Ezen a napon -" Diótörő"

121 évvel ezelőtt ezen a napon Szentpéterváron bemutatták Pjotr Iljics Csajkovszkij orosz zeneszerző "Diótörő" című balettjét.

A diótörő Pjotr Iljics Csajkovszkij utolsó balettje és egyben utolsó színpadi műve. A történet alapját E. T. A. Hoffmann A diótörő és az egérkirály című meséje képezi.

E. T. A. Hoffmann, az író

 
 

Ernst Theodor Amadeus Hoffmann – az Amadeus keresztnevet művészi eszményképe, Wolfgang Amadeus Mozart után vette fel – 1776. január 24-én született Königsbergben. A kis Ernst, szülei válása után, anyjával rokonaihoz költözött. Alap- és középfokú tanulmányait Königsbergben végezte. Ugyanitt kezdett jogot tanulni. 1802-ben – egy többéves eljegyzés felbontását követően – végül feleségül vette Maria Thekla Rorer-Trzynskát.

1808-ban Bambergbe költöztek, mivel Hoffmann a helyi színházban kapott karmesteri állást. Ha megkérdezték, elsőként zenésznek vallotta magát, aztán azt mondta, tud rajzolni és ha kell festeni is, és csak harmadszorra említette meg, hogy ír is. 1813-tól Drezdában, majd Lipcsében volt zeneigazgató. Zenekritikai írásaival a zenetörténetben is helyet vívott ki magának. Univerzális tehetség volt, kitűnő karikatúrákat rajzolt és színházi rendezőként működött. Mindez már magában is táptalaja volt tudathasadásos állapotoknak, a többit aztán elvégezte a mértéktelen ivás.

Hoffmann alkoholos hallucinációk áldozata lett, amelyekben önmaga megkettőződésével és képzelete szörnyszülötteivel egyaránt találkozott. A képzelet és a valóság határmezsgyéjén zajló élete megérlelte benne az írót. 1814-ben visszatért eredeti foglalkozásához, és Berlinben az igazságügy-minisztériumban vállalt állást. E munkájánál fogva Hoffmann szorosan a valóság közelében maradt, és kibontakozó irodalmi munkásságának különös teremtményei, a groteszk karikatúrák és mesebeli lények ebből a "valóságból" sarjadtak, annak mélyebb, rejtett lényegét mutatták meg. Hoffmann világában élet és művészet, valóság és képzelet ütközött össze, az ellentétek összemosódtak, gyakran eggyé olvadtak. A hétköznapi valóság Hoffmann-nál rendszerint idillikus, biedermeier nyárspolgári környezet, és ebbe épülnek bele átlényegítő metaforaként, egy ismeretlen és démonian kísérteties világ jeleiként a hátborzongató, de egyszersmind mulatságos mesebeli lények. A nagyhatású író Berlinbe költözése után pár évvel, 1822. június 25-én halt meg.

Az eredeti mese

A történet karácsony este indul útjára, amikor is Marika a fa alatt megtalálja  Diótörőt. Ezúttal is, az imént már említett idilli környezetet idézi Hoffmann az olvasó elé. Marika bátyja, Frici, durvaságával komoly károkat okoz Diótörő fogazatában, így a kislány pártfogásába veszi a csúnyácska fabábut. Becézgeti, bepólyálja a sérültet, s még új babája ágyacskáját is átengedi neki. Marika olyannyira megszereti a furcsa jövevényt, hogy még késő este is vele játszik a fa alatt, s így kísérheti el Diótörőt az első ütközetbe, amelyet a gonosz Egérkirállyal vív. Merthogy Diótörő háborúban áll a hétfejű Egérkirállyal.

Marika másnap az ágyában ébred. Kezén kötés, megsérült, amikor kitörött a játékos vitrin üvege. Jó darabig nem kelhet fel, s addig Drosselmeier keresztpapa szórakoztatja őt meséivel. Így tudhatjuk meg azt is, hogy hogyan menti meg az órásmester jóképű fia Pirlipát hercegkisasszonyt az Egéranya átkától, hogyan lesz a fiúból a csúf Diótörő, és miért esküdött örök bosszút a hétfejű Egérkirály.
A történet tehát teljesen összeáll, már csak a boldog befejezés hiányzik. Ám Diótörő sebesülten fekszik, nem tudja legyűrni az Egérkirályt. Pedig a kis Marika mindent megtesz, hogy segítsen neki: feláldozza macipánfiguráit és cukorbabáit. Mikor a képeskönyvekre kerülne a sor Diótörő végre megszólal: csak egy kardot kér, a többit majd ő elintézi. Próbálkozását ezúttal siker koronázza, legyőzi az Egérkirályt, s elvezeti a kislányt a maga birodalmába: a Kristálycukor-mezőn, a Karácsony-erdőn, a Narancs-patakon és Mézeskalács-falván át Tortavárba, a fővárosba.
Bár Marika akkor mély álomból ébred, s senki sem hiszi el merre járt, ám az idő végül mégiscsak őt igazolja. Néhány év múlva Drosselmeier keresztpapa unokaöccse érkezik hozzájuk, aki maga, az átok alól felszabadult Diótörő és eljegyzi Marikát. Valóság és mesevilág összeér, és Hoffmann e sorokkal búcsúzik olvasóitól: "A menyegzőn huszonkétezer, ragyogó gyöngyökkel és gyémántokkal ékes baba táncolt. Marika a mai napig királynője annak az országnak, ahol csillogó Karácsonyfa-erdőket, áttetsző Marcipán-palotákat, egyszóval a legpompásabb és legcsodálatosabb dolgokat láthatja, akinek a látásra szeme van."

/forrás: Fidelio /

A hegedű

 

Antonio Stradivari (Cremona, 1643 – Cremona, 1737. december 18.) olasz hegedűkészítő, szakmájában mai napig a legjobbnak számít. Nevének latin változata, egyben az általa készített vonóshangszerek neve: Stradivarius.

A hegedű, illetve a vonós hangszerek kialakulásának folyamata az őskorig nyúlik vissza. Feltehetőleg a felhúzott íj képezte az első húros hangszerek egyikét, amelyet a megfeszítés változtatásával különböző magasságú hangok képzésére bírtak rá. A fejlődés második állomása az íj eltűnése volt; helyére egy megmunkált nyak és láb került. A rezonáló testet azonban már az emberek maguk állították elő. A húrokat egymás mellé rakták, és a nyakhoz kulcsokkal rögzítették, ami által lehetővé vált a húrok hangolása is. Ez feltehetőleg akkoriban következhetett be, amikor a nomád halászó és pásztorkodó népek letelepedtek és áttértek a földművelésre, majd a kézműiparra.

A hegedű először Észak-Itáliában bukkant fel, a 16. század közepén. Annak ellenére, hogy a hangszerek nagy része azóta elpusztult, festményekről ismerjük az akkori „hegedűket”. Ezek nagy része csak három húrt tartalmazott. A hegedű megalkotói valószínűleg három forrásból kölcsönöztek ötleteket: a rebektől, amit a 10. század óta használtak (és az arab rebáb hangszer nyomán került be Európába), a fidulától, ill. a lira da bracciótól. Az első pontos leírás Jambe de Fer Zene összegzése című könyvében található, amit 1556-ban adtak ki Lyonban. A hegedű ekkora már Európa-szerte igen elterjedt volt.

Egyes állítások szerint az első igazi hegedűt Andrea Amati készítette a 16. század első felében a Medici-család részére, akik egy olyan, utcazenélésre is alkalmas hangszert szerettek volna, ami minőségében eléri az akkori legelterjedtebb hangszer, a lant színvonalát. Amati eredetileg csak pengetős hangszerekkel (liuto, azaz lant – innen származik az olasz hegedűkészítők mai neve – liutaio – is) foglalkozott, és csak abban az időben kísérletezett gambák építésével. Mivel a gambák hangja igen szép, de túlságosan gyenge volt, Amati a jövőt egy újfajta, vonóshangszerben látta. A hegedű megjelenése után igen gyorsan elterjedt Európa-szerte. Például az akkori francia uralkodó, IX. Károly egész zenekarnyi hangszert rendelt tőle.
A legrégebbi, még egyben lévő hegedű, ami a „IX. Károly” becenevet viseli, Cremonában készült 1564-ben.
A leghíresebb hegedűkészítő családok: Amati, Guarn(i)eri, Stradivari. Ezenkívül híresek még Jean Baptiste Vuillaume és Steiner munkái.

A hegedűkészítés Magyarországon közel százötven évvel az itáliai hegedűkészítés kialakulása után jelent meg, nagyjából a 17-18. században.

/Forrás: mindent a hegedűről/

Kutatók és zenészek számára eddig megfejthetetlen rejtélynek tűnt, hogy minek köszönhető a cremonai hangszerkészítő-mesterek, elsősorban Antonio Stradivari és Giuseppe Guarneri del Gesú által alkotott hegedűk kivételes hangzása.

Eddig már több hipotézis is napvilágot látott, de egyiket sem tudták egyértelműen bizonyítani. Az egyik elmélet szerint a lakkréteg alatt található leheletvékony alapozás okozza a különös hangzást. Mások a fa kezelésére használt anyagot sejtik a rejtély hátterében.

Berend Stoel, a hollandiai Leideni Egyetem kutatója és Terry Borman, amerikai hegedűkészítő komputeres tomográffal vizsgálták meg öt cremonai hegedű anyagát, majd összehasonlították ezeket hét modern hegedű anyagának szerkezetével.

Teliholdkor választotta ki a mester a fákat

A klasszikus és a modern hegedűk anyagának átlagsűrűsége nem tért el jelentősen egymástól, ám azt találták, hogy az öreg hangszerek fájának tömörsége sokkal egyenletesebb. Mivel a fa sűrűségének akár kismértékű változása is hatással van a hangszerben keltett rezgésre, ezáltal a hangzás minőségére, a felfedezés megmagyarázhatja a cremonai hegedűk különlegességét.

A legenda szerint Stradivari mindig teliholdkor ment ki az erdőbe, hogy kiválassza a megfelelő fát (lucfenyőt) a hegedű elkészítéséhez. Egy kis felületen eltávolította a fa kérgét, majd a fát ütögetve hallgatózott, hogy megfelelő-e a hangzása.

Hogy a legendából mennyi igaz nem tudni, de a kutatópáros szerint mivel a kérdéses időszakban (a 17. század közepétől a 18. század elejéig) hűvösebb volt az éghajlat, a fákban vékonyabb évgyűrűk alakultak ki, így valószínű, hogy ez okozta a fák egyenletes tömörségét, és végső soron a különleges hangszerek egyedi hangzását.

Karácsony, ízek,illatok

Decemberben minden a Karácsonyról szól..

Vanília

A fűszerek királynőjének is nevezett vanília nem más, mint egy trópusi orchidea féle termése, talán éppen ennek köszönheti átható illatát. Régmúlt időkben először a kakaó ízesítésére használták, ma már a sütemények jellegzetes fűszere. A vanília illat egyet jelent az otthon melegével, mindig, mindenhol a szeretetet, a családot és a nagyi finom sütijeit juttatja eszünkbe. Kedvelt illatát illatosítókba, habfürdőkbe, testápolókba keverik, amely illat hangulatjavító, olaja a bőrt selymessé és puhává teszi.

A trópusokról származó fahéj nem pusztán nevében őrzi a fa elnevezést, valóban fiatal faágak lehántott kérge, ami, azon túl, hogy ízletesebbé teszi a süteményeket, igen magas olajtartamú, s ezek az olajok vitaminokban gazdagok.A fahéj belsőleg emésztést javító, görcsoldó hatású, külsőleg használva izomlazító. Belélegezve tisztítja a légutakat és idegerősítő. A karácsonyi asztal díszeként ezüstszalaggal kis csokorba köthetjük, s így a szép dekoráció illóolaját is élvezhetjük.

Narancs és a szegfűszeg

Habár manapság már egész évben kapható, mégis télen fogyasztunk több narancsot. Uralkodó illatát már akkor élvezhetjük, mikor megszabadítjuk héjától, s ha azt meleg helyen hagyjuk, még sokáig narancs felhőbe vonja a szobát. A narancs illóolaja antibakteriális hatású, így a megfázások kezelésére is kiváló, remek stresszoldó, szaglószervünket éppúgy elbódítja, mint idegeinket. A szegfűszeg, akár csak a vanília, szintén egy trópusi virágfajta, a régi időkben leginkább a menyasszonyi koszorúból ismert mirtusz bimbója. A még nem egészen kinyílt virágot szedik le és szárítják ki, kellemes, erőteljes illatát ennek köszönheti, alakja nagy fejű szegre emlékeztet, bizonyára innen az elnevezése. Miközben fogyasztásával fertőtlenítjük az egész szervezetet és erősíthetjük a gyomrot, belélegezve az orrot és a garatot is tisztítja. Szegfűszeget rágcsálva üdévé tehetjük leheletünket, a legenda szerint az ókori kínai udvarban csak így lehette a császár elé járulni. A szegfűszeg naranccsal pazarul kombinálható, mutatós dísz és szobai illatosító egyszerre. Egy egészséges narancsba tűzdeljünk szegfűszegeket, akasszuk ki, vagy tegyük kosárkába, fahéj rudakkal és fenyőágakkal is dekorálhatjuk.

Ha a sütés, főzés hevében kifogynánk a fenti fűszerekből, akkor sem kell kétségbe esni, ezeket az illatokat más formában is otthonunkba csempézhetjük.

Illatgyertya

Ma már nem csupán illata, de színe, formája alapján is számtalan féle gyertya közül válogathatunk. Egy vanília, narancs, fenyő vagy fahéj illatú gyertya feldobhatja az ünnepi asztalt. Ezeknek az illatgyertyáknak a többsége már nem csöpög, és a tűz látványa a feng shui szerint melegséget, barátságos hangulatot teremt. Apró kellemetlenség csupán, hogy a gyertyát elfújva a füstje még egy ideig bent marad, s ezt néhányan nem kedvelik. Gyertyát csak úgy égessünk, ha valaki bent van a szobában, tilos magára hagyni a lángot.

Illóolaj

Illóolajokkal ugyanazt a hatást érhetjük el, mint a gyertyákkal, s a párologtatók között is tetszés szerint válogathatunk. Az alkalomhoz illő párologtatok között találkozhatunk mécsessel működő és elektromos változattal is. Ez utóbbinak hátránya, hogy nem gyönyörködhetünk a lángban, viszont bátran otthagyhatjuk, nincs az a veszély, hogy a tűz belekap valamibe. Illóolajat nem csak a megszokott módon párologtathatunk, önthetünk néhány cseppet a lámpa búrájára, így minden felkapcsoláskor egyszerre ér bennünket a fény és illat impulzus. A különféle illóolajokat keverhetjük is, saját kompozíciót alkotva, ekkor azonban figyeljünk arra, hogy mit mivel társítunk, ügyeljünk az arányokra is, mindenből csak keveset csöpögtessünk, hiszen az olajok erősítik egymást.

Potpourri

A francia szó jelentése egyveleg, és eredetileg a zenében a több szerzeményből összeállított mű megnevezése volt, szó szerinti fordításban rothadt fazék. Régmúlt időkben ugyanis a francia vidékeken vizes fazékba tették a száraz virágokat, majd meleg helyre tették illatozni azokat. Egy idő után persze már nem illatoztak, hanem inkább bűzlöttek, így sürgősen ki kellett tenni a szűrüket. Látványában és illatában is megfelelőbb formát találtak hát neki, száraz virágszirmokat helyeztek művészi rendbe tálakra, üvegedényekbe, még később pedig illóolajakkal itatták át, hogy intenzívebbé tegyék a szagokat. A karácsonyi potpourrit akár házilag is elkészíthetjük alkalomhoz illő termésekből és fűszerekből. Virágszirmok helyett most fenyőágból, fahéj darabkákból, szegfűszegből és dióból készítsünk kompozíciót, amik magukban is illatoznak, de a hatás fokozására betehetjük ezeket egy nylon zacskóba, meglocsolhatjuk narancs illóolajjal, s egy éjszakás pihentetés után kitehetjük őket az ünnepi asztalra.

Füstölő

A kultikus világból, a buddhista vallásból került a mindennapjainkba a füstölő, ami nem csupán illatosításra, de a légtér fertőtlenítésére is alkalmas. Úgy tartják, a felszálló füsttel együtt kívánságaink is eljutnak az égiekhez. Karácsonykor válasszuk a szegfűszeg vagy a fahéj illatút! Egy-egy füstölő rudacska akár fél óráig is ég, átható illata pillanatok alatt átitatja a szoba minden pontját, sokkal uralkodóbb, mint a fentebb említett illatgyertya, illóolaj vagy potpourri.

Karácsonyi ételek

A karácsonyi asztalra kerülő ételek legtöbbjének szimbolikus üzenete volt: így mákos tésztát enni jó házasságot, hüvelyeseket gazdagságot és jó termést jelentett. A közösen elfogyasztott alma a család összetartozását, a mézzel elkészített fokhagyma pedig a jövő évi egészséget szolgálta.

Korábban Magyarországon a hal inkább a böjtös ételekhez tartozott az ünnep idején.

A karácsonyi vacsoraasztalnak is fontos szerepe volt a néphitben. A régiek sok helyen a karácsonyi abroszból vetették a búzát a jobb termés érdekében.
Elterjedt volt az a hit is, hogy a fák tövébe szórt karácsonyi morzsa a jobb gyümölcstermést segíti elő. A halászok a karácsonyesti asztal alá tették hálójukat, hogy egész esztendőben jó fogásuk legyen.



A hal, főleg annak rántott változata bécsi eredetű, ahol ma már a puncs is előkelő helyett vívott ki magának. A disznó előre túr, így fogyasztása a következő évre a fejlődést jelentette. A szárnyasokat azért nem fogyasztották, mert hátrafelé kapar, s ez rossz előjel. 

A káposztát karácsonykor elsősorban töltött káposztának készítjük el.  A pulyka már a tengerentúlról, illetve a britektől, a szigetországból átvett "jellegzetes" étel, ami kissé elhalványította e régi hiedelmet. A diós és a mákos bejgli sziléziai vidékről származik, körülbelül a 16. század óta ismerjük, de arra, hogy miért került be a karácsonyi étrendbe, nincs pontos magyarázat.

A szárnyasok közül a pulyka is a karácsony egyik szimbólumának tekinthető, de ma már a hagyományok és szokások keveredésének köszönhetően Belgiumban, Franciaországban, sőt Magyarországon is megtalálható egyes családok ünnepi menüjében. A pulyka mellett a liba is jellemző, főként Franciaországban és Németországban. Az angolszász országokban szinte elképzelhetetlen a karácsonyi vacsora pulyka nélkül. Igazi karácsonyi különlegesség náluk a mazsolás puding, amelybe kis ajándékokat is rejtenek. Úgy tartják, hogy megtalálójának szerencséje lesz.

Rajtunk kívül is vannak olyan nemzetek, ahol a különféle halételek, illetve egyéb tengeri ételek ugyancsak nélkülözhetetlenek az ünnepi asztalról. De más, számunkra ismeretlen ételek is helyet kapnak az ünnepi menüben: Oroszországban a karácsonyi ételsor fontos része a blini, a lazaccal és kaviárral töltött palacsinta. Szintén karácsonykor készítik el a savanykás füstölt húsos, tejföllel és kaporral tálalt krumplilevest, szoljankát, illetve a vodkás toroskáposztát.

A lengyelek is készítenek hallevest, amelynek mágikus erőt tulajdonítanak. Lengyelországban az ünnepi vacsorát ostyával kezdik, amely a kenyeret szimbolizálja, majd 12 fogásos vacsora következik a 12 apostol tiszteletére. Ilyenkor különféle halakat, céklalevest, hideg töltött tojást szolgálnak fel. Az ünnep gasztronómiai fénypontjának a halleves számít. Csehországban sokfogásos, bőséges vacsorát szolgálnak fel, és úgy tartják, hogy szenteste csodák történnek, ezért az éjszaka megsúghatja a jövőt.

A skandináv országokban desszertként habos tejberizst esznek, amibe egy szem mandulát rejtenek: aki megtalálja, ajándékot kap. A lazac Finnországban jellemző, ahogy a gesztenyés liba, libamáj is. Svédországban szenteste füstölt sonkát esznek sárgarépa- és zöldborsópürével, majd az elmaradhatatlan Lutfisk, a vajas-hagymás pácolt ponty következik.

forrás:HVG

Ünnepi terítés

Ma már elképzelhetetlen, de egykor nemhogy abrosz, szalvéta, hanem kés és villa se került mindig az asztalra. A terítés művészete apránként alakult ki. De vajon hogyan?

Az antik világ

Az antik világban kereveten heverve étkeztek - Perzsiából átvett szokás szerint. A vendégek trapéz alakú elefántcsont vagy ezüst asztalkán, kis tálcákon, feldarabolva kapták az ételt. És kézzel fogyasztották. Kanalat csupán a leveshez használtak. Később divatba jöttek az apró, hegyes végű kanalak. Ezekkel törték fel és ették a tojást. A régi görögöknél az a mondás járta, hogy a lakomavendégek száma több legyen a gráciákénál (3), de kevesebb a múzsáéknál (9).

A római birodalomban Lucullus lakomáján virágszirmok hullottak a vendégekre. Néró vacsoraterme lassan forgott az étkezés idején. Petronius a Timalchio lakomája című szatírájában leírta: művészi megmunkálású bronztálakban hozták az ételt, és aranykupáját ki-ki hazavihette. Amúgy többnyire ónedényekből táplálkoztak, egyes nézetek szerint ez a fém visszafogta a termékenységet.

A sötét középkor

A sötét középkorban kenyérszeleteken tálalták a húst. Később a szegények saját készítésű faedényeket, a gazdagok fémből valót használtak. Még a fogadókban is nagy, közös asztalnál ettek. Nemritkán vad harc dúlt a jobb falatokért. Egy francia fogadós találta ki, hogy az egyes társaságoknak külön asztalnál szolgál fel. Egy másik pedig kitette az aznapi ételek listáját az ajtóra. Ez volt a Carte de jour, azaz az étlap őse.

Reneszánsz

A reneszánsz sok újítást hozott. Ekkor terjedt el a villa, amit Mátyás király felesége, Beatrix révén hamarosan Magyarországon is használtak. Galeotto történetíró feljegyzése szerint Mátyás olyan gusztusosan tudott kézzel enni, hogy soha nem piszkolta be magát. Apor Péter pedig egy erdélyi lakoma leírásakor említi, hogy kését mindenki maga hozta. Az étkezés előtt a szolgák elkérték, megtisztították, majd visszaadták ezeket tulajdonosuknak. Ugyanitt olvasható, hogy a fatányérok közepén ónbetét volt.

Kezdetben az inasok telerakták az asztalokat a levesekkel, előételekkel, főétellel és desszertekkel, gyümölcsökkel. Hamarosan rájöttek: ez így áttekinthetetlen. A fogások egymást követő feltálalása ezután alakult ki. A porcelán európai elterjedése forradalmasította a terítést. Az üvegpoharakat pedig Medici Katalin vitte magával hozományul Párizsba.

Az európai terítési szokásokat a 18-19. században vették át hazánkban. A Gundel-dinasztia sokat tett ezek elterjesztéséért. Gundel Károly például leírja a Vendéglátás művészete című munkájában, hogy a kényelmes étkezés elengedhetetlen feltétele a megfelelő méretű és magasságú asztal. A világítás pedig - szerinte - akkor jó, ha a hölgyek fesztelenül érzik magukat. Tehát: a fény legyen elegendő, de ne túl éles. Rugó emelte a gyertyát mindig a megfelelő magasságba. A reneszánsz, barokk székek még merev, kemény támlájúak voltak. Magyar bútortervező, Breuer Marcell találta fel a test formáját követő támlásszéket.

Viszonylag későn, a 19. század közepén, a biedermeier idején jelent meg az abrosz. Damasztból készült, gyakran csipkeszegéllyel. Az asztalkendő már korábban is ismert volt, részben a cipók letakarására, részben kéztörlésre használták.

Az asztalok dekorálására már az ókorban is figyelmet fordítottak. A 18-19. századi csendéletek tanúsága szerint akkoriban terjedtek el a virágdíszek. A századfordulón már Magyarországon is mindent tudtak a terítés művészetéről. Az István főherceg vendéglőben például Gundel János Mikszáth-szobát rendezett be. Itt nemcsak a menü tükrözte a Felvidék konyhaművészetét, hanem a díszítések is palócosak voltak.

A polgárság - ahogy anyagi helyzete engedte - igyekezett felzárkózni az arisztokráciához. A porcelán elterjedése és a gyári üveg általánossá válása sokat segített ebben. Ma már a terítés kellékei mindenki számára hozzáférhetők - viszonylag olcsóbb vagy éppen drágább kivitelben. Ízlés és fantázia kérdése, miként díszítjük az ünnepi asztalt.

Karácsony


Általában sokkal nagyobb gondot fordítunk a karácsonyi ünnepi vacsorára, mint bármely más étkezésre az év folyamán. Szenteste vagy karácsony első napján, esetleg mindkét alkalommal elmúlt idők emlékét idézzük, és az ételsor összeállításánál többnyire hűen követjük a családi hagyományokat.


Ünnepi asztaldísz

Vásárolhatunk előre elkészített asztaldíszt, de sokkal hangulatosabb, ha egy egyszerűbb változattal mi magunk próbálkozunk meg. Megvalósításához mindössze némi időre, képzelőerőre, türelemre és természetesen egyszerű eszközökre, anyagokra van szükség.

Kincsek a szekrény mélyéről


Mielőtt az ünnepi kellékeket beszereznéd, nézz körül otthon a varródoboztól kezdve a kamráig. Számtalan apróság rejlik mindenütt, melyből kiváló dekoráció válhat.

Asztali csokorhoz nem feltétlenül kell élővirág. Tegyél tányérba négy-öt citromot vagy narancsot, amelyeknek héját előzőleg éles késsel csíkoztál. Díszítsd örökzöld levelekkel, bogyókkal, tobozzal. A mécses gyertyát pedig ültesd kagylóhéjba.

Óriás szaloncukorjelmezbe bújtathatsz apró ajándékokat. Kartonpapírból vagy karácsonyi csomagolópapírból csavarj hengert, és ebbe rejtsd a meglepetést. A két végét fogd össze színes szalaggal. Így tedd az asztalra.

Hundertwasser-ház

Hundertwasser, a különc zseni

Hundertwasser 1928.  december 15 -én   Bécsben született Friedrich Stowasser néven. Egyévesen elveszteti apját; a második világháborút pedig csak édesanyjával éli túl. Húsz évesen beiratkozik a bécsi Képzőművészeti Akadémiára, tanulmányai azonban csak három hónapig tartanak, mivel „unja a tanmenetet". Autodidakta, majd René Bro francia festő párizsi műtermében dolgozik. Klimt, Schiele és Klee képi világa mellett a keleti miniatúrák, a japán fametszetek egyaránt hatottak rá. Első kiállítása 1952-ben nyílt meg Bécsben.

Képei színesek, csillogók, főleg nonfiguratívak. Ő maga művészetét organikus festészetnek nevezi. A festészet mellett az építészet vonzza, képein is sokszor jelennek meg épületek, kupolák, emberi terek. Az építészet terén saját, csak rá jellemző megközelítését a hideg racionalitáson alapuló, funkcionális építészettel szemben határozza meg. Ausztriában már széles körben ismert, mikor első nemzetközi sikerét aratja 1962-ben a Velencei Biennálén. Ettől kezdve a világon mindenhol egyre ismertebbé válik, festőként, építészként és filozófusként is, köszönhetően különleges kezdeményezéseinek, megmozdulásainak is. 

 

Vidám színekben pompázó szabálytalan és formabontóan kerekded épületei hagymakupolákkal, tetőkertekkel, eltérő méretű és alakú, élénk keretű ablakaival, kerámiával borított oszlopaival leginkább feldíszített szürrealista fagylaltos kelyhekre emlékeztetnek.
Épületeit könnyen felismerhetjük ezekről az egyéni stílusjegyekről, s különleges díszítőstílusról. A színek és formák, a burjánzó alakzatok a természet színeire és formáira rímelnek. Ötlet, szellem és vidámság mindenhol, a legváratlanabb helyeken és legapróbb részletekben is. Filozófiáját velősen foglalja össze mondása: "Néhányan azt állítják, a házak falakból állnak. Szerintem ablakokból."
/forrás: Almási János /

Legfőbb ihletője a természet volt, ember és természet harmonikus viszonyát kereste.
 
"Az ember nem létezhet természeti környezete nélkül. Az ember Isten földi mása. Isten pedig kreatív,
hiszen megteremtette a világot, a sok madarat, pillangót. Nem csodálatos
teremtmény egy tarka lepke? Az embernek is alkotó módon kell gondolkodnia és
élnie. Ha az ember és a természet kreativitása egymásra talál, akkor minden
probléma megoldható, ami a világunkat nyomasztja. Az építészetet is alá kell
rendelni a természetnek. Az ember ugyanis a legnagyobb kártevő a természetben,
pedig csak vendégségben, átutazóként vagyunk a földön. Ehhez mérten kellene
viselkednünk” – fejtette ki egy ízben. 

A világ minden tájának több mint egy millió látogatójával a Hundertwasser - ház a negyedik legkedveltebb látványossága Bécsnek. 

1502.december 14-én született Nostradamus.

Ki is volt Nostradamus?

Nostradamus (Michel de Nostredame), a dél francia próféta, a 16. században (1503-1566) élt, asztrológusként, illetve orvosként szerzett hirnevet.

A fiatal Nostradamus 1521-ben a montpellier-i egyetemen kezdi meg orvosi tanulmányait, 1524-ben otthagyja a pestis miatt az egyetemet, bejárja a délvidéket és gyógyító munkát folytat. Később folytatja tanulmányait, melyet 1533-ban fejez be.

Nostradamus egy négysoros versében megjósolja II. Henrik halálát, a halál körülményeit, valamint a Valois-ház kihalását. A jóslat szó szerint beteljesedik, így egy pillanat alatt híressé vált Nostradamus.

Nostradamus Dél Franciaországban, majd Lotharingiában, később Olaszországban bolyong, néha az Inkvizíció elől menekül, néha a pestist gyógyítja. Vándorlásai során a jövendőmondó sok titokzatos tudomány birtokosává vált és akadt egy tanító mestere is, aki sok tiltott könyvet bírtokolt.

Felesége és gyermeke pestisben meghalnak, sosem bocsátja meg magának, hogy nem tudta őket megkímélni a kórtól.

Később megállapodik, újra családot alapít, és éjszakánként átéli meglátásait, ezeket verses formába önti. Minden jóslata egy négysoros vers.

Nostradamus 1566 július 2-án hunyt el, bár ő egy évvel későbbre jósolta halálát.

Sírját többször megpróbálták feltörni. Él az a legenda, hogy a harmadik feltörési kísérlet sikerült 1700-ban. A sírrablók igazából nem találtak semmit, csak egy kis arany medált, melyen római számokkal az 1700-as szám szerepelt.