti össze. A legnagyobb vízesés a 77 méter magas Veliki Slapot.

Bár hazánk nem a hatalmas méreteket öltő zuhatagokról híres, azért itthon is akadnak csodaszép, különleges vízesések.
Híres vízesések a Szalajka-patak Fátyol-vízesése, valamint a Szinva-patak vízesése által épített forrásmészkő-domb.

A Szalajka-völgy kincse: Fátyol-vízesés
Hazánk egyik legkiemelkedőbb természeti képződményét, a Fátyolvízesést az Egertől 30 kilométerre fekvő Szilvásváradon. a Szalajka völgyben csodálhato meg. A vízesést a tőle mintegy ötszáz méterrel feljebb felszínre törő Szalajka-forrás, a Bükk egyik legnagyobb vízhozamú karsztforrása táplálja. A vízesés jellegzetes lépcsőformáját a természet alkotta: a földtörténeti korok folyamán a Szalajka-völgy összeszűkülő részén a forrásból induló patak vizéből kicsapódott a kalcium-karbonát, mésztufa-gátakat képezve ezzel. Ezek a kis teraszok alkotják a csodálatos természeti forma 18 lépcsőfokát, melyek összesen 17 méteren húzódnak. A vízesés nevét a csipkemintázatra emlékeztető mésztufa, illetve a mésztufa-gátak által megtört, fátyolosan lezúduló víztömeg ihlette.

Miskolc gyöngyszeme: Lillafüred vízesése.
A Miskolchoz tartozó Lillafiired vízesése az országban a legnagyobbnak számít, nem kevesebb mint húsz méter magasról zúdul alá. A Szinva-patak táplálja, ám kialakulása nem a természet, hanem emberi kezek munkájának gyümölcse. Lillafüred vízesésének története a Mátyás korabeli vadászkastélyt idéző, neoreneszánsz Palota Szálló 1927 és 1930 közötti megépítéséhez fűződik. Az építkezés során ugyanis kialakítottak egy függőkertet a meredek lejtő megerősítésére, melyre a szállodát tervezték. itt torkollott korábban a Szinva-patak közvetlenül a gyönyörű Hámori-tóba, ám a függőkert különleges, teraszos sétányrendszerével együtt a vízesést is kialakították, emelve vele a táj szépségét.

A Mátra szívében: Ilona-völgyi vízesés

Magyarország legnagyobb természetes zuhataga a Mátrában, Parádfürdőtől öt kilométerre található. Az Ilona-völgyi vízesés a Tőkés-kút táplálta két kis forrásból induló Ilona-patakból alakult ki. A vízesés a Marhád és a Cserepes-tető meredek szikláinak V-alakú találkozásánál zúdul a mélybe. A tíz méter magas zuhatag minden évszakban lenyűgöző látványt nyújt, de főleg esős időben gyönyörű, amikor a szokásosnál nagyobb víztömeg omlik alá. Télen pedig a lillafüredihez hasonlóan befagy.

Nagypéntek

 


„Ó, mennyire megváltozna a világ, ha mindannyiunk arcán felragyogna az övéiről gondoskodó, másokkal szeretettel törődő, szép isteni tulajdonság!"

A húsvét üzenete kétezer év óta változatlan.
A halál nem az utolsó szó az ember életében sem, ez pedig az életünk dolgainak, eseményeinek, tetteinek egy egészen más programot ad, egy másik távlatot ad. Más a felelősségünk is, és sokkal inkább gondolnunk kell, már itt a földön is, a halálunk után bekövetkező jövőre, akár a következő nemzedékek életlehetőségeire, még a környezetünkre, a teremtett világ megóvására is” /Erdő Péter esztergom–budapesti főegyházmegye érseke/

Jézus az emberi élet lényegére utal, amikor így tanít: „Ha a búzaszem el nem hal, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz.” Ez nem az Istentől ajándékba kapott élet szépségeinek, örömeinek semmibevétele, hanem inkább olyan életszemléletre akar elvezetni, ami túlmutat az „én” örömein.
Szent Ferenc télvíz idején silány öltözetben, fázva, dideregve ment az úton. Valaki gúnyolódva kérdezte: „Nem adnál egy csöpp verejtéket, jól megfizetném?” Ferenc így válaszolt: „Nem adhatok, mert el van adva az utolsó cseppig.”

A belénk rögzült szokások, szabályok, és a „józan logika” mást kínálnak. Állandóan keressük életünk új lehetőségeit, s az életminőség jobbításáért fáradozunk. A Biblia azt ajánlja, hogy jobban figyeljünk Krisztusra, s megszabadulunk a dolgok varázsától, amelyekhez oly makacsul ragaszkodunk. Ne feledjük, csak az nem lesz az elmúlás martaléka, amivel jót tettünk, amit jóra fordítottunk. Minden egyéb, az összes többi, kimorzsolódik ujjaink között
./Kozma Imre atya/ 

Nagypénteken a keresztény világ Krisztus keresztre feszítésére emlékezik. Nagypéntek a protestáns egyház legnagyobb ünnepe, náluk nem csupán gyásznap, hanem isteni üdvtény is. Tőlük vette át a római katolikus egyház a Krisztus szenvedései útvonalának bejárását, a kálváriát vagy keresztutat, valamint a háromórás liturgiát, amit nagypéntek napján déltől, délután 3 óráig tartanak. Az anglikánok ugyancsak háromórás istentiszteleten vesznek részt. A keleti ortodoxok már nagycsütörtök este elvégzik Krisztus sírbatételének szertartását. Az evangélikusok felolvassák Jézus szenvedéseinek és halálának evangéliumi történetét. A reformátusoknál szigorú bűnbánó nap, számos gyülekezetben kiosztják az úrvacsorát. Sokfelé közös ökumenikus istentiszteletet végeznek a keresztény egyház egységének, összefogásának kifejezésére, s a közép-európai országokban szokás a szent sír elkészítése.

Nagypénteken a gyertyák és virágok nélküli templomokban nem tartanak misét, mert úgy vélik, ezen a napon a legfőbb pap, maga Jézus Krisztus mutat be áldozatot. A mise helyett igeliturgia van, áldoztatással. A pap, a vértanúság színében, piros öltözékben végzi a szertartást. Mind a papok, mind segítőik teljes csendben vonulnak be a templomba, s a lecsupaszított oltár előtt letérdelve arcra borulnak. Ezután felolvassák János evangéliumából Jézus szenvedéstörténetét, a haláláról szóló részt, a passiót. A körmenetbe hozott kereszt előtt a hívok kifejezik Krisztus iránti imádatukat és hálájukat. Ezt követi az áldozás, a nagycsütörtökön megszentelt ostyával, vagyis Isten testével. A liturgiát könyörgéssel fejezik be, áldásosztás és elbocsátás ezúttal nincs.

A böjtölés az ókor óta világszerte ismert, elsősorban vallási elhívatottságból böjtöltek vallásalapítók és híveik, s böjtölnek ma is az elkötelezettek, papok, papnők, beavatásra várók. Arra vonatkozóan, hogy ezen a napon a keresztények a bűnbánat mellett böjtöltek is, először a 2. századból találtak utalásokat, a szigorú böjttel kapcsolatos szokások azonban csak a katolikusokra vonatkoztak. Hosszú időn keresztül a keresztények, különösen a római katolikusok és a keleti keresztények, egy-egy negyven napos böjtöt tartottak, a nagyböjt tavaszi bűnbánati időszakában és a karácsony előtti bűnbánat, az advent idején. A II. vatikáni zsinat (1962-65) óta azonban már csak a hamvazószerda és a nagypéntek a kötelező böjtnap. A protestánsoknál a böjt nincs egységesen szabályozva, a hívok lelkiismeretére bízzák a betartását. A „szent negyven napja” néven ismert nagyböjt a húsvét ünnepére való felkészülés – hamvazószerdától nagycsütörtökig tartó – ideje.

Az utolsó vacsora

Nagycsütörtök, nagypéntek, nagyszombat

A katolikusok húsvét előtti hetet nagyhétnek nevezik. A keresztény hívők ekkor emlékeznek a megváltásra. A 4. században élt alexandriai Atanáz, valamint a 367-ben Constantia egyházi elöljárójának megválasztott Epiphanosz püspökök nevezték először szent hétnek ezt az időszakot, igaz eredetileg csak két szent napra, a péntekre és szombatra gondoltak. A niceai zsinat (325) előtt a keresztény egyház a húsvétot, a szombatról vasárnapra virradó éjszakán tartotta meg. A 4. század végére azonban az ünnepi megemlékezések már egymástól elkülönítve, a hét más-más napjára is kiterjedtek. Nagycsütörtökön Jézus Krisztus utolsó vacsorájára, nagypénteken Krisztus szenvedésére és halálára, nagyszombaton sírbatételére, húsvét vasárnapján pedig feltámadására emlékeznek. Nagycsütörtök az utolsó vacsora emléknapja. A keresztény hagyományban Jézus a Getsemáne-kertben e napon vett búcsút tanítványaitól, majd felkészült az áldozatra. Tanítványait ekkor hívta meg a (feltehetően) Széder esti vacsorára (ez lett az utolsó vacsora), amit az Egyiptomból való szabadulás emlékére rendezett. Hogy szeretetét kimutassa, megmosta tanítványai lábát. Ennek emlékére, Krisztus példáját követve honosodott meg a lábmosás szertartása, amikor a főpapok – pápa, püspökök, apátok – jelképesen megmossák 12 szegény ember lábát. Angliában ilyenkor a brit uralkodó mindig más-más templomban oszt alamizsnát a rászorultaknak. Nagycsütörtök az Oltáriszentség, vagyis az Eucharisztia alapításának ünnepe. Ilyenkor minden templomban csak egy misét tartanak, az esti órákban. A pap fehér ruhában celebrálja, e színnel utal az ünneplésre, az örvendezésre. Ilyenkor a feszületeket takaró lila lepleket is fehérekkel váltják fel. Az orgona hangjára felcsendül a „Dicsőség a magasságban Istennek” kezdetű himnusz, s közben megkondulnak a harangok, megszólalnak a csengők, hogy utána nagyszombatig, húsvét vigíliáig némák maradjanak. Ahogy mondják, a harangok Rómába mentek. Ez a néma csend fejezi ki azt, hogy senki sem állt ki Jézus mellett. A prédikációt a már említett lábmosás követi. A szentmise befejeztével, csendben, mellőzve minden ceremóniát, megtörténik az ún. oltárfosztás, aminek során a templom oltáráról leveszik a kereszteket, gyertyatartókat, terítőket. E sajátos halotti szertartással jelképezik, hogy Jézust megfosztották ruháitól, de egyben utalnak a gyászra is. A középkor folyamán számos szerzetesrendben megszokott volt az oltármosás. Miután eltávolítottak mindent az oltárról, megmosták, megkenték, letörölgették. A Krisztus oldalából kifolyt vérre és vízre emlékeztetve, az oltárokat borral és vízzel mosták meg. Az oltármosás miatt sok helyen e napot tiszta csütörtöknek is hívják. E foglalatosságokat minden évben egyszer végzik el, emlékezve az oltáriszentség megalapítására, az oltár szeretetére és tiszteletére. Ugyanis az oltárt elsősorban Jézus testének megtestesítőjeként tartják számon, az oltár megfosztása a gyász jele, annak megmosása, megkenése pedig azt kívánja kifejezni, hogy Jézus halála nemcsak halál, hanem szentség,  „benne van a mi üdvösségünk és feltámadásunk”. A templomokkal ellentétben, a székesegyházakban délelőtt tartanak misét. Ezen az adott egyházmegye valamennyi papjának kötelező részt venni, ahol megújítják, megerősítik papi fogadalmukat. Ekkor végzik el a krizmaszentelést (balzsammal kevert faolaj). A püspök megszenteli és megáldja a következő évben használt szent olajokat – a keresztelendők olaját és a betegek olaját – valamint a krizmát. Megszentelik a nagypénteki áldozás ostyáit. Valamikor e napon fogadta vissza az egyház a megtért bűnösöket. Németországban e napot zöldcsütörtöknek nevezik, mert a bűnbánók zöld ágat kapnak, jelezve, hogy eleget tettek nagyböjti kötelezettségüknek. Nagypénteken a keresztény világ Krisztus keresztre feszítésére emlékezik. Nagypéntek a protestáns egyház legnagyobb ünnepe, náluk nem csupán gyásznap, hanem isteni üdvtény is. Tőlük vette át a római katolikus egyház a Krisztus szenvedései útvonalának bejárását, a kálváriát vagy keresztutat, valamint a háromórás liturgiát, amit nagypéntek napján déltől, délután 3 óráig tartanak. Az anglikánok ugyancsak háromórás istentiszteleten vesznek részt. A keleti ortodoxok már nagycsütörtök este elvégzik Krisztus sírbatételének szertartását. Az evangélikusok felolvassák Jézus szenvedéseinek és halálának evangéliumi történetét. A