Erdély, Erdélyország, Erdélység (románul Ardeal, Transilvania, németül Siebenbürgen) nagy kiterjedésű földrajzi-történeti táj a Kárpát-medence délkeleti részén a mai Romániában. 106-271 között Dacia néven római provincia. A népvándorlás idején különböző népek (hunok, gepidák, gótok, vandálok, avarok, szlávok stb.) szállásterülete. A honfoglaló magyarok gyér bolgár-szláv lakosságot találtak Erdélyben.
Mátyás király szobra Kolozsváron
Tartósan a 10. században az Alföldről kiindulva a Szamos, Sebes-Körös és Maros völgyein bevonulva szállták meg. Erről tanúskodik Erdély magyar neve is, mely a központi magyar tájszemlélethez igazodva, ‘erdő előtti, erdőn túli’ területet jelent (Erdőelve), valamint a mai román név előzménye a középkori magyarországi latinságban használt Transsylvania. A 11. században az említett három folyó völgyei és a Mezőség összefüggő magyarlakta területek voltak. Erdély keleti és déli vidékei ekkor még a gyakori kun és besenyő becsapások ellen védő gyepűt és gyepűelvét alkották.
A magyarság a 13. századra fokozatosan benépesítette Erdély termékeny folyóvölgyeit és hegyi medencéit. Általában eljutott a bükk- és fenyőerdők övezetéig, sőt a Székelyföldön a fenyőerdők övébe is betelepült. A középkori Magyarországon legtovább Erdélyben maradt meg a királyi hatalom erős befolyása és a nagy kiterjedésű királyi birtokok. A Marostól délre eső viszonylag ritkán lakott területre a 12-13. sz. folyamán a magyar királyok szász népességet telepítettek. Szászok költöztek Beszterce vidékére, a Barcaságra és Nyugat-Erdély egyes pontjaira is (Kolozsvár, Torda, Nagyenyed).
A 11-13. században Erdély különböző pontjaira besenyők és kunok is kerültek, akik kis számban lévén hamarosan beleolvadtak a környező magyarságba. A románok a 12-13. században jelentek meg Erdélyben. Az első évszázadokban főleg a magas hegyi tájakon a Bihar-hegységben és az Érc-hegységben, Hunyad megyében és a Fogarasi-havasokban telepedtek meg. Majd a 14-17. században újabb sűrű rajokban érkezvén dél felől Erdély minden vidékén megjelentek. A 13-14. században kialakultak a nemesi vármegyék, és a 15. századra megszilárdult Erdély rendi szerkezete, amely a magyar vármegyék, a székely és szász székek szövetségéből állt és több mint négy évszázadon át közigazgatási szervezetként is érvényben volt.
A középkori Magyarország három részre szakadása után (1541) Erdély másfél száz évig önálló fejedelemségként létezett, amely magyar fejedelmek kormányzata alatt laza hűbéri függésben élt az oszmán-török birodalommal. A török és a Habsburg-királyság között egyensúlyozó, belső politikai függetlenségé őrző Erdély ebben az időben gyakran keveredett pusztító háborúkba, amelyek elsősorban a folyóvölgyekben és alacsonyabb dombvidékeken élő magyarokat és szászokat sújtották. Elpusztult helységeikbe jórészt románok költöztek. Különösen a tizenöt éves háborúban (1591-1606) és a II. Rákóczi György lengyelországi hadjáratát megtorló török-tatár pusztításban fogyatkozott meg a népesség. 1690-ben a török visszaszorítása után a Habsburgok Erdélyt nem csatolták vissza Magyarországhoz, hanem fejedelemségként, illetve nagyfejedelemségként külön kormányozták.
A magyar reformkor törekvései közt első helyen szerepelt Magyarország és Erdély uniója. Az egyesülést az erdélyi országgyűlés 1848-ban ki is mondta, azonban az új birodalmi alkotmány értelmében 1849-67 között ismét külön kormányozták Bécsből. 1876-ban megszüntették Erdély addigi közigazgatási beosztását is, a székekből és vidékekből vármegyéket szerveztek. Az Osztrák-Magyar Monarchia fölbomlásakor, 1918-ban a románok, majd 1919-ben a szászok is kimondták Erdély elszakadását Magyarországtól. A trianoni békeszerződés Erdélyt, mint többségében románlakta területet Romániának ítélte és jóval a történeti Erdély határain túl az Alföld szélén húzta meg az új magyar-román államhatárt. Ennek következtében a köznyelvi szóhasználatban Erdély neve kiterjedt a történeti Magyarországtól Romániához került egész területre, amely meghaladja a történeti Erdély területét.
1940-1944 között Észak-Erdély és a Székelyföld ismét Magyarországhoz tartozott. A párizsi békeszerződés értelmében ma újból Románia része. Erdély mai magyar lakossága elsősorban a Székelyföldön és az észak-erdélyi városokban él. Jelentős számban laknak magyarok Kalotaszegen, a Barcaságon, a Maros, a Szamos és a Kis-Küküllő völgyében, valamint a Mezőségen. A 19. Századot az erdélyi magyar parasztság egymáshoz földrajzilag közel eső, de a társadalmi-gazdasági fejlődésben különböző fázisokban megrekedt rétegekre és csoportokra tagolódva érte meg. A klasszikus értelemben vett jobbágyfalvak mellett (pl. a Mezőség) megtalálhatók voltak szabadalmas vagy egykori kiváltságok emlékét őrző közösségek (Székelyföld, Hétfalu), kisnemesi falvak (Hunyad megyei magyarok), “iparos” parasztok (Torockó) és városi parasztpolgárok (Kolozsvár-Hóstát).
A néprajzi vizsgálatok számára különösen tanulságos ezeknek egymás mellett élése és kapcsolata. A bonyolult nemzetiségi viszonyok folytán Erdély különböző paraszti kultúrák (magyar, román, német) találkozásának területe. A magyar népi kultúra nyelvszigeteken és peremvidékeken mind a tárgyi világban, mind a díszítőművészetben, a szokásokban és a népköltészetben számos, a nyugat- és kelet-európai (balkáni) kapcsolatokat reprezentáló, archaikus jelenséget és elemet őrzött meg.
A magyarság a 13. századra fokozatosan benépesítette Erdély termékeny folyóvölgyeit és hegyi medencéit. Általában eljutott a bükk- és fenyőerdők övezetéig, sőt a Székelyföldön a fenyőerdők övébe is betelepült. A középkori Magyarországon legtovább Erdélyben maradt meg a királyi hatalom erős befolyása és a nagy kiterjedésű királyi birtokok. A Marostól délre eső viszonylag ritkán lakott területre a 12-13. sz. folyamán a magyar királyok szász népességet telepítettek. Szászok költöztek Beszterce vidékére, a Barcaságra és Nyugat-Erdély egyes pontjaira is (Kolozsvár, Torda, Nagyenyed).
A 11-13. században Erdély különböző pontjaira besenyők és kunok is kerültek, akik kis számban lévén hamarosan beleolvadtak a környező magyarságba. A románok a 12-13. században jelentek meg Erdélyben. Az első évszázadokban főleg a magas hegyi tájakon a Bihar-hegységben és az Érc-hegységben, Hunyad megyében és a Fogarasi-havasokban telepedtek meg. Majd a 14-17. században újabb sűrű rajokban érkezvén dél felől Erdély minden vidékén megjelentek. A 13-14. században kialakultak a nemesi vármegyék, és a 15. századra megszilárdult Erdély rendi szerkezete, amely a magyar vármegyék, a székely és szász székek szövetségéből állt és több mint négy évszázadon át közigazgatási szervezetként is érvényben volt.
A középkori Magyarország három részre szakadása után (1541) Erdély másfél száz évig önálló fejedelemségként létezett, amely magyar fejedelmek kormányzata alatt laza hűbéri függésben élt az oszmán-török birodalommal. A török és a Habsburg-királyság között egyensúlyozó, belső politikai függetlenségé őrző Erdély ebben az időben gyakran keveredett pusztító háborúkba, amelyek elsősorban a folyóvölgyekben és alacsonyabb dombvidékeken élő magyarokat és szászokat sújtották. Elpusztult helységeikbe jórészt románok költöztek. Különösen a tizenöt éves háborúban (1591-1606) és a II. Rákóczi György lengyelországi hadjáratát megtorló török-tatár pusztításban fogyatkozott meg a népesség. 1690-ben a török visszaszorítása után a Habsburgok Erdélyt nem csatolták vissza Magyarországhoz, hanem fejedelemségként, illetve nagyfejedelemségként külön kormányozták.
A magyar reformkor törekvései közt első helyen szerepelt Magyarország és Erdély uniója. Az egyesülést az erdélyi országgyűlés 1848-ban ki is mondta, azonban az új birodalmi alkotmány értelmében 1849-67 között ismét külön kormányozták Bécsből. 1876-ban megszüntették Erdély addigi közigazgatási beosztását is, a székekből és vidékekből vármegyéket szerveztek. Az Osztrák-Magyar Monarchia fölbomlásakor, 1918-ban a románok, majd 1919-ben a szászok is kimondták Erdély elszakadását Magyarországtól. A trianoni békeszerződés Erdélyt, mint többségében románlakta területet Romániának ítélte és jóval a történeti Erdély határain túl az Alföld szélén húzta meg az új magyar-román államhatárt. Ennek következtében a köznyelvi szóhasználatban Erdély neve kiterjedt a történeti Magyarországtól Romániához került egész területre, amely meghaladja a történeti Erdély területét.
1940-1944 között Észak-Erdély és a Székelyföld ismét Magyarországhoz tartozott. A párizsi békeszerződés értelmében ma újból Románia része. Erdély mai magyar lakossága elsősorban a Székelyföldön és az észak-erdélyi városokban él. Jelentős számban laknak magyarok Kalotaszegen, a Barcaságon, a Maros, a Szamos és a Kis-Küküllő völgyében, valamint a Mezőségen. A 19. Századot az erdélyi magyar parasztság egymáshoz földrajzilag közel eső, de a társadalmi-gazdasági fejlődésben különböző fázisokban megrekedt rétegekre és csoportokra tagolódva érte meg. A klasszikus értelemben vett jobbágyfalvak mellett (pl. a Mezőség) megtalálhatók voltak szabadalmas vagy egykori kiváltságok emlékét őrző közösségek (Székelyföld, Hétfalu), kisnemesi falvak (Hunyad megyei magyarok), “iparos” parasztok (Torockó) és városi parasztpolgárok (Kolozsvár-Hóstát).
A néprajzi vizsgálatok számára különösen tanulságos ezeknek egymás mellett élése és kapcsolata. A bonyolult nemzetiségi viszonyok folytán Erdély különböző paraszti kultúrák (magyar, román, német) találkozásának területe. A magyar népi kultúra nyelvszigeteken és peremvidékeken mind a tárgyi világban, mind a díszítőművészetben, a szokásokban és a népköltészetben számos, a nyugat- és kelet-európai (balkáni) kapcsolatokat reprezentáló, archaikus jelenséget és elemet őrzött meg.
Forrás: @ Magyar-magyar platform
1897.09.20 .-án született Tamási Áron.
Tamási Áron szülőföldje a Hargita és a Görgényi havasok nyugati lejtője, az egykori Udvarhelyszék, később Udvarhely megye. A táj északi, részben marosszéki része a Kis-Küküllő forrásvidéke, a Sóvidék, déli része a Hargita lejtője.
Amihez Tamási Áron hozzáért, az menten megszépült. Az ő szemén keresztül a valóság mesevilág, nála a sötétség is tündérfényekkel világít. De Tamási Áronnál a mese is a valóság súlyosságára és bánataira vall; az ő szemén keresztül az állatok és a fák is a világ nagy összefüggéseit példázzák; nála ugyan minden agyafúrt székelységgé válik, de az ő székelysége maga az ezerarcú emberiség. A lélek nagy gyönyörűségei közé tartozik Tamási Áron novelláit olvasni, és ez a nagyon nagy, nagyon művészi novellaíró úgy mellékesen kitűnő regényeket és igen egyéni hangú, szívhez szóló, jó drámákat is írt.
Hűséges szolgája bomlott századának.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése