Pünkösdi népszokások

A pünkösd az egyház tanításában a Szentlélek, a népszokásokban pedig a nyárköszöntés az ünnep lényege.


Pünkösd napjára minden felébred. Abbahagyja a lusta nyújtózást a világ, ember és állat párt keres. Nedvektől duzzadnak a levelek, zsong és zsibong az élet.

Jól tudták a régiek, ilyenkor meg kell állni egy pillanatra. A nagy nyári munkák előtt ünnepelni kell. Köszönteni az új életet, imádkozni a bő termésért, gyermekáldásért. Erre szolgált a pünkösd, a húsvét utáni ötvenedik nap. A templomokban évről évre megemlékeztek erről a napról, a lángnyelveket a pünkösdi rózsa szirmaival helyettesítették, a Szentlélek jelképeként fehér galambot repítettek szabadon. A lányok és asszonyok bíborvörös ruhába öltöztek, befont copfjukat a hagyomány szerint a bal vállukra kanyarítva, a férfiak felöltötték ünneplőjüket és kezdődhetett a mulatság.

A magyar kultúrában több szokás kötődik a pünkösdhöz. Több elemük a kereszténység előtti időkbe nyúlik vissza. Visszavezethető a római floráliákra: a floráliák olyan tavaszt köszöntő ünnepi alkalmak voltak, amikor Flóra istennőt, a növényvilág és a virágok (tágabb értelemben a termékenység) istennőjét köszöntötték. Az istennő görög nevén Khlóris, azaz Zöldellő, Viruló.

Pünkösdi jelképek

 

Pünkösdi rózsa: pünkösdi rózsát szoktak a mosdóvízbe szórni, hogy egészségesek legyenek. A legények pünkösdi rózsát tettek annak a lánynak az ablakába, akinek udvarolni akartak.

Fehér galamb: a templomban sok helyen a Szentlélek jelképeként fehér galambokat engedtek szabadon.

Zöld ág: nyírfaágat, gyümölcságat, bodzát tettek pünkösdkor a házakra, az istállókra, hogy távol tartsák tőlük az ártó, gonosz szellemeket.

Májusfa
Pünkösd jelentőségét növelte a májusfaállítás, amely egyaránt jelen volt május elején és pünkösdkor, csak a 20. században vált le az ünnepről. Gyakoriak voltak a bálok és párválasztási szokások is kötődtek a jeles naphoz. A kétnapos ünnepen tilalmak léptek életbe: tilos volt állatokat befogni és kenyeret dagasztani. A májusfát csoportba szerveződve állították a legények a lányoknak, akiknek ez nagy megtiszteltetés volt. Magas, sudár fák voltak erre alkalmasak, melyeket a kerítésoszlophoz rögzítettek éjjel vagy kora hajnalban. Általában színes szalagokkal, étellel-itallal is díszítették. Általában az udvarló legény vezetésével állították a fát, de egyes területeken a legények a rokon lányoknak is állítottak fát. Gyakran a közösségeknek is volt egy közös fája, aminek a kidöntését ünnepély, és táncmulatság kísérte.

Pünkösdi király
A legelterjedtebb a középkor óta ismert szokás a királyválasztás volt, ekkor ügyességi versenyen (tuskócipelés, karikába dobás, de leginkább lovas számokon) kiválasztották a megfelelő legényt, aki később a többieket vezethette, továbbá a pünkösdi király minden lakodalomba, mulatságra, ünnepségre hivatalos volt, a kocsmákban ingyen ihatott, a fogyasztását a közösség fizette ki később. Ez a tisztség egy hétig, de akár egy évig is tartott. Gyakran ez alkalomból avatták fel a legényeket, akik ezentúl udvarolhattak, kocsmázhattak.

Jókai Mór Egy magyar nábob című regénye pontosan beszámol ezekről az egy évig érvényes előjogokról: a király ingyen ehetett és ihatott a kocsmákban, a kontót a közösség fizette; társai őrizték marháit és lovait; hivatalos volt az ünnepségekre; nem kapott testi fenyítést csekély vétség esetén; és nem utolsó sorban tisztelet övezte.

Pünkösdi királynéjárás
Dunántúlon a pünkösdi királynéválasztás volt szokásban. A lányok házról házra jártak, az élén a pünkösdi királynéval. Eredetileg 4 nagyobb lány (később több) körbevisz a faluban egy ötödiket. A királynéi cím nem a legszebbet, hanem a legkisebbet illette. A lányok fehér ruhát öltöttek, a királynő feje felé piros kendőt tartottak vagy lefátyolozták arcát. A házaknál megálltak énekelni, cserébe pedig tojást, szalonnát vagy pénzt kaptak. Az Alföldön és Északkelet-Magyarországon nem volt divatos e szokás, sőt, egyáltalán nem alakult ki egységes hagyomány. Összességében elmondható, hogy szintén végigjárták a házakat adomány fejében, ám a menet lehetett vegyes, leányok és legények egyaránt részt vettettek benne. Gyakran a pünkösdi király és királyné együtt vonult az élén, társaik pedig lakodalmas menetet imitáltak. Ezt a szokást pünkösdölésnek nevezik.

Tavaszköszöntés
Már kora hajnalban az ablakokba, vagy a ház kerítés-lécei közé tűztek zöld ágakat, virágokat (bodzát, pünkösdi rózsát, jázmint) azért, hogy nehogy belecsapjon a házba a villám. Néhol a lányos házakra tettek ki zöld ágakat.

Törökbasázás, borzakirály, rabjárás
Nyugat-Magyarország egyes vidékein voltak jellemzőek pünkösdkor. Egy kisfiút szalmával kitömött nadrágba öltöztettek társai, török basát utánozva. Házról házra kísérték, az udvarokon pedig pálcával ütötték, hogy ugráljon. Pénzt és tojást kaptak cserébe.
A pünkösdi rabjárók szintén fiúk, akik a lábuknál összeláncolva mentek a lányokhoz körbe a faluban, azzal a kéréssel, hogy „Segéljék ezeket a szegény katonarabokat.” Persze, ők is ajándékokkal tértek haza.
A borzajárás során körbekísértek a falun egy fiút, akin bodzából készített köpeny van. Házról házra jártak.

Balázsolás

Szent Balázs egyike a tizennégy segítő szentnek, és a torokfájás mellett sok testi nyavalya gyógyítója is. Tisztelete a XIV. századi pestisjárvány óta ismert, és tegyük hozzá nem véletlenül, mert a fekete halál kezdeti tüneteiben torokfájással, majd fulladási rohamokkal jelentkezik.



Balázs napját /február 3/  az egészség- és termésvarázslás, a gonoszűzés, a madárűzés, és az időjárásjóslás napjának is nevezték régen. Szokás volt, hogy a magyar szőlősgazdák a földjük négy sarkában megmetszettek egy-egy tőkét arra számítva, hogy Balázs így majd megvédi a szőlőket, és szőlőéréskor elűzi a madarakat, hogy azok ne tegyenek kárt a szemekben.

Eredete Szent Balázs püspök nevéhez fűződik, aki azzal tette feledhetetlenné magát az utókor számára, hogy egyszer megmentett egy fiút, akinek halszálka akadt a torkán. Hálából a fiú anyja ételt és gyertyát adományozott számára. Ezért a torokfájósok különös becsben tartják ezt a dátumot, az őket ápolók pedig ilyenkor parázsra vetett alma héjával füstölik meg a szenvedőket, hogy ezáltal a betegséget, fájdalmat okozó gonoszt elűzzék belőlük.

A balázsolás, balázsjárás hagyománya nem csak nálunk volt ismeretes, hanem a cseh, morva és szlovák területeken is.

Balázs-áldás: 

Ó szent Balázs légy mellettünk,

óvj meg minden bajtól

Torokfájás már nyavalya,

tőlünk elmaradjon.

Balázs napján  a Balázs-bor is szentelménynek számított. Az áldás alatt mormolt szavaknak a néphit rendkívüli erőt tulajdonított, ezért a férfiak sokfelé így imádkoztak: "Ments meg uram engem a torokfájástól, a kígyómarástól, de főleg a rossz asszonyoktól"
 

Advent

Az adventi négy hét az ünnepre való lelki ráhangolódást szolgálja.

Régen éjféli harangszó jelezte kezdetét, egyúttal pedig az egyházi év megnyitását is. Advent idején a vallásos emberek szigorú böjtöt tartottak, hajnali misére jártak, amit - a középkorból eredeztetett kifejezésekkel - angyali vagy aranyos misének is hívtak, és Szűz Máriának ajánlottak.

Az adventi koszorú története

A mai advent varázsos hangulatát, a karácsonyi várakozást hosszú évszázadok mitológiája alakította. Az adventi koszorú készítésének hagyománya is évszázadokra nyúlik vissza. A vesszőből, fűzfából, fenyőágakból font koszorút arany vagy piros színű szalaggal díszítettek. Minden egyes szín, forma sajátos jelentést hordozott. A zöld a termés színe volt, a piros az életé, az arany és a sárga pedig a fényé. A kör alakú forma az örökkévalóság jelképe, a varázserőé, ami soha el nem múlik. Úgy tartották, hogyha ilyen "szent" koszorúkkal veszik körbe a házakat, az elűzi a gonosz szellemeket...Aztán ezek a szimbólumok lassan feledésbe merültek...



Adventi koszorú négy gyertyával

Csak 1838-ban újította fel Johann Heinrich Wichern protestáns lelkész. Ő alapította az első gyermekotthont Hamburgban. A ház egyik termébe fából hatalmas csillárt készített, és az adventi időszakban minden nap az istentiszteletek alkalmával egy-egy gyertyát tűzött a csillárkoszorúba. Ez az ötlet gyorsan követőkre talált más gyermekotthonokban is. Évről-évre szebben és szebben díszítették fel ezeket a koszorúkat.
1860-ban Berlin-Tegelben született meg az a gondolat, hogy a fakarikát fonott fenyőkoszorúval helyettesítsék, és a huszonnégy gyertya helyett csupán négyet tűzzenek rá, a négy adventi vasárnap jelképeként. Így végül elég kicsi lett a koszorú ahhoz, hogy a családi házakban és lakásokban is helyet kapjon és hirdethesse a közeledő karácsony örömét.

"A Karácsony éppen azt hirdeti nekünk, hogy minden külső változásnak lelki feltételei is vannak, s belső változás nélkül igazi eredményt várni nem lehet. A népek lelkületében kell jobb igazságnak fakadnia ahhoz, hogy jobb világrend születhessék."

/Makkai Sándor
erdélyi magyar író és református püspök
1890. május 13. — 1951. július 19./

András napi népszokások

 

ˇ Aki böjtöl András napján, vőlegényt lát éjszakáján

ˇ Disznóvágás- és tor hagyományos időpontja, a disznóölések kezdete

ˇ Férjjósló és férjszerző leánynap varázslásokkal. 

Ha imádkozik és csak három szem búzát eszik és három korty vizet iszik egész nap a legény, vagy leány, éjszaka megálmodja, ki lesz a párja.

ˇ Fehér András - rossz év, Víg András - víg év.

Az év legjelentősebb házasságjósló és varázsló napjának Andrást tartották. 

Jósoltak is jóformán mindenből: ólomból,

 gombócból, disznóröffenésből, még a zsúpfedélből először a kötőbe pottyanó magból is.

„Aki böjtöl András napján, vőlegényt lát iccakáján.”

András-napon a lányok böjtöltek, csak három szem búzát ettek, három csepp vizet ittak, s akkor megálmodták, hogy ki lesz a férjük.

Hasonló jósló szokások fűződtek Katalin, Borbála és Luca napjához is.

Az év jeles napjai közül a szentek ünnepei körébe tartozó november 30-i András-nap a télkezdő férfi névnap. 

Ehhez több népszokás, helyenként még ma is élő hagyomány fűződik.

A görögországi András apostol és vértanú „égi születésnapja" a 18. század végéig parancsolt ünnep volt vigíliával azaz böjti nappal. 

András napkor a lányok kitették cipőjüket az ágy végéhez szemben egymással, és azt kilencszer átlépték, miközben ezt mondták: 

Én cipőm léplek, Szent András kérlek, Én Istenem, mondd meg nékem, Ki lesz az én férjem."

András estéjén éjfélkor a lányok kimentek az udvarra a disznósóihoz, annak oldalát vagy ajtaját megrugdosták, s közben figyelték, hányat röffen a disznó, mert ahányat röffen, annyi év múlva megy férjhez a lány.

Lányok szokása volt a gombócfőzés. 

Kilenc fiúnevet papírszeletekre írtak, összehajtogatva, tésztába gyúrva gombóccá formálták. 

Egyszerre a forrásban lévő vízbe ejtették, s amelyik először jött a felszínre, azt kikapták, megnézték a bennelévő nevet, s olyan nevű lesz a lány jövendőbelije. 

Nem kevés ügyességet igénylő András-esti szerelmi jóslás volt az ólomöntés. 

Egy darabka ólmot kanálban tűz fölött megolvasztottak, amikor folyt, kulcs karikáján át hideg vízbe öntötték. 

Amit a megdermedt ólom ábrázolt, olyan lesz a lány jövendőbelijének a foglalkozása. Ugyanazt a jóslást ugyanannak a személynek ugyanazon az estén nem volt szabad megismételni, majd csak egy év múlva.

 

András-napi időjóslás:

A néphit szerint, ha András napján esik az eső vagy a hó, ezt követően 40 napig esik. 

Ha libát megtartja a jég, locsogós, vagyis sáros lesz a karácsony.

Egyes helyeken hagymakalendáriumot készítettek: egy jókora fej vöröshagymát négyfelé vágtak és ízekre szedték. 

Kiválasztottak 12 egészséges lemezt, mindegyikbe egy csipet sót tettek. 

A lemezeket sorba egy tányérba tették, miközben feljegyezték, melyik milyen hónapot jelöl. 

Feltették a kemence tetejére. 

Újév reggelén megnézték, hogy melyik hónap lemezén olvadt el a só, az esős lesz, amelyikben nem volt víz, az száraz lesz.

Hasonló célt szolgált a gyümölcsfaág virágoztatása. 

A gyümölcsfa ágát vízbe tették, majd felhelyezték a kemence tetejére, ahol a melegben karácsonyig kivirágzott. 

Ha először az ág alsó részén jelentek meg a virágok, akkor a tél eleje zord. 

Ha a közepén, akkor január végén várható erős tél, ha pedig az ág hegyén virágzott ki az ág, akkor a tél vége felé köszönt be a fagy, jég, havazás.

Népi mondókák:

  

"Aki böjtöl András napján,

Vőlegényt lát iccakáján."

"Ágyláb, léplek

Szent András kérlek,

mondd meg, hogy ki lesz férjem!"

„Ha a lány kötényébe búzamag hull, jómódú legény veszi feleségül, ha rozsmag, akkor szegény legény lesz a férje, ha pondró hull bele a zsúpszalmából, még a következő évben teherbe esik”

Népszokások- Halottak napja

Halottak napján, a gyertyák pislákoló fényében, a krizantémok jellegzetes fanyar illatában ne csak a halottainkra gondoljunk, de a körülöttünk lévő élő embertársainkra is! Addig adjunk mindenkinek egy-egy jó szót, mosolyt, biztatást, amíg nem késő! Tudjunk örülni a másik ember örömének, és vigasztaljuk az arra rászorulókat! Legyünk emberek a szó igazi, nemes értelmében! Ahogy Márai Sándor írja: „Az igazi fájdalom néma, a könny, a kiáltás már megkönnyebbülés.” 


