Környezetünk

Az emberi környezetszennyezés állatokra gyakorolt hatásának két példáját tárták fel nemrégiben zoológusok. Míg a méhek táplálkozási szokásait a légszennyezés, a különféle énekesmadár-fajok párválasztását a városi zajszennyezés teszi egyre nehezebbé.

Ha eltűnik az illatösvény

"Ha a méhek eltűnnek a Föld színéről, az emberi faj csupán négy évvel éli túl" - hangzik az Albert Einsteinnek tulajdonított jóslat. Einstein mondta vagy sem, a méhek valóban nélkülözhetetlen munkát végeznek az emberiség számára, s kipusztulásuk alapjaiban rendítené meg a világ mezőgazdaságát. A méheket érintő betegségek mellett a mézgyűjtő rovarok állományában komoly károkat okoz egy modernizációs jelenség, a légszennyezés is - figyelmeztetnek a kutatók.

Még az ember számára is érzékelhető, hogy az erőművekből, gépjárművek kipufogógázából eredő légszennyezés csökkenti a virágok illatát. A szennyezésnek azonban a mézelő rovarokra nézve sokkal komolyabb következménye van: a levegőben szálló illatfoszlányok ritkulása miatt a rovarok nem találnak el a nektárt adó forráshoz - figyelték meg a Virginiai Egyetem kutatói. A megfigyelés részben megmagyarázhatja, miért csökken a száma néhány mézelő rovarfajnak a Föld számos területén, így például Hollandiában és Kaliforniában.

"A virágok által kibocsájtott illatmolekulák a kevéssé szennyezett levegőben - ilyen volt Európa az 1800-as években - durván 1000-1200 méter távolságra jutnak el; a mai nagyvárosok parányi porrészecskékkel telített levegőjében mindössze 200-300 métert utaznak" - magyarázza Jose D. Fuentes, a Virginiai Egyetem környezeti tudományokkal foglalkozó kutatója, az Atmospheric Environment című szaklapban megjelent tanulmány társszerzője.

Hogy feltevésüket bizonyítsák, Fuentes és munkatársai matematikai modellel ábrázolták, miként utazik a virágok illatanyaga a levegőben. Azt találták, hogy az illatmolekulák igen illékonyak és gyorsan hozzátapadnak a levegőben szálló folyékony vagy szilárd halmazállapotú parányi szennyeződésekhez. Ezek egy része természetes úton is termelődik (például a sivatagokból elszabadult homokszemcsék, a talajról vagy a vulkánkitörésekből származó por, a párolgó tengervíz sószemcséi), ám a szennyezett levegőben az ilyen apró részecskék nagy részét már mesterségesen létrehozott anyagok, például az ipari termelésből és a közlekedésből, a fosszilis üzemanyagok elégetése során képződő részecske, például korom alkotja. Ezekhez tapadva az illatmolekulák átalakulnak, elveszítik aromájukat.

A kutatók különféle - érintetlen vidéki, kertvárosi és forgalmas városi - körülmények között vizsgálták a különböző illatanyagok erősségét különböző távolságokban, és hamar világossá vált, hogy a nagyvárosi és ipari légszennyezés akár 90 százalékkal is csökkentheti a virágok illatának hatékonyságát. Az illatanyagok az ilyen környezetben nem jutnak messzire, ami megnehezíti a mézgyűjtő rovarok dolgát, és egy ördögi kör jön létre: a méhek, dongók, pillangók és poszméheknek kevesebb táplálék, a növényeknek pedig kevesebb őket beporzó rovar jut. A méhek élelem híján elpusztulnak, a megmaradók kisebb területen porozzák be a virágokat, így évről évre ritkul az általuk korábban beporzott területen a növényvilág.

Az einsteini vízió bár kissé túlzó, nem teljesen alaptalan: a méhek teljes kipusztulása nem csupán az Európai Unióban élő mintegy félmillió főállasú és hobbiméhészt érintené. A napraforgó, az alma, a körte, a bab és még számos mezőgazdasági növény beporzása a méheken múlik, és becslések szerint ők végzik az európai vadvirágok 85 százalékának beporzását is; hiányuk beláthatatlan következményekkel járna az élővilágra.

A gyilkos méhkór

A világ háziméh-állományát néhány évtizede egy súlyos betegség is pusztítja. Csak 2007-ben jöttek rá a kutatók, hogy a kaptárelhagyás (Colony Collapse Disorder, CCD) nevű kórt valójában az izraeli akut paralízis vírus (Israeli Acute Paralysis Virus, IAPV) okozza. Az IAPV által megtámadott kaptár méhei elveszítik tájékozódási képességüket, és nem találnak vissza a kaptárhoz, az ott hagyott méhkirálynő és a lárvák pedig éhen pusztulnak. A betegség miatt az amerikai méhállomány 2004 óta a felére csökkent. Európában 2006 őszén észlelték először a jelenséget, ahol Görögországban, Olaszországban, Portugáliában, Spanyolországban és Lengyelországban is felütötte a fejét. A kaptárelhagyás az európai méhészeknek 30-90%-os termeléskiesést okoz.

Szennyezés másként: a városi zaj átrendezi a madarak szexuális életet

Míg a szennyezett levegő a méheket, a zajszennyezés a madárvilágot tizedeli. A városi forgalom állandó zajában elvész a hímmadarak párcsalogató éneke csakúgy, mint a territóriumukról számot adó dalolásuk, de nem hallják meg a közeledő ragadozókat és az erre figyelmeztető füttyöket sem - számoltak be erről a Sheffieldi Egyetem ornitológus szakemberei.

A házi veréb (Passer domesticus) egyike a városi zajok miatt fogyatkozó madárfajoknak. Nem is olyan rég még nagy rajokban repdestek Európa városaiban, ám populációjuk ma már mindenhol rohamosan fogy. Az ornitológusok egyelőre nem látják tisztán, mi okozhatja a jelenséget, de az énekében gyakran megjelenő alacsonyfrekvenciájú hangok miatt úgy vélik, a zajszennyezés komoly szerepet játszhat a házi veréb pusztulásában.

A fülemüle (Luscinia megarhynchos) a városi zaj túlélésére kézenfekvő megoldással próbálkozik: hangosabban énekel. Dr. Henrik Brumm, a skóciai St. Andrews Egyetem munkatársa Berlinben végzett megfigyelései során azt tapasztalta, hogy hajnali 5 és délelőtt 10 óra között a város fülemüléi akár 14 decibellel hangosabb is dalolnak, mint erdőben élő társaik: hangerejük a hétköznap reggeleken már eléri az emberi számára fülsiketítőnek ható 95 decibelt.

Bizonyos fajok egyszerűen képtelenek túlharsogni a városi forgalom zaját, mint azok a vörösbegyek (Erithacus rubecula), amelyek viselkedését dr. Richard Fuller, a Sheffieldi Egyetem ornitológusa vizsgálta. Az észak-angliai városban élő vörösbegyek közül sokan már leszokóban is vannak a fajra jellemző pirkadati dalolásról, és inkább éjszaka hallatják hangjukat. A jelenség hátterében a zajszennyezés mellett a fényszennyezés is szerepet játszik, ám a madarak számára egyértelműen a zaj a zavaróbb tényező - állítja Fuller. Megint más megoldást figyeltek meg a hollandiai Leiden széncinegéi (Parus major) között: a város forgalmas részein élő cinkék énekükben több magas hang szólal meg. Tíz európai nagyvárosban, köztük a Londonban, Párizsban és Amszterdamban megfigyelt cinkék is ugyanezzel a módszerrel igyekeznek alkalmazkodni a városi zajszennyezéshez.

Az, hogy az említett fajok számára sikeres lesz-e az alkalmazkodás, hosszútávon fog kiderülni. A zajszennyezés az ember által lakott területeken várhatóan tovább nő, ami egyre nagyobb viselkedésbeli változtatásokra kényszeríti az ott élő állatfajokat. A módosult jelzésekkel kommunikáló madarak a természetes szelekció során várhatóan sikeresebbek lesznek társaiknál, így a populáción belül arányuk megnő. Idővel aztán a városi ének annyira különválik majd a városon kívül élő egyedek énekétől, hogy azok nem is találják majd egymás dalát vonzónak, sőt, nem is tekintik egymást azonos fajhoz tartozónak, s az egymás közti szaporodás megszűnik, és különálló fajok jöhetnek létre. Egyes kutatók szerint az európai feketerigó (Turdus merula) épp manapság teszi meg ezt az evolúciós lépést: a városi és a vidéki rigóknak már nem csupán életmódja, de éneke, sőt, testfelépítése is eltérő.