Trianon 1920. június 4.

Magyarország feldarabolása

1920. június 4. a magyar nemzet gyásznapja, melyről így ír a korabeli tudósító:
“A budapesti templomokban ma délelőtt megkondultak a harangok, a gyártelepek megszólaltatták szirénáikat és a borongós őszies levegőben tovahömpölygő szomorú hanghullámok a nemzeti összeomlás fájdalmas gyászát jelentették… A város és az ország némán, méltóságteljesen, de komor daccal tüntetett az erőszakos béke ellen. Egész Budapest a gyászünnep hatása alatt állott.”


A  Párizs melletti Versailles Nagy-Trianon kastélyában ugyanis ezen a pénteki napon, budapesti idő szerint 16:32-kor írták alá a világtörténelem legigazságtalanabb békediktátumát. Igen, diktátumot. Hiszen egy olyan okmányt, melyet az egyik fél véleményének semmibe vétele, sőt meghallgatása nélkül fogalmaznak meg és kényszer alatt kerül aláírásra, semmiképp sem lehet szerződésnek nevezni. A szerződés ugyanis a felek megegyezését s annak feltételeit rögzíti és szabad akaratukból van kézjegyükkel ellátva. Trianonban nem ez történt.


A béketárgyalásokra kijelölt, gróf Apponyi Albert által vezetett magyar küldöttség 1920. január 7. érkezett a franciaországi Neullybe, melynek kastélyában házi őrizetbe helyezték őket. Nem vehettek részt tehát a diktátum megfogalmazását kísérő vitában, s fegyveres katonák és detektívek hada vigyázott arra, hogy senkivel se érintkezhessenek. Ilyen körülmények között kapták készhez január 15-én a véleményük meghallgatása nélkül elkészített szöveget, mely a békefeltételeket tartalmazta. Egy napjuk maradt ezek tanulmányozására és ellenvetéseik megfogalmazására, melynek másnap Apponyi adott hangot. Mivel megállapításai ma is érvényesek, érdemes idézni belőlük:

… „Érzem a felelősség roppant súlyát, amely reám nehezedik abban a pillanatban, amikor Magyarország részéről a békefeltételeket illetőleg az első szót ejtettem. Nem tétovázom azonban, és nyíltan kimondom, hogy a békefeltételek úgy, amint Önök szívesek voltak azokat nekünk átnyújtani, lényeges módosítások nélkül elfogadhatatlanok. Tisztán látom azokat a veszélyeket és bajokat, amelyek a béke aláírásának megtagadásából származhatnak. Mégis, ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene a béke elfogadása vagy visszautasítása között, úgy tulajdonképpen arra a kérdésre adna választ: helyes-e öngyilkosnak lennie, nehogy megöljék. (…) Ismerjük tartozásunkat a győzelemmel szemben. Készek vagyunk vereségünk váltságdíját megfizetni. De ez lenne az újjáépítésnek egyedüli elve? Az erőszak lenne egyedüli alapja az építésnek? Az anyagi erőszak lenne az egyedüli fenntartó eleme annak a konstrukciónak, mely összeomlóban van, mielőtt az építés befejeződött volna? Európa jövője igen szomorú lesz ebben az esetben.” (…)

Apponyi jól megfogalmazott és a történelmi igazságra alapozó, francia, angol és olasz nyelven elmondott beszéde nagy hatást gyakorolt egyes küldöttekre, de ekkor már minden el volt döntve, ezért a tényeken nem változtathatott. A békekonferencia Legfelsőbb Tanácsa, május 6-án véglegesnek nyilvánította a diktátum szövegét, ez ellen való tiltakozásul pedig, május 17-én gróf Apponyi Albert visszaadta megbízatását. Magyarország sorsa megpecsételődött. A békeszerződést végül is a csak erre a célra megalakított Simonyi- Semadam Sándor kormányának két jelentéktelen alakja, Drache- Lázár Alfréd rendkívüli követ és Benárd Ágoston népjóléti miniszter írta alá. Ezt követően a kormány lemondott.





A diktátum okozta nemzeti tragédia mélységét és méreteit csak akkor érzékeljük igazán, ha a számok tükrében vizsgáljuk a történteket. Íme:
A történelmi Magyarország 282 870 négyzet km területéből, 103 093 Romániához, 61 633 Csehszlovákiához, 62 092 a Szerb- Horvát- Szlovén királysághoz, 3965 Ausztriához és 589 Lengyelországhoz került. Megmaradt 92 963 négyzet km. Az 1910-ben még 18 264 533 főt számláló ország lakóssága, 7 615 117-re csökkent. Több mint 3,3 millió magyar rekedt az országhatárokon kívül. Ebből 1 662 000 Erdélyben, Partiumban és Kelet- Bánságban, 884 000 Felvidéken, 561 800 a Vajdaságban, Szerémségben és Muramelléken, 183 000 Kárpátalján, 26 200 pedig Őrvidéken élt.

Az új határvonalak meghúzásakor, a vasúthálózat 62,2%-át, a kiépített utak 64,5%-át, hajóútjainak 64,4%-át elveszíti. A termőföld 61,4%-a, a faállomány 88%-a, a nyersvas 83,1%-a, az ipartelepek 55,7%-a, a hitel- és bankintézetek 67%-a került a szomszédos országok birtokába. Megfosztották az összes szén, arany, ezüst, réz, valamint sóbányájától és vízierőműveinek nagy részétől is. Falvakat szeltek ketté, 52-őt a román , 22-öt az osztrák, 76-ot a csehszlovák, 71-et pedig a jugoszláv határon. Több mint 100 falut és várost a közlekedési és vízszolgáltatási lehetőségektől vágtak el. Az ország területi megcsonkítása mellett a békediktátum csupán 35 000 főben állapította meg a magyar haderő létszámát és jóvátétel fizetésére kötelezte Magyarországot.
Ezek csak a fizikai, számokban kifejezhető következményei, melyek nem tükrözik a történteknek okozta, máig tartó lelki traumát. A kisemmizett, szétszakított és elüldözött családok százezreinek tragédiáját. A nemzet egészének bánatát.



A múlt ismeretének fontos és meghatározó szerepe van minden nemzet életében. Talleyrand (1754-1838), a nagy francia államférfi ennek tudatában jelentette ki: „Ha egy nemzetet véglegesen le akarsz győzni, vagy teljesen meg akarsz semmisíteni, akkor rendkívül hatékony eszköznek bizonyul az, ha elveszed a múltját, az emlékeit, a temetőit… azaz elvágod a gyökereit.”
Hangsúlyozottan igaz ez ránk, magyarokra nézve. Napoleon kérdésére, hogy mit tegyen a magyarokkal, Talleyrand ezért válaszolta a következőket:
“Felség! Régi szokásuk a magyaroknak, hogy felnéznek nagyjaikra, és büszkék a múltjukra. Vedd el a nép múltját, és azt teszel velük, amit akarsz!”






 Szükség van az évfordulókon való emlékezésre. Nem azért, hogy egymás nyakába borulva keseregjünk, hanem önismeretünk elmélyítése érdekében. Hogy tudván kik voltunk, elhatározhassuk, milyenné szeretnénk válni. Hogy ismervén honnan jövünk, eldönthessük, merre akarunk tartani. Hogy hinni tudjuk, egyszer úgy is összeforr, ami együvé tartozik.
Bedő Zoltán: Székely Hírmondó

Ősi városok - Pompei

 

Pompei: a múlt varázsa

Gőgösen és hidegen uralkodik Pompei panorámáján a Vezúv, életének és halálának okozója és tanúja. Lábainál az egykor eltemetett város csendes maradványai a történelem varázsával terhesen újra élnek, és rendkívüli közvetlenséggel mesélnek egy távoli múltról.

Egy egyedülálló és egyedi történet Pompei, egy virágzó campaniai település története, amelyet i.sz. 79-ben teljesen elárasztott és elpusztított a vulkán kitörése. A nagy mennyiségű és finom kitörési anyag (vulkáni por vagy hamu), mely az iszapnál jóval könnyebb állagú, tette lehetővé, hogy a várost teljességében a napvilágra lehessen hozni, és leginkább azt, hogy nemcsak az építészeti részek és a falfestménydíszítések maradjanak teljesen épen, hanem a dísztárgyak, a bútorok, a legkülönfélébb munkaeszközök, de például maguk az ételek és a szövetek is. Egy rendkívüli fontosságú és gazdagságú leletegyüttes tehát melynek kivételes varázsa van, mivel a szokásostól ténylegesen eltérő képet ad a „mindennapokról”. Sok ókori várost, sok műemléket, sok régészeti leletet hoztak a napvilágra, és mint megannyi mozaikdarabot, raktak össze a tudósok, hogy az ókori civilizációk képmását rekonstruálják. Pompei esetében másról van szó: abból a hamurétegből, amely egykor megfojtott és eltemetett egy népet és egy várost, mára teljes egészében újból kibontakozhatott egy civilizáció, egy városi település, mely nemcsak házakból, templomokból, középületekből áll, hanem számtalan apró dologból is, melyek a szokásokról, a hagyományokról, az életmódról, a fontos és a hétköznapi emberek mindennapi tevékenységeiről árulkodnak.

Hirtelen, a Vezúv kitörésével, a város ki lett radírozva a történelemből; minden megállt egy pillanat alatt. Évszázadok távlatában Pompei újra ott van, kiásva, az emberek szeme előtt, akik így meg tudják ragadni a múlt képeit, újra fel tudják fedezni a tragédia pillanatait, de az emberek mindennapi életének mozzanatait is.

Pontosan ez Pompei különlegessége: a tény, hogy egy teljes, kimerítő és leginkább élő képet tud adni a múlt egy civilizációjáról. Egyetlen más dokumentáció sem képes erre. Ilyen közvetlen, ennyire világos, mint az, amelyet az ezekben az ásatásokban napvilágra került leletek adnak nekünk. Egyetlen más műemlék, ha még oly nagyszabású és fontos is, sem képes ugyanazokat a dolgokat elmesélni; semmilyen írott tanúbizonyság sem képes annyira kifejező lenni egy kisváros mindennapi életéről, mint az, amikor az utcákat járjuk, belépünk a házakba, és az akkor használatos tárgyakkal kapcsolatba kerülünk.

Nagyon érdekes megfigyelni, ahogy a polgárok mosták és szőtték a ruháikat, ahogyan őrölték a lisztet és sütötték a kenyeret, vagy ahogyan a választási propagandájukat folytatták, vagy éppenséggel értesítették a lakosokat a Színházban vagy az Amphiteatrumban tartott előadásokról. Érdekes annak felfedezése, hogy miként működtették a söntéseket, játékbarlangokat, vagy a házak alagsorában lévő üzleteket. Rekonstruálhatjuk azt is, ahogy az emberek szabadidejüket töltötték a közfürdőkben, a testgyakorlótereken (gimnáziumokban) vagy az utcákat járva, a Forum nagy terén politikáról, gazdaságról és jogról vitatkozva.

A kiásott város egy másik, nagy fontosságú dokumentációt kínál a különböző társadalmi rétegek életéről és szokásairól. Ebből a szempontból nagy jelentőséggel bírnak a lakóház-típusok. Meg lehet különböztetni a nemes család házát a kereskedő és iparos réteg házától. Az elsőt a klasszikus római tipológiához lehet hasonlítani; a második, bár lényegében a domus elemeit ismétli, két jellegzetes vonást tartalmaz: egyrészt különösen fényűző, hogy kiemelhesse a polgári réteg fontosságát, másrészt az a jellemzője, hogy a tulajdonképpeni lakás a második szinten van, lévén helyet kell, hogy adjon a földszinten elhelyezett üzlethelyiségnek.

Ott vannak végül a köznép jóval szerényebb és kisebb házai, díszítések nélkül és gyakran konyhakerttel, ahol a föld alapvető terményeit művelték. A szolgaságnak és a rabszolgáknak nem volt saját hajlékuk, számukra a szolgálati helyiségek részében tartottak fent egy kis szobát, mely minden előkelő lakóházban megvolt.

Azután léteztek szállók vagy bérhelyiségek az átutazóban lévő emberek számára, akik valószínűleg Pompeiban mindig nagy számban voltak jelen, mivel a város kikötő- és kereskedelmi tevékenységet folytatott.

A városban fel lehet ismerni az előkelő és a köznépi lakónegyedeket: az elsőt széles, burkolt utak keresztezik, amelyekre szép és gazdag villák homlokzata néz, melyek belsejében csodálatos kertek és értékes díszítések látszanak; a másikban keskeny és rossz állapotban lévő sikátorok ékelődnek az egyszerű és alacsony kis házak közé, melyek mellett kis üzlethelyiségek vannak. Ahhoz, hogy Pompei értékét felismerjük, nem a művészeti szempontból legjelentősebb műemlékeknél és építménynél kell elidőznünk, hanem be kell, hogy járjuk a város minden zugát: csak így tudjuk felfedezni az igazi arcát és újraélni a múltját, hagyva, hogy a dolgok, melyek egy majd két évezreddel ezelőtti történetet mesélnek, megigézzenek.

 

Pompei: történelmi megjegyzések

Pompei egy lávatalapzaton épült, mely a Vezúv egyik régmúlt időben lezajló kitörése következtében keletkezett. valószínűleg Campania oszk nemzettségei alapították, akik ezt a megemelt helyet választották, mert természetesen védettnek látszott, és ráadásul nem is volt messze a tengertől. Ez az elem bizonyosan kedvezett a város gazdasági és politikai fejlődésének, mert később a görögök hatását szenvedte el, akik kiterjesztették uralmukat Dél-Itália nagy részére, és különösképpen a Nápolyi-öbölre, ahol hatalmas erődöket és hajóbázisokat hoztak létre. A település rövid ideig volt az etruszkok uralma alatt (i.e. 525-474), hogy később, miután őket Cumánál legyőzték, ismét a görögök fennhatósága alá kerüljön. A campaniai terület birtoklásáért e két nép között harcot egy harmadik, a samnis civilizáció megjelenése oldotta meg. Ez utóbbiaknak sikerült sok várost birtokba venniük, köztük Pompeit is, melynek lakott részét újjáépítették és kibővítették. A régészeti ásatások valóban számos itáliai-samnis típusú építményt hoztak napvilágra, valamint feltételezhetően ugyanahhoz az időszakhoz tartozó különböző szobor- és falfestménydarabokat.

A görög művészet hatása ellenben néhány templomban, valamint néhány helyiség díszítésében és részben magán a várost körülvevő falon ismerhető fel.

Az i.e. IV. század körül Campaniát római seregek kezdték átszelni, melyek megpróbálták Itália déli részét birtokukba venni; három samnis háború keletkezett ebből, amelyek Róma győzelmével értek véget, és a területek ez utóbbiak uralma alá kerültek.

Pompei ugyanezt a sorsot követte: először a város „társának” lett nyilvánítva, és ezzel egy bizonyos fokú függetlenségét ismerték el. I.e. 80-ban, miután az itáliai népek által, a függetlenségük megvédése végett kezdeményezett társadalmi háborúhoz csatlakoztak, megostromolták és legyőzték őket. Ennek következménye lett, hogy római kolóniává vált „Colonia Veneria Cornelia Pompeii” névvel. Azóta a város minden szempontból római település volt, a politikai és a közigazgatási életben éppúgy, mint az építészeti tipológia fejlődésében, valamint a falfestészetben és a szobrászatban. Gazdasági téren ipari és kereskedelmi tevékenységével tűnt ki.

Pompei halála

I.sz. 62-ben Pompeit az első igazán nagy katasztrófa érte: egy félelmetes földrengés rázta meg Campaniát. Pompei nagyon súlyos károkat szenvedett, sok épülete összedőlt, vagy súlyosan károsodott. De a város erős volt és gazdaságilag virágzó, ami lehetővé tette, hogy magához térjen: a házakat és a középületeket helyreállították, újakat építettek, az üzlethelyiségek száma kiterebélyesedett, a lakóházakat utólag egy sor új falfestmény-díszítéssel ékesítették.

79. augusztus 24-én, a délutáni órákban, bekövetkezett a Vezúv hirtelen kitörése (a részletes leírást az ifjú Plinius és Tacitus között lezajlott levélváltás adja nekünk).

Hatalmas hamu- és lapillitömeg lepte be a várost, teljesen eltemetve azt. A lakosok a tenger felé próbáltak menekülni, de ugyanúgy elvesztek, mivel a vulkánból leomló izzó anyag (valószínűleg ún. izzófelhő) utolérte őket; azok viszont, akik házaikban bújtak el, megfulladtak. Ezeknek kézzel fogható és drámai emléke maradt a lenyomatokban, amelyeket a testeik bomlása által üresen hagyott terekbe folyékony gipszet csurgatva kaptak.

Az a tény, hogy Pompeit hamu, azaz finom vulkáni por lepte el, lehetővé tette, hogy viszonylagos könnyűséggel lehessen kiásni. Nem ugyanez történt a közeli Herculaneummal és Stabiae-val, amelyeket szintén érintett a kitörés, de iszapár (lahar) pusztított el. Ez, miután idővel megszilárdult, komoly gondokat okozott a régészeknek.

Pompei tehát 79-ben elpusztult és hosszú időre elfelejtődött. Története csak megtalálását követően folytatódott.

Pompei megtalálása és az ásatások története

Pompei első megtalálása teljesen véletlenszerű volt: a XVI. században történt, a Sarno folyó közelében egy csatorna ásása során. Fontana építész, a munkálatok vezetője néhány feliratot, falmaradványokat és falfestmény-leleteket fedezett fel. Abban a pillanatban senki sem gondolta, hogy épp erről az ókori városról lehetett szó, melynek teljesen elveszett még az emléke is.

Más ásatásokat csak 1748-tól kezdődően végeztek Bourbon Károly király megbízásából, miután napvilágra kerültek – ez alkalommal is véletlenszerűen – néhány épület maradványai. Ekkortól már a munkálatok rendszerezettebben folytak, és mivel ennek a területnek a kiásása jóval könnyebbnek tűnt, mint Herculaneumé, melyet néhány évvel korábban kezdtek el, szinte kizárólag Pompei napvilágra hozatalának szentelték magukat. Először a Színházat és a Via dei Sepolcri sírjait találták meg. A XIX. század első éveiben hozták felszínre a Forum környékét. 1860 után, elsősorban Giuseppe Fiorellinek köszönhetően, szervesebb és tudományosabb ásatási tanulmányok és technikák korszaka vette kezdetét; mely lehetővé tette, hogy a város nagy részét kiássák, és ugyanakkor azt is, hogy a műemlékek rendszerezett restaurálását is folytassák jobb megőrzésük érdekében. Szintén Fiorellinek köszönhető a híres „lenyomatok” szerzésének találékony és igen hasznos megoldása: az üregekbe, mely megőrizte az élőlények körvonalait, gipszet csurgatott, majd miután az megkötött, lebontotta róluk a megkeményedett, hamuréteget. Fiorelli egyszerű, de ötletes technikája tette lehetővé, hogy ma annyi bizonyítékunk legyen a múltról, és annyi drámai képünk a tragédiáról.

Fiorelli után más régészek és tudósok (Ruggiero, Maiuri és sokan mások) folytatták az ásatási munkálatokat. Pompei kiásásának utolsó szakaszát egy új rendszerű ásatás jellemezte, amely nemcsak az épületek falszerkezeteinek megőrzésére irányult, hanem a hiányzó részek helyreállítására is, valamint arra, hogy helyben tartsák a falfestményeket, szobrokat, tárgyakat, oly módon, hogy az ókori város arculata minden szempontból hiteles maradjon.

(Loretta Santini nyomán, Lieber Tamás kiegészítéseivel

A cseresznye és a meggy története, ősi termesztett növényeink

A két gyümölcs, illetve történetük, részint közös tőről fakad. A cseresznye latin nevét (Prunus avium, azaz „madárcseresznye") onnan kapta, hogy a madarak kedvelt csemegéje. Őshonos a Kárpát-medencében, és több száz, illetve több ezer éves adatok tanúsága szerint Nyugat-Ázsiában, Szibériában és Kínában is. Napjainkban az Ibériai-félszigettől Skandináviáig sok helyen vadon is megtalálható: elterjesztésében a madarak és a légionáriusok egyaránt részt vettek. Őseink a cseresznyét elsősorban szőlőföldekre telepítették, de a XVI. századra már exportálni is tudtuk.

A meggy a cseresznye illetve a Prunus nemzetség egy másik faja, az Észak-Iránban és a jelenlegi Türkmenisztán területén őshonos P. fruticosa segítségével alakult ki. Más vélemények szerint a másik Prunus faj a Fekete-, és a Kaszpi-tenger mellékén őshonos Prunus acida lehetett. Az utóbbi elmélet mellett szól erősen savanykás íze is. A meggyet a görögök már i.e. 300 táján ismerték, de népszerű volt a perzsák és a rómaiak körében is.

Ősi termesztett növényeink

A régi korok növényei - szemben a mai monokultúrában tartott, genetikailag sokszor túltenyésztett és ezért leromlásnak indult fajtákkal olyan mértékben illeszkedtek a környezetbe, hogy azzal szinte szerves egészet alkottak. Az írott források, a hiedelmek, a mítoszok, az ősi hagyományok, a néprajzi, az etnobotanikai és főleg az archeobotanikai kutatások viszonylag jó képet adnak ősi behozott és itt, a Kárpát-medencében talált növényeinkről. A növényleletek arra utalnak, hogy a honfoglaló magyarság földművelési és növénytermesztési ismeretekkel érkezett a Kárpát-medencébe. Ezek az ismeretek itt a Kárpát-medencében kovácsolódtak egységbe. A létrejött termesztési kultúra a honfoglalástól a XIII. századig törésmentes fejlődést mutat.

- A gabonafélék.

A búza (Triticum genus) nemzetség valamennyi tagját a vad alakorból (Triticum boeoticum Boiss.) vezetik le. A vad alakorból fejlődött ki az alakor (Triticum monococcum subsp. monococcum L.). A vad alakor és az Aegilops speltoides Tausch. kecskebúza spontán kereszteződéséből jött létre a vad tönke, amelynek a tönkével való spontán kereszteződéséből származtatják a teljes haploid sort, közte a törpe búzát. A legtöbb kultúrbúza Közel-Keleten alakult ki, a kenyérbúza első előfordulása a Fekete-tenger vidékéről származik Kr.e. 6000-5000 tájáról. Honfoglalóink sírjából (Halimba, Esztergom-Kovácsi), majd Árpád kori (Endrőd, Nagyfarkasdomb, Ártánd) temetőkből számos búza-lelettel rendelkezünk. Honfoglalóink búzája a kétsoros tönkebúza (Triticum dicoccon), majd a közönséges búza (Triticum aestivum) volt, de ismerték a csupasz vetési búzát (Triticum aestivum subsp. vulgare), illetve a csupasz törpebúzát (Triticum aestivum subsp. compactum) és a tönkölyt vagy tönkölybúzát (Triticum aestivum subsp. spelta). Az emberiség és őseink gabonái között fontos szerepet játszott a ma már kipusztulóban levő toklászos hatalmas életerejű és a legmostohább körülmények között is termő alakor. Fagyálló, ellenáll a gombabetegségeknek, igénytelen, nagy a szárszilárdsága és elnyomja a gyomokat. Vegyszermentesen termeszthető. Termőképessége természetesen alacsonyabb, mint a többi búzafajtáé és a cséplésnél a toklásztalanítás ma már "nem divat". Az alakor lizin- mikroelem- és esszenciális aminosav-tartalma igen magas, szénhidrát-tartalma alacsony. Ideális gabona a modern "reformkonyhához". A belőle készített étel könnyen emészthető. Erdélyben ősi lepényféléket, pogácsát és kenyeret sütnek belőle; az így sütött kenyér íze a Svájcban divatos "dióskenyérre" hasonlít. Az alakorral etetett sertések jól gyarapodnak és nem válnak zsírossá. Úgy tartják, hogy a lovaknak ettől "sajátos tulajdonságaik vannak". Őseink gabonáját 1995 óta a Nógrád megyei szarvasgedei biohistóriai telepen megpróbálják "visszahozni". 

Az árpa (Hordeum Vulgare L.) géncentruma a termékeny félhold vidéke, de Eurázsiában igénytelensége és nagy hőtűrőképessége miatt már az újkőkor óta termesztik. A toklászos kétsoros árpát (Hordeum vulgare subsp. distichum Zoh.) Belső-Ázsiában éppúgy ismerték, mint a Kárpát-medence őslakói; árpa szavunkat és a növény kultúráját hoztuk magunkkal. Pécsről XI. századi árpa-leletünk van.

A rozs (Secale cereale L.) az Óvilág mérsékelt égövének jellegzetes faja. Hódító útjára Délkelet-Ázsiából indult el, a Kárpát-medencében a bronzkorban fordult elő először. Nincs arról adatunk, hogy őseink ismerték volna őshazájukban; a Kárpát-medencébe érve itt biztosan találkoztak vele. Mivel azonban a rozsot "búzahelyettesítőnek" vetik ott, ahol a búza számára nem alkalmas az éghajlat, őseinknek nem volt szüksége e növényre.

- A zab (Avena sativa L.) mediterrán elterjedésű mérsékelt égövi növény, magas protein- és zsírtartalma miatt emberi fogyasztásra és takarmánynak kiválóan alkalmas. Eredetileg a búza és az árpa gyomnövénye lehetett és csak szelekció során került termesztésre. E növényt őseink a Kárpát-medencében már "készen" találták, kultúrájukban nem játszott jelentős szerepet.

A köles (Panicum miliaceum L.) eredete feltehetően Kazakisztán és Belső-Ázsia, esetleg Kína északnyugati része, ahol a köles a Panicum (spontaneum Lyssev ex Zhuk) fajból származik. Vad alakkörét még nem ismerik. A köles nemzetség három alfaját különböztetik meg: a terpedt bugájú kölesek, az oldalra hajló, zászlós bugájú kölesek és a tömött bugájú kölesek csoportjára. A szélsőséges körülményeket a köles jól tűri, cséplésénél a csíra gyakran kitörik, nyaranta másodvetése is beérik (tenyészideje 98-112 nap), ezért sokfelé termesztik. Európai analógiaként közhelyként mondogatják, hogy "őseink legfontosabb gabonanövénye volt a köles…" Őseink természetesen ismerték termesztették is és sokféle ételt készítettek is belől (pl. lestyános kölest stb.), de arról, hogy legjelentősebb gabonanövényük lett volna szó sincsen. Az "őseink legfontosabb gabonája" jelzőt azért ragasztották rá, mert a Kárpát-medencébe érve itt valóban nagy kölesföldek voltak, amelyek jelenlétét a paleozoológusok mutatták ki. Annak ellenére, hogy e növény belső-ázsiai származású Európában gyorsan elterjedt és mivel nem munkaigényes és rövid tenyészidejű főleg az északi népek, a germánok körében gyorsan elterjedt. Nagy ételkulúrák nem kötődnek hozzá. A Kárpát-medencében a kukorica megjelenése után a köles jelentőséget vesztette, de speciális ételek készítése céljából a mai napig megmaradt.

- Fehér libatop (Chenopodium album L.) eurázsiai gyomnövény; elsősorban a Himalája környékén termesztik; leveleit és fiatal hajtását főzeléknek használják, magjából lisztet készítenek és darájából kását főznek. Régies neve, az "östöparé" vagy "paraj" vagy "fejér libatop" mutatja, hogy valaha őseink is fogyasztották. A Kárpát-medencében a bronzkor óta ismerik; hogy a magyarok hozták-e vagy itt találkoztak e növénnyel, nem tudjuk.

- Sulyom (Trapa natans L.) vagy tündérrózsa-hínár állóvizekben (Balatonban) és holtágakban fordul elő; termését Magyarországon "vízigesztenyének" nevezték, mert íze főzve a szelídgesztenyéhez hasonlít; szükségeledelként fogyasztották. Terméséből lisztet, kenyeret, olykor péksüteményt is készítettek. Annak ellenére, hogy ismert és fogyasztott növény volt Levedia és Etelköz területén, első magyarországi említése csak 1319-ből származik, amikor egy oklevél "sulmoshordoka" néven ismerik. A "kor burgonyája" néven emlegetik; a Tisza holt ágaiban ma is sok nő belőle.

- A zöldségfélék

A lencse (Lens culinaris L.), illetve főzeléklencse indiai, illetve közel-keleti, vagy nyugat-ázsiai eredetű, ahonnan korán Kisázsiába és a Kaukázusba került és még az újkőkorban eljutott a Kárpát-medencébe. A lencsebükkönnyel (Vicia sativa var. lentisperma) együtt a IX-XI. századi Visegrád-Várkert-i ásatásokból került elő. A sudárborsó (Pisum elatius) az előző hüvelyesek gyomnövénye volt. Hasonló elterjedésű a borsó (Pisum sativum L.), a csicseriborsó (Vicia ervilia), a szegletes lednek (Lathyrus sativus) és a lóbab (Vicia faba). Mindegyik főzeléknövényt Belső-Ázsiában fogyasztották, de Kárpát-medencei leleteink is vannak belőle. E növények első említései az 1200-as évekből származik.

A sárgadinnye (Cucumis melo L.) indiai vagy közép-ázsiai eredetű, hazai megjelenését nem ismerjük, de még az újkőkorban eljutott a Kárpát-medencébe, ahol intenzív dinnyetermesztés folyt. Mivel a magyarok őshazájában és átmeneti szállásterületein is ismerték, ezért feltételezhető, hogy be is hozták a Kárpát-medencébe.

A görögdinnye (Citrullus lanatus Mansfeld) ősi kultúrnövény elsődleges géncentruma trópusi Afrika, másodlagos Kína, Belső-Ázsia és India. Legkorábbi növényes könyveinkben már szerepel. Kárpát-medencei korai előfordulásáról bizonyítékunk nincsen, de ez nem jelenti azt, hogy pl. a hunok az avarok vagy a honfoglalók ne hozták volna be.

Az uborka (Cucumis sativus L.) háromezer éve ismert Ázsiában, de korán elterjedt a görögöknél és a rómaiaknál. A Kárpát-medencéből a honfoglalás előtti időből is ismert. Első hazai említése 1405-ből származik.

A tökfélék közül egy cukkínihez (Cucurbita pepo var. giromontii) hasonló pézsmatökfajta eurázsiai eredetű. A többi amerikai eredetű tökfajtával ellentétben a lopótök (Lagenaria siceria [Mol] Stadley provar. clavata) és a kabaktök (Lagenaria siceraria [Mol] Stadley provar. gourda) óvilági eredetű, magyar neve "kabak". A leírásokból tudjuk, hogy Szent László vitézei tökedényből itták a bort és feltételezhetően őseink vízzel főzésükkor tökedényekben is tartottak vizet, amelybe forró köveket dobáltak. A visegrádi várbörtön ablakához is töklámpást támasztottak.

A hagyma (Allium cepa L.) és a fokhagyma (Allium sativum L.) nyugat-és belső-ázsiai eredetű ősi fűszernövény, a póréhagyma (Allium porrum L.) viszont mediterrán növény. A fokhagyma első ismert Kárpát-medencei előfordulása a IX. századból való; mivel Belső-Ázsiában és Közép-Ázsiában igen korai időktől ismerték, így feltételezhető, hogy őseink használták és termesztették.

A fejeskáposzta (Brassica oleracea L. convar. capitata [L.] Alef. var. capitata L.s.1.) és a karalábé (Brassica oleracea L. convar. caulorapa [DC] Alef. var. gongyloides L.) eredete bizonytalan; ismerete az Árpádok koráig nyúlik vissza.

A gyökérzöldségek közül a gumós zeller (Apium garveolens L. convar. rapaceum [Mill.] Gaudich) géncentruma a Kaukázus vidéke. A pasztinák (Pastinaca sativa L. subsp. sativa) őskori eurázsiai növény.

Egyéb zöldségfélék közül megemlíthetjük a sóskát (Rumex rugosus L.), amely őseurópai növény, a spenótot (Spinacea oleracea L.), amely KisÁzsiából származik, a nyugat-ázsiai keszegsalátát (Lactuca serriola Torn), az ugyancsak nyugat-ázsiai eredetű retket (Raphanus sativus L.), a kínai eredetű repcsényretket (Raphanus raphanistrum L.) és a nyugat-ázsiai eredetű tormát (Armocaria lapathifolia Gilib), amely konyhakerti növényeket őseink minden bizonnyal ismerték, termesztették, mégha semmiféle adatunk ezekről nincsenek.

- A rostnövényekkel őseink jóval a honfoglalás előtt megismerkedtek. Ótörök eredetű a "kender" szavunk. A kender (Cannabis sativa) ősi eurázsiai növény, a lovas népek számára elengedhetetlen fontosságú, mert ebből nemcsak ruhaanyagokat, ruhákat, hanem ruha-kiegészítőket (övet, zsinórt), köteleket és zsinegeket is készítettek. A csalán gyomnövényünk; a keleti népek a csalánból vásznat készítettek.

- Kertművelés, gyümölcsök. A legtöbb gyümölcsünk neve ótörök eredetű (alma, dió, som, körte, mogyoró, cseresznye, meggy stb.) és ezen gyümölcsök többségének eredete Belső-Ázsia, vagy Ázsia más része. "Kert" szavunkat is keletről hoztuk; nyilvánvaló, hogy őseink intenzív kertgazdálkodást folytattak. Ha éltek is tovább római eredetű gyümölcs- és szőlőtermesztési ismeretek, akkor azok hamar beolvadtak a Kárpát-medencébe érkező magyarság ismeretanyagába. Korai gyümölcstermesztésünk egyrészt az ősi fajok megőrzésére, részben pedig azoknak tudatos nemesítésére irányultak.

A nemes alma (Malus domestica L.). Termesztett almáink a Malus pumila Mill. fajból származnak, amelynek őshazája Kelet- és Nyugat-Turkesztán, valamint a Kaukázus. Az európai Malus silvestris termésének íze meg sem közelíti az ázsiaiét. Az alma a Kárpát-medencében az újkőkor óta ismert gyümölcs volt. "Alma" szavunk ótörök eredetű; őseink azon területről származnak és azokon jöttek át, amelyeken az alma-termesztés magas szinten folyt, így nyilván jól ismerték és termesztették e gyümölcsöt. Első magyarországi említése 1093-ból származik. A magyar föld mindig gazdag volt almafajtákban.

A termesztett körte (Pyrus domestica Medik.) számos vad faj kereszteződésének az eredménye. Az ázsiai fajok géncentruma Közép-Ázsia. A körte az újkőkortól ismert gyümölcs, a Kárpát-medencében első lelete a bronzkorból származik. Körte szavunk is ótörök eredetű, első írásos előfordulása a Tihanyi apátság alapítólevelében 1055-ben fordul elő "kurtuel" néven. 

A barack (Prumus persica L.) őshazája Kína, ahol már hétezer éve előfordul és négyezer éve termesztik. A Krisztus előtti években már elkerült Európába. Őshazánkban éppúgy ismert gyümölcs volt, mint azokon a területeken, ahol őseink átvonultak. A Kárpát-medencéből az első leleteink a vaskorból származnak. Ősi magyar barackfajták: Duránci barack, Gumibarack, Parasztbarack és Vérbarack.

A kajszi (Prunus armenica L.) őshazáját Közép- Belső-Ázsiába és Kínába teszik¸ a legrégibb kajszi-leletet a Kr. előtti III. évezredben találták. Terjedésében a Selyem Út jelentős szerepet játszott; e révén korán eljutott Örményországban, amelyről e gyümölcs nevét is kapta. A Kárpát-medencéből már a római korból származnak mag-leletek. Magyar neve, a "kaysi" török szó megfelelője. Középkori okleveleink csak "barckról" tesznek említést egybemosva a két barackot. E gyümölcs állandó gondozást igényel. Ősi fajtáink a Woyssel Magyar kajszi és a Tengeribarack.

A cseresznye (Prunus avium L.) és a meggy (Prunus cerasus L.) talán Elő-Ázsiából vagy Nyugat-Ázsiából származik, de korán bekerül Európába. A madárcseresznye a Kárpát-medencében őshonos; hazai első előfordulását a kőkorból ismerjük. Fonyód-Bélatelepről VII-IX. századi cseresznye-magleletünk származik. A meggy a középkortól a hazai szőlőket szegélyező gyümölcs volt , bort- és pálinkát főztek belőle, kocsányából gyógyszer készítettek. Első írásbeli előfordulása a XIII. századból származik. Ősi magyar cseresznyefajtáink: Glocker óriás, Májusi korai, Ölyvedi fekete és Porcogós cseresznye. Ősi magyar meggyfajták: Aratómeggy, Pipacsmeggy, Korpádi meggy, Cigánymeggy, Halyagmeggy és Spanyolmeggy.

A közönséges dió (Juglans regia L.) ősi gyümölcs; az ókori Kínában éppúgy ismerték, mint a Közel-Keleten. Elsődleges géncentrumának a Kaukázust és Kisázsiát feltételezik; a Kárpát-medencében az újkőkor óta ismert gyümölcs. "Dió" szavunk ótörök eredetű; őshazánkban nyilván ismerték e gyümölcsöt. Középkori okiratainkban "dyo", "gyia", "gyio", "dia", "gia", "gyofa" és "gyabukar" néven fordul elő. Első említése 1015-ből a pécsváradi alapítólevélből származik. Ősi diófajtáink: a Milotai dió és a Sebeshelyi gömbölyű és hosszú dió.

A termesztett szilva (Prunus domestica L.) "keleti eredetű"; ennél pontosabbat botanikusaink nem tudnak mondani. Hazai legkorábbi leletünk a bronz-vaskorból származik. Hazai nemesítése világhírű lett. Ősi magyar szilvák: Besztercei szilva, Boldogasszony szilvája, Duránci szilva, Nyári aszaló, Penyigei szilva, Sár(ga) szilva és Vörös szilva.

- A szőlőművelés és a bor készítése. A rómaiak által Pannóniában termesztett szőlő megérte a magyarság bejövetelét. A szőlő-termesztés és bor-készítés összes magyar szava török eredetű (szőlő, bor, csiger, ászok stb.), ebből következik, hogy őseink ismerték a szőlőtermesztést és a bor készítését. A magyar szőlőművelés kettős gyökerű; a nyugati területeken bizonyos római hagyaték őrződött meg, míg a Gyöngyös környéki, a tokaj-hegyaljai Kelet, Belső-Ázsia felé mutat. A szőlő eredetét illetően kétféle nézet uralkodik; az egyik szerint őshazája a Kaukázus, Perzsia és a Földközi-tenger vidéke volt, ahonnan a legkorábbi termesztett szőlőmagok a Kr. előtti V-IV. évezredből származnak, amelyek átmenetet képeznek a ligeti szőlő és a termesztett szőlő között. E nézet szerint a szőlőművelés terjesztésében az egyiptomiak, a görögök és a rómaiak mellett a kisázsiai népek, a türkmenek, a tádzsikok és az özbegek vettek részt. A másik nézet szerint a szőlő őshazája Közép- illetve Belső-Ázsia, "Ázsia Szíve", a Turfán-medence. Turfán egy részét régen is - és ma is - "Tokaj"-nak nevezik; itt "a szőlőtőkén rajta hagyják a termést, míg az meg nem töpped, majd belőle édes, émelyítő italt készítenek". Kínai Évkönyvekből tudjuk, hogy a kínaiak négyezer éve ismerik a szőlőt és a bort. Amíg az európai borok "szárazak" voltak, addig az ázsiai borok édességükről voltak híresek. Ménandrosz erről így emlékezik meg: "A magyarok lakomához láttak… bort ittak ugyan, de nem olyant, amilyent nálunk szőlőből préselnek. Valami más barbár édes itallal töltötték meg magukat". Dzsajháni megjegyzi, hogy "a magyarok itala mézből készült", Anonymusnál pedig azt olvassuk, hogy "húst, halat, mézet ettek és bőven volt fűszeres boruk". A belső-ázsiai hunok "bor tengri"-nek nevezték a hajnal istenét, amely szó egyúttal a "fehéres szürke" színt jelentette, amely feltehetően a forrásban levő bor habjára utal. Később a bor a belső-ázsiai hun és török népeknél már magát az italt jelentette. A XI. századi, majd későbbi magyarországi híradások szőlőhegyekről, szőlőművelésről és bor-készítésről tesznek említést.

A bortermő szőlő (Vitis vinifera L.). A paleobotanika szerint a Cissetes nemzetség, amelyből a vitis vette kezdetét a Kréta-kor végén jelent meg. A Kárpát-medencéből is származnak az alsó-oligocén idejéből szőlő-mag lenyomatok (Vitis hungarica Andr. N. Sp.), de a tertier végén itt kipusztult a Vitis silvestris Gmel. Bortermő szőlőmagok a Kárpát-medencéből már a római kor előtt is kerültek elő. Domitianus császár tiltotta ugyan a tartományokban a szőlőtelepítést és termesztést, Probus császár viszont Pannóniába sok szőlőt telepíttetett. Az írott források szerint a pannóniai borok savanyúak voltak és nem tartoztak a kedveltek közé. A római kori szőlők megérték a honfoglalást, hiszen a közben betelepült hunok és avarok is ismerték a szőlőművelést. A X. és a XI. századból egyre több említés történik a magyarok szőlőműveléséről és a szőlőművesekről. A kereszténység felvétele után betelepített szerzetesek hazájukból magukkal hozták az általuk megszokott szőlőfajtákat. A badacsonytomaji pálos kolostornak 1313-ban Ladomér fia szőlő területet adományozott; állítólag itt termeltek francia szerzetesek által hozott burgundi eredetű Pinot gris szőlőt, és éppen ez nálunk Szürkebarátként ismertté vált fajta tette híressé Badacsony vidékét. A Furmint francia származású és a XII-XIII. században került Tokaj-hegyaljára és az egri borvidékre. Legkorábbi szőlőfajtáink között ott volt a Gohér, a Bakator, a Kék és Fehér kecskecsöcsű, a Bajor, a Furmint, a Fehérszlanka, a Vékonyhéjú, a Betyárszőlő, a Fügér, a Mézes, a Lisztes, a Bakafánt, a Dinka, a Berkenyelevelű, a Szagos bajnár és a Rózsaszőlő. A középkorban Magyarországra a fehér borok, így a fehér szőlők voltak a jellemzők. Mátyás király Chamegnéből és Burgundiából vörös szőlőfajtákat hozatott. Uralkodása alatt került be a Kadarka. A középkori európai források kétféle magyar borról emlékeznek meg: egy magasabb alkoholtartalmú vinum frannicumról és egy gyengébb minőségű vinum hunnicumról. Csoma Zsigmond úgy véli, hogy a magas művelésmódot igénylő szőlőfajták (Szilváni, Leányka, Nagyfügér, Kolontár és Csókaszőlő) az ősi szőlők leszármazottai, hiszen Belső-Ázsiában a mai napig ilyen szőlőművelést folytatnak.

forrás:Kiszely István

Ősmagyarok földművessége

Cseresznye és meggy

 

  Istenek eledele: cseresznye

Közel-keletről származik, hazánkba a török hódítás idején jutott el. A görögök az istenek eledelének tekintették, Kínában és Japánban pedig - főleg virága - a tavasz, az ifjúság, a megújulás jelképe. A cseresznye több fajtája ismeretes, piros, rózsaszín, fehér, stb. Nálunk az egyik legnemesebb és legismertebb a badacsonyi cseresznye, mely Hungarikumnak számít.  


Gazdag A-, B-, C- vitaminban. Tartalmaz káliumot, kalciumot, nátriumot, foszfort, magnéziumot, kobaltot és nagymértékben vasat. Alkotóelemeinek köszönhetően tisztítja a szervezetet, jót tesz az ízületeknek és a cukorbetegségben szenvedőknek. Kitűnő vértisztító, hiszen 78-82%-a víz. Segít megtisztítani a vért, aminek következtében enyhül, vagy elmúlik a fájdalom.

Fogyókúrára is hatékony

Egy marék cseresznyének 100 grammjának az energiatartalma 65-70 kcal, mintegy 264-295 kJ. Alig van benne zsír (0,3 g) és fehérje, viszont 13 grammnyi szénhidrát, 1,3 g növényi rost van benne. A cseresznye gyorsan emészthető, sőt az emésztési folyamatokat is gyorsítja, ezért alkalmas fogyókúrás célokra. Mindenképpen a főétkezés előtt egy órával 200-250 gramm cseresznyét kell elfogyasztani, mert akkor lesz hatékony. Eheted éhgyomorra, vagy étkezések után desszert gyanánt. Délután három óra után már nem ajánlatos fogyasztani, mert megterhelő az emésztőrendszer számára.

Színes karotinoidjai ( béta-karotin, lutein és zeaxantin), antociánjai és flavonoidjai gyulladásgátló, fájdalomcsillapító hatásúak, ennél fogva hörgőpanaszokra, náthás bajok ellen is hat. Napi negyed kiló cseresznye fogyasztása már kimutathatóan csökkenti a vér húgysav-szintjét, és az ízületi betegségek megelőzésében, karbantartásában tulajdonítanak neki. A piros húsú gyümölcsök, így a cseresznye is, fontos szerepet töltenek be a rákos megbetegedések megelőzésében.

Meggy


Gazdag vitaminokban (A-, B1-, B2- illetve C-vitamin) és ásványi anyagok (kalcium, kálium, magnézium, vas, cink). A bogyós gyümölcsökhöz hasonlóan kimagasló mennyiségben tartalmaz flavonoidokat, melyek antioxidáns hatásúak. A levében lévő antioxidánsok segítik megőrizni a vénák falának rugalmasságát, és ezáltal a visszérbetegségek elkerülését. Enyhítik az ízületi megbetegedés okozta fájdalmakat, ill. a fejfájást.


Vértisztító hatású. A kalcium, kálium és magnézium együtt dolgoznak a vér megtisztításán, a szívizom megerősítésén és a szabályos szívverés helyreállításán. Serkenti a máj- és vese működését. Különösen azoknak ajánlatos fogyasztani, akiknek az emésztésével nincs minden rendben. A savas meggy serkentőleg hat az emésztésre és a belek mozgására. A nagy mennyiségű B- vitaminok továbbá serkentik a keményítő és a fehérje feldolgozását, felszívódását.

Cseresznyés-meggyes finomságok 

Joghurtos meggyes pite: 

1 pohár joghurt vagy kefir  /450 ml /
2-3 tojás
1 pohár cukor
2 pohár liszt
0,5 pohár olaj 
sütőpor 
0,5 kg meggy 

Elkészítés:

A tojást és a cukrot habosra keverd, add hozzá a joghurtot (vagy kefirt) és az étolajat, legutoljára a sütőporral elkevert lisztet. A kikevert masszát zsírozott tepsibe öntsd, és szórd meg meggyel.


Előmelegített sütőben kb. 30 perc alatt süsd készre, JÓ ÉTVÁGYAT!





 

A hatodik érzék

E kifejezés legtöbbünkben misztikus érzéseket vagy kétségeket ébreszt, működését leginkább a vitatható tények vagy a természetfeletti területére soroljuk. Pedig a hatodik érzékről, vagy más néven, az érzékszerveken túli észlelésekről ma már nagyon is sokat tudunk.

Különleges emberi képességekről történelmünk kezdeteitől maradtak fenn legendák és leírások. A varázslók, sámánok, látnokok és próféták jóslatai-megérzései azt a meggyőződést alakították ki, hogy az ismert érzékszerveinken kívül más csatornákon keresztül is betekinthetünk a valóság eseményeibe. Ennek az ismeretlen és ritkának tűnő képességnek a rejtélyességét csak fokozta, hogy az ilyen úton szerzett ismeretek akár a jövőből is származhattak, gondoljunk például a bibliai jövendölésekre, a delphoi jóslatokra vagy akár Nostradamus látomásaira. Hatodik érzékkel kapcsolatosan ugyanakkor általános nézet az is, hogy azzal csak kevés kiválasztott rendelkezik, és ehhez született készségek kellenek.

 Mintegy százötven évvel ezelőtt, a spiritizmus túlvilágképének és médiumi gyakorlatának kialakulása idején már a tudomány is érdeklődni kezdett ez irányban. A médiumok – akik a holt lelkek földi tolmácsának is tekinthetők – ugyanis gyakran közöltek olyan információkat, amelyeknek, ha túlvilági eredetét nem is, de logikán és szervi érzékelésen túli jellegét mindenképp bizonyítani lehetett.
A múlt század elején már nyilvánvaló volt, hogy létezik egy olyan fizikailag megmagyarázhatatlan általános emberi képesség-együttes, amivel valamilyen szinten mindenki rendelkezik. Ezeknek a  képességeknek az egyik csoportját pedig éppen az olyan észlelések képezik, amit akár hatodik érzéknek is nevezhetünk. Az érzékszerveken túli észlelésekhez – Extra Szenzoros Percepció (ESP) – tartozik a telepátia, a távolbalátás és a jövőérzékelés. Kérdés persze ilyenkor, hogy ha ezek a képességek mindnyájunkban megvannak – márpedig megvannak, – akkor miért olyan kevés közöttünk a látnok és a jós.
A választ tudati működéseink eltérő szintekből álló struktúrájában találhatjuk meg. Az ESP információi ugyanis a tudattalan szintjén hatnak ránk, amit a tudatos akarat kevéssé befolyásol, illetve éber tudatosságunk elől is jobbára rejtve marad. Az ESP ennek megfelelően inkább öntudatlan módon épül be döntéseinkbe és cselekvéseinkbe, amit ráadásul – többnyire kusza – vágyaink befolyásolnak – az információkat jól, esetleg rosszul használva fel. Ilyen értelemben a kivételes tehetségek inkább a szavakra fordításban, a tudattalan tudatossá tételében tekinthetők kiemelkedőknek. Általánosan igaz ugyanakkor az is, hogy intuíciónk, ösztönös megérzéseink használatát mindennapi életünkben nem annyira a tanulással, sokkal inkább mindent értelmezni és megmagyarázni akaró késztetésünk háttérbe szorításával tehetünk teljesebbé. Zajos korunkban nyilván nem könnyű feladat megtanulni hallgatni, ehhez a régi idők tanulságait hívhatjuk segítségül.
A vallásgyakorlatok és más türelmes filozófiák útján visszafelé haladva rábukkanhatunk olyan módszerekre, amelyeket részben a mai ezoterikus tanítások is képviselnek. A cél ezekben nem egyfajta mágusi hatalom megszerzése, hanem saját belső összefüggéseink feltárása, sorsunk felismerése és elfogadása, ami már a változtatás első lépéseit is jelentheti. A hatodik érzék látványos működése önmagában még nem az emberi boldogság záloga, sőt ennek sokszor a fordítottja igaz. A tudat magasabb dimenzióit megoldatlan sorsukkal egybekötő emberek – legyenek bár sok tekintetben zseniálisak – gyakorta hontalan lelkek. Gyerekként, felnőttként a hatodik érzék velünk él, átszövi, alakítja életünket. Üzenete az érzések és a megérzések fontosságára utal, arra, hogy megmagyarázottnak tűnő valóságunk okozatai mögött lényegesebb okok rejlenek.

Forrás:
Paulinyi Tamás
parapszichológiai kutató

Egy híres példa

Életében Winston Churchill többször is megtapasztalta a hatodik érzék létezését. Az angol államférfi önéletrajzában is beszámolt élményeiről.
Az angol–búr háborúban a The Morning Post tudósítójaként fogságba esett.

• Miután megszökött a fogolytáborból, egy belső hang azt súgta neki, hogy a közeli településen egy brit polgárnál menedéket talál. Úgy is lett.
• Az első világháborúban egy alkalommal úgy érezte, hogy egy láthatatlan kéz ki akarja húzni a lövészárokból. Alighogy kiugrott, máris hullott a gránáteső a fedezékre.
• A második világháború alatt Londonban megint isteni erő mentette meg az életét. Churchill az autójában mindig ugyanazon a helyen ült, egy éjszaka azonban váratlanul helyet változtatott. Pár másodperc múlva lövedék csapódott be a kocsi mellett. Churchill meghalt volna, ha a megszokott helyén marad. Felesége kérdésére, hogy miért ült át máshova, azt válaszolta: „Amikor kinyitottam a kocsi ajtaját, egy ismeretlen hang felszólított, hogy üljek át a kocsi jobb oldalára. Úgy éreztem, az őrangyalom azért oltalmaz, mert igazságos ügyet szolgálok.”
• 1940-ben, miután lelki szemei előtt megjelentek a minisztertanács épülete mögötti ház törött ablakai, azonnal figyelmeztette a lakókat, hogy hagyják el a házat. Néhány perc múlva a légnyomás betörte az épület ablakait.

Hétköznapi csodák

Mindenkinek vannak hétköznapi csoda élményei. Ilyen, amikor gondolunk valakire, és véletlenül összefutunk vele hosszú idő után egy váratlan pillanatban, helyen.

Vannak megérzéseink, beteljesült – esetenként irreális, váratlan – kívánalmaink. 

 Az élet több mint száraz racionalitás. A csoda a megélt mese, ami színessé teszi a világot. Megtanít bízni, hinni. A csoda és annak felismerése, fejlődésünknek egy apró szelete.

Ezért érdemes odafigyelni rá, érdemes a természetre csodaként tekinteni, abban élni, ám nem érdemes csupán csak a csodára várva élni.. A csoda csupán az élet egyik fűszere.

A selyem

Miért éli   reneszánszát ez az ősi, ámulatba ejtő anyag a XXI. században, a szintetikus anyagok világában?

Mert természet- és emberbarát, sőt különleges összetétele révén gyógyító tulajdonságokkal rendelkezik. Fehérjeszerű polimerből, fibroinból áll, s a kollagénnel, illetve a pókhálóval van a legközelebbi rokonságban. Magas hőfokú pára mellett egy selyemgubóból mintegy 3000 méter selyemfonal nyerhető. A kollagén és a selyem hasonló aminosav-összetételének köszönhetően bőrünkön nem vált ki allergiás reakciót. Manapság a kozmetikában is nagy sikerrel alkalmazzák a selyemproteint. Ez a rugalmas, ám szilárd természetes anyag képes 30% vizet felvenni, anélkül, hogy nedves lenne, emiatt a selyem öltözék és ágynemű szinte „eltünteti” a verejtéket, komfortos, száraz érzetet ad, segít a hőszabályozásban, biztosítja a bőr légzését, javítja az anyagcsere folyamatokat és a vérellátást. Jótékony hatását vérkeringési, mozgásszervi és reumás panaszok esetén is hasznosíthatjuk.

A selyem története

A legenda szerint i. e. 2800 körül a kínai császár nagy gondban volt. Nem elég, hogy birodalmát belső viszályok változtatták véres csatatérré, kívülről ellenség ostromolta falait, még kedvenc eperfáit is pusztította valami rusnya kártevő. Mivel minden percét lekötötte a béke teremtése birodalmában, szeretett feleségét bízta meg, derítse ki, miként lehetne eperfáit megmenteni. A feleség eleget tett férje kérésének, és ezután naponta figyelte az apró hernyókat a fán. Megtetszett neki a sok fényes hernyógubó, levett egyet, azonban véletlenül elejtette, és pont egy tócsába esett. Ekkor a császárné meglátott egy erős fényes, selymes szálat, amelyet e gubóról lehetett letekerni. Rögtön eszébe jutott, milyen gyönyörű anyagot lehetne szőni belőle, s utasította szolgáit, hogy gyűjtsék be a bábokat, s tekerjék le neki a szálakat. Ezután rögvest szövésnek látott, s páratlan szépségű anyaggal lepte meg férjét.
A császár felesége, Hsi-Ling-Shih így fedezte fel a selyemszövést, majd rövidesen megalapította az első selyemhernyó tenyészetet is. őt azóta is a Selyem Istennőjeként tisztelik.

A selyem azonban még legalább 2000 évig a kínaiak nagy titka maradt. Császári rendelet is tiltotta, hogy bárki felfedje, különben halállal lakolt.
Eleinte csak a császári család és a főméltóságok viselhették, azonban a selyem a tenyészetek és a szövödék szaporodásával elterjedt a köznép soraiban is, s lassan a kínai ipar egyik fő ágává nőtte ki magát. Nemcsak a ruházkodáshoz, hanem hangszerek húrjaihoz, halászhálók, íjak készítéséhez, a finom mártott papír előállításhoz is alkalmazták.
A Han dinasztia idejére már az adókat a gabona mellett selyemben is mérték, szolgálatokért járó fizetségként is elfogadott volt a selyem. A lassan beinduló külfölddel való kereskedelem egyik fő áruja lett is a selyem.
Kína szerette volna monopóliumként tartani az előállítását, de i.e. 200 körül az elvándorló és Koreában letelepülő kínaiak elvitték magukkal a selyemhernyó tenyésztés titkát is, és i.sz. 300. körül a finom textíliák gyártásban évezredek óta jártas Indiában is megindult a selyem előállítása.
A legenda szerint egy kínai hercegnő, aki egy indiai herceghez ment feleségül, fejdíszében magával csempészett néhány eperfáról származó magot és pár ezer tojást, hogy ezzel biztosítsa majd új hazájában is a gyerekkorában megszokott selyem viseletet, annak minden pompájával, komfortjával együtt.
Voltak mások is, akik a drága kínai selymet inkább hazájukban szerették volna előállítani. Közéjük tartozott az igencsak piperkőc hírében álló angol király, I. Jakab.

