Az Orbán-napi hideg a szőlőnek árt a leginkább, ezért sokfelé szobrot emeltek számára a szőlőben, és Orbán-napon körmenetben keresték fel. A szőlőtermelő falvak a szőlőhegy védelmét és a bő termés biztosítását várták tőle.
"
.......Boemus Aubanus szerint frank földön a
szőlőmívesek Orbán napjára (május 25.) e szentnek szobrát a vásártéren
egy asztalra állították, melyet előbb finom posztóval terítettek le és
virágokkal hintettek tele. Ha a szent nap szép, derült idővel virradt s
ilyen is maradt végig, akkor a szobrot megkoszorúzták, és bőségesen
leöntötték borral; míg ellenben, ha zord és esős idővel köszöntött be
Orbán, akkor szennyes vízzel locsolták le, és sárral dobálták meg.
A napnak derült voltából egyébiránt jó őszre
és bő szüretre következtettek, míg esős és borús idővel való
beköszöntését rossz termés előjelének vették: minthogy ez idő tájt a
szőlő épp virágzásában lévén, ennek a nedves, kivált a zordonabb és
széllel járó hideg idő árt, a csendes, meleg napok ellenben javára
válnak.
A népies meteorológia e százados, sőt
ezredéves tapasztalatokból levont következtetése nyilvánul az Orbánt
emlegető magyar közmondások egyikében is, mely az „Orbán szelét”
emlegeti. Ezzel alighanem rokon az „Orbán lelké”-ről szóló is. Én
ugyanis nemigen vagyok hajlandó annak közmondásgyűjteményeinkben (1. pl.
Sirisaka, 86. l.) járatos magyarázatát elfogadni. E magyarázat különben
maga is érdekes, mint az ilyen után kutató népszellem egyik jellemző
nyilvánulása. Eszerint e közmondásunk: „Jár-kel, mint az Orbán lelke”,
onnan eredne, hogy egy „Orbán nevű falusi jegyző meghalálozván,
feleségének ellensége, a kántor, az asszonyon bosszúját kitöltendő,
éjféltájt lepedőt vett magára s a jegyző ablaka alatt sétálgatott és az
asszonyt ijesztgette. A falusiak ezt látván, a lepedőbe burkolt kántort
csakugyan az Orbán lelkének gondolták”.
Nem sokkal több hitelt érdemel nézetünk
szerint az a másik, habár históriai adat színével fellépő magyarázat
sem, amely az „Orbán süvegét” emlegető közmondásunkhoz fűződik.
Ismeretes, hogy arról, aki jól felöntött a garatra, azt mondja egy
szólásunk: „Feltette az Orbán süvegét” (Pápai Páriznál „süveget”). Ennek
azt a hagyományos magyarázatát olvassuk (1. ismét Sirisaka gyűjt. 57.
l.) egynémely közmondásunk eredetét is feljegyző munkákban, hogy „II.
Ulászló koronáztatásakor 1490-ben a püspökök, az egy Dóczi Orbán egri
püspök kivételével, mind püspöki süvegükben állottak a király körül.
Ennek ugyanis az inasa süvegét részeg fővel utána hozván, részegségében
azt ura feje helyett a magáéra tette fel. Innen kerekedett aztán, hogyha
valaki nagyon felöntött a garatra, azt mondták: Ez is feltette az Orbán
süvegét”.
E magyarázatnak az még a legkisebb hibája,
hogy a püspöksüveget tudvalevőleg nem a püspök inasa, hanem egyházi
férfiú, az erre kirendelt szerpap szokta a püspök fejére ünnepélyes
alkalommal feltenni, s róla levenni. Ez még, mondom, csak hagyján.
Nagyobb bökkenő ennél az, hogy e közmondásunk, mint annak régibb
szótárainkban olvasható egyenértékűi vallják, nem csupán azt jelenti,
hogy „felöntött a garatra”, hanem ennél jóval tágabb és egyúttal enyhébb
értelemmel azt is, hogy „kedvére él, éli világát”. (L. pl. Pápai
Párizt.) Tóth, Béla is felvette e közmondást Szálló igék
című jeles gyűjteményébe (25. l.) s hagyományos magyarázatát is,
hihetőnek tartja, egyúttal a nála eléggé nem dicsérhető pontos és.
lelkiismeretes utánjárással megbizonyítván régiségét is, mely egész a
XVI. század végéig kútfőileg igazolható.
Mi ezzel szemben az érdekes közmondásunkban
egy elkallódott népszokásunkra való homályos célzást látunk. E
sejtésünket egyelőre csak a következő alapra tudjuk felépíteni, de nem
lehetetlen, hogy szorgosabb utánjárás ennél jóval szilárdabb talapzatot
is tud majd neki szerezni.
Ne feledjük ugyanis, hogy Orbánunk pápa és
így süveges szent, akinek a képét, ha valahol, úgy mint frank földön,
ünnepe napján kiállították és bizonyos kultuszban részesítették, nyilván
ebben a süveges alakjában tanulta a nép ismerni. Hogy őkelme víg fickó,
azt a borral, mint a vígság forrásával való közeli kapcsolata eléggé
igazolja a nép esze járásában. Miért ne lehetne tehát pusztán ezen az
alapon is az „Orbán süvege” egyenesen, mint a szent jelképes viselete
is, a jókedv, víg élet s különösen a pityókos állapot közmondásos
kifejezője?
A jó Orbánnal ennél még sokkal merészebb tréfálkozást megengedett magának hajdan a nürnbergi kádárok és borfejtők céhe.
Halljuk csak, hogyan ünnepelték valamikor a
mesterdalnokok városában e szent napját! Egy borfejtő legény rossz
gebére ülve kerek tükördarabkákkal és üveg csecsebecsékkel díszített
tarka kabátban a kádárok és borlehúzók céhétől kísérve, végig nyargalt a
vásáron és sorra látogatta a kocsmárosokat, akiknek a gyermekeit a nála
lévő tükröcskékkel megajándékozta. Ennek fejében kísérői a náluk lévő
nagy palackokat borral töltötték meg, s mindenütt nagyokat húztak a
kocsmárosok borából. Az egész úton azt kurjongatta a kíséretükben járó
gyereksereg: Orbánnak a kádba kell kerülnie! („Der Orba muss in den
Trog!”) S ez végül meg is történt vele, mért e furcsa körmenet csakugyan
azzal záródott, hogy az Orbánt ábrázoló legényt egy vízzel telt kádba
dobták, s aztán megint kiemelték.
Ugyanilyen, vagy legalábbis fölötte hasonló
körmenete volt szokásban hajdan Belgiumban Szt. Pálnak, Pál fordulása
napján (jan. 25.). Ezzel a szenttel itt és a szomszédos Németalföld
vidékein éppoly tiszteletlenül bántak el, mint frank területen Orbánnal.
Szalmabábot állítottak a tűzhely melletti sarokba, s ha szép, derült
idő volt e napon, az alkalmi vajas lepényt hozzákenegették a szentet
ábrázoló bábhoz: ha ellenben borús, havas, akkor a bálványt ütlegelve a
falu végére cipelik, vagy odáig, ahol vízbe dobhatják.
E szokásban két pogány kori emlék ölelkezik.
Az egyik valamely időjós és időjárást igazgató istenség kultusza, a
másik pedig a „télkihordás” világszerte elterjedt s nálunk is eléggé
ismeretes gyakorlata. Ennek időpontja nálunk is sokhelyütt épp Pál
fordulására esik, vagy legalább az ezt követő vasárnapra. E nap különben
a legtöbb keresztény népnél időjóslási dátum, s mint ilyen éppoly
nevezetes, mint tavasszal- Szt. György, Orbán, később pedig (június 8.)
Medárd napja.
Mind Pál fordulása, mind Orbán napjának
válságos gyanánt való felismerése különben legalább is annyi
tapasztalati alappal bír, mint a fagyos szenteket illető néphiedelem.
Ritka esztendő ugyanis az olyan, amely az Orbán napjától való félelmet
sajnálatosan ne igazolná. Nem is csoda azután, ha e félelmes szentnek
ilyen kétoldalú kultusza fejlődött, kivált elsősorban bortermelő
vidékeken, mint az Alsó-Rajna mentén, amely tudvalevőleg már római
korban híres volt nemes borterméséről.
Könnyen érthető, hogy ugyanitt egyrészt
számos antik elem is tovább maradt élve a népies hagyományokban,
másrészt pedig az ezekkel rokon kelta és germán vallási szokások is
termékenyebb s továbbélést biztosító talajra leltek épp az oly mélyen
gyökerező antik emlékekben. E kétforrású pogány hitéleti elemek fúziója
fölé került aztán a kereszténység a maga szentkultuszával, amelyben
lassankint minden pogány istenség vagy ördöggé, vagy valami védőszentté
alakult át ahhoz képest, amint így vagy amúgy lehetett könnyebben és
sikeresebben beleilleszteni az új vallásrendszer keretébe.
Középhelyet foglalnak el e jó és
rosszindulatú felsőbb lények közt azok, amelyek az épp idézett példákhoz
hasonlón hol jóknak, hol rosszaknak mutatkoznak és ehhez képest vagy
jó, vagy rossz bánásban részesülnek. Ilyen a mi Szt. Pálunk és Orbánunk,
akik, ha jól viselik magukat, vagyis, ha szép időt adnak, s így jó
termést ígérnek, kalácsot, bort és. koszorút kapnak: ellenben, ha
garázdák és zord idővel köszöntenek be, akkor bizony ütlegekben,
megcsúfolásban, sőt „in effigie” [jelképesen] vízbedobásban is
részesülnek....."
forrás: Orbán napja
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése