Breuer Marcellt Európában formatervezőként, Amerikában tanárként és építészként ismerik. Breuer elsőként használt acélcsövet bútoraihoz, amivel eleinte nem aratott kereskedelmi sikert. Később az avantgárd divatossá tette ezt az anyagot. Marcel Breuer kettős konzolos székét először egy 1930-as kiállításon mutatták be: minden idők egyik legjelentősebb csővázas bútordarabját még ma is gyártják. A lábaknál és a karfánál is konzolos kialakítású bútordarabot akkoriban különösen nehéz lett volna bármely stílusirányzatba besorolni. Maga Breuer is „stílus nélkülinek” titulálta.
Breuer - akit barátai Lajkónak becéztek - Pécsett született 1902. május 21-én. Alsó és középfokú tanulmányait szülővárosában végezte, majd 1920-ban a bécsi Művészeti Akadémián kezdett szobrászati tanulmányokat, de egy félév után Weimarba utazott, ahol a Bauhaus műhelyében Walter Gropius tanítványa lett. 1925-ben mesterlevelet kapott, és az iskolával együtt Dessauba költözött, ahol az iskola asztalosműhelyének tanár-vezetője volt. Ekkor tervezte első csőszékét, amely ismertté tette nevét. 1928-ban átköltözött Berlinbe. 1932-ben készült el első kivitelezett épülete Wiesbadenben. 1933-ban egy párizsi nemzetközi pályázaton két első díjat is nyert, és Zürichben elkészült két lakóépülete, mely az új elvek mintaszerű megvalósítását tükrözte
1934-ben hazaköltözött Budapestre. Fischer Józseffel és Molnár Farkassal társulva I. díjat nyertek a Budapesti Nemzetközi Vásár tervpályázatán és Várnai Marian bevonásával a szegedi Országos Társadalombiztosító Intézet-kórház tervpályázatán. A Mérnöki Kamara azonban nem vette fel tagjai közé, így építészi tevékenységet nem folytathatott. 1935-ben Angliába ment, ahol F. R. S. Yorke-kal dolgozott, majd 1937-ben Gropiusszal együtt meghívták az USA-ba, a Harvard Egyetem építészeti fakultására tanárnak. Magántervezői gyakorlatot is folytatott Gropiusszal, 1941-től pedig önállóan. 1946-ban megvált az egyetemtől és New Yorkban önálló irodát indított. Az ötvenes években Párizsban is nyitott irodát. 1947-ben tanácsadóként tevékenykedett a Buenos Aires-i és a bogotai egyetem építészeti fakultásainak újjászervezésénél. 1970-ben a Budapesti Műszaki Egyetem díszdoktorává avatta. 1981-ben halt meg New Yorkban.
Amerikában mindig sokra tartották és nagyra becsülték művészetét. Halála évében, 1981-ben retrospektív kiállítást és emlékülést rendeztek a tiszteletére a Whitney Múzeumban, majd 2002-ben centenáriumi kiállítást születésének századik évfordulójára a Saint John's Art Gallery-ben. 1968-ban az American Institut of Architects aranyéremmel tüntette ki, s ugyanebben az évben a budapesti Műszaki Egyetem díszdoktorrá avatta.
forrás: építészfórum
Bútorok
A bútor akkor jelenik meg az emberi történelemben, amikor az állandó lakóház. A barlanglakó ősember vagy a sátrakban lakó, vándorló nomádok még nem ismerték a bútort. De az ókori népek – egyiptomiak, asszírok, görögök, rómaiak bútorkultúrája nagyon fejlett volt. Bútoraikat nemcsak fából, hanem fa és fém kombinálásával készítették: kecses, bronzlábú asztalokat, fekvőhelyeket tudtak gyártani. Érdekes bútoraik díszítése és festése is.
Ám tulajdonképpen a középkorban kezdődik a bútorok fejlődése. Alak és díszítés szerint, úgynevezett stílus szerint, annyiféle bútort lehet számon tartani, ahány nagy korszaka volt az elmúlt évszázadoknak: volt gótikus bútor – például a lovagvárak berendezése; volt reneszánsz bútor – ilyen bútorok között lakott például Mátyás király. Volt barokk és rokokó bútor, ezeket különböző francia királyokról nevezték el, például így: „Tizennegyedik Lajos stílus”, vagy „Tizenhatodik Lajos stílus”. Cifra aranydíszítésű székek, asztalok, szekrénykék kora volt ez. Aztán jött Napóleon korában egy olyan bútorgyártási stílus, mely a régi rómaiak egyenes vonalú, könnyű bútorait utánozta. Ebből a korból való a rékámié is A rékámié fekvőbútor volt eredetileg, és Récamier asszonyról nevezték el, akinek házában először volt ilyen alakú bútor. Persze, ez az akkori rékámié egyáltalán nem hasonlított a mai kényelmes rékámié nevű fekhelyhez.
/Lászlóffy Aladár/
Julie vagy Juliette Récamier (eredeti nevén Jeanne-Françoise Julie Adélaïde Bernard), (Lyon, 1777. december 4. – Párizs, 1849. május 11.) a korai 19. századi irodalmi és politikai körök egyik vezető egyénisége volt („a Direktórium szellemének és csodájának asszonya”).
Juliette családja Lyon tehetős rétegéhez tartozott. Apját, Jean Bernard királyi jegyzőt 1786-ban Párizsba helyezték. A konzulátus idején leváltották posztjáról, mert azzal gyanúsították, hogy a royalistákkal áll kapcsolatban. Felesége, értelmes és kacér asszony, szintén gazdag családból származott. 1793-ban, amikor a terror javában dúlt, Juliette-et férjhez adták a szülők egyik barátjukhoz, a gazdag párizsi bankárhoz. Gyöngéd, de plátói kapcsolatban élt a házaspár. Juliette valószínűleg Récamier házasságon kívül született lánya volt, de Juliette erről csak jóval később értesült.
Juliette szalont nyitott, amely egy kiválasztott társaság találkozó
helye lett. Hamarosan felkeltette a rendőrség gyanúját. A szép és kedves
fiatalasszonyt számos rajongó vette körül. Szinte elsőként bútorozta be
rezidenciáját etruszk stílusban. Antik görög ruhákat hordott a Direktórium alatt, és ezzel jelentősen hozzájárult a császárság alatt uralkodó antik stílus népszerűsítéséhez.Madame de Staël barátnője volt, s a császárság bukása után Chateaubriandhoz fűzte barátság. A Napóleonnal szembeni ellenállás egyik központi alakja lett. Szalonja jelentős szerepet játszott korának politikai és intellektuális életében. A császári rendőrség végül Párizs elhagyására kényszerítette.
1811 szeptembere és 1812 júniusa között Châlons-en-Champagne-ban és Lyonban élt, ahol barátságot kötött Camille Jordannal és Pierre-Simon Ballanche-sal. Azután Itáliában tartózkodott, ahonnan csak a császárság bukása után térhetett haza Franciaországba.
Nagy pénzügyi veszteségek érték, és 1819-ben kénytelen volt barátnőjéhez költözni Abbaye-aux-Bois-ba. Visszavonult a világtól, de a korszak valamennyi híressége rendszeresen látogatta. Chateaubriand haláláig hűséges barátja maradt.
Párizsban a Montmartre temetőjében nyugszik Pierre-Simon Ballanche mellett.
Megírta emlékiratait, de halálos ágyán úgy rendelkezett, hogy semmisítsék meg. Számos levelet hagyott hátra, melyeknek egy részét unokahúga, Madame Lenormant adott ki Souvenirs et Correspondance de Madame Récamier címmel
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése