A keresztrejtvény

A monda szerint egy fokvárosi fegyenc alkotta meg az első keresztrejtvény-típusú fejtörőt. Victor Orville, angol földbirtokos közlekedési szabálysértés miatt töltötte büntetését a börtönben. Ott, a cella falán, az ablakrácsokon keresztül beszűrődő fény által kirajzolt ábrát töltötte ki önmaga szórakoztatására. A börtönorvos tanácsára elküldte az ábrát az egyik fokvárosi angol lap főszerkesztőjének, aki fantáziát látott benne és közzétette a lapjában. A rébusz rövidesen óriási sikert aratott az olvasók körében és Orville egymás után kapta az újságoktól a megrendeléseket. Mire kiszabadult, már hatalmas vagyonra tett szert az ötletéből.

A valóság azonban valószínűleg sokkal szürkébb és unalmasabb ennél: a ma ismert keresztrejtvény ősének tartott fejtörő hivatalos források szerint 1913. december 21-én jelent meg a The New York Sunday World című amerikai újságban. Készítője a lap egyik újságírója, Arthur Wynne, aki jelentős változást hozott a rejtvénykészítés történetében. Wynne egy olyan ábrát szerkesztett, amelyben függőlegesen és vízszintesen is más-más szót lehetett megfejteni. A meghatározásokat nemcsak egy számmal jelölte, hanem a megfejtendő szó első és utolsó négyzetének számát is kiírta.

A rejtvény műfaja egyidős a thébai királyi család történetével és az Oidipusz-mítosszal.A monda szerint mikor Oidipusz útja során Théba elé érkezett, a város határában éppen a szfinx pusztított. Ez az oroszlántestű, de szép női fejjel bíró szörnyeteg rejtvényt adott fel Théba polgárainak, és addig követelte, hogy emberáldozatot vessenek eléje, amíg nem akad valaki, aki rejtvényét megoldja. Mi az, ami reggel négy lábon, délben két lábon, este három lábon jár? Oidipusz megfejtette a talányt. A megfejtés az ember, aki gyerekként négykézláb mászik, felnőttként két lábon jár, agg korában pedig botjára, a harmadik lábára támaszkodik.A szfinx feladványa a történelem első ismert rejtvénye, amely még életre-halálra szóló küzdelem volt. Az évszázadok során ez a harc szelídült az elme tornájává, a rejtvénnyé.

 Tehát a rejtvény története több ezer évre nyúlik vissza. Azt is mondhatnánk, hogy amióta az ember gondolkodik, rejtvényeket is kitalál. Persze az is lehet, hogy nem a gondolkodás, hanem a játék kezdete az, ami a talányok születését elindította. De ez a tyúk és a tojás esetéhez hasonló, így választ nem érdemes keresni rá.A világ ma ismert első rejtvénykönyve egy ókori egyiptomi tekercs, amelyet úgy négyezer évvel ezelőtt egy Aamesz nevű írnok, csillagász és matematikus készített. Ebben az egyiptomi iskolák tanárai által kitalált talányokat gyűjtötte egybe. Hasonló munkát írt a görög Kléarkhosz is, aki legszívesebben szórejtvényekkel és szójátékokkal lepte meg közönségét. Mindebből kiderül, hogy a legrégibb rejtvények a nyelvi játékok és a logikai fejtörők voltak
.Az ókoriak ünnepnapokon, lakomákon látványos szellemi tornákat rendeztek, ahol a jelenlévők ötletes kérdésekkel szórakoztatták egymást. Számos görög filozófusról maradt fenn talányokkal, fejtörőkkel kapcsolatos történet. Talán a legismertebb Homérosz esete, amelyet a történetíró Plutarkhosz örökített meg. Eszerint Homérosz halálát nem más, mint egy találós kérdés okozta. Homérosz ugyanis egy sétája során fiatal halászokkal találkozott, és amikor zsákmányukról érdeklődött, azok így válaszoltak neki: – Amit fogtunk, azt eldobtuk. Amit nem fogtunk, azt hazavisszük.. A történetíró szerint Homérosz – mivel nem tudta megfejteni ezt a rejtvényt – a szégyenbe belehalt. Akár igaz a történet, akár nem, feltárja előttünk, hogy az ókori ember az ész minden próbatételét komolyan vette.
.A rejtvénytörténetben döntő fontosságú volt az ábrás rejtvények megjelenése. Ez lényegében a középkorban kezdődött az úgynevezett abrakadabra háromszöggel, amelyben még több volt a misztikum, mint a játékosság. Ebben a háromszög alakú ábrában 1024-szer volt olvasható az abrakadabra szó. A középkori ember a háromszögnek bűvös hatalmat tulajdonított. A klasszikus abrakadabra ábrának valójában egyetlen értelme volt, mégpedig az, hogy mintaképül szolgált a későbbi rejtvényábrák készítőinek. Így alkotta meg egy francia szerzetes a pogány háromszögábra keresztény ellenlábasát. A rejtvény ezúttal négyzet alakú volt, és a közepében elhelyezett S betűből kiindulva 8192 irányban lehetett elolvasni a santa ecclesia, vagyis szent egyház szavakat. Ezután a szerzetesek valósággal gyártani kezdték az ehhez hasonló ábrákat. A középkorban persze nem csak egyházi emberek készítettek rejtvényeket. Az ábrás rejtvények közül az úgynevezett Fortuna-rejtvény volt a legnépszerűbb, amelyet – mivel egy pogány istenasszonyt népszerűsített – pápai átok sújtott, így megfejtői az inkvizíció rémével is játszadoztak. Viszont a rejtvénykedvelők nagy szerencséjére a Fortuna-amulett fennmaradt, és egy ma is használatos rejtvény alapjává vált. A játék lényege, hogy úgy kellett a betűket összekötni, hogy minden kockát csak egyszer érintve a vonal mentén a Fortuna szó alakuljon ki. A rejtvényfejtőknek ez ma már alapjáték, többnyire gyerekeknek szóló feladvány.

A reneszánsz idején újra feléledtek az ókori szellemi tornákhoz hasonló nyilvános rejtvénypárbajok, ahol a szavak és a logika mesterei mérettettek meg. A különböző titkos társaságok pedig melegágyai voltak a talányokkal való játékoknak. Az írástudók számának növekedésével egyenes arányban nőtt a betűjátékok népszerűsége. Az a tömegszenvedély, amely manapság a rejtvényeket övezi, valahol a XVIII–XIX. század környékén vette kezdetét. Eleinte csak a rímek és a szavak mesterei alkalmazták a betűrejtvényeket. Az akrosztichon és a telisztichon a két első betűrejtvény. Az előbbinél a sor eleji, az utóbbinál a sorvégi betűk összeolvasásával kapjuk meg a rejtvény megfejtését. Ezt a betűjátékot nem csak költők használták előszeretettel. Itt van például a Giuseppe Verdi nevéhez fűződő politikai akrosztichon: VERDI = Vittorio Emanuele Re D’Italia, azaz Viktor Emánuel Itália királya.

Mi, magyarok sem maradtunk alul a rejtvénykészítés történetében. Egy XIX. századi rejtvénytípus egyenesen hazánkból indult világhódító útjára. Ez az úgynevezett eszperentejáték. Varjas János, a debreceni református kollégium professzora agyalta ki, és a lényege, hogy az e és é betűk kivételével a szövegből minden magánhangzót száműzni kell. Ő és követői más nyelvi játékokban is jeleskedtek. Így honosodott meg nálunk is a palindrom és az anagramma. Olyan nagy íróink művelték ezeket a játékokat, mint Arany János, Jókai Mór vagy Karinthy Frigyes és titkára, a rejtvénykirály Grätzer József. A palindrom lényege, hogy a szöveg visszafelé olvasva is értelmes legyen. A palindrom nemzetközi sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint egy angol tréfa, amely szerint a palindromot már az Édenkertben is ismerték. Ádám ugyanis így mutatkozott be Évának: Madam, I’m Adam. A bemutatkozás nem változik, ha visszafelé olvassuk el a szöveget.A betűjátékok közül talán még ma is az anagramma a legnépszerűbb. Eredete Nagy Sándorig nyúlik vissza. Ő ugyanis egy álmában megjelent anagrammának tulajdonította, hogy legyőzte a türosziakat. Egy szatírral, vagyis görögül szatürosszal álmodott. Az álom megfejtése eszerint sza Türosz, vagyis Türosz a tiéd. A történelem folyamán sokan használták az anagrammát titkosírásra vagy álnév kitalálására. Rejtjeles anagrammával levelezett Galilei és Kepler, és anagrammás álnevet választott magának Ady Endre is, az Erdne Ydát.A XX. században már igazán sokrétű volt a rejtvényarzenál
.Forrás: az ókori találmányoktól a keresztrejtvényig/MNO/részlet

 A Guinness Rekordok könyve szerint a legtöbb rejtvényt egy angol férfi állította össze 1963 és 2002 között, szám szerint 58 ezer feladatot. 

 Optimista az az ember, aki golyóstollal fejt keresztrejtvényt!

Érdekes..

Elterjedt hiedelem: ha a tükör összetörik, bajt jelent. Ha éppen lány törte el a tükröt, 7 évig nem megy férjhez.  

Ennek a nálunk elterjedt babonának világszerte akadnak rokonai. Az afrikai zuluk például nagyon félnek a vízbe nézni, mert akkor ott megjelenik tükörképük, és attól tartanak, hogy azt a krokodilus elragadhatja. Az ősi társadalmi viszonyok közölt élő népek mindenütt sajátos tisztelettel veszik körül a tükörképet. Ami a tükörben megjelenik, az számukra nem visszavert fény - hiszen mit is tudhatnának ők erről -, hanem valami jelenés, szellem. A tükör ily módon félelmetes tárgy, mert látszólag benne lakik a bepillantáskor előbukkanó, tehát alvó alak. Ha a tükör eltörik, ez a szellem bosszút áll. Ily nézetek magyarázzák meg, hogy a kőkorszaki, nekünk szinte elképzelhetetlenül nehéz viszonyok közt élő emberek miért készítettek fáradságos munkával haszontalan tükröket; s ha már annyi időt pazaroltak készítésükre, miért temették el a halottakkal. Amerika aztékjai például tükröket csiszoltak obszidiánból, s e tükrök nagy számban kerültek elő a feltárt sírokból. Egyiptom ókori emlékei között is sok tükör akadt. A holtak tehát magukkal vitték a sírba a tükrök szellemét.

A valóságot - ez esetben a fénysugár szabályos visszaverődését a tükörlapon -, különböző történelmi-társadalmi viszonyok közt élő emberek más-más módon fogták fel.

Hófehérke meséjében a gonosz királyné a tükörben levő szellemtől kérdezi meg, ki a legszebb országában? A régi orosz babona szerint az a lány, aki az újév első percében - kezében égő gyertyával - belenéz a tükörbe, háta mögött meg fogja pillantani jövendőbeli férjét. E. T. A. Hoffmann egyik novellájában - amelyet Offenbach is feldolgozott operájában - az ellopott tükörképről ír.

A modern társadalom embere a tükörképben saját vonásaira ismer, az ősi korok, primitív kultúrák embere azonban egy "szellemet" látott megjelenni. Ezért is vált a tükör varázseszközzé, szellemidéző szerszámmá, amelytől a jövendőt kérdezték. Vagyis minél kevesebbet tud az ember a valóság összefüggéseiről, annál inkább felruházza a tényeket félelmetes, képzeletbeli tulajdonságokkal. S minél kevesebbet ért az észlelt jelenségekből, annál inkább módosíthatja, értelmezheti, színezheti azokat a várakozás vagy félelem. 

Miért szürkebarát a szürkebarát?

Valaki úgy jellemezte ezt a kitűnő zamatú badacsonyi borfajtát, hogy a tűz és a méz keveréke. Különös neve valószínűleg nem régi, bár maga a "szürke barát" fogalma népünk körében már a 14. század óta ismeretes. Cseri barátoknak vagy szürke barátoknak a ferences szerzetesrendnek azt a szigorúbb irányú ágát nevezték, amely 1368 után szüremkedett Boszniából Magyarországra. A szürke barát nevüket a Temes megyei, ma már nem létező Cseri nevű helységtől, vagy szürke ruhájukról kapták. Első zárdáik egyike is Cseriben volt.

Miért éppen ettől a szigorú szerzettől kapta nevét a badacsonyi szürkebarát?

A régi szerzetesrendek tudvalevően valamikor a betegápolásnak is egy-egy középpontját, alkották, a mai kórházakat helyettesítették. Gyógyító eljárásaikban jelentős szerepe volt a különböző gyógyfüvekkel ízesített boroknak, gyümölcsszeszeknek is. Ezért vált szokásossá a bor- és szeszesital-kereskedelemben régi szerzetesrendekről nevezni el egy-egy jellemző zamatú, aromájú italt. Ennek a szokásnak emlékeként kerül ünnepi asztalainkra az a kitűnő badacsonyi borfajta, amelynek címkéjén a szürkebarát elnevezés olvasható. 

Madarak - A varjak bámulatos intelligenciával rendelkeznek

A varjak bámulatos intelligenciával rendelkeznek, és - „unokatestvérükkel”, a hollókkal együtt - sokak szerint ők a legokosabb madarak. Képesek a tevékenységük megtervezésre és az egymás közti kommunikációra. Egyes fajaiknál a kezdetleges eszközhasználatot is megfigyelték. Megtaníthatók a számolásra, valamint egyes szavak, rövid mondatok elmondására. Némelyikük „kiejtése” jobb, mint a papagájoké. Intelligenciájuk ellenére ritkán válnak hobbi vagy háziállattá. Erről elsősorban a kártékonyságuk tehet, ami olykor nagyon sok kellemetlenséget okozhat. Az idők során az emberek számára varjú egyre inkább a mezőgazdasággal, a betakarítással kapcsolódott össze, Franciaországban még ma is fesztivált szentelnek e madárnak. A velük élő paraszt emberek számára a varjak többek voltak, mint egyszerű madarak, a beszélőképességük és az emberekhez való kötődésük miatt egyesek „tollas embereknek” nevezték őket.

E figyelemre méltó madarak világszerte szerepelnek a legendákban és mítoszokban. Bölcsességük, intelligenciájuk okán gyakran álltak az ősi istenek, mitológiai királyok szolgálatában. Akárcsak a hollók, a varjak is az isten, a halál vagy a katasztrófa hírnökei. Kínában a fekete varjú a gonoszságot és a rosszindulatot testesíti meg, míg a vörös vagy aranyszínű a Napot és a gyermeki kegyességet reprezentálja. A mitikus ábrázolásokon a napot gyakran egy háromlábú varjúval jelenítették meg, mivel a három a fény és a napot megtestesítő istennő száma volt. A japán sinto vallásban a szent varjak az istenek hírvivői. A zsidó hagyomány a halál madarának tekinti, míg a keresztényeknél a magányt jelenti, valamint a Sátánt szimbolizálja. Azt mondják, hogy csak egyszer választ párt magának, ezért a hűség kifejezője is. E monogám természetük lehet az oka annak, hogy az esküvői ünnepségeken szokás volt két varjat elengedni. Ha a madarak együtt maradtak, az annak a jele volt, hogy a házaspár is hosszú ideig kitart egymás mellett, ám ha a repülés közben elváltak, ugyanezt prognosztizálták a fiatalok esetében is. (Egyes helyeken az előrejelzésre varjak helyett galambokat használtak.)

Egykoron azt hitték, hogy a madarak viszik a lelkeket a mennyországba, vagy a túlvilágra. Mivel a madarak repülnek, kézenfekvő volt ezt a gyakorlatot hozzájuk társítani. Ha pedig a madár berepült a házba, arra gondoltak, hogy a madár a házból kíván egy lelket magával vinni a halálba. Számos kultúrában a varjakat és a hollókat tekintették a lelkek hordozóinak. A halállal való összekapcsolásuk valószínűleg onnan ered, hogy a varjakat gyakran láthatták, hogy a csatamezőkön, vagy a temetőkben emberi és állati maradványokkal táplálkoznak.

E madarak és a hozzájuk tapadó babonák szerepet kaptak az emberek mindennapjaiban is. A varjakat már a régi római idők óta jövendölésre használják. A ház körül köröző varjakat általában nem tekintik jó ómennek. A varjúcsapat egy közelgő harc vagy nagy katasztrófa bekövetkeztére figyelmeztet. Egy magányos varjú megjelenése, egyetlen ember halálát hirdeti. A haláleset abban a házban várható, amelyik fölött a varjú látható. A negatív babonás megítélésükből fakadóan, a varjak a népi hiedelemben jó ismerői a boszorkányoknak.

A walesiek szerint, ha egy varjú keresztezte az útjukat, balszerencsét jelentett. Ha viszont két varjú repült át előttük, a szerencse megfordulását jelezte. Az Egyesült Államok keleti partján található New England állam lakói számára viszont a balra elhúzó két varjú a balszerencse egyértelmű jele volt. A jóslás érdekében gyakran megszámlálták a varjakat. Egy régi angolszász népi rigmus szerint egy varjú rosszat jelent, a kettő viszont szerencsét hoz. A három varjú egészséget, a négy jómódot jelez, az öt varjú azonban betegséget, a hat pedig halált jelent.

Indiában a varjúkárogás vendégek érkezését jelzi előre. Másutt jelentéssel bírhat a károgás ideje és a károgások száma is. Kínában például, aki éjjel 3 óra és reggel 7 óra között hall varjúkárogást ajándékra számíthat; a reggel 7 és délelőtt 11óra közötti varjúkárogás esőt és szelet; a délelőtt 11 és délután 1 óra közötti pedig veszekedést jelez. A károgások száma viszont azt jelzi, hogy ki fog meghalni: egy károgás valamelyik jó barát halálát, kettő egy családtagét, három a szeretett lényét, négy pedig a károgást hallgatóét jelzi előre.

Az angoloknál döglött varjat találni az úton jó szerencsét jelez, viszont a templomkertben látott varjak valamilyen szerencsétlenség vagy katasztrófa hírnökei. Egy régi francia mondás szerint a gonosz papokból hollók, míg a rossz nővérekből szarkák lesznek. A görögök az elviselhetetlen embertársukat a „Menj a varjakhoz!” szavakkal küldték a pokolba. Az írek viszont az elszalasztott lehetőséget kapcsolták össze e madárral. A jól ismert „eső után köpönyeg” mondásunknak náluk a „mehetsz érte a varjak után” felel meg. A régi rómaiak pedig, ha valamit megoldhatatlannak tartottak, azt mondták, hogy olyan ez, mintha a varjú szemét kellene kiszúrni. Azt pedig, hogy a varjak miért oly csendesek a nyár közepén, amikor levedlik régi tollruhájukat, a francia parasztok régen azzal magyarázták, hogy titokban a fekete tollaikkal kívánnak adózni a Sátánnak.

A koreaiak szerint, ha kora reggel iskolába vagy munkahelyre menet varjakat lát az ember, az egész napja balszerencsés lesz. A pechsorozat legalább egy napig fog tartani. Sri Lankán, ha egy varjú átrepül a ház fölött, az annak az előjele, hogy a bennlakók közül valakinek el kell távoznia. Ha a háztetőn egy varjú károg, jó hírek várhatók; ha a ház előtt károg, látogatók jöttére lehet számítani.

Az álomfejtők úgy vélik, hogy varjúval álmodni, csalódást jelent mindenben, bánatra, balszerencsére figyelmeztet, sőt halált is jelezhet. Ha varjúkárogást hall, akkor mások rossz tanácsára hallgatva vagyonvesztésre számíthat az álmodó. Fiatalember számára viszont azt jelzi, hogy egy asszony, aki kiszemelte magának, hamarosan elcsavarja a fejét.

"Egy 8 éves kislány és a helyi varjak különös barátsága


A történet 4 évvel ezelőtt kezdődött, amikor a Seattle-ben élő, most 8 éves Gabi Mann elkezdte etetni a helyi varjakat.

A kislány kiskorától kezdve rengeteg időt töltött a kertjükben, amikor is egy-egy  falatozás alkalmával bizony jutott némi morzsa a földre is.

Ilyenkor azonnal megjelentek a varjúk, akik persze nagy örömmel fogyasztották az elejtett falatokat.

A kislány rajongott az odaérkező madarakért, ezért úgy döntött, hogy madáretetőt épít, és rendszeresen megkínálja majd újdonsült barátait is a finomságokból.

Ennek hamarosan meg is lett az eredménye, hiszen a varjak rövid időn belül ajándékokkal kezdték elhalmozni a kislányt.

 Minden nap valami kis apróságot helyeztek az etetőbe, mint például gyöngyök, gombok, különböző apró ékszerek és bármit, amit elbírnak.

 Az ajándékok azóta is folyamatosan érkeznek, a tündéri kislány pedig lelkesen rendszerezi és tárolja őket."

Forrás/ kép:/ Érdekességek.hu

 

 

 

 

A hegedű

 

Antonio Stradivari (Cremona, 1643 – Cremona, 1737. december 18.) olasz hegedűkészítő, szakmájában mai napig a legjobbnak számít. Nevének latin változata, egyben az általa készített vonóshangszerek neve: Stradivarius.

A hegedű, illetve a vonós hangszerek kialakulásának folyamata az őskorig nyúlik vissza. Feltehetőleg a felhúzott íj képezte az első húros hangszerek egyikét, amelyet a megfeszítés változtatásával különböző magasságú hangok képzésére bírtak rá. A fejlődés második állomása az íj eltűnése volt; helyére egy megmunkált nyak és láb került. A rezonáló testet azonban már az emberek maguk állították elő. A húrokat egymás mellé rakták, és a nyakhoz kulcsokkal rögzítették, ami által lehetővé vált a húrok hangolása is. Ez feltehetőleg akkoriban következhetett be, amikor a nomád halászó és pásztorkodó népek letelepedtek és áttértek a földművelésre, majd a kézműiparra.

A hegedű először Észak-Itáliában bukkant fel, a 16. század közepén. Annak ellenére, hogy a hangszerek nagy része azóta elpusztult, festményekről ismerjük az akkori „hegedűket”. Ezek nagy része csak három húrt tartalmazott. A hegedű megalkotói valószínűleg három forrásból kölcsönöztek ötleteket: a rebektől, amit a 10. század óta használtak (és az arab rebáb hangszer nyomán került be Európába), a fidulától, ill. a lira da bracciótól. Az első pontos leírás Jambe de Fer Zene összegzése című könyvében található, amit 1556-ban adtak ki Lyonban. A hegedű ekkora már Európa-szerte igen elterjedt volt.

Egyes állítások szerint az első igazi hegedűt Andrea Amati készítette a 16. század első felében a Medici-család részére, akik egy olyan, utcazenélésre is alkalmas hangszert szerettek volna, ami minőségében eléri az akkori legelterjedtebb hangszer, a lant színvonalát. Amati eredetileg csak pengetős hangszerekkel (liuto, azaz lant – innen származik az olasz hegedűkészítők mai neve – liutaio – is) foglalkozott, és csak abban az időben kísérletezett gambák építésével. Mivel a gambák hangja igen szép, de túlságosan gyenge volt, Amati a jövőt egy újfajta, vonóshangszerben látta. A hegedű megjelenése után igen gyorsan elterjedt Európa-szerte. Például az akkori francia uralkodó, IX. Károly egész zenekarnyi hangszert rendelt tőle.
A legrégebbi, még egyben lévő hegedű, ami a „IX. Károly” becenevet viseli, Cremonában készült 1564-ben.
A leghíresebb hegedűkészítő családok: Amati, Guarn(i)eri, Stradivari. Ezenkívül híresek még Jean Baptiste Vuillaume és Steiner munkái.

A hegedűkészítés Magyarországon közel százötven évvel az itáliai hegedűkészítés kialakulása után jelent meg, nagyjából a 17-18. században.

/Forrás: mindent a hegedűről/

Kutatók és zenészek számára eddig megfejthetetlen rejtélynek tűnt, hogy minek köszönhető a cremonai hangszerkészítő-mesterek, elsősorban Antonio Stradivari és Giuseppe Guarneri del Gesú által alkotott hegedűk kivételes hangzása.

Eddig már több hipotézis is napvilágot látott, de egyiket sem tudták egyértelműen bizonyítani. Az egyik elmélet szerint a lakkréteg alatt található leheletvékony alapozás okozza a különös hangzást. Mások a fa kezelésére használt anyagot sejtik a rejtély hátterében.

Berend Stoel, a hollandiai Leideni Egyetem kutatója és Terry Borman, amerikai hegedűkészítő komputeres tomográffal vizsgálták meg öt cremonai hegedű anyagát, majd összehasonlították ezeket hét modern hegedű anyagának szerkezetével.

Teliholdkor választotta ki a mester a fákat

A klasszikus és a modern hegedűk anyagának átlagsűrűsége nem tért el jelentősen egymástól, ám azt találták, hogy az öreg hangszerek fájának tömörsége sokkal egyenletesebb. Mivel a fa sűrűségének akár kismértékű változása is hatással van a hangszerben keltett rezgésre, ezáltal a hangzás minőségére, a felfedezés megmagyarázhatja a cremonai hegedűk különlegességét.

A legenda szerint Stradivari mindig teliholdkor ment ki az erdőbe, hogy kiválassza a megfelelő fát (lucfenyőt) a hegedű elkészítéséhez. Egy kis felületen eltávolította a fa kérgét, majd a fát ütögetve hallgatózott, hogy megfelelő-e a hangzása.

Hogy a legendából mennyi igaz nem tudni, de a kutatópáros szerint mivel a kérdéses időszakban (a 17. század közepétől a 18. század elejéig) hűvösebb volt az éghajlat, a fákban vékonyabb évgyűrűk alakultak ki, így valószínű, hogy ez okozta a fák egyenletes tömörségét, és végső soron a különleges hangszerek egyedi hangzását.

„A papír erősebb, mint a kard.”

A papír beférkőzött a hétköznapi életvitelünkbe. Lehetetlen volna meglennünk nélküle.

A papírkészítők

1530-ban az ősz – a régi írások tanúsága szerint – ugyancsak morcos ábrázattal tekintett szét a Lőcse körüli hegyeken. Rosszkedvében „felette borús idővel” nehezedett a vidékre, és csak a Katalin-napi készülődés lopott egy kis mosolyt a lőcseiek arcára. S a derék polgárok nem gondoltak arra, hogy rövidesen még ennél a kutyának se való időnél is nagyobb baj szakad a nyakukba. Pedig már ott lopakodott a falak alatt: régi ellenségeik, a késmárki polgárok rohanták meg őket, idegen zsoldosokkal. A lőcseiek későn, a csatazajra riadtak fel, és a tűzharangra: ég a város! A tűz feltartóztathatatlanul terjedt, és a vörös kakas hamarosan felkukorított a papírmalmon is. Tamás mesternek és legényeinek alig maradt annyi idejük, hogy magukat mentsék. A papírmalom berendezésével együtt leégett, és a sok szép fehér papír fekete pernyévé változott.

Tamás mester – amikor a vész elvonult – visszatért az üszkös romok közé. Valami fojtogatta a torkát, sokkal kínosabb, mint a füst. Papírmalmának – az első hazai papír – pusztulásában élete eddigi munkáját látta megsemmisülni. És ekkor egy inas korában hallott mondás jutott az eszébe: „A papír erősebb, mint a kard.” Persze, hiszen ezen marad fenn az ember gondolata, cselekedete. A papír még az időnél is erősebb, mert megállásra kényszeríti a pillanatot és mindazt, amit évek hosszú sora feledésre kárhoztatott, e könnyű, fehér lap megőrzi a jövendő számára. – Tamás mester dacosan emelte fel fejét: ha az első magyarországi papírmalom elpusztult is, épülni fog hamarosan a második, harmadik, sok, mert papír nélkül az ember nem tud többé élni.

Úgy is lett. S a tiszta vizű hegyi patakok mellett feltünedeztek a papírmalmok. Csendes kelepelésük a századok során megsokszorozódott. A XVI. században, nem sokkal a lőcsei első pusztulása után négy papírmalom kezdte meg a hazai papír készítését, és a XVII. század vontatottsága után – a végvári harcok ideje ez – a XVIII. század nagyot lendített az ügyön. Mária Terézia és II. József korában már 50–60 papírmalmunk működhetett, s ha innen az első lőcseiig visszatekintünk, 130 malmot számlálhattunk össze.

Amikor nálunk, Magyarországon mindez lejátszódott, a történelemben már 18 évszázad és két emberöltő telt el azóta, hogy a papírt feltalálták. Caj Lun, a kínai császár magas rangú hivatalnokai i.sz.105-ben javasolta urának, hogy a nehéz bambusztábla és a drága selyem helyett növényi rostból készült, könnyű és olcsó lapra írjanak. A császár elfogadta javaslatát, és – mint a krónikás írta – „rövidesen az egész császárságban használni kezdték a nagyságos Caj papírját”. A kínai papírkészítők istenükként tisztelték őt, és a tatungmengi Chuá-Feng templomban elhelyezett képe előtt minden évben hosszú embersorok rótták le tiszteletüket.

Mintegy 650 évig a feltaláló kínaiak titka maradt a papírkészítés, amíg aztán az arabok 751-ben, kínai hadifoglyokkal együtt, a titoknak is birtokába jutottak, és a papír használata a kalifátus hódító útján 860 körül eljutott Európába.

1100 körül itt is csináltak már papírt. A ritka újdonsággal a kereskedők ismertették meg a népeket, a kereskedőkaravánok nyomában pedig a fehér mesterség tudói: a papírkészítők jártak. 200 évbe tellett, amíg Európa megismerte a papírt, és újabb 200 esztendővel öregedett az emberiség, amíg végre a XVI. században Európa-szerte készítéséhez láttak.
/Forrás: Bogdán István/

Volt írás a papír elõtt?

Persze hogy volt! A kérdés természetesen költõi, de talán rávilágít arra, mennyire nem sejtjük az emberi nem találékonyságának határait, ha fontosnak tartott gondolatok megörökítése volt a cél.

Kezdetben az õsember barlangok falát festette be különféle jelenetekkel, melyekkel a gyakran ismételt folyamatok sikerességét szerette volna elérni. Az elsõ íráshordozó a sziklafal, a kõ volt.

Ahogy terjeszkedett az emberiség, eljutott olyan helyekre is, ahol a kõhöz nehéz volt hozzájutni – elsõsorban a Tigris és az Eufrátesz völgyében –, és ott agyagtáblákat használtak az íráshoz. A nedves agyaglapba karcolták bele az írástudók a megörökítendõ gondolatokat, és a táblákat a napon kiszárították vagy kiégették. Az is érdekesség, hogy az ókori Mezopotámia lakói kitûnõ módszert találtak ki az okirathamisítás ellen: az egész szöveget, amit meg akartak õrizni, egyetlen agyagtáblába nyomták bele, melyet elláttak a különbözõ felek aláírásaival, majd ezt a lapot szintén agyagból készült burkolatba rakták, aztán erre a szöveget és az aláírásokat ismét rányomták. Ha valaki gyanakodott, hogy az eredeti szövegen valamit megváltoztattak, joga volt leválasztatni a burkolatot, és összehasonlíthatta a belsõ szöveget a külsõvel. A burkolatot csak úgy lehetett eltávolítani, ha összetört, viszont hamisított burkolatot utólag senki sem tudott a régi belsõre göngyölni. A szükséges aláírások ugyanis nem álltak teljes számban rendelkezésre, és ami még ennél is fontosabb, minden új agyagburkolat, amelyet nedves állapotban a megszáradt belsõ lapra fektettek, szétpattant, mert az agyag száradása közben jelentõsen zsugorodik.

Az ókori Egyiptomban íráshordozóként papiruszt használtak, mely papirusznádból készült. Az ókorban rendkívül sokféle célra hasznosították, egyebek között kötelet, csónakot, gyékényt készítettek belõle. A vadon növõ papirusznád nem elégítette ki a szükségleteket, ezért külön ültetvényeket telepítettek. A papiruszcserje rostos szárából vékony szeleteket vágtak, amelyeket egy vízzel nedvesített deszkalapon szorosan egymás mellé helyeztek és simára kalapáltak. Ezekre keresztirányban újabb csíkokat fektettek, és fakalapáccsal további nedvesítés közben a két sort összedolgozták. A papiruszlapokat a napon megszárították, majd kõ- vagy csonteszközzel a felületüket simára csiszolták. A papiruszlapokat összeragasztották, és tekercsekbe göngyölítve hozták forgalomba.

A ma ismeretes legrégebbi papirusztekercs mintegy négy és fél ezer éves, tehát ezt az anyagot több mint három évezreden át használták a gyakorlatban, széles körben írásra. Gyártása csak a 9–11. század körül szûnt meg. Egyszer esett csak meg, hogy valaki nem tudott hozzájutni az amúgy tömegcikknek számító papiruszhoz. II. Eumenész pergamoni király a Kr. e. 2. században könyvtárat alapított és az volt a célja, hogy nagyobb, gazdagabb anyagot gyûjtsön össze, mint az alexandriai könyvtáré. Gyorsan gyarapodó állományához azonban mind több papiruszra volt szükség. Az egyiptomiak azonban úgy próbálták vetélytársukat visszaszorítani és az alexandriai könyvtár érdekeit megvédeni, hogy betiltották a papiruszkivitelt. Pergamon városában ekkor állati bõrre kezdtek kéziratokat írni. Az állatok bõrét már korábban is kikészítették, de írásra a Földközi-tenger környékén eddig ezt az anyagot nem használták.

A pergament elsõsorban juh- és tehénbõrbõl készítették: a bõrt lenyúzták, több napon át meszes vízben áztatták, majd a szõrtõl, a felesleges rétegektõl megtisztították, kifeszítve megszárították és kisimították, lecsiszolták, és széleit egyenesre vágták. A pergamen – amely kicsit sárgás, vékony hártya – élettartamát a legújabb szintetikus anyagok némelyike múlja csak felül.

Az ókori íráshordozók közé tartozik még a rómaiak viasztáblája is. A viasztáblára csontból vagy fémbõl készített szerszámmal, a stílussal karcolták a feljegyzéseket.

Észak-Ausztrália nomád õslakói a fehérfa kérgét használják. Elõször gondosan kiválasztják a megfelelõ életkorú fát, amelyrõl azután lehántják a kérget. A lehántott fakérget homokba ássák, hogy jól kiszáradjon, majd gondosan megtisztítják. A fakéregre a sárga, vörös, fehér és fekete színezésû képeket tollból, rostosított növényi ágacskákból vagy emberi hajból készített ecsettel festik.

Latin-Amerikában, Afrikában, Óceániában és egyes feltevések szerint Ázsiában egyaránt ismeretes az úgynevezett tapa. A Tonga-szigeteken az írás céljára használatos többrétegû tapa a következõképpen készül: egy megfelelõ vastagságú fikuszról szép, sima kéregdarabot húznak le, majd ennek belsõ háncsszövetét éles kagylóval lefejtik. A háncsot napokig vízben áztatják, hogy meglágyuljon, ezután sulykolóval addig verik, amíg egészen vékonnyá és hajlékonnyá válik. A fáról lefejtett kéregdarab ily módon eredeti alapterületének többszörösére növekszik. A vékony kéregszövetre farámán kifeszített kókuszrost sablon segítségével színes ábrát nyomnak, és a már díszített szövetet domború mintás sulykolóval még egyszer végigverik. A domború mintázat belenyomódik az anyagba, de csak akkor válik láthatóvá, ha a napfény átsüt az anyagon. A tapakészítés kezdeteinek idõpontját a kutatók mind ez ideig nem tudták megállapítani. Nagyon régi eljárásról van szó, amit már ezelõtt 2500 évvel is ismertek, legalábbis egy kínai tudós, Shun Shen-ling szerint már a Kr. e. 6. században tapára írtak a papír szülõhazájában.

A mai India és Indonézia területén elõszeretettel használták a pálmalevelet íráshordozóként. A kínaiak bambuszkéregbõl készítettek keskeny lapocskákat, amelyre tussal festették felülrõl lefelé írásjegyeiket. Hosszabb írásmûveiknél a bambuszlapocskákat zsinórral egymáshoz kötötték. A bambusz- vagy falapocskákból készített könyvek kezelése elég nehézkes volt. Visszaemlékezések szerint Meng-ce vándor filozófus három kocsirakomány könyvet vitt magával, Csin Si-huang császárnak pedig naponta többkilónyi állami okmányt és kérvényt kellett átnéznie. Keresniük kellett tehát egy kisebb helyigényû, könnyebb anyagot írás céljára. Ez az anyag a selyem volt. Kr. e. 3. századtól egészen napjainkig használatos, bár kimondottan íráshordozóként csak a papír általános elterjedéséig használták. A selyem ugyanis drága portéka volt, készítésének módja pedig hétpecsétes titok. Éppen értékes volta miatt nem válhatott az írásos kultúra egyetemes hordozójává, noha a tudomány, a kultúra és az államigazgatás fejlõdése következtében egyre növekedett a kereslet az íráshordozó anyagok iránt.

Mire írhat majd néhány évtized, évszázad múltán az ember? Kell egyáltalán új anyagot keresnünk a papír helyett?

Az újdonságok listáját böngészve megakadhat a szemünk egy kifejezésen: elektronikus papír. Amirõl szó van, az hajlékony, mint a papír, és sokoldalú, mint a számítógép képernyõje. Az elektronikus papírt az ember ugyanúgy magával viheti, mint a valódit, ugyanakkor a számítógép képernyõjéhez hasonlóan dinamikus és újraírható. Lehet belõle újság, amely olvasás közben változik és közli a legfrissebb híreket. Lehet magazin, amelyen mozgó képek keltik életre a történeteket. Lehet belõle tankönyv, hirdetõtábla vagy reklámhordozó, plakáttól hajtogatható kijelzõig szinte minden.

És miként mûködik? Igen ötletes: van egy vékony mûanyag hordozófólia, aminek a felületén apró kis golyócskák vannak rögzítve oly módon, hogy az elektromos tér megváltozása esetén a golyók elemi elektromos dipólusdarabokként viselkedve követik a változást, 180 fokos fordulatot tesznek tengelyük körül. A trükk az, hogy a golyók egyik fele fekete, másik fele fehér, így a megfelelõ pozícióban elegendõ a megfelelõ teret létrehozni, és máris elõáll a kívánt kép, ábra vagy szöveg. Természetesen szükséges valamilyen kiegészítõ berendezés, amely az ábrakialakítási mûveletet elvégzi, de az elektronikus papírt errõl leválasztva is megõrzi a tartalmát.

Meglenne a tökéletes megoldás? Elsõ látásra úgy tûnik, de … Persze lesz színes változat, vékonyabb lap, kisebb önsúly a leírt elektronikus papírból, és lesznek újabb és újabb technikai megoldások a gyártás olcsóbb és környezetkímélõ megoldására. Ám jól nyomon követhetõ a folyamat, miszerint minél bonyolultabb szerkezeti megoldást talál a tudomány, az írott szöveg hitelessége annyival is csökken. Mivel könnyû hozzáférni az alapanyaghoz és az íróeszközhöz, könnyû a szöveg megváltoztatása is. A babiloni agyagtáblák nehézkes voltuk ellenére nyújtották a kellõ biztonságot, nem is beszélve a kõvésetekrõl. Ám ettõl kezdve a hamisítás szinte tárt kapukon robogott az írott szöveg nyomában: a mai bíróságoknak is külön szakértõket kell alkalmazniuk, akik igen körülményesen tudják csak egy bizonyos okmány, irat eredetét megállapítani. A közembernek ez már az eszközök híján is nehéz feladat. Ezt a hiányosságot próbálják kihasználni például a pénzhamisítók áldatlan tevékenységükkel.

Ráadásul a digitális technika már teljesen megfoszt minket a dolgok kézzelfoghatóságától, és így persze a gyors ellenõrzési lehetõségektõl. Mindezek ellenére szükséges a fejlõdés, az akadályokat pedig mindig leküzdötték a kutatók. Bízzunk abban, hogy ebben az esetben is így történik.

Búcsúzóul idézzünk egy közmondást: „A szó elszáll, az írás megmarad.”
Milyen formában? Ez már csak rajtunk múlik..

/Forrás:
Horváth Cz. János/

Hogyan is mostak két-háromezer esztendővel ezelőtt?

A mosás története egyidős az öltözködés történetével, hiszen a ruházat tisztán tartásáról mindig is gondoskodni kellett. Kezdetben fáradságos munka volt a mosás, ma viszont a gépek mindent elvégeznek helyettünk. Sőt, a legújabb generációs mosógépek még beszélnek is hozzánk, vagy szerelőhöz fordulnak, ha úgy érzik, meghibásodtak.

Régi írott emlékek, fali képek, ábrázolások mesélnek arról, hogy nem is voltak olyan rossz módszerek, melyekkel a ruhát akkoriban tisztították. A mosást minden korban befolyásolta a ruhanemű anyaga, bár a mosás technikája nem sokat változott azóta. Előbb áztattak, aztán mostak s végül öblögettek, tisztáltak. Még mosószerek is voltak, hideg-meleg vizet használtak, sulykolót. Egyiptomban már i.e. 2000-ben ismerték a lent, a rómaiak gyapotból és gyapjúból készült ruhákat viseltek. Kínában sok ezer évvel ezelőtt ismerték már a selymet, s a kender is vagy kétezer éve ismeretes, de kezdetben csak kötelet vertek belőle, vásznat nem szőttek. A szabadban, legszívesebben folyóvízben mostak, a ruhát bottal csavarva víztelenítették és napon szárították. Egyiptomban kimondottan férfimunka volt a
mosás, görögöknél a nőké. Növényi és ásványi anyagokat említenek a források, mint a szappan őseit. Rómában már nagy mosodák működtek, hiszen vízvezetékük is volt, az ásatások kádakat, segédeszközöket hoztak felszínre. A szappan állítólag a gallok találmánya. Kecskezsírból és hamuból állították elő, néha ökörepét is kevertek hozzá. Érdekesség, hogy különösen Egyiptomban nagy megbecsülésnek örvendtek a mosóemberek; a fáraó főmosója és főfehérítője jelentős udvari méltóság volt. „Aki a töltésen mos és akinek szomszédja a krokodilus” mondja egy régi szöveg. Hát ilyen szomszédságban valósággal hőstett volt alaposan kimosni a fáraó szennyesét.

forrás: Lászlóffy A./mosás/

József Attila

Mama

Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő -
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.

sulykolófa

A gólya

 
Dús tollazata hófehérségével, - melyből élesen emelkedik ki szárnya feketesége, lába és csőre ragyogó pirossága, - nemes tartásával és mozgásával büszke és szép jelenség a zöld mezőben. Repülését is gyönyörűség nézegetni. A törökök szent madara. A szlávok istenmadara.





  Szláv mese:

„A gólya valamikor ember volt, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy ma is az ember közelében szeret élni.
A világ teremtésekor az Úristennek eszébe sem jutott, hogy mindenféle csúszómászóval rémisztgesse az emberiséget. A hüllőkkel s egyéb férgekkel az Ördög népesítette be a mocsarakat. Amikor a rusnya állatok annyira elszaporodtak, hogy az embernek többé nem volt nyugta tőlük, a Jóisten összefogdosta a sok siklót, gyíkot, egy zsákba gyömöszölte, a zsák száját bekötötte, s magához szólított egy férfit. Rábízta a zsákot, vigye a tengerhez, kössön rá követ, s dobja a vízbe anélkül, hogy a száját kibontaná s megnézné, mi van benne.
A férfi hazacipelte a zsákot, s leállította a ház sarkába, ő maga pedig gondolván, hogy Isten parancsát teljesíteni csak nem indul el abban a viseltes ruhában, amelyikben egész nap a mezőn volt, megmosakodott, fehér inget, új bocskort húzott, s kikészítette ünneplő fekete zakóját, hogy majd azt veszi fel.
- Hová, hová? – kérdezte a felesége.
- Az Úr rám bízta ezt a zsákot, vigyem a tengerhez,kössek  rá követ, s dobjam a vízbe.
- Mi van benne?
- Nem tudom.
- Nézzük meg!
- Isten megtiltotta!
Ám az asszony hiába félte Istent, kíváncsisága félelménél is erősebb volt. Mindenképpen tudni akarta, mi van a zsákban. S ha egy asszony valamit a fejébe vesz, attól nem tágít.
- Mindjárt este lesz, hová indulnál ilyen későn? Várj reggelig! – kezdte el kérlelni a férjét. A férfi otthon maradt, asszonya étellel, itallal kínálta, jól tartotta. Amikor a férfi elaludt