I. Jakab király Anglia-szerte szerette volna a hazai selyemipart létrehozni, és 10.000 fekete eperfát ültettetett. Sajnos kudarcba fulladt a próbálkozása, mivel arról az egyről nem tudott, hogy bár eperfára van szükség, de a hernyók a fehér eperfát kedvelik.
Így térjünk vissza inkább Kínára, látva, hogy Jakab királynak nem volt az erőssége a selyemkészítés. Itt a selyemhernyókat tavasszal, két hónapos intenzív munkával nevelik. Amint megjelennek a levelek az eperfán, az előző évről megmaradt, hideg helyen tárolt tojásokat rögtön kikeltik. A keltetés körülbelül 8 napig tart, majd a hernyókat csaknem egy hónapon keresztül etetik az eperlevelekkel.

Ez alatt az idő alatt a testsúlyuk a 10.000-szeresére nő. Az evésben nem korlátozza őket a légzés sem, mivel a testükön lévő lyukakon keresztül kapnak levegőt. A kínaiaknak van még egy nagyon érdekes titkuk a hernyókkal kapcsolatban. Állítólag kényeztetni kell őket, mert különleges igényeik vannak. Szeretik a meleget, a szárazságot és a tisztaságot. Úgy tartják a kínaiak, hogy a hernyók nem szeretik a kiabálást, a sült hal szagát. Azt sem engedik meg, hogy a hernyók közelében bárki rágyújtson egy cigarettára vagy fokhagymát egyen.


Selyemfestés

A selyemfestés Kínában több ezer éves ősi hagyományokra tekint vissza. A múzeumokban ma is láthatók ezer évesnél régebbi selyemképek. A ma emberének tehát nem kell attól tartania, hogy a selyemképek nem időtállóak. Kétségtelen azonban, hogy óvni kell a nedvességtől és az erős napsugárzástól a selyemre festett képeket, hogy tartósak maradjanak.

Kínában a tájképek festése terjedt el leginkább. A festmények keskenyek és hosszúak, mert a selymeket tekercsekben tárolták. Nem függesztették ki a falra, mint Európában, hanem gondosan eltették és csak időnként vették elő, hogy gyönyörködjenek benne. A kínai tájképfestészet témái a hegyek, a vizek és a fák ( esetleg madarak és virágok)- gondos elrendezésben. A festők a nagy mesterek munkáit másolták egészen addig, amíg tökéletes másolatot nem tudtak készíteni. A másolás a kultúra része volt és nagyra tartották azt, aki jó és szép másolatokat tudott készíteni. A képekre gyakran feliratokat helyeztek el. A tulajdonosaik pedig saját pecsétjüket helyezték a festményre. (Egy-egy régi festményen előfordul, hogy sok ilyen pecsét van, mivel a festményeket ajándékozni szokták egymásnak.) Azok az emberek, akik a festményeket készítették nem a festésből éltek, azt csak a megélhetést biztosító foglalkozásuk mellett csinálták. Csak az igazán nagy mesterek alkottak saját elgondolásuk alapján képeket akkor,amikor a másolást már tökélyre fejlesztették és utána kialakult a saját stílusuk.

Sokféle selyem létezik. A hernyóselyemtől a műselyemig, a lehelet vékonytól a vastagabbakig, a csodálatos fényes selymektől a kevésbé fényesig számtalan változat megtalálható. . A selyemre festett képek gyönyörűen kiadják a festékek színét, tündöklőek lesznek.

Sokféle misztikus történet lengi körül ezt a lenge anyagot.
Az egyik így szól: Volt egyszer egy kereskedő, annak volt egy lánya és egy csodás képességekkel bíró lova. Ez a ló a felhők magasságán tudott repülni és beszélte az emberek nyelvét. Egyszer a kereskedő nem tért vissza szokásos útjáról, s a lánya nagyon bánatos volt. A ló azt mondta lánynak, ha megígéri, hogy hozzámegy feleségül, megkeresi és visszahozza neki az elveszettnek vélt apját. Így is lett. Az apja visszatért a lóval, de nem akarta, hogy a lánya a varázsló négylábú felesége legyen, inkább megölte a különleges állatot. Ekkor ismét csoda történt: a ló bőre elrepítette a lányt. Suhantak, suhantak a messzeségbe, majd leszálltak egy fára. Abban a pillanatban, ahogy a lány megérintette a fát, selyemhernyóvá változott. Azóta is minden nap hosszú selyemszálakat készít és belefonja apja és a csodatévő ló utáni vágyódását.

Június hónap

      A hónap nevének mondabeli származása a római mitológia szerint, a Juno istennőnek szentelt negyedik hónap, aki Jupiter főisten felesége volt. Jelenleg a Julianus naptár hatodik hónapja, amelyet i.e. 46-ban Iulius Caesar az általunk ismert sorrendbe állított.     Más vélemény szerint a régebbi patrícius eredetű Lucius Junius Brutus-tól származik a hónap elnevezése, aki a római királyság bukása után az első konzul volt.  

  Június régi magyar neve a Nyárelő, de a szentekről vett elnevezése, a Szent Iván hava is használatos

 

Jeles napok júniusban:

Úrnapja (június 06.)
Medárd napja (június 08.)
Jézus Szent szíve (június 11.)
Szent Vitus (június 15.)
Alajos és Szent Iván (június 21.)
Péter-Pál napja (június 29.)

Ez az egyik legzivatarosabb hónapunk. Június 21-e a nyári napforduló dátuma, a csillagászati nyár kezdete. Az év leghosszabb napja ez, amikor a nappal 15 óra 58 percig tart. Sajnos, e naptól kezdve már három perccel újra rövidülnek a nappalok.

Népi mondóka

Ha száraz a nyár eleje
Szent Víd
Bő esőt hoz, szavamra, ezt
Elhidd!
Margit-napi esőcseppek
Tizennégy napig peregnek.
János-napi zivatar
Negyven napig elvakar. 

 A régi rómaiak a hónap első napján (Calendae) az ajtópántok és zárak védőasszonyát, a házak oltalmazóját, a család gondozóját, Carna istennőt ünnepelték. Ovidius szerint Carna - isteni erejénél fogva - mindent kinyitott, amit zárva talált, és mindent becsukott, ami nyitva volt. A római polgárok iránta érzett tiszteletüket cirkuszi játékokkal és ételáldozatokkal – elsősorban szalonnával és babfőzelékkel – rótták le. Ezen a napon – a viharok istennőjének, Tempestasnak az ellenőrzésétől tartva – gondosan kijavították ajtajaik zárjait, vasalásait.

Június elseje azonban elsősorban Juno, az istenek királynőjének a napja volt. A Calendae rituáléra általában napkeltekor, a házi szentélyben került sor, és rendszerint a család legidősebb férfitagja celebrálta. Mivel Juno, mint Janus ellentéte, istenként oltalmazza az asszonyokat, ezt a hónapot tartották a legalkalmasabbnak a házasságra. Különösen a telihold vagy a nap és a hold együttállásának ideje volt erre kedvező.

 A dél-indiai keralaiak számára viszont a délnyugati monszun kezdete e hónap. Az időjárási megfigyelések szerint – menetrendszerűen május legvégén, vagy június első napjaiban – fővárosukban, Thiruvananthapuramban ered el elsőként a már régóta várt eső.

 Az európai folklór úgy tartja, hogy ha júniusban jó az idő, bőséges termés lesz, a júniusi estéken röpködő denevérek forró, száraz időt jeleznek, és, ha a fecskék a talaj közelében szállnak, hamarosan eső várható.

Délnyugat-Angliában még a 19. sz. elején is élt az a júniusi pogány szokás, hogy júniusban virágokat dobtak a folyókba.  Az angolok derűs, vidám hónapnak tartották a júniust, mely elviszi a tél összes bajait. Azt mondták, hogy „a júniusi méhrajzás ezüstkanalat ér”, ha a június meleg és nedves, a farmernek nincs oka az aggodalomra; a száraz időt meg azért szerették, mert hamarabb kezdhették a betakarítást, és könnyebb volt az aratás.