reformátusoknál szigorú bűnbánó nap, számos gyülekezetben kiosztják az úrvacsorát. Sokfelé közös ökumenikus istentiszteletet végeznek a keresztény egyház egységének, összefogásának kifejezésére, s a közép-európai országokban szokás a szent sír elkészítése. Nagypénteken a gyertyák és virágok nélküli templomokban nem tartanak misét, mert úgy vélik, ezen a napon a legfőbb pap, maga Jézus Krisztus mutat be áldozatot. A mise helyett igeliturgia van, áldoztatással. A pap, a vértanúság színében, piros öltözékben végzi a szertartást. Mind a papok, mind segítőik teljes csendben vonulnak be a templomba, s a lecsupaszított oltár előtt letérdelve arcra borulnak. Ezután felolvassák János evangéliumából Jézus szenvedéstörténetét, a haláláról szóló részt, a passiót. A körmenetbe hozott kereszt előtt a hívok kifejezik Krisztus iránti imádatukat és hálájukat. Ezt követi az áldozás, a nagycsütörtökön megszentelt ostyával, vagyis Isten testével. A liturgiát könyörgéssel fejezik be, áldásosztás és elbocsátás ezúttal nincs. A böjtölés az ókor óta világszerte ismert, elsősorban vallási elhívatottságból böjtöltek vallásalapítók és híveik, s böjtölnek ma is az elkötelezettek, papok, papnők, beavatásra várók. Arra vonatkozóan, hogy ezen a napon a keresztények a bűnbánat mellett böjtöltek is, először a 2. századból találtak utalásokat, a szigorú böjttel kapcsolatos szokások azonban csak a katolikusokra vonatkoztak. Hosszú időn keresztül a keresztények, különösen a római katolikusok és a keleti keresztények, egy-egy negyven napos böjtöt tartottak, a nagyböjt tavaszi bűnbánati időszakában és a karácsony előtti bűnbánat, az advent idején. A II. vatikáni zsinat (1962-65) óta azonban már csak a hamvazószerda és a nagypéntek a kötelező böjtnap. A protestánsoknál a böjt nincs egységesen szabályozva, a hívok lelkiismeretére bízzák a betartását. A „szent negyven napja” néven ismert nagyböjt a húsvét ünnepére való felkészülés – hamvazószerdától nagycsütörtökig tartó – ideje. A nagyszombat húsvét vigíliája, Krisztus sírban pihenésének emléknapja. A nagyszombat elnevezés a nagyhétre utal, mivel ez a nap is része a „három szent napnak”. A Fülöp-szigetiek fekete szombatnak, a csehek pedig fehér szombatnak hívják e napot. Ekkor ér véget a böjti időszak, a böjt örömteli befejezését követően sok keresztelési szertartást tartottak, azonban a nagyszombati istentisztelet egy időben nem volt része az egyházi liturgiának. A tűzszentelés, a templombavonulás, a húsvéti gyertyaszentelés, a keresztvízszentelés pedig már a későbbi idők jellemző szertartásai. Régen húsvét vigíliáján megkeresztelték a jelölteket, megáldották a keresztutakat és a szentelt vizet. A nagyszombati örömünnep este a tűzszenteléssel kezdődik, a fehér ruhát öltött pap megáldja a tüzet, meggyújtják Krisztus feltámadását jelképező húsvéti gyertyát. A misén felhangzó Alleluját harangzúgás, csengőszó és az orgona hangjai kísérik, majd felcsendül a Glória. Ezt követi a keresztvízszentelés, majd az éjszakai virrasztó mise, a vigília is a feltámadást ünnepli. Noha a körmönet nem része a vigíliának, a mise végén a 11. század óta az esti órákban elindul a feltámadási körmönet. Ezzel hirdetik a világnak, hogy feltámadott Krisztus. 1955-tol a római katolikusok és a keleti ortodoxok húsvét előtt ismét virrasztanak. Közismert szólás, hogy nagycsütörtökön a harangok Rómába mennek. E hagyománynak költői, mondai hajtása is van. Az 1674. év nagyszombat napján Rómában a Szent Péter-temlomában a sekrestyés, amint a templom tornyába felment, ott nagy álmélkodására egy idegen öltözetű ifjat talált mély álomba merülve. Nagynehezen fölébresztették. Maga köré bámult, alig tudta megérteni, mi történt vele, amíg végre latin nyelven elmondotta, ki ő és hogyan jött ide. Neve Kopeczky Mihály, Késmárkon diák volt, és nagy vágy támadt benne az örök várost és híres templomait látni. Minthogy azt hallotta, hogy húsvétkor a harangok Rómába repülnek, ő is elhatározta, hogy a haranggal együtt megteszi ezt az utat. Felmászott tehát a késmárki toronyba, ott az öreg harang belsejébe bújt és szíjjal odakötözte magát a harang nyelvéhez. Egyszerre csak nagy rázkódást érzett, mintha kirepült volna a toronyból, mire elvesztette eszméletét. Nem is nyerte vissza elébb, amíg a Szent Péter sekrestyése föl nem ébresztette. Kopeczky története nagy feltűnést keltett egész Rómában. Pártfogói akadtak, és így nem is tért vissza többé hazánkba.