A zene

A zene és a hangok  mindennapjaink része.

A hangokat s a zenét a fülünk segítségével érzékeljük. A szemmel ellentétben a fülünket nem tudjuk becsukni, állandóan nyitva van, s befogadja mindazt, ami eléri, legyen az zaj, zörej, monoton- vagy éppen lágy zene. A bejutott hangok pedig legtöbbször tudattalan dolgoznak bennünk tovább, hatással vannak ránk akkor is, ha erről mit sem tudunk.

Mivel a hangok a fej racionális, elemző részét kikerülve közvetlenül az érzelemvilágot érik el, ezért az érzelmeinkben lévő elakadásaink és sebeink gyógyításában nagy szerepet játszhat a zene – ezt használja ki a zeneterápia –, ugyanakkor könnyen manipulálhatóakká is válhatunk általa, gondoljunk csak a reklámiparban alkalmazott, a terméket még kívánatosabbá tevő dallamokra.

A zenében rejlő ősi, spirituális erő.

Vannak zenék, amiket hallgatva azt érezzük, hogy megnyugtatnak és elcsendesítenek, hogy ebben a csendben közelebb jussunk önmagunkhoz, és közelebb jussunk a rajtunk túlmutató Forráshoz is. Kövi Szabolcs gyönyörű, meditatív zenéi minden bizonnyal ezek közé a zenék közé tartoznak.

Kövi Szabolcs a hazai transzcendentális zenei élet sokoldalú és elismert zeneszerzője a fuvola mellett számos egzotikus fúvós hangszeren mutatja be sajátos zenei világát.

 

A fuvolaművész néhány gondolata a zenéjéről:
“Mindenki sétált már egy szép, napfényes őszi, vagy tavaszi délelőttön, amikor önkéntelenül úgy érezte, jó kedve támad attól, hogy a világ éppen a legszebbik arcát mutatja neki.
Zenémbe ezt a titokzatos örömkeltő napfényt szeretném belesűríteni, a nehezen megfogható de mindenki számára érthető információt, a harmóniáról, boldogságról…”

  - Hogyan gyógyulhat a mai, zaklatott világ embere a zene ereje által?

- A zene – ahogy az előbb mondtam – jön, mindenhol ott van, olyan, mint a szél, ami az ablak rései között fütyül, de ha lélegzetté válik, és átáramlik egy kis furulyán, már szép dallam lesz belőle.
Gondoljunk bele! Miért mások a különböző korszakok, divatok zenéi? Az adott korban ez volt az üzenet, amit a zenészek egymástól gyakran nagy távolságra vettek és továbbadtak.
Miért van az, hogy egy hangulatot felkapnak zeneszerzők, és hirtelen stílussá válik a hangulat? Talán azért, mert az a hangulat valamit üzen, közvetít az embereknek.
Így van ez az én stílusommal is. Ki lehet jelenteni, hogy sehol a világon nem létezett a new age előtt olyan funkcionális zene, amit direkt a lélek megnyugtatására, az elme relaxálására írtak. A zene funkciót hordozott a szertartáson, a templomban, a bálteremben, a kocsmában, de nem volt olyan zene, amit egy nyugágyban ajánlottak volna hallgatni.
Azért jött létre ilyen zene, mert a mai kor embere szellemileg és lelkileg is fáradt, kiégett, szüksége van a felüdülésre. Az alapértékektől (család, egyszerű munka, közösség, vallás) való eltávolodás pedig sok modern lelki betegség okozója, amelyek sokszor fizikai formát is öltenek. A zene, az ősi információ pedig visszaterelheti a gondolatokat a helyes kerékvágásba. Ez önmagában is gyógyító hatású.
Van azonban a zenének egy mellékes hatása, a rezgés. A rezgés, ha megfelelő, olyan, mint egy simogató kéz érintése. Ez a rezgés gyógyító erőt hordoz, ezt most egy modern tudományág – a zeneterápia – vizsgálja (amely természetesen szerteágazó, nem csak ezzel foglalkozik). Tény, kutatások igazolják, hogy megfelelő nyugtató zene hallgatása közben a kórházi fájdalomcsillapításkor a gyógyszer mennyisége akár 20-25 %-al csökkenthető.

/Zöld újság Maczkay Zsaklin/
Interjú Kövi Szabolccsal/részlet/

 

1475. III. 6-án született Michelangelo

Michelangelo Buonarroti (teljes nevén Michelangelo di Lodovico Buonarroti Simoni, Caprese, 1475. március 6. – Róma, 1564. február 18.) az olasz reneszánsz kimagasló mestere, egyike a művészettörténet legnagyobb alakjainak.
   



Gondolatok Michelangelo Pietájáról

A Pieta-szobor 1499-ben készült Rómában, a mester akkor alig huszonöt éves volt. Nem tudjuk, hogy e fiatal, mondhatni az élet tapasztalataiban még járatlan fiatalember honnan vette ezt a mély emberismeretet, a szeretet, a szenvedés, az anyai fájdalom, az örök búcsúzás, a hit megadó, mégis reménykedő érzését, a páratlan külső megformálásra is képes érzelmi beleélést. Ez örök titok marad. Ebben az esetben is igaz az a mondás, mely szerint a dolgok lényegét és az isteni titkok mélyét csak a szentek és az igazi művészek látják.

A szobor páratlanul nagy sikert aratott, messzi földről jöttek megcsodálni, imádkozni előtte, sőt másolni, már a művész életében. Mérték és mérce lett, amit mindenki - ha másként is, de - utánozni akart, ehhez akartak felnőni s a lehetetlent megpróbálni: felérni hozzá. A szerény, de öntudatos szobrász már attól tartott, hogy művét eltulajdonítják tőle, ezért a Szűzanya keblén lévő szalagra bevéste a nevét: "A firenzei Michelangelo Buonarroti készítette." A közelmúltban fedeztek fel egy "M" betűt Mária kezén, amely szintén szignálás lehet.

Az alkotás azt a pillanatot ábrázolja, amikor Jézus testét Mária ölébe helyezték.   Halott gyermek, anyja ölében. Van-e ehhez fogható fájdalom a földön - teszi fel a kérdést a Szentírás.

 
  Páratlanul koncentrált, gyönyörű arc van előttünk, amely minden lényeget rejtve őriz valami végtelenül túlvilágit. Megkérdezték a művészt, hogy miért ilyen fiatal Mária arca, szinte olyan korú, mint Jézusé. Válasza ez volt: ő olyan tiszta, hogy sohasem öregedett meg. Homlokát glória övezi, jelezve: áldott vagy te az asszonyok között. Itt ugyan fájdalmas anyaként, de egykor te leszel minden földi kínon túl a mennyország királynéja.

Szerény alázattal kitárja karját, megadva magát az életnek, a sorsnak, Istennek. Némán mondja ki: Legyen meg a te akaratod! Az ajkak elhallgatnak, az imádság és a szenvedés pillanata ez. Az anya nem sír, nem jajgat, határtalan fájdalmában is erős, mert hiszi, hogy mindennek meg kell történnie, és az utolsó szó nem lehet a halálé. Hiszi: kell a sötétség, hogy majd ragyogjon a fény, meg kell halnia a búzaszemnek, hogy termést hozzon, hogy a keresztben van az üdvösség. Hiszi, hogy az értetlen, megtévesztett, hitetlen tömeg kiabálása után az alleluja várva várt, tiszta dallama csendül fel, hogy nagypéntek után húsvét következik. Hiszi, hogy az emberi szenvedés homályára csak a hit fénye tud világosságot és magyarázatot adni. Ő a kereszt tövében, Pietaként is égő mécses, mert hisz a feltámadásban. Igen, ez a szobor a kőbe zárt fájdalom - a remény sugárzásával.
 
A Pieta 1749 óta áll a római Szent Péter-bazilika jobb első kápolnájában, és nemcsak a templom egyik legféltettebb kincse, de mindmáig a világ egyik legismertebb, legszebb szobra is. Nem véletlen, hogy mindig sokan vannak előtte, és lábujjhegyen járnak körülötte. Misztikus hit lengi körül, mert Isten és ember közös alkotása, mondhatni az ég ajándéka. Minden ember, aki nyitott a szépre és a nemesre, akár hívő, akár hitetlen, nem tud közömbösen elmenni e csoda mellett, mert megérinti egy kimondhatatlan, hívogató, távoli világ, a megígért örök élet.

E felejthetetlen alkotás sugárzó szépsége hangtalanul árasztja szét a tisztaságot, a békét, a jóságot, az önfeláldozást, világunk igazi értékeit - az örök és halhatatlan szeretetet.
/Stella Leontin/


Michelangelo - a szobrász


 
Michelangelo mindig is szobrásznak tartotta magát, és vitathatatlan, hogy legnagyobb hatású alkotásait ebben a művészeti ágban hozta létre. Munkamódszere egyedülálló. Sohasem vázolt hosszas előkészítő tervet a szobraihoz, csak egy egészen kis mintát nagyolt ki viaszból emlékeztetőnek, azután egyenesen a márványból faragta ki a művet, segédminta vagy modell igénybevétele nélkül

A festő Michelangelo nem volt festő, és soha nem is akarta, hogy annak tartsák. Miután Leonardóval közös megbízatása nem jött létre, nem is foglalkozott festészettel egészen addig, míg II. Gyulának eszébe nem jutott: mi lenne, ha kedvenc szobrásza festené ki a Sixtus–kápolnát.



Az építész Ha Michelangelo nem tartotta magát festőnek, építésznek talán még kevésbé. Mégis a híres firenzei építészek mind az ő köpenyéből bújtak ki, az ő stílusában dolgoztak.

A költő
Látszólag nem sokra becsülte verseit, legalább is ez tetszik ki barátainak írt leveleiből. De a fáradhatatlan javítás, csiszolgatás arra vall, hogy inkább csak elégedetlen volt velük, mint annyi mással élete folyamán. Van verse, mely nyolc formában is fennmaradt. Bár a szavak világában nem mozgott olyan biztonsággal, mint más művészetekben, versei nem elhanyagolható részét képezik életművének.
Fiatalabb éveiből nem maradt ránk sok műve, mert 1518-ban hirtelen indulattól vezérelve megsemmisítette őket. Ami az utókorra maradt, az is felbecsülhetetlen ritkaság az irodalom világában: Michelangelo az öregkor költője. Követhetjük életét az időskori szerelmektől a késő öregkori zsoltárokig.


A LEGNAGYOBB MŰVÉSZNEK SINCS OLY ÁLMA


A legnagyobb művésznek sincs oly álma,
amit ne zárna bármely kocka márvány
önnön feleslegébe: míg, kitárván,
a lélek által vont kéz megtalálja.

Igy benned, asszony, szép és büszke bálvány,
rejlik szivemnek minden kínja s vágya,
de művészetem gyenge, hogy kivájja
a boldogság szobrát, ahogy kivánnám.

Nem szépséged hibás hát, s nem szerelmem
sok bánatomban, nem a sorskeménység
vagy balszerencse, végzet, vagy akármi...

Mert halál lakik - és lakik szivedben
irgalom is; de nékem nincs reménység,
mert csak a halált tudom megtalálni.
(Babits Mihály)



AZ ÉN SZEMEIM

Az én szemeim vének és vakok,
a te szemeddel látom csak a fényt meg;
te viszed súlyát terhem nehezének,
te támogatsz, ha összeroskadok.

Tollam kihullt: szárnyaddal szárnyalok,
a te szellemed ragad engem égnek;
tél fagya dermeszt, nyarak heve éget,
s úgy váltok színt, ahogy te akarod.

Szívembe vágyat is csak vágyad olt már,
benned születnek gondolataim,
szavaim lángját lelked tüze szitja;

nem érek többet nélküled a holdnál,
amely az égbolt éji útjain
csak a leszállt nap fényét veri vissza.
(Rónay György)

Hamvazószerda

A hamvazószerda a farsang és a Húsvét közti választónap, az előtte lévő vasárnap farsangvasárnap, ezt követi farsanghétfő, húshagyókedd és hamvazószerda. Ez a nagyböjt, a negyvennapos vezeklő és böjti időszak első napja, megemlékezés Jézus böjtölésének, illetve kínszenvedésének időszakáról. Az ünnep latin neve quadragesima (negyvenedik), utalásul arra, hogy a nagyböjt negyven hétköznapjának kell megelőznie Húsvétot, Jézus feltámadásának ünnepét.

A 7. századtól vált szokásossá a bűnbánati felkészülés: az ókereszténység idején e napon a mezítlábas, zsákruhába öltözött bűnösöket a püspök a templomba vezette. A bűnbánati zsoltárok elimádkozása után fejükre hamut hintett és kiutasította őket a templomból, miként Isten is kiűzte az első emberpárt a Paradicsomból. A kiutasítottaknak egészen nagycsütörtökig tilos volt a templomba belépniük.

Az 1091-ben Beneventóban tartott zsinaton II. Orbán pápa rendelte el a hívek számára a hamvazkodást a bűnbánat látható jeleként. Kezdetben a férfiak fejére hamut szórtak, a nőknek csak a homlokukra rajzoltak hamuból keresztet; ma ez utóbbiból áll a szertartás mindkét nem számára. A templomban a mise után a pap az előző évi szentelt barka hamuját megszenteli, s avval rajzolja a keresztet a hívek homlokára, miközben ezt mondja: "Emlékezzél meg ember, hogy porból lettél és porrá leszel". A hamuval hintés ősi jelképe a bűnbánatnak, mivel a hamu az elmúlásra, a halálra figyelmezteti az embert. A kereszténység elterjedése előtti korokban nemcsak a mulandóság jelképe volt, hanem mosószer és alapanyaga a szappannak is, ezért egyszerre a gyász és a tisztaság jelképe.

Farsang végi hiedelmek

A farsang végéhez számos hiedelem kapcsolódik:

Tilos kenyeret sütni (húshagyókedden és hamvazószerdán), mert betegséget okoz.
Tilos kútvizet meríteni, mert a kút kiszáradna.
Szokás megveregetni a gyümölcsfákat, hogy jól teremjenek.
Húshagyókedd éjjelén senki nem ment ki az utcára, nehogy a boszorkányok rosszra csábítsák.

Hamvazószerdát másként böjtfogó szerdának, szárazszerdának vagy aszalószerdának is nevezik. A II. Vatikáni Zsinat óta - a nagypéntekkel együtt - szigorú böjti nap a keresztény katolikus hívek számára, azaz ekkor csak háromszor szabad enni és csak egyszer szabad jóllakni. A negyvennapi böjtnek is nevezett nagyböjt hamvazószerdán kezdődik és nagyszombat délig tart.

A néphit szerint aki hamvazkodik, annak nem fog fájni a feje. Előfordult, hogy a templomból hazatérők összedörzsölték homlokukat az otthon maradottakéval, hogy a fejfájás azokat is elkerülje. A hamvazószerda és a nagyböjt első vasárnapja közti három nap neve "semmihét", "csonkahét" volt, egyes helyeken a hamvazószerda utáni csütörtököt nevezték "kövércsütörtöknek", "zabálócsütörtöknek", amikor minden farsangi maradékot megettek, hogy elkezdhessék a böjtöt.

A farsang végén eltemették a nagybőgőt, s ezzel szimbolikusan eltemették a zenét.

Tengerész Henrik

1394. március 4-én látta meg a napvilágot a portugál hajózás és gyarmatosítás „ősatyja” a tengerész melléknevet méltán viselő Henrik, I. János portugál király harmadik fia.

A nagy felfedezések korának egyik legismertebb személyiségévé vált, Afrika nyugati partjait feltáró expedíciói elősegítették Portugália gyarmatosításait.
Az infáns saját vagyonából támogatta a hajózást, legnagyobb erénye az volt, hogy a virágzó kereskedelemből befolyt hasznot fejlesztésre fordította. Tengerész Henrik irányítása alatt professzionalizálódott a portugál tengerészet, megelőlegezve Bartholomeu Dias és Vasco da Gama XV. század végi felfedezéseit, Portugália gyarmatbirodalmának majdani kiépülését.

Sokat tett a hajózás fejlesztéséért Egy legenda szerint az ő hajóépítő mérnökei tervezték az első karavellákat – ezek a hosszú tengeri hajózásra alkalmas, háromárbocos, háromszögvitorlás, karcsú, fordulékony, gömbölyített fenekű, tőkesúlyos hajók váltak a tengeri felfedező utak fő eszközeivé. A portugál tengerészeknek sikerült először úgy rögzíteniük az iránytűt, hogy az mindig vízszintesen álljon, és pontosan mutassa az irányt.

forrás:Tarján Tamás

Kincsek - a Seuso kincs

Ki, mikor és hol használta az edényeket?




   A kincs tárgyai közül formai tekintetben legérdekesebb a római ezüstök között egyedülálló vödörpár. Ezt a vödörformát fából készítve és ezüst- vagy bronzveretekkel díszítve gyakran megtaláljuk a Kr. u. 4. századi germán fejedelmi temetkezések emlékanyagában (pl. Sackrau Sziléziában, Osztrópataka és Czéke Kelet-Szlovákiában).


A geometrikus minták, a nielló és a mitológiai jelenetek alkalmazására a 4. századi római ezüstökön számos példát találunk Skóciától Moldáig, azonban a Seuso-kincs legjellegzetesebb formájú edényein, a vödrökön alkalmazott griff-protomékra és a gyöngysoros dísz elé helyezett dekoratív mellképekre a legjobb példát a Polgárdiban talált ezüsttripus (összecsukható haromlábú állvány, amelyet nagyméretû tálak alátámasztására használtak) esetében találjuk meg. A tripus öntött, tömör lábai ugyanúgy téglalap keresztmetszetûek, mint a Hippolytus-kancsó füle (amely a maga nemében egyedülálló a római kori ezüstök között). Hasonló kivitelû, bronzból öntött tripuslábat Trierbôl ismerünk. A polgárdi tripus és a Seuso-kincs legtöbb darabja is valószínûleg a Mosel-vidéken, vagy éppen Trierben készült. A polgárdi tripus és a Seuso-kincs vödreit egy másik jellegzetes vonás is összekapcsolja. Mind a tripuson, mind a vödrökön az ötvösmester beütött pontokkal jelölte meg azokat a helyeket, ahová a tárgyak összeszerelése során a külön elkészített alkatrészeket fel kell forrasztani. A tripus és a kincs egyébként funkcionálisan és kölcsönösen kiegészítik egymást: a kincs nagyméretû táljaihoz eredetileg tripus is tartozott (ennek ábrázolását megtaláljuk a Seuso-tál középsô medallionján, sôt a tálak peremének alján feltehetôen egy tripus tartókampójától származó karcolások is megfigyelhetôk). A polgárdi tripus méreteit tekintve ugyanúgy a legnagyobbak közé tartozik, mint a Seuso-kincs edényei. Technikai hiányosságaik is közösek: a nagytisztaságú ezüstbôl készült, közvetkezésképpen puha anyagú tripus és a kancsók nagy méretükhöz képest nem rendelkeznek kellô szilárdsággal, ezért a tripus szinte saját súlyát is alig bírja megtartani, és a kancsók talpa is letörött a használat során.  A tárgyak formái, szimbolikája és a tárgyakon ábrázolt jelenetek tartalmi elemzése alapján Tóth Endre arra a következtetésre jutott, hogy a kincs egy esküvôi ajándéknak szánt tálalókészlet darabjaiból áll. Valóban, a Hippolytus-készlet ital felszolgálására szolgálhatott a férfi számára, míg az illatszeres szelence, amelynek oldalán annak tulajdonosnôjét szolgái kíséretében szépítkezés közben ábrázolták, az ifjú ara számára készített ajándék lehetett. A többi darab, mint pl. a kézmosó készlet, közös használatú volt. A Seuso-tál középsô medalionjának körirata, amelyben jókívánságokat fogalmazott meg a tárgyak ajándékozója, tovább a medalionban ábrázolt esküvôi lakomajelenet is összhangban áll a tárgyak nászajándék jellegével. A verses köriratban megnevezték a megajándékozott Seusót, aki a kincs eredeti tulajdonosa volt. Ez a név eddig más forrásból ismeretlen, formai elemzése arra utal, hogy viselôje germán lehetett. A névforma ún. bôvített rövid alak, ahol az egy szótagra (SEV-) rövidített eredeti névhez egy kicsinyítô képzôt (-SO) illesztettek. A medalion további jellegzetessége, hogy itt nem csupán dekoratív céllal ábrázoltak egy lakomajelenetet, hanem azt két kis címkébe illesztett felirattal konkretizálták is.  Az egyik ló mellé odaírták nevét is: INOCENTIVS, és a lakoma helyszínét is pontosan meghatározták. A kereveten lakomázó társaság elôtt elterülô víztükör mellé odaírták a PELSO nevet. Ez a földrajzi név jól ismert az antik írott forrásokból és egyértelmûen a Balatonnal azonosítható. A földrajzi terület pontos megjelölésébôl arra következtethetünk, hogy a kincs tulajdonosának életében fontos szerepet játszott a Balaton vidéke, valószínûleg itt terültek el birtokai. A kincs némelyik edényének hátoldalán a készítés, illetve a használat során bekarcolt feliratokat találunk. A kulturális és földrajzi hovatartozás tekintetében az utóbbiak fontosak számunkra. Három feliratot is találunk (a geometrikus tál, az egyik vödör és az illatszeres szelence alján, amelyek a tárgyak leltári listába vételérôl tanúskodnak. Leltárra utaló felirattal a kaiseraugsti kincs esetében is talákozunk, a Seuso-kincsnél azonban részben latin betûkkel, részben rúnákkal, de mindhárom esetben germán nyelven karcoltak számneveket az edényekbe. A Balaton tágabb körzetében, Veszprém és Fejér megyékben éppen a Kr. u. 4. század második felétôl kezdôdôen ismerünk több rúnafeliratot. Ezek feltûnése annál is inkább szembeszökô, mivel a rúnafeliratok egyébként ritkaságszámba mennek.

  /Nagy Mihály: A seuso kincs/



 Elátkozott kincs?

   A milliárdos értékű Seuso-kincsek felfedezőjét  1980-ban holtan találták. Polgárdiban mindmáig gyilkosságról beszélnek, bár akkor a vizsgálat öngyilkosságot állapított meg, csakúgy, mint az áldozat barátjánál is, akit nem sokkal később a környékbeli erdőben találtak meg felakasztva. A kincsnek nyoma veszett, elképzelhető, hogy a lelet Jugoszlávián és Olaszországon át került Svájcba, majd részlegesen Londonba, hogy aztán 1989-ben újra előkerüljön belőle 14 darab Lord Northamptonnál, aki felvásárolta az illegálisan piacra dobott műkincseket

- Tenisz Világnapja! Március 3-án hétfőn világszerte a teniszt ünnepelik.

 A teniszjáték kialakulása, mint sok más sporté a középkorig vezethető vissza. Valamikor a XII. században, egy franciaországi kolostorban két játékos hajlamú szerzetest nem elégített ki a mindennapi ima, ezért egy kezdetleges labdát vettek a kezükbe és a főapát rosszalló pillantásai mellett, a kolostor közepén elhelyezett kerengőben csupasz tenyérrel ütögetni kezdték azt egymásnak. Talán így kezdődött? Senki sem tudja pontosan, ami viszont bizonyos, hogy abban az időben rohamosan terjedt egy jeu de paume (tenyérjáték) nevű labdajáték, melyet a mai tenisz ősi formájának tekintünk. A játék annyira népszerű lett Franciaországban, hogy minden város terén és várak udvarain megtalálható volt, sőt hamarosan falakkal körülvett játékteret hoztak létre, így megszületett a labdaház. Az akkoriban használt tömör labda rengeteg sérüléshez vezetett, ezért először kesztyűt, majd teli faütőt használtak, amiből a XV. század végére bélhúrral ellátott a mai teniszütőhöz hasonló eszköz fejlődött ki. A mai tenisz közvetlen leszármazottja, az ilyen eszközökkel játszott labdaházi játéknak, melyet még ma is játszanak Angliában REAL TENNIS, Amerikában COURT TENNIS, Ausztráliában ROYAL TENNIS néven.

Az idők folyamán a pálya is rengeteget változott. Eleinte a térfelet csak vonallal választották el, majd elkezdték használni a derékmagasságban kifeszített kötelet, majd később a hálót.
Rövidesen létrejöttek a fedett labdaházak, és a tenisz az uralkodók sportjává vált. A Hampton Court palotában az 1500-as években épült a teniszpálya, ahol VIII. Henrik is előszeretettel játszotta az akkori real tennist. Ekkor azonban a tenisz szabályai jelentősen eltértek a maiaktól.




A tenisz mai formája az 1800-as évek második felében kezdett kialakulni. A mai tenisz egyenesági felmenőjének számító lawn tenisst az 1870-es évektől kezdték játszani - füves pályán. 1872-ben alakult meg az első teniszklub.
Az első tenisztornát 1876-ban rendezték meg, melyet az 1877 júliusában megrendezett wimbledoni tenisztorna követett, ami így a legnagyobb múltú, ma is létező tenisztorna. Hamarosan világszerte rendeztek viadalokat, így Franciaországban, Írországban, Ausztráliában, és az Amerikai Egyesült Államokban is.

Világjáró híres magyarok

Baja városának egyik nevezetessége Jelky András földgömbön lépegető tarisznyás, pörgekalapos szobra.

De miért is állít egy város szobrot – Medgyessy Ferenc alkotását a Miskolczy Ferenc készítette földgömbön – egy 275 évvel ezelőtt született szabólegénynek?
Valószínűleg azért, mert Jelky nem csak egyszerű szabólegény, hanem – bár sokszor akaratán kívül – több földrészen megforduló, világjáró katona, kalózok és kannibálok foglya, rabszolga, vitorlakészítő matróz, hajótörött s végül dúsgazdag távol-keleti ültetvényes, a holland király udvari tanácsosa és utazó diplomatája is volt.

A kalandos életű Jelky András a XVIII. század kevés számú magyar világutazóinak egyike volt.

Nem fedezett fel földrészeket, nem ért el tudományos teljesítményeket, de világlátása, az egész Földet átívelő horizontja révén kora egyik elismert, megbecsült emberévé vált. 

Távoli utazásai ablakot nyitottak a világra, s felkeltették honfitársai érdeklődését a Föld egzotikus szegletei iránt. 

  Jelky András bajai szabómester kisebbik fia folytatni kívánta a családi hagyományokat és édesapja példáját követve maga is szabómesternek készült. A fiatal Jelky András elhatározta, hogy vándorútra indul. Először a császárvárosban József nevű bátyja szárnyai alatt kóstolgatta a szakmai fortélyait, majd 1754. március 13-án a világ fővárosába, Párizsba indult. Többnyire gyalogszerrel járta Európa poros útjait. Először Prágába látogatott el, majd német földön haladt tovább. Drezda, Lipcse, Nürnberg és Erlangen érintésével került Aschaffenburgba, ahol arra kényszerítették, hogy beálljon katonának. Az erőszakos toborzók Nagy Frigyes porosz király hadseregébe verbuválták, ahol nem túl fényes jövőnek nézett volna elébe. 

Az embervadász martalócok sok fiatalembert környékeztek meg szép szóval. Egy ravasz emberkereskedő felcsalta a Kárpát-medencéből érkezett gyanútlan fiatalembert egy tengerjáró hajó fedélzetére. A hollandus emberkereskedő megmutatta a hajó parancsnoki állását, a kormánykereket, és a csillogó-villogó navigációs műszereket.

Jelky András, a tengert soha nem látott ifjú álmélkodva nézte az árbocokon feszülő vitorlákat, a kötélzetet, s amikor azt hitte, hogy már mindent megtekintett, s búcsúzni készült, a hollandus váratlan mozdulattal lehajolt. A padlón egy csapóajtó volt kialakítva. Ormótlan kulcsot helyezett a zárjába, s hirtelen mozdulattal kinyitotta a csapóajtót. A hollandus szívélyes mozdulattal intett, hogy Jelky nézze meg, mi van az áruraktár mélyén. Amikor a magyar szabólegény előrehajolt, vendéglátója belelökte a nyílásba. A mélybe zuhanó fiatalember mögött súlyos vasajtó csapódott be. 

A koromsötét hajófenék kelepce volt, ahol 85 ember élte a reménytelenek szomorú hétköznapjait. A szerencsétleneket a holland emberkufár, Boonekamp Richárd Kelet-Indiába szerette volna elszállítani. Hajója 1755. október 30-án futott ki az Atlanti-óceán vihartól háborgó vízére.

Az egyre jobban elfajuló viharban a hajót villámcsapás érte. A mennydörgő ménkőtől lángba kapott a fedélzet, s tűz borította el a vitorlákat. A legénység és a rabok sorsa szinte megpecsételődött.

Jelky András csodával határos módon élte túl a természeti elemek zabolázatlan tombolását. A hajótörésből való megmenekülés esélye akkoriban szinte minimális volt. Az óceánon hánykolódó hajóroncsdarabba kapaszkodó Jelkyt egy angol hajóról vették észre és mentették meg. Így vitorlafoltozóként jutott el Dél-Amerika kegyetlen klímájú holland gyarmatára, Suriname-be. A trópusi láztól és a dögletes klímától szenvedő európaiak között Jelky nem tudott volna megtelepedni. 

Paramaribó kikötőjéből mindenképpen el akart jutni, s visszatérni a távoli Európába. 1756 tavaszán sikerült portugál földön partot érnie. Vitorlafoltozóként nem látta biztosítva a jövőjét. A portugál fővárosban, a földrengés sújtotta Lisszabonban nem talált munkalehetőséget.

Nyomorúságán csak a jószívű helybéli koldusok alamizsnája segített. Nagy nehezen sikerült alkalmazást találnia egy Máltába tartó portugál vitorláson. A hajó azonban ismét veszélybe került. Arab kalózok támadták meg. A halálfejes fekete lobogó alatt hajózó martalócok Jelkyt ismét fogságba ejtették, és Algériába hurcolták.

Jelky Észak-Afrikában belekóstolt a rabszolgaélet kilátástalanságába. Dúsgazdag arab kereskedő otthonába került, de egy véletlen kapcsán elveszítette gazdája bizalmát, s tömlöcbe vetették.

Ismét csak a szökés segített rajta. Hajmeresztő kalandok során jutott egy portugál hajó fedélzetére, s Afrika megkerülésével, 1757. májusában lépett partra a kínai portugál gyarmat, Makaó kikötőjében.

Magányosan és nincstelenül itt sem várt rá fényes jövő. A pénz nélkül a festői városban barangoló bajai szabólegény akaratlanul is nagy hibát követett el.

Nem borult térdre egy kristálygombos rangot viselő kínai mandarin előtt. Fogságba vetették, megverték és csak a császári helytartó közbenjárására nyerte vissza a szabadságát. 

Kanton városában jutott el egy holland kereskedelmi telepre, ahol az egyetlen egzisztenciális menekülés nyílt meg számára.

Ahhoz, hogy fenntarthassa magát, nem volt más mód, minthogy beálljon Hollandia gyarmati hadseregébe, ahol négy esztendős katonáskodást vállalva zsoldosnak szegődött. 

Így került holland Kelet-India gyarmati fővárosába Batáviába, ahol 1758 tavaszán végre nyugodtabb körülmények közé kerülhetett. A holland helytartó, Peter Albert van der Parra bizalmába fogadta, s mivel megtudta, hogy újdonsült ismerőse jobban kezeli a szabóollót, mint a puskát, mentesítette a katonai szolgálat terheitől. 

Jelky végre visszatérhetett eredeti foglalkozásához, és szabóműhelyt nyithatott. A megtelepedett élet jeleként értékelhetjük, hogy feleségül vette egy jómódú gyarmatos család leányát, a brit származású Elisabet Sequint.

Munkájával, megnyerő viselkedésével, világlátottságával és nyelvtudásával nagy tekintélyre tett szert. A gyarmati hadsereg tisztjeként több kockázatos vállalkozást hajtott végre és állami megbízásokat is vállalt. 

Jelky   többször került életveszélybe Ternate sűrű trópusi őserdővel borított tájain. Életrajzírói szerint a fogságba esett magyar szabólegényt emberevők ejtették kelepcébe és Hevesi Lajos fantáziagazdag elbeszélése szerint bambusznádketrecben hizlalták, abban a reményben, hogy majd egy nagy törzsi lakomán megeszik.

Csodával határos módon sikerült megmenekülnie, s egy kínai hajón jutott vissza Batáviába. 

 A Kelet-indiai Kereskedelmi Társaság megbízásából hivatalos küldöttséget vezetett Japánba, s tudomásunk szerint ő volt az első hazánkfia, aki eljuthatott a távoli szigetországba.

A holland kormányzat titkos tanácsosaként követi feladatokkal megbízott Jelky Andrásnak sikerült előnyös kereskedelmi szerződést kötnie.

Utazásai és munkája eredményeként tekintélyes polgárrá vált. Titkos tanácsosi rangja, vagyona jól jövedelmező szabóműhelye révén megbecsült emberré vált. Szeretett felesége váratlan halála azonban véget vetett batáviai boldog életének. Magával ragadta a honvágy, s elhatározta, hogy visszatér régen látott szülőföldjére. 

Batáviából 1776. október 25-én vitorlázott el, fia és leánya kíséretében. Amszterdami, majd bécsi tartózkodás után, 1778-ban véglegesen hazatelepült. A kortársak szerint: „házat vásárolt Budán és csak ezután látogatta meg szülővárosát és szüleinek sírját. Sokáig állt a süppedő halmok előtt, felidézte magának gyermekkorának sok kedves emlékét, édesapjának, édesanyjának feledhetetlen arcát.”

Később Budán, otthonában fogadta mindazokat, akik tanácsot kértek tőle munkájukhoz, akik a magyar ipar és kereskedelem fejlesztésén munkálkodtak. Bőkezűen támogatta azokat a fiatal mesterlegényeket, akik külországba indultak, hogy gyarapítsák mesterségbeli tudásukat. 

Forrás: Magyar Földrajzi Múzeum



 
Madagaszkár magyar királya

Több kontinenst is bevándorolt a XVIII. században, pedig nem volt világutazó. Sorsa sokfelé vetette, így ő volt az első magyar, aki az Északi-sark közelébe jutott. Kalandos élete fordulatokban rendkívül gazdag volt, még követni is igen nehéz.
Benyovszky Ágoston Móric, Benyovszky Sámuel huszártábornok és Révay Róza fiaként 1746. szeptember 20-án látta meg a napvilágot a Nyitra vármegyéhez tartozó Verbón. Felnőttkorában egy örökösödési vita után megfosztották birtokaitól, azután Lengyelországba került.


Kalandos élete során több országot és háborút megjárt. Harcolt az oroszok ellen, majd 1769-ben száműzték Kamcsatkára. Ott elkészítette Kamcsatka első földrajzi, néprajzi és állattani leírását. Később fegyenctársaival együtt felkelést szervezett és elszökött. Bejárta a kamcsatkai-félszigetet, a Bering-szigeteket, Mátyás-szigeteket, Lőrinc-szigeteket, Aleuti-szigeteket, valamint a Kurili-szigetek érintésével eljutott Japán partjaihoz is. Ő volt az első európai, aki áthajózott a Csendes-óceán északi részén, megelőzve az angol Cook kapitányt és a franciák expedícióját.

XV. Lajosnak tetszett Benyovszky rátermettsége és megkérte, hogy a Madagaszkárra induló gyarmatosítókat ő vezesse. Így került 1773-ban a szigetország területére. Ügyesen kapcsolatokat teremtett a törzsfőnökökkel, majd ültetvényeket telepített és utakat építtetett. Később elhagyta a szigetországot és visszatért szülőhazájába. Ott 1778-ban kapta meg a grófi címet. A Monarchiának azt ajánlotta, hogy ne nézzék tétlenül a világ újra felosztását és Fiumében hozzanak létre magyar kikötőt. Bécsnek nem tetszett az ötlet, ezért Benyovszky továbbállt tervével. Megpróbálkozott a brit udvarban is, de ott is elutasításra talált. Ezért 1784-ben családjával Amerikába utazott, ahol egy baltimore-i kereskedelmi társaság támogatta. Innen indult el csapatával az új hazája felé. Utolsó levele Braziliából származik. Társai leveleiből kiderül, hogy végül 1785 májusában kikötöttek Madagaszkáron. Az itteni törzsek egyértelműen Benyovszkyt választják királyukká, melyről a madagaszkári császárság 1785-ben kelt alapító okirata is tanúskodik. Nem tartott sokáig a hatalma, mivel a franciák megtámadták a szigetországot. 1786 májusában került sor az összecsapásra, ahol a francia túlerő győzött és Benyovszkyt is itt érte a halál.
(forrás:www.benyovszky.hu)