Néprajz

A régi magyar népnyelvben lölkök napja, lelkeknek emlékezete. A jámborságtörténet különös fejlődése során Mindenszentekből a gyakorlatban Halottak Napjának vigíliája lett. A temető (cinterem) valamikor körülvette a templomot. A halottat a gyászházból vagy a templomba, vagy csak a templom előcsarnokába (limbus) hozták. Itt folyt le a temetési szertartás, búcsúztatás, innen vitték és hantolták közeli sírjába.   A szertartás alatt, máshol közvetlenül a temetés után (a templom ajtóban v. a halott sírjánál) osztották ki a megholt üdvösségéért való imádság fejében a koldusok, ispotálybeliek: betegek, elhagyott öregek között a gyászoló család ajándékát, főleg kenyeret, kalácsot, bort, gyertyát.  Egyes helyeken a halottas házban ült tort a meghívott szegények, koldusok, félkegyelműek ünnepélyes megvendégelése előzte meg. Olykor a halott végrendeletében is meghagyta az alamizsnaosztás idejét és mértékét. Ezt a hátramaradt élők lelkiismeretesen teljesítették is, mert féltek, hogy halottjuk lelke hazajár. Az ősi hagyomány vidékenként más-más helyi formában maradt fenn.  Az egyik jellegzetes változat szerint a hívek a halottak napi alamizsnát (kenyér, kalács, bor, zsír, szalonna, köles, bab) a templomban ilyenkor fölállított katafalk (gyászkoporsó) mellé rakták, ill. rakják. A koldusok, rászoruló szegény családok részeltetése a pap, harangozó, koldusbíró, templomatya által történik. Miután a temető főként 1800 u. a helység szélére került, sokfelé az osztás a temető kapujánál közvetlenül történik, ill. már csak történt. Az ételeket katolikus délszlávjaink hozzátartozójuk sírjára teszik.  Olyan helyek is akadnak, ahol a gyűjtés koledálással, szegények számára való kéregetéssel megy végbe, miközben a lélekváltság harangját kongatják. Máshol, főleg Göcsejben a család otthonában éjszakára terítenek az elhunyt hozzátartozók számára. Az ételt azután koldusoknak, szegényeknek ajándékozzák, esetleg maguk költik el.  Mivel az archaikus fölfogás szerint a nap alkonyattól a következő nap alkonyatáig tart, Mindenszentek napjának estéjét a halottak estéjének is mondják. Ilyenkor a halottak emlékezetére országszerte 1, esetleg 2 óra hosszáig szólnak a harangok.   Tápé népének hite szerint ez idő alatt nyugszanak, megpihennek, nem szenvednek a lelkek a tisztítóhelyen. Ez a jámbor hiedelem már a középkor legendavilágában felbukkan. Először Damiani Szt Péter (†1072) említi. Annak a hétnek, amelyikbe halottak napja is beleesik, a szegedi nép ajkán halottak hete a neve.  A szegedi tájon egészen a legújabb időkig a hagyományőrző családok már Mindenszentek ünnepén fehér üres kalácsot szoktak sütni. Régi szegedi polgárasszonyok mézzel vonták be a tetejét. Jellegzetes alsótanyai alakjában fonadék, amelyet perecbe foglaltak bele. Ez a Mindönszentök kalácsa, másként kúdúskalács, amelyet délután sírjaikhoz igyekezve, a temető kapujában várakozó koldusoknak osztogattak azzal a kéréssel, hogy ők is emlékezzenek meg a család halottairól. A koldusok könyörgését a régi szegedi hagyomány különösen foganatosnak tartotta. A Tápén sütött, briós formájú kis fonottkalácsnak kúdústuborék a neve. A Szegedről kirajzott Szaján bánáti faluban ilyenkor lisztet, gabonát, főzeléket is szoktak ajándékozni a szegényeknek.   Jellemző régebbi hiedelem, hogy aki halottak napján földmunkát végez, azon hóttetöm (atheroma) támad. E kegyeletes tartózkodásban eredetileg a halottak, hazajáró lelkek haragjától való szorongó félelem nyilatkozott meg.  A göcseji Pórszombat faluban a halottért mindenki maga szokott harangozni, mégpedig annyi verset, ahány halottja van. A harangláb körül ilyenkor összesereglenek, és várakoznak, hogy mikor kerül rájuk a sor. Más göcseji helyeken e napon sütnek-főznek, nagy lakomát csapnak. Egész éjfélig szól a muzsika. Ez talán a régi engesztelő torok csökevénye. A vidám hangulattal nyilván a hazajáró lelkeket akarják megtéveszteni.   Pölöskefőn vacsorát terítenek, rétest tesznek az asztalra, égő gyertyát a közepére. Utána elmennek a templomba litániára.  Miklósfán halottak estéjére szintén rétest sütnek. Odakészítik az asztalra annyi villával, ahány halottjuk van. Utána kimennek a temetőbe és sírjukon gyertyát égetnek.  A szintén zalai Kacorlak faluban Mindenszentek éjszakáján a rétest kirakják az ablakba, amelynek eredeti célzata a hazajáró halott családtagok megvendégelése volt.  Kethelyen az asztalt fehér terítővel födik le, kenyeret, fokhagymát, sót és kést tesznek rá. Öregek hiedelme szerint a család halottja ezen az éjszakán hazajár, legyen tehát mit ennie, ha éhes.  Halottak hetében Göcsejben sem mosni, sem párolni nem szabad, mert a család halottja ezen a héten vízbe kerül vagy a ruha megvizesedik rajta.  A székelyföldi Csíkdelnén egész kemencére való cipót sütnek, amelynek Isten lepénye, halottak lepénye a neve. Még azon melegében átalvetőbe teszik és kiosztják a templom előtt álldogáló szegények között, akik ennek fejében a család elhalt tagjaiért imádkoznak. Úgy tartják, hogy a halott ilyenkor elmegy hozzátartozói kapujához, és ha a szegénynek nem adnak alamizsnát, sírva távozik.  Hasonlóan Gyergyócsomafalván, Futásfalván is. Itt annyi cipót sütnek, ahány halottja van a családnak.  Kalácsot osztogatnak a koldusoknak, szegényeknek Kiskunfélegyházán, Szentsimonban és más helyeken is. Bélapátfalván Isten cipója sül. Nagykátán a templom bejáratához tett kosárba vetik a hívek pénzadományukat. Ebből ajándékozza meg a pap karácsonykor a szegényeket. Hangonyban már csak a cigányok járnak alamizsnáért. Jászladányban a hívek mindenféle élelmet szoktak a templom előtt felhalmozni, amelyet valamikor a koldusbíró osztott ki a koldusok között. Az égő kisgyertyákat itt az ablakba rakják ki. Sajátos újabb szokás, hogy a hősök emlékművénél este a 4 világtáj irányában 4 koporsóforma rácsozatot állítanak föl. Az ismeretlen, messze sírokban porladozó katonák emlékezetére hozzátartozóik gyertyát gyújtanak, és e rácson helyezik el. E hagyomány azonban régibb. Piliny palóc faluban a temetői nagykereszt alján van egy négyszögletes lapos kő. Ezen szokták emberemlékezetet meghaladó idő óta az ismeretlen helyen v. idegenben nyugvó falubeliekért meggyújtani ~n a gyertyákat. Tompa bácskai faluban a legközelebbi hozzátartozók sírjáról összeszedik az elhervadt virágokat. Otthon kifőzik, és a vetőgabonát meglocsolják vele. Hitük szerint ez megvédi az üszögtől.  Hazai németségünknél az ünnepi fonott kalácsnak Heiligenstriezl a neve: Budaörsön a gyerekek keresztanyjuktól kapták ajándékba. A délszláv eredetű Bátyán halottak napján minden évben vittek kalácsot az előző évben Mindenszentektől elhalt családtagok sírjára, fehér abroszban. Öregek emlékezete szerint a fonott kalács mellett még rétest, olykor sovány pogácsát (kisele pogače), egyesek még birsalmát, tál babot is. Az ételeket a sírra terítették. Az egyházi szertartás végeztével a pap, a harangozó, sekrestyés, ministráns gyerekek társaságában összeszedte, elrendezte. Kocsin vitték az ételeket haza, majd megosztoztak rajta. Ennek fejében a megvendégelt halottakért imádkoztak. Valamikor a halott koporsójába is raktak ételt. Szintén bátyai hagyomány, hogy este a család halottjaiért az asztal előtt gyújtanak gyertyát, a vízbe fulladt hozzátartozókért azonban külön az asztal alatt.  Hercegszántó régi sokác hagyománya szerint a halottak sírjukból fölkelnek és a templomba mennek, amikor halottak estéjén az ő üdvösségükért harangoznak. Várják a pogácsát is. Előtte ui. a legények, fiúgyermekek a házak ablakai alá állva elimádkozták a Miatyánkot és az Üdvözlégyet, majd beszóltak: kérünk a holt lelkek számára pogácsát. A végén megették és bort ittak rá. A pogácsa csak víz és só hozzáadásával készült. Valamikor a mohácsi sokácok is vittek kalácsot, bort, tojást a sírra. Ezeknek sorsára már nem emlékeznek.  Mikefa göcseji faluban az ünnepen diófalevelet szednek, és elteszik, hogy „a családtagok el ne tetvesedjenek”. A magyarázat másodlagos, az eredeti szándékot már elfelejtették. A diófalevél, diófakoporsó a halandó embernek, ill. halottnak oltalma. A dió ugyanis középkori Megváltó-jelkép. Vadamos göcseji falucskában úgy tartják, hogy halottak éjszakáján az egész élő és elhalt rokonság összejön. Vacsora után az asztalt nem szedik le, sőt tiszta tányért tesznek oda. Zalaszentbalázson a Mindenszentek rétesét meg a bort otthagyják éjszakára a halottak számára. Másik helyi hagyomány szerint halottak estéjén a templomban fölállítják a jelképes koporsót (tumba). Ennél imádkoznak, ájtatosságot tartanak a megholt hívekért. Az odakészített tányérba tett alamizsna a papé. Az ájtatosság végeztével a kántor hosszasan énekel.  Ecsegen halottak napján az ünnepről maradt ételeket elviszik a misére és a templomajtón belül lerakják a szegények számára.  Szurdokpüspöki hagyomány szerint Halottak napjára következő reggel az asszonyok kendőbe kötött babot, lencsét, lisztet visznek a templomba, ott egy kiterített abroszra öntik, és mise után a szegényeknek adják.  Kunsziget kisalföldi faluban az asztal hídján, vagyis a lábakat keresztben összekötő léceken gyújtják meg a család halottjaiért a gyertyákat, miközben a halottak litániáját végzik. Az asztal alsó, homályos része mintha a purgatóriumot jelképezné. Ide kerül a gyertya Nagyhátán is.  Sokfelé szokás az égő gyertyát az ablakhoz tenni. A bukovinai Andrásfalván Mindenszentek délutánján a pap vezetésével ünnepélyes körmenet indult a temetőbe, amelynek 4 sarkában közösen imádkoztak, könyörögtek az ősökért, a falu halottjaiért. Együtt maradtak, az egyes sírokhoz külön nem mentek. Utána a körmenet visszatért a templomba, a hívek kezében gyertyacska, vagyis kis gyertya égett. Szokás volt gyertyákat is osztogatni egymás között, hogy este és a halottak hetének estéin otthon kölcsönösen imádkozzanak mellette egymás halottjaiért. Halottak napján a templomba cipót vittek és a szegények között osztották szét.  A síroknak az ünnepen való fölvirágozása, a sírkeresztek megkoszorúzása katolikus népünk körében alig több, mint 150 éves szokás. A szokás a szegedi magyarság körében a 19. sz. 1. felében vált a bevándorolt német polgárság hatására mind általánosabbá. A kegyeletes gyakorlatot protestáns népünk is átvette, hiába hadakozott ellene pápista szokásnak minősítve még a 19. sz. végén is számos öreg református pap.  Aki a sírról virágot szakít, azt budaörsi német hiedelem szerint a halott elviszi. A halott sírjára helyezett égő gyertyát Tápé idősebb népe szerint nem szabad máséra áttenni, ott égetni, mert akkor annak a halottnak bűne, bűnadóssága, akinek sírjáról elvitték a gyertyát, ennek a lelkére száll át. A síron való gyertyagyújtás a békéscsabai szláv evangélikusság körében az I. világháború idején tűnt föl a távolban elesett hozzátartozók emlékezetére. Nyilván hasonló szándékú a hajdúsági magyar reformátusok között is

Karácsony

Számos hiedelmet vonz maga köré. Ezek többnyire még a kereszténység előtti időkre nyúlnak vissza, vagyis a téli napfordulóval kapcsolatos mágikus eljárások, de mára már keveredtek az ünnep keresztény elemeivel. Ezen a napon tilos volt erdőn, mezőn tevékenykedni, mindenki csak a ház körül dolgozott. Tilos volt kölcsönadni és kölcsönkérni, mert az elvitte a gazda hasznát. Ugyanígy nem volt tanácsos varrni, foltozni, nehogy hályog legyen a gazdasszony szemén. A jó szaporulatot segítette, ha lencsét főztek a jószágnak, vagy ha megveregették őket. Ha az állatok ezen a napon bal oldalukon feküdtek, hosszú, hideg télre lehetett számítani. Ha karácsony “böjtjén” kukorékol a kakas, számítani lehetett arra, hogy valaki meghal a házból. “Szerencsés” volt, aki éppen karácsonykor halt meg, mert akkor bűnbocsánatot nyert.
Az esti vacsoránál mindennek meg volt a maga előírása és jelentése. Például jelentősége volt a szépen hímzett karácsonyi abrosznak is, amelyet kizárólag erre az alkalomra használtak. Az ünnep fontos kelléke volt az asztalon a kenyér, s valahol a kalács. Jelentősége volt annak is, hogy az asztalra kerülő kenyér egész legyen, hogy a teljes esztendőre bőven legyen. Az asztal alá szénát, szalmát tettek, hogy a gazda majd azt tegye az állatok alá, ezáltal biztosítva egészségüket a következő esztendőre. Az almának karácsonykor sokféle mágikus szerepet tulajdonítottak. A palócoknál például egy almát annyi felé vágtak, ahányan voltak a családban, s mindenki kapott belőle, hogy összetartson a család vagy ha valaki eltévedne hazataláljon. A karácsonyi dióevés széles e hazában elterjedt szokás volt. Az egészséges dió egészséget, a rossz betegséget jelentett. Szokás volt a diódobálás. Jelentősége, jelentése tájanként különbözött. Nyitragerencséren ezt mondták:

“Édes angyalkáim megajándékoztatok erővel, egészséggel, én megajándékozlak egy-egy dióval.”

Népszerű karácsonyi szokás volt magyar nyelvterületen a kántálás és a betlehemezés. Amikor 24-én az ifjak kántálni mentek, az annyit jelentett, hogy körbejárták a falut, köszöntőket mondva, s énekelve. Mind-ezért általában jutalmat kértek és kaptak. Ilyen számunkra is jól ismert kántáló ének a Csordapásztorok vagy a Betlehem, betlehem a te határidba kezdetű.
Barcaság falvaiban szokás volt, hogy négy-öt kisfiúból álló csoport felkeresse a rokonokat, szomszédokat, a szülők jóbarátait, s az ajtó előtt köszöntőt énekeljen. Az alábbi éneket a gyűjtők már cigányoktól hallották, akik azonban ezt régebben a csángóktól tanulhatták:

Felkelék, felkelék szép piros hajnalba,
Nyilván látom, nyilván menyország kapuja.

Azon emelkedik egy kerek dombocska,
Azon nevelkedik egy édes almafa.

Édes az almája, cukros a levele,
Hogyne sírnék, rínék, hogy kapjak belőle.

Az ének elhangzása után általában valamilyen tréfás, ajándékkérő köszöntőt mondtak:

A nagy óriásnál
Kilenc évet laktam,
A Vörös tengerbe
Nagy halakat láttam.
Láttam, az erdőből
Kifutott egy róka,
Olyan vót a farka,
Mint egy májoshurka.

A vers után a gazda a gyermekeket házba hívta, vagy a küszöbön osztotta szét az előkészített diót, almát, kalácsot.

Én kicsike vagyok,
A fogaim nagyok,
Megtöröm a diót,
Csak sokat aggyatok !

BetlehemezésA betlehemezés nagyobb előkészületet igénylő dramatikus játék. Több tájanként változó elemből áll, amelyek külön-külön is megállják a helyüket. Ilyen a bábtáncoltató betlehemezés, a szálláskeresés, vagy a Heródes-játék.

... Jóreggelt bölcs kovács!
Mért nem attál szállást ?
Mért nem attál Szűzanyánknak
Éjszakára szállást ?

Ha én tuttam volna
Hogy te vagy Mária,
Aranyból is, ezüstből is
Szállást attam volna.
Én pediglen hideg földre
Lefeküttem volna. ...

Az ostyahordás többnyire karácsony böjtjén vagy néhány nappal előtte történt. A kántortanító az iskolás gyerekekkel minden családnak megfelelő számú ostyát küldött. Ennek fejébe a családok a tanító számára lisztet, babot, tojást, kolbászt, hurkát stb. adtak. Az ostya a karácsonyi vacsora fontos részét képezte, amelyet sok helyen mézzel, borssal, fokhagy-mával együtt ettek, sőt az állatoknak is adták egészségvarázsló céllal.

Mikor az Úr Jézus világra született,
Először is mihozzánk hasonló gyerek lett,
Mint mennyei mester tanított sok jóra,
Most az ostyaszínbe testét nekünk aggya.

Hozzták a pásztorok sajtot, báránykákot,
Mi is azonképpen horgyuk az ostyákot
Szálljon erre a házra
Isten áldása.

Az éjféli misére általában együtt ment a család. Ekkor kellett magukkal vigyék Luca óta készített széket, vagy inget. Ugyancsak e napon kellett megnézni, vajon kivirágzott-e a Borbála-ág. A karácsony éjféli időjárásból jósoltak a követ-kező évi termésre. Jászdózsán például úgy tartották, ha csillagos az ég az éjféli misekor, akkor sok kukorica lesz. Legkedvesebb azaz elképzelés, hogy az éjféli mise alatt megszólalnak az állatok és kibeszélik a gazdájukat.
Karácsony a középkorban
A 14-15. századi emberekre a mély vallásosság jellemző, életüket az egyház szigorú normák, keretek között szabályozta. Vallásosságuk leginkább az ünnepek alkalmával nyilvánult meg.

A középkor egyik fontos ünnepe volt a karácsony, melynek időpontja egybeesett a téli napfordulóval. A 4. századig nem volt fix dátuma az ünnepnek, majd I. Gyula pápa (337-352) határozta meg karácsony napjának december 25-ét.

A mai karácsonyi ünnepektől eltérően a középkorban hosszabb ideig tartott az ünneplés, a karácsony egyfajta lezárása volt az évnek. Mivel a munka ilyenkor szünetelt, ezért a családi ünnepek és a pihenés hónapjai ezek. Az egyház az ünnepnapokon tiltotta a munkát, persze ez alól mindig akadtak kivételek. Karácsony este együtt üldögélt a család a tűz mellett, majd együtt indultak a templomba.

A karácsony előtti időszak, advent a böjt időszaka, amiben bizonyos ételek fogyasztása tilos volt (pl tojás, hús). Ez volt a bűnbánás időszaka, amikor az emberek a túlvilági dolgokra koncentráltak, misékre jártak, elmélyültek vallásukban. Emiatt is várták annyira a karácsonyi ünneplést, a bőséges lakomákat. Az advent kezdetét éjféli harangozás jelezte. A keresztények kezdetben csak egy adventi vasárnapot ünnepeltek meg, illetve az egyházban nem is volt kötelező az advent ünneplése. A 7. században Nagy Szent Gergely pápa rendelte el a négy adventi vasárnap megtartását, illetve majd csak V. Pius pápa tette kötelezővé az advent ünneplését 1570-ben.

Karácsony második napja az adakozás napja, amikor az előljárók (a király, a nemesek, kézművesek és kereskedők) pénzt adományoztak a szolgálóiknak, inasaiknak kifejezve ezzel bőkezűségüket. Az ünneplés és lakomázás után a karácsonyi ünnepkör egészen Vízkeresztig folytatódott. A vízkereszt, vagy háromkirályok napja különlegesebb és vidámabb ünnep volt. A távolról érkezett három király jobban megragadta az emberek képzeletét. Vízkeresztkor csoportok járták körbe a várost és eljátszották a királyok érkezését.

Holnap lesz Kalatin nap

Katalin a középkor egyik legtiszteltebb, legnépszerűbb női szentje, a Virginus Capitales, továbbá a tizennégy segítő szent egyike. Középkori nagy népszerűségébe belejátszott Alexandriai Szent Katalin legendája, aki bölcsességével ötven tudóst nyert meg a kereszténységnek, s mikor Maxentius császár kerékbe törette volna, a kínzóeszköz a legenda szerint darabokra hullt.

Alexandriai Szent Katalin magyar nyelvű legendája a X. században készült, ez a XIII. században kiegészült a királylány megtérésének, még később születésének csodálatos históriájával.

Szent Katalin nevéhez számos dolog köthető. Egyszerre védőszentje a kórházaknak és betegeknek, de a diákoknak és egyetemeknek is, napjához, november 25-hez pedig leginkább a házassághoz jóslások kapcsolódnak. A letört gyümölcsfagallyat ezen a napon vízbe kellett tenni, ha az Karácsonyig kivirágzott, kihajtott, akkor a házban nagy valószínűséggel házasságkötésre is sor kerül majd a következő év folyamán. A férfiak Katalin napját végig böjtölték, éjszakára pedig egy lányinget tettek a párnájuk alá. A néphit szerint ekkor megálmodhatták ki lesz a feleségük. 

Katalin-nap a régi pásztoremberek emlékezetes napja volt, mivel ezen a napon hajtották ki utoljára a csordát.

Katalin-napkor egy zsákba dughagymát szedtek és felkötötték a szabadkéménybe, hogy meleg és gőz járja

Természetesen a naphoz időjóslás is kapcsolódik, hiszen ha Katalin kopog, a karácsony locsog. Egy másik hiedelem szerint olyan januári időjárásra számíthatunk, amilyen ezen a napon van, másnapja pedig a februári időjárásra enged következtetni.

Ezt bizonyítja a közmondás is: ha Katalinkor megállott a liba a jégen, akkor karácsonykor sáros lesz.

Katalin-nap női dologtiltó nap, a Szerémségben ilyenkor nem szabadott kenyeret sütni.

Doroszlón viszont férfi dologtiltó napként tartották számon. Nem szabadott szántani, sem befogni a kocsit, ne forogjon a kerék, mert Katalint kerékbe törték. Leálltak a malmok is, a kendergyárak, az összes kerekesek,  malmosok a templomba mentek, mert védőszentjük volt Katalin.

Csantavéren, Sárosfán ezen a napon böjtöltek a legények, hogy  megálmodják, ki lesz a feleségük.

(Forrás: Móser Zoltán: Névviseletek)

Alexandriai Szent Katalin vértanú (+305) a magyarság körében igen népszerű és nagy tiszteletnek örvendő szent. A diákok, tudósok, egyetemek, fuvarosok, bognárok, kerékgyártók, molnárok fazekasok, szövőlányok, bányászok és középkori céheink védőszentje. Tűztől, árvíztől, boszorkányságtól ment meg. A szabadkai magyarok szerint az árvizet és az elemésztő tüzet távol tartja testüktől és hajlékuktól egyaránt; elűzi tőlük a szorongást okozó gonosz lelket.

Álommal kapcsolatos jósló eljárások is ismertek voltak e napon.
A néphit szerint az álomból következtetni lehet bizonyos események közeli bekövetkezésére, vagyis az álom tulajdonképpen előjel. Az álomból való jóslás története igen régi időkbe nyúlik vissza, már az ókori Egyiptomban és Babilonban ismerték. A középkor után, a könyvnyomtatás elterjedésével nyomtatott álmoskönyvek terjesztették az álomfejtés „tudományát”. Valószínű, hogy ezeknek az anyaga jelentős hatással volt arra a hiedelemanyagra, amelyet parasztságunk őriz az álmokkal kapcsolatban. Általános felfogás volt, hogy az álomnak mindig az ellenkezője szokott beteljesedni. Az álmoskönyvek egymástól eltérő jóslataiból ez az alapelv már nem olvasható ki egyértelműen, inkább az egyenes megfelelés (analógia, mágia) kerül gyakran előtérbe. Az idegen helyen álmodott első álom akkor szokott beteljesedni, ha a mennyezet gerendáit elalvás előtt megszámlálják. Hogy felébredéskor ne felejtődjék el, meghatározott tárgyat (pl. fésűt) kellett a párna alá tenni. A néphit szerint az álom tartalma irányítható. Pl. a Gömör megyei hiedelem azt tartotta, hogy aki két krajcár ára sáfrányt megtört és citromlével elvegyítette és az abba mártott ruhát szívére tette, az illető titkos szeretőjével álmodik majd. Ugyanitt azt tartották, hogy aki karácsonykor éjfélkor megmosdik a kútnál és úgy fekszik le, álmában eljön a jegyese, és ő törli meg. A matyó lány, hogy leendő férjét megálmodja, Katalin-napon kendermagot hintett a favágóra és kötőjével elboronálgatta, vagy keresetlen kettős lóherét tett éjszakára a vánkosa alá. Eger vidéki hiedelem szerint, ha valakinek evés közben egy falat kiesett a szájából, azt papírba csomagolva párnája alá kellett dugnia: álma teljesülni fog. Az álomjóslatokat tartalmazó kalendáriumok és az olcsó kiadású álmoskönyvek a 19. sz. második felétől a 20. sz. közepéig rendkívüli mértékben elterjedtek, és parasztságunk kedvelt olvasmányai közé tartoztak, ezért az álommal kapcsolatos hiedelemanyag napjainkban is a népi hitvilág élő részei közé tartozik.



  

Sándor,József, Benedek

Sándor aki a férfiakat óvja 

 A férfi princípium, mely három napig dominánsan uralja most a világot, Sándorral indul. Védelmet, biztonságot hoz, a mai napot követő József és Benedek nap számára.

A Názáreti ács napja
József a hagyomány szerint Máriának jog szerinti hitvestársa. Ő volt Jézus nevelőapja. Magyarországon a XVIII. századtól kezdve a leggyakoribb férfinevek közé tartozott. Ehhez hozzájárult Szent József akkoriban meg növekedett tisztelete, amely a XIX. század második felében tetőzött, amikor is IX. Pius pápa a római katolikus egyház védőszentjének nyilvánította őt. Az 1970-es évektől kezdve egyre veszít a népszerűségéből, de még igen gyakori.
A klasszikus szimbólumvilágban a Nap nem más, mint az apa, a férfi princípiumának megszemélyesítője, vagyis a meleghozók nem véletlenül József napjával érkeznek.

Néphagyomány József napján   

József napja után már kalapáccsal sem lehet visszaverni a füvet a földbe, mondják Szamosháton. Ezen a napon hajtják ki a marhát a legelőre. Ma tilos kölcsönt adni, igen zárt nap a földművelőknek, az ácsoknak, és a méhesgazdáknak. Ha ma jég verné a határt, akkor a borosgazdák örvendeznének, mivel igen jó bortermést jósolna nekik a kalendárium. Ma kell kiengedni a méheket. Alkalmas nap a fokhagyma a krumpli és a kapor ültetésére.

Benedek az áldott
A latin Benedictusból ered a név, jelentése Áldott. Ő az, aki március 21-én beteljesíti, "megáldja" az általuk képviselt jelképet, a férfiasságot, a napot, a meleg forrását. A férfi princípium védő és nemző aspektusa általa emelkedik egy magasabb, a tudat felett régióba. Neve napja hivatalosan is a tavasz első napja. A régi rigmus szerint:

"Gergely napja, ha jó,
Hideg, szeles, sokszor van hó.
Sándor József, Benedek,
Jönnek a jó melegek."

Benedek napi néphagyományok
Göcsejben ez a nap volt a betegek párfogójának ünnepe. Hagymát és zsírt szenteltek ezen a napon. Az ekkor vetett fokhagyma szép és nagy gerezdű lesz. Ezzel a fokhagymával kell a gyermekágyas asszonyt, kereszteletlen csecsemőt megkenni, hogy ne fogja a rontás. Ezzel lehet legjobban elűzni a lidércet a háztól. A hagymát mindenféle gyógyszerként alkalmazzák ezen a napon.

Rejtőzik valami kis szomorúság abban, ahogy a fecskék sorakoznak a villanydrótokon.

 
Őszi népszokások

Kisboldogasszony napja, (Kisasszony napja), Szűz Mária születésének emléknapja. Már a XI. században számon tartott ünnepünk. Mária születésének gazdag apokrif hagyományai vannak, amelyek kódexirodalmunkba is bekerültek. Kultusza a régi időkben- és napjainkban is káprázatos gazdagságban bontakozott- és bontakozik ki.
 Az ünnep, eredetileg annak a jeruzsálemi templomnak felszentelési évfordulója, amely ott áll, ahol a hagyomány szerint Mária született. Ez a templom, a ma is álló jeruzsálemi Szent Anna templom. Bizáncban és Rómában egyaránt már a VII. században megünnepelték Mária születésnapját. Rajta kívül csak Jézusnak és az előhírnök Keresztelő Jánosnak üljük meg földi születésnapját. Ez a nap tehát, a nagy Mária-ünnepek közé tartozik, népi elnevezése Kisboldogasszony ünnepe. 


Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium -részlet-"A „kisasszony” a magyar népi hitvilágban rendszerint kísérteties lény, népmeséinkben ő az elvarázsolt tündér- vagy királykisasszony (fekete kisasszony, veres kisasszony). Valószínűleg ősvallásunk egyik természetfeletti nőalakját nevezték így.

Ilyenkor kezdték a dióverést. Időjárásjóslás is fűződik ehhez a naphoz. Bugyborékos vagy ritkaszemű eső – esős időszakot jósol. Úgy vélték, hogy Kisasszony-napkor rózsát hány a nap. (Hasonló hiedelem él Nagyboldogasszony és Gyümölcsoltó Boldogasszonnyal kapcsolatban is.) A Középső-Ipoly menti községekben az asszonyok felmentek a közeli dombra a felkelő napot nézni, abban a hitben, hogy meglátják benne Máriát és a nap körüli rózsákat. Vetés kezdetét jelentette a nap. Pereszlényben ez hagyományosan úgy történt, hogy a gazda megszentelte a vetőmagot. Tiszta ruhába öltözött, s menet közben senkihez sem szólt. Vetés közben tilos volt káromkodni. Miután végzett, magasra dobta a zsákot, hogy akkorára nőjön a gabona. A Mura-vidéken Kisasszony-napkor az elvetendő búzát ponyvában kiteszik a harmatra, hogy meg ne dohosodjon. Ha ezt a vetőmag közé keverik, megmentik az üszkösödéstől.

Kisasszony-nap mint határnap is jelentős 

Hegyvidékeink parasztsága úgy véli, ha Kisasszony napján nem köszönt be az éjszakai fagy, akkor hosszú, meleg lesz az ősz. Ennek különösen a szőlészek szempontjából van nagy jelentősége, hiszen a régi mondás szerint is:
„Szeptemberi meleg éjszakák finom bort érlelnek.
Ha hidegre fordulnak Máriák, savanyúak lesznek.”
 
 

Pünkösd jön...

Pünkösd napján - a húsvétot követő hetedik vasárnap, vagyis a Jézus feltámadása utáni ötvenedik napon - a Szentlelket és keresztény egyház megszületését ünnepli a katolikus világ. A Jelenések Könyve szerint - vihar és lángnyelvek kíséretében - ekkor szállt le a Szentlélek a Krisztus mennybemenetele (Áldozócsütörtök) után elbizonytalanodott apostolokra, hogy elárassza lelküket, és az evangélium hirdetéséhez szükséges hitet, bátorságot és a nyelvek beszélésének képességét adja nekik.

Az ünnep elnevezése a görög pentekosztész („ötvenedik”) szóból származik, mely a szórványban élő kisázsiai zsidóság révén terjedt el, ugyanis a Pészachot (zsidó húsvétot) követő ötvenedik napra esik a Sávout (hetek ünnepe), melyen a zsidók az aratást, a tízparancsolatot és a függetlenné válásukat ünneplik. A pentekosztész tehát eredetileg a Sávout görög neve volt, miként az Új Testamentum is zsidó fesztiválként hivatkozik rá, és csak az evangelizációval, a kereszténység terjedésével vált katolikus ünneppé. A zsidó Sávout és a keresztény Pünkösd között nemcsak a történelmi gyökerek teremtenek kapcsolatot, hanem az eszmeiségük is szimbolikus rokonságot mutat: a zsidók aratás ünnepükön a föld ajándékait, a keresztények pedig pünkösdkor a lélek első gyümölcseit köszöntik.Noha – miként azt St. Irenaeus és Tertullian püspökök munkáiból tudjuk – a pünkösd már az 1. század óta önálló katolikus ünnep, a Szentlélek alászállásának megünneplése Európában csak három évszázaddal később, a keresztények vallásszabadságát elismerő Nagy Konstantin római császár uralkodását követően, a katolikus tanok térhódításával kezdett elterjedni.

Pünkösdvasárnap – a húsvét időpontjához igazodva – mindig május 10-e és június 13-a közé esik. A római egyház papjai pünkösdkor piros miseruhát öltenek, amely a Szentlélek színe. Itáliában a Szentlelket hozó lángnyelvek felidézésére a templomok tetejéről rózsaszirmokat szórnak alá. E hagyomány, valamint a pünkösdkor hordott piros öltözék miatt - elsősorban Szicíliában (de sokfelé másutt is) - ’Pasqua Rossa’ (Piros Húsvét) az ünnep neve.

A középkor idején a templomokban a liturgia része volt a bibliai esemény megjelenítése, a későbbi időkben galambot engedtek szabadon, vagy égő kóccsomókat dobáltak szét a „tüzes lángnyelvek emlékére”. A reformátusoknál pünkösdkor vesznek részt először az úrvacsorán a gyülekezet újonnan konfirmált tagjai. Az evangélikus egyház a pünkösdöt ugyancsak a fő ünnepei közé sorolja.
Pünkösd napján egykoron a balti államokban is elsősorban a termékenységet, tavaszi betakarítást, a nyári munkák megkezdését ünnepelték. Az ünnep legsajátosabb vonása természet tisztelete volt. Pünkösd előestéjén a falusi lányok kirajzottak az erdőkbe, mezőkre, virágokat és zöldeket gyűjtöttek, melyekből koszorúkat fontak. A legények pedig nyírfaágakat téptek, melyekkel az ajtókat, kapukat, boltíveket és a házak nappali szobáit díszítették. A természet erejét ugyanis a fiatal, zöld nyírfákban vélték megtestesülni, és úgy képzelték, hogy a nyírfa ezt embernek, állatnak egyaránt képes átadni, megvédve őket a betegségektől és a rossz szellemektől. A nyírfaágak gyűjtésének másik oka az volt, hogy legyen hol megpihenniük a pünkösdkor hazalátogató holt lelkeknek.

. A pünkösdi harmatnak varázserőt, jó szerencsét tulajdonítottak: áldást nyert, aki hajnalban a mise előtt mezítláb végigsétált a harmatos kaszálón, az összegyűjtött harmatcseppeket pedig gyógyításra használták.

Nálunk régi népszokás volt e napon a pünkösdi királyválasztás. A királyt a versenyjátékokon - elsősorban lóversenyen, bikahajszán vagy kakaslövésen - elért eredményeik alapján választották meg, a fiatalabbak bothúzásban mérték össze erejüket. A választott király és a rózsakoszorúval megkoronázott királyné, dicső uralkodása rövid ideig tartott, mindössze a következő év pünkösdjéig. Viszont a megválasztott pünkösdi királyt nagy becsben tartották, tiszteletére díszfelvonulást rendeztek, egy évig nem kellett részt vennie a közmunkában, a legények tisztelettel tartoztak neki, és a kocsmaszámlát sem kellett kifizetnie.

Az Alföldön elterjedt hagyomány volt a gyerekek faluköszöntő pünkösdölése, vagy a kislányok mágikus termékenységvarázslást szolgáló pünkösdi királynéjárása. E nap reggelén a nagyobb lányok körbefogtak egy négy-öt esztendős kislánykát, akit miután szép ruhába öltöztették, fátyollal felcicomázták, fejére rózsakoszorút tettek, kendővel letakarták, kinevezték pünkösdi királykisasszonnyá, majd körbevitték a faluban. Házról-házra járva énekelték, hogy „Elhozta az Isten piros pünkösd napját, mi is meghordozzuk a király kisasszonykát (…)” Miután mindenhol megfordultak, a gyereksereg táncra penderült, s hogy a varázslat beváljon, a király kisasszonykát magasra emelve azt kiáltották: „Ekkora legyen a kendtek kendere!”

Pünkösdkor az asztalra pünkösdi csirke, kakas vagy bárány kerül, a hús mellé köretnek újkrumpli és friss saláta jár. Van, ahol sárga színű édes tésztákat esznek, hogy sárga legyen a kenderük. A barátok egymásnak pünkösdi hímes tojást, vagy koszorúba font kalácsot adnak ajándékba egymásnak. Elterjedt ilyenkor is a komatál, melyet letakarva, mondóka kíséretében, ünnepélyesen adtak át. Kiskomáromban pünkösdi szokás volt az ősszel koszorúba font gesztenyét a ház előtt vagy az utcán elfogyasztani.

Az időjósok megfigyelték, hogy a pünkösd napján hulló eső nem hoz hasznot, sőt olyan vélekedés is volt, hogy rossz búzatermés várható, ha pünkösdkor esik az eső.

Piros pünkösd öltözik sugárba,
Mosolyogva száll le a világra.
Nyomában kél édes rózsa-illat,
Fényözön hull, a szívek megnyílnak.

/ Reviczky Gyula: Pünkösd /

Mi van ma, mi van ma,

Piros pünkösd napja,

Holnap lesz, holnap lesz,

A második napja.

Jó legény, jól megfogd

Lovadnak kantárját,

Hogy le ne tapossa

A pünkösdi rózsát!

          -

A pünkösdi rózsa

kihajlott az útra,

szedje fel a menyasszony,

kösse koszorúba.

           -

”Pünkösdi köszöntő”

Víg a Noé kis galambja

megtért az özönvíz habja.

Zöld ágat viszen a szájába,

nyugvást tére le bárkába.

Én is most mint e zöld ággal,

e pünkösdi királynéval

beköszöntök kiáltással:

légyen az Isten e házzal.

Szívemből kívánom!

Húsvét vasárnap

 Húsvét vasárnapján a kereszténység legnagyobb ünnepét, Jézus feltámadását ünnepli.

 Ünneplése a VIII. század körül vált általánossá, bár már a III. századból vannak adatok, melyek húsvét vasárnap megünneplésére utalnak. Ezen a napon a reggeli mosdóvízbe sok helyütt piros tojást tettek, ennek egészségvarázsló szerepet tulajdonítottak. Női munkákat tiltó nap volt, nem szabadott seperni, főzni és mosni sem. Az állatokat sem fogták be ezen a napon. A húsvéti szertartásokhoz kapcsolódik az ételszentelés szokása. A sonkát, bárányt, tojást, kalácsot a templomban megszenteltették, ezután mágikus erőt tulajdonítottak neki. A morzsából vittek az állatoknak is, hogy jól szaporodjanak, egészségesek maradjanak. A sonka csontját a gyümölcsfára akasztották vagy a földekre vitték a jó termés reményében.



  Vasárnap hajnalán szokásban volt a Jézuskeresés. Ilyenkor sorban felkeresték a falubéli kereszteket. A Zöldágjárás szép szokása tipikus tavaszi, a természet megújhodását ünneplő énekes játék. A lányok kettes sorban állva, felemelt kezükből sátrat formálva, énekelve haladtak végig a falun (Bújj, bújj zöld ág...). Bizonyos vidékeken szokás a vasárnapi napfelkeltét valamely magaslaton nézni, hiszen a felkelő nap is a feltámadás szimbóluma.

Farsang, szokások

A farsangi időszak vízkereszttől hamvazószerdáig tart. Mivel a hamvazószerdával kezdődő nagyböjtöt valamikor szigorúan betartották, ennek ellensúlyázására alakulhatott ki a böjt előtti nagy evések, ivások, lakomák, mulatozások szokása, a farsang. Ezért is nevezték el  az ördög ünnepének a duhaj farsangot.

A farsanghoz számos népszokás fűződik, melyekben szerte Európában a tavaszvárás, és a tavaszkezdő örömünnepek ősi emléke lelhető fel. Egykoron a vidéki fiatalemberek farsangkor valamilyen álöltözetbe, állatot utánzó maskarába öltöztek. A lányok fiú, a fiúk  női jelmezt öltöttek, de gyakran öltöztek kéményseprőnek, papnak, katonának is. Voltak, akik arcukra kormot vagy lekvárt kentek, vagy arcukat tök álarccal fedték el. A városi ember számára a farsang a bálozások időszaka, elsősorban az álarcos bálok divatosak.

A farsang utolsó szombatjától húshagyó kedd éjfélig tartó időszakot farsangfarkának nevezik, a hét hátralévő részét pedig csonkahétnek hívják. A farsang utolsó csütörtökje a hamvazószerdát követő kövércsütörtök, de hívják csonka-, zabáló-, torkos-, tobzódó csütörtöknek is, mert ezen a napon eszik meg a farsangi maradékot, ráadásként még sütnek és főznek is, annak reményében, hogy az évben bőséges lesz a termés. A jellegzetes farsangi fánkot meg azért fogyasztják, hogy a vihar ne rongálja meg a háztetőt. A néphitben hívok, azt mondják, hogy aki újévkor és farsangkor disznóhúst eszik, annak sok pénze lesz.

A sok farsangfarki evés-ivás, lármás és táncos mulatozás az ősi gonosz űzésből és természetvarázslásból ered. Például, ha ilyenkor a parasztasszonyok tánc közben magasra ugranak, a kenderük magasra nő. A farsang végi tuskóhúzással a legények azokat a lányokat csúfolják ki, akik még nem mentek férjhez. Ha a hajadon lány azt kívánja, hogy farsangkor sok hódolója legyen, az adventben a hajnali misére hívó harang köteléből kell levágnia három kis darabot, melyeket aztán, ha belefon a hajába, elképzelése teljesedni fog.
/Rosta E./

Napjaink leglátványosabb farsangi alakoskodása a Mohácson lakó délszlávok csoportos busójárása. A busók fából faragott álarcokban jelennek meg, mozgásuk, viselkedésük rituálisan meg van szabva. A busóálarcot eredetileg csak a felnőtt sokác férfiaknak volt szabad felölteniük, a legények másfajta álarcot viseltek. A farsangi alakoskodók általában kis párbeszédes jeleneteket is előadnak. A farsangi lakodalmas játékok közül leglátványosabb a Nyugat-dunántúli rönkhúzással összekötött mókaházasság. A kidöntött fát húzták végig az úton a leányokból, legényekből álló párok. A rönkhúzást olyankor rendezték meg, mikor a községben abban az évben nem volt lakodalom. Szokásos volt a farsang idején a lányok, asszonyok külön farsangolása is. A magyar farsang kifejezés a húshagyókedd, farsang éjszakája jelentésű német Fastnacht szóból, pontosabban annak bajor-osztrák változatából, a Faschung vagy Fasching kifejezésből származik.

Ennek az időszaknak másik elnevezése a karnevál. A "hús elhagyása" jelentésű, középkori latin carnelevare szóból alakult ki, de carrus navalis-nak nevezték azt a kerekeken guruló, hajó formájú szekeret, amelyet minden évben, tél végén vidám, álarcos tömeg húzott végig az ókori Róma utcáin. A természet újjászületését köszöntő tavaszünnepségeket tartották ilyenkor. A régi görögök Dionüszosznak áldoztak, míg az ókori Rómában a február 15-én rendezett Lupercalia-ünnepeken kecskét szenteltek az isteneknek. Ezeket a régi, pogány ünnepeket később az egyház keresztény tartalommal töltötte meg.

A középkorban is tovább éltek ezek az álarcos, állatjelmezes felvonulások. A reneszánsz Firenzében az álarcosbálok védnöke maga a városállam Medici-uralkodója, Lorenzo il Magnifico volt. A mai napig őrzi ezt a hagyományt a Velencei karnevál, amely külföldről is nagyon sok látogatót vonz, ez talán Európa leghíresebb karneválja. Brazíliában Rio de Janeiro a karnevál idejére a világ fővárosává válik. A világ legnagyobb ünnepére- a brazilok szerint - minden évben több százezer turista érkezik Rióba.
 

Máté apostol és evangélista névünnepe

Máté apostol és evangélista névünnepét már a legkorábbi martirológiumok (vértanú-akták) szeptember 21-ére tették. Rómában a XI. századtól ez a nap a hivatalos emléknapja

. Szeptember 21. még a Szűz jegyébe esik, de már közel a Mérleg hava és véle új határnap: az őszi napéjegyenlőség napja. Az a kevés, amit Mátéról tudunk, magyarázza, miért épp ő kapott helyet itt, szeptember utolsó dekádjában.

Máté, akit Lévinek is hívtak, a hagyomány szerint az első evangélium szerzője. Adószedő és vámos volt Kafarnaumban. Épp a vámházban ült, és tette a dolgát, amikor Jézus felszólította, hogy kövesse (Mt 9,9). Az adószedő és a vámos elengedhetetlen kelléke volt a mérleg. Nemcsak azért, mert abban a korban a készpénzfizetés még nem volt általános, és a terményből, portékából a köteles részt ki kellett mérnie. Az ószövetségi idők fizetőeszköze a súlyra mért nemesfém volt – a később használatos pénzegységek nevében fennmaradt a régi súlymértékeké (sékel, mina, tálentum) –, de a pénzérmék súlyát is ellenőrizték, hiszen a csalást leggyakrabban az érmék körülnyírásával (nemesfémtartalmuk csökkentésével) követték el. Kafarnaum, ahol Máté működött, határváros volt Heródes Antipász és Fülöp részesfejedelmek római oltalom alatt álló országocskája között. Mérleg és határváros: ez lehetett az a két evangéliumi mozzanat, amely Mátét illetően a jelképekre fogékony (s a hagyományokra is ügyelő) korai naptárszerkesztőket befolyásolta.

 

Forrás:   Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium

A szent búza ünnepe
  Ezen a szeptember végi napon a búza elvetésének ünnepét ülték meg őseink, melynek szokásait Bálint Sándor gyűjtötte össze „Ünnepi kalendárium” című könyvében. A dél-alföldiek úgy tudták, hogy a búzát legjobb Máté hetében elvetni. Ezen a napon tilos volt kenyeret sütni, sőt még a kemencében lévő hamut sem volt szabad piszkálni. Algyőn régen már hajnalban, napfelkelte előtt kimentek a földekre és a vetnivaló búzát zsákostul a földhöz ütögették, valószínűleg attól reméltek bőséges termést. Mohácson Máté napján szakajtóban vittek a búzát a helyi templomba megszenteltetni, majd azokat a többi vetőmag közé vegyítették, hogy a szent magvak bőséges termést hozzanak és az átjárjon más magvakat is. Más helyen vetés előtt a búzával teli zsákot feldobták a háztetőre, hogy három napig érje a harmat. Mindegyik szokásnak ősi, a táltoshitig visszavezethető hagyománya volt, a jó termést mágikus praktikákkal akarták biztosítani.
Vetés előtt
Nemcsak a búzaszemeket készítették gondosan elő, hanem a szent munkának megadták a módját. Aznap megmosakodtak és tiszta ruhát vettek, ezzel jelezték, hogy nem mindennapi munkára indulnak. A vetés régebben szinte országszerte karácsonyi abroszból vagy háziszövésű sütőabroszból történt, ugyanabból, amelynek vásznából az aratógatya is készült. A vetők a munka megkezdése előtt keresztet vetettek és imádkoztak és csak utána fogtak neki a munkához. Így adtak tiszteletet az életnek is hívott búzaszemeknek. A palócföldi Hollókőn a gazda a vetés végén a földnek mind a négy sarkára térdelt és úgy imádkozott. A székelyek is imádkoztak, majd a vetéshez levették kalapjukat, ezzel tisztelegtek a gabona előtt. Göcsejben az első szántás első fordulóján a gazda az ekeszarvára akasztotta az olvasóját és imádkozott.

Máté napi tilalmak
Volt olyan hely, ahol Máté napján nem szántottak, mert úgy vélték, hogy a bevetett földet később felveri a gaz. Göcsejben az egész héten tartózkodtak a vetéstől, nehogy a szemek helyett gaz teremjen a földön. Volt, ahol a gazosodást úgy próbálták kivédeni, hogy a virágvasárnapi szentelt barka hamuját üszög ellen szórták a vetőmag közé. Székelyföldön a hétnek annak a napján fogtak a vetéshez, amelyiknek éjszakáján először látta meg az égen a Fiastyúkot.

Forrás: Máté napi szokások  /OB/

 

Május 25 - Orbán napja

Orbánt a néphagyomány a fagyosszentek közé sorolja.


Az Orbán-napi hideg a szőlőnek árt a leginkább, ezért sokfelé szobrot emeltek számára a szőlőben, és Orbán-napon körmenetben keresték fel. A szőlőtermelő falvak a szőlőhegy védelmét és a bő termés biztosítását várták tőle. 


 "

.......Boemus Aubanus szerint frank földön a szőlőmívesek Orbán napjára (május 25.) e szentnek szobrát a vásártéren egy asztalra állították, melyet előbb finom posztóval terítettek le és virágokkal hintettek tele. Ha a szent nap szép, derült idővel virradt s ilyen is maradt végig, akkor a szobrot megkoszorúzták, és bőségesen leöntötték borral; míg ellenben, ha zord és esős idővel köszöntött be Orbán, akkor szennyes vízzel locsolták le, és sárral dobálták meg.

A napnak derült voltából egyébiránt jó őszre és bő szüretre következtettek, míg esős és borús idővel való beköszöntését rossz termés előjelének vették: minthogy ez idő tájt a szőlő épp virágzásában lévén, ennek a nedves, kivált a zordonabb és széllel járó hideg idő árt, a csendes, meleg napok ellenben javára válnak.

A népies meteorológia e százados, sőt ezredéves tapasztalatokból levont következtetése nyilvánul az Orbánt emlegető magyar közmondások egyikében is, mely az „Orbán szelét” emlegeti. Ezzel alighanem rokon az „Orbán lelké”-ről szóló is. Én ugyanis nemigen vagyok hajlandó annak közmondásgyűjteményeinkben (1. pl. Sirisaka, 86. l.) járatos magyarázatát elfogadni. E magyarázat különben maga is érdekes, mint az ilyen után kutató népszellem egyik jellemző nyilvánulása. Eszerint e közmondásunk: „Jár-kel, mint az Orbán lelke”, onnan eredne, hogy egy „Orbán nevű falusi jegyző meghalálozván, feleségének ellensége, a kántor, az asszonyon bosszúját kitöltendő, éjféltájt lepedőt vett magára s a jegyző ablaka alatt sétálgatott és az asszonyt ijesztgette. A falusiak ezt látván, a lepedőbe burkolt kántort csakugyan az Orbán lelkének gondolták”.

Nem sokkal több hitelt érdemel nézetünk szerint az a másik, habár históriai adat színével fellépő magyarázat sem, amely az „Orbán süvegét” emlegető közmondásunkhoz fűződik. Ismeretes, hogy arról, aki jól felöntött a garatra, azt mondja egy szólásunk: „Feltette az Orbán süvegét” (Pápai Páriznál „süveget”). Ennek azt a hagyományos magyarázatát olvassuk (1. ismét Sirisaka gyűjt. 57. l.) egynémely közmondásunk eredetét is feljegyző munkákban, hogy „II. Ulászló koronáztatásakor 1490-ben a püspökök, az egy Dóczi Orbán egri püspök kivételével, mind püspöki süvegükben állottak a király körül. Ennek ugyanis az inasa süvegét részeg fővel utána hozván, részegségében azt ura feje helyett a magáéra tette fel. Innen kerekedett aztán, hogyha valaki nagyon felöntött a garatra, azt mondták: Ez is feltette az Orbán süvegét”.

E magyarázatnak az még a legkisebb hibája, hogy a püspöksüveget tudvalevőleg nem a püspök inasa, hanem egyházi férfiú, az erre kirendelt szerpap szokta a püspök fejére ünnepélyes alkalommal feltenni, s róla levenni. Ez még, mondom, csak hagyján. Nagyobb bökkenő ennél az, hogy e közmondásunk, mint annak régibb szótárainkban olvasható egyenértékűi vallják, nem csupán azt jelenti, hogy „felöntött a garatra”, hanem ennél jóval tágabb és egyúttal enyhébb értelemmel azt is, hogy „kedvére él, éli világát”. (L. pl. Pápai Párizt.) Tóth, Béla is felvette e közmondást Szálló igék című jeles gyűjteményébe (25. l.) s hagyományos magyarázatát is, hihetőnek tartja, egyúttal a nála eléggé nem dicsérhető pontos és. lelkiismeretes utánjárással megbizonyítván régiségét is, mely egész a XVI. század végéig kútfőileg igazolható.

Mi ezzel szemben az érdekes közmondásunkban egy elkallódott népszokásunkra való homályos célzást látunk. E sejtésünket egyelőre csak a következő alapra tudjuk felépíteni, de nem lehetetlen, hogy szorgosabb utánjárás ennél jóval szilárdabb talapzatot is tud majd neki szerezni.

Ne feledjük ugyanis, hogy Orbánunk pápa és így süveges szent, akinek a képét, ha valahol, úgy mint frank földön, ünnepe napján kiállították és bizonyos kultuszban részesítették, nyilván ebben a süveges alakjában tanulta a nép ismerni. Hogy őkelme víg fickó, azt a borral, mint a vígság forrásával való közeli kapcsolata eléggé igazolja a nép esze járásában. Miért ne lehetne tehát pusztán ezen az alapon is az „Orbán süvege” egyenesen, mint a szent jelképes viselete is, a jókedv, víg élet s különösen a pityókos állapot közmondásos kifejezője?

A jó Orbánnal ennél még sokkal merészebb tréfálkozást megengedett magának hajdan a nürnbergi kádárok és borfejtők céhe.

Halljuk csak, hogyan ünnepelték valamikor a mesterdalnokok városában e szent napját! Egy borfejtő legény rossz gebére ülve kerek tükördarabkákkal és üveg csecsebecsékkel díszített tarka kabátban a kádárok és borlehúzók céhétől kísérve, végig nyargalt a vásáron és sorra látogatta a kocsmárosokat, akiknek a gyermekeit a nála lévő tükröcskékkel megajándékozta. Ennek fejében kísérői a náluk lévő nagy palackokat borral töltötték meg, s mindenütt nagyokat húztak a kocsmárosok borából. Az egész úton azt kurjongatta a kíséretükben járó gyereksereg: Orbánnak a kádba kell kerülnie! („Der Orba muss in den Trog!”) S ez végül meg is történt vele, mért e furcsa körmenet csakugyan azzal záródott, hogy az Orbánt ábrázoló legényt egy vízzel telt kádba dobták, s aztán megint kiemelték.

Ugyanilyen, vagy legalábbis fölötte hasonló körmenete volt szokásban hajdan Belgiumban Szt. Pálnak, Pál fordulása napján (jan. 25.). Ezzel a szenttel itt és a szomszédos Németalföld vidékein éppoly tiszteletlenül bántak el, mint frank területen Orbánnal. Szalmabábot állítottak a tűzhely melletti sarokba, s ha szép, derült idő volt e napon, az alkalmi vajas lepényt hozzákenegették a szentet ábrázoló bábhoz: ha ellenben borús, havas, akkor a bálványt ütlegelve a falu végére cipelik, vagy odáig, ahol vízbe dobhatják.

E szokásban két pogány kori emlék ölelkezik. Az egyik valamely időjós és időjárást igazgató istenség kultusza, a másik pedig a „télkihordás” világszerte elterjedt s nálunk is eléggé ismeretes gyakorlata. Ennek időpontja nálunk is sokhelyütt épp Pál fordulására esik, vagy legalább az ezt követő vasárnapra. E nap különben a legtöbb keresztény népnél időjóslási dátum, s mint ilyen éppoly nevezetes, mint tavasszal- Szt. György, Orbán, később pedig (június 8.) Medárd napja.

Mind Pál fordulása, mind Orbán napjának válságos gyanánt való felismerése különben legalább is annyi tapasztalati alappal bír, mint a fagyos szenteket illető néphiedelem. Ritka esztendő ugyanis az olyan, amely az Orbán napjától való félelmet sajnálatosan ne igazolná. Nem is csoda azután, ha e félelmes szentnek ilyen kétoldalú kultusza fejlődött, kivált elsősorban bortermelő vidékeken, mint az Alsó-Rajna mentén, amely tudvalevőleg már római korban híres volt nemes borterméséről.

Könnyen érthető, hogy ugyanitt egyrészt számos antik elem is tovább maradt élve a népies hagyományokban, másrészt pedig az ezekkel rokon kelta és germán vallási szokások is termékenyebb s továbbélést biztosító talajra leltek épp az oly mélyen gyökerező antik emlékekben. E kétforrású pogány hitéleti elemek fúziója fölé került aztán a kereszténység a maga szentkultuszával, amelyben lassankint minden pogány istenség vagy ördöggé, vagy valami védőszentté alakult át ahhoz képest, amint így vagy amúgy lehetett könnyebben és sikeresebben beleilleszteni az új vallásrendszer keretébe.

Középhelyet foglalnak el e jó és rosszindulatú felsőbb lények közt azok, amelyek az épp idézett példákhoz hasonlón hol jóknak, hol rosszaknak mutatkoznak és ehhez képest vagy jó, vagy rossz bánásban részesülnek. Ilyen a mi Szt. Pálunk és Orbánunk, akik, ha jól viselik magukat, vagyis, ha szép időt adnak, s így jó termést ígérnek, kalácsot, bort és. koszorút kapnak: ellenben, ha garázdák és zord idővel köszöntenek be, akkor bizony ütlegekben, megcsúfolásban, sőt „in effigie” [jelképesen] vízbedobásban is részesülnek....."

forrás: Orbán napja