A kultúra egészére érvényes, – de különösen az ötvös-fémműves szakmát szeretők és elsajátítani igyekvők részére nélkülözhetetlen – hogy semmit sem érthetünk meg másként, mint történetén keresztül. Amikor művészetről beszélünk, az ember helyzetéről szólunk abban a korban, amelyben az a műalkotás megszületett. Felfogásunkat nem csak a jelen, hanem a múlt és a jövő egyaránt befolyásolja. Ha végigtekintünk a művészet és értelmezése történetének folyamatán, erőteljes és nagyon látványos módosulását követhetjük nyomon.
Az ötvösművészetben a személyes alkotás – tevékenység – kialakítása nem csak a puszta egyéni adottságok kifejlesztésén, kibontakoztatásán múlik, hanem az ötvösség múltjának, a fennmaradt értékeknek a megismerése által is.
Tudjuk, hogy őseink bejövetele, ill. honfoglalása előtt, különféle népek lakták a kárpát medencét, kikkel sem faji, sem nyelvi, sem hatalmi-családi viszonyok nem kötöttek össze bennünket. Feltehetjük a kérdést, hogy: kik lehetettek hazánk ezen ősi lakói? Rég elmúlt kornak igen gyakran előforduló emlékeivel, pontos és tudományos leírásokkal, lerajzolása és leírása a lakosságnak segít abban, hogy valamilyen képet fessünk az itt éltekről. Ezek a régészeti kutatások eredményein nyugvó tárgyak, különös fontossággal bíró ötvöstárgyak meglehetősen sok példánya: fegyverek, ékességek. Hogy a nagy számban kiásott vagy talált tárgyak között könnyebben eligazodhassunk, az emberiség legrégebbi történetét három korszakra oszthatjuk. Ez a három korszak a kő-, bronz-, és vaskor. Azért azt tudnunk kell, hogy a beosztás szakaszai és a fejlődés nem minden nemzetnél zajlott egy időben és ugyanazon rendben. Például az északi germánok a bronzkort nem ismerték, a kőkorból közvetlenül a vaskorba léptek át.
Általános nézet volt korábban, hogy a művelődés keletről nyugat, délről észak felé áramlott. Itt is feltehetjük a kérdést, hogy melyek voltak e tekintetben a „vezérnépek”? Ebben a kérdésben a néprajztudomány sem egységes, mert nincsenek bizonyítékai. E korok meghatározása sok nehézséggel jár, kellő adatok hiányában hazánk századokon át a népvándorlás folytonos mozgásának színtere volt. A néma tárgyak azonban valódi tanúi az őskor első lakóiról. Még nagyobb zavarba hoz bennünket a kőkor kezdetének meghatározása. Hány ezer évvel ezelőtt is? Európa melyik részén kezdődött?
A kőkorszaknak a neve igen találó. A kő azon kor emberének ugyanazt jelentette, mint a mi számunkra a fémek. A kőkori emberek minden testi erejüket felhasználták arra, hogy a legkisebb kavicsból a legfinomabb eszközöket készítsék. Az ötvösség első jellemző szerszáma, eszköze az a fűrészfog alakúra kipattintott „reszelő” amit Dániában Vanggardon találtak.
Hamvedrekben találtak átfúrt, gömbölyű-lapos, hengeres gyöngyöket. Némely tárgy, majd később tárgyak jelképül szolgálhattak, még később vallási szertartásoknál voltak használatosak, mint például a borostyánkő alakocskák, melyeket sírokban többször találtak. Mindennapi eszközök, ékítmények – tarka üveggyöngyök –, és használati tárgyak között együttlétet tételezhetünk fel.
A bronzkor beköszöntekkor természetes, hogy a tiszta rézből vagy aranyból készült tárgyaknak a bronzot, mint a réz-ón, vagy réz-horgany ötvözetét meg kellett előznie. A bronzkort inkább szokás rézkorszaknak [Érdy] is nevezni, mint kelta kornak, mert nem lehet minden bronz tárgy, mely nem római vagy etruszk eredetű, a keltáknak tulajdonítani. Európa északi népei a bronz tárgyakat már akkor birtokolták, mikor a déli műveltebb népekkel kereskedelmi kapcsolatba léptek, abból is kitűnik, hogy maga az anyag szerte Európában nagy mennyiségben volt található. Így szerszámok, fegyverek sajátságos, még magukat ezen külön nemzeteket is jellemző alakja, kezdetlegessége és díszítményeinek a déliektől elütő mivolta igazolja. A kelták és germánok nemcsak a fémek bányászatát ismerték. Kezdetleges, mégis általános jellegű ötvöstárgyakat voltak képesek létrehozni. Magyarországon nagy mennyiségű, alaktalan bronzlepényt, öntecsdarabokat is találtak Dunaföldvár környékén. Minden esetre a bronzból készült ötvöstárgyak egész Európa területén egyenlő arányban terjedt el, talán a kelták vándorlása által.
Régi kérdés, hogy vajon mi indította el a nagy népvándorlást, amely Belső-Ázsiától Hispániáig mozgásba hozta a népek sokaságát. Különösen élesen vetődik fel ez a kérdés az utolsó 200 esztendőben, amióta nemcsak a nyugati forrásokat ismerjük, hanem a keletieket is, főként a kínai évkönyveket. Magának a népvándorlásnak az okát is a távoli Kínában keresik. Ugyanis a Kr.e. III. században az addig egymással hadakozó kínai királyokat és törzseket erős uralkodók fogták össze, akik a közös ellenség ellen – akiket ázsiai hunoknak nevezünk – hatalmas védőfalat emeltek. Azóta is csodájára jár a világ a kínai Nagy Falnak. Nos, azok a nomád támadások, amelyek ennek előtte Kínára zúdultak, most visszaverődtek a faltól, és nyugat felé bontakozott ki.Kelet népeinek nyugatra áramlása az őskorba visszanyúló folyamat, melynek hatása a Kárpát-medencében különösen jól érzékelhető. A Nagy Magyar Alföld területe bármennyire is eltörpül az eurázsiai sztyeppékhez viszonyítva, azoknak szerves folytatása, de egyben utolsó állomása is. Kelet-Európába tartó csoportok beáramlása már az i.e. III.- II. évezred fordulójától mutatható ki. A megjelenésüktől a helyi lakosságban való feloldódásukig tartó, inkább rövidebb, mint hosszabb időszakasz alatt, rendszerint nagymértékben átformálták az itt élők kultúráját, s a csoportok életét és nagy hatást gyakoroltak – egyebek mellett – a kézművességükre is. Időszámításunk első évezredében a népek áramlása felgyorsult, nemegyszer viharossá vált. Mozgásuk láncreakciót indított el, amely egyaránt kihatott az útjukba kerülő nomádokra és a földműves népekre. E rendre megújuló népvándorlásnak s ezzel e korszaknak is a IX. században a Kárpát-medencébe települt magyarságvetett véget. A szkítákról i.e. I. év-ezred elejétől az i.e. III. századig való tudásunk végeredményben Hérodotosznak, „a történetírás atyjá”-nak hagyományán alapul. Ez az első olyan nép írott történelmünkben, amellyel őseinket is kapcsolatba hozzák, sőt krónikáink egyenest a szkítáktól és Szkítiából származtatják a magyarok elődeit. Nézzünk szembe ezzel a hagyománnyal. A tudósvilág csak mosolyog krónikásaink „naív meséin”, nekünk nem kell mosolyogni ezen, hanem gondolkozzunk egy kissé ezen a „tudománytalan” hagyományon. A szkítáknál a szellemi-művészeti élet középpontjában – többek között – a szarvas alakja áll
Feltehető, hogy ezek a jelenetek a szkíták eredetmondájának jelképei. A régiek ugyanis őseiket gyakran állatalakban képzelték el: az üldözött szarvas maga volt az ősanya, s az üldözők talán egy vadász testvérpárt jelentettek. Gondoljunk csak a magyar csodaszarvasmondára. A kínai Nagy Faltól a Duna vonaláig terjed művészetük, amelynek alapja és ihletője a sztyeppei népek állatokhoz kapcsolódó totemhite. Őseiket állatalakban személyesítették meg. Világszemléletük szerint az emberek, sőt, a tárgyak is állatokká változhatnak. Ezért jellemző művészetükre az állatstílus: főleg ragadozók ábrázolása, az állatalak egyes részeinek más állatokká (pl. a szemnek griff-fejjé, az agancsvégeket kos fejjé) való átalakítása. Művészetüket csaknem kizárólag a fémművesség és csontfaragás jellemzi. A szkíta ötvösségre, fémművességre meglepően jellemző a realizmus. Etnográfiailag (néprajz) pontosan ábrázolta a szkíták külsejét, öltözetüket, fegyverzetüket, harci és gazdasági tevékenységüket. Edényeik méltán világhírűek melyek többsége elektronból (természetes arany-ezüst ötvözet) készült (
Forrás: Ötvös Nagy Ferenc muzeológus
Magyar Művészeti Akadémia Iparművészeti- és Tervezőművészeti Tagozata szervezésében 2014. november 22. és 2015. január 4. között hat ötvösművész alkotásaiból láthatnak kiállítást a látogatók a Vigadó Galériában.
"A kiállított mintegy 200 műtárgy mellett az ötvösség műhelytitkaiba is belenézhet a látogató, mert lesznek szerszámok, munkaasztal, húzópad és még sok más eszköz.
A kiállító hat művész: Péri József (1933–2003), Kopcsányi Ottó, Jajesnica Róbert, Máté János (1938–2014), Kótai József és Muharos Lajos életművük kiemelt darabjaival reprezentálják egykori közös mesterük, Borsos Miklós szellemiségét.
Borsos Miklósnak iparművészeti képzettsége is volt, mert a családi hagyományokat követve aranyművességet tanult, majd vésnöki munkából élt. A kiállításon látható tőle kisplasztika, érem, gipszöntvény.
A szobrászművész 1946 és 1960 között vezette a díszítőplasztikai szakosztályt az iparművészeti főiskolán, Győrből a fővárosba költözött, hogy bekapcsolódhasson a művészeti oktatásba és a kulturális közéletbe. Másfél évtized alatt generációk sokasága nőtt fel a keze alatt és tanításával szellemiségük meghatározója is lett.
A tanítványok közül a legidősebb Péri József volt, rózsafüzéreinek készítéséhez olívabogyó magját, féldrágakövet és a kereszthez ezüstöt használt. Ezüst bogarai, szitakötői jellegzetes kisplasztikák. Különleges munkái a névjegykártya helyett kiöntött bronz érem-névjegyek, mint például Péri Benedek turkológus, Budapest, Fő u. 77. Kopcsányi Ottó kisplasztikái halat, kecskét, antilopot ábrázolnak. Díszdobozain természeti motívumok sorakoznak. Érmet készített többek között Gulácsy Lajosról, Renoirról, Klimtről és Michelangelóról. Jajesnica Róbert használati tárgyakat, vázákat, dobozokat formázott sárga és vörösrézből. Ezüstből készült a Magyar feltámadás tál, sárga és vörösréz a Babba Maria (a Szűzanya csángó nyelven). Máté János munkásságára jellemző darabok az aquamanilék, a 12. századból a franciaországi Limoges-ból származó technikával készült bronz figurális víztartó vagy vízöntő edények. Humorral átszőttek bronz kisplasztikái. Genfben az ő munkája díszíti a Szerzői Jogok Világszövetsége épületének előcsarnokát.
Kótai József a viaszveszejtéses bronzöntés egyik mai mestere. Jellegzetesek hat-hét centiméteres bronz kisplasztikái, köztük a Szent Eligius állomásai című sorozat, valamint érmei a csodatevő kovácsról, aki nem más, mint Szent Eligius, a kovácsok és ötvösök védőszentje. Szent Eligius Kr. után az 500-as évek végén Franciaországban patkolókovács majd fémműves volt, később pap lett és Noyon püspöke."
Forrás: Magyar Művészeti Akadémia
halál-rapszódiákat orgonált. 
halál-rapszódiákat orgonált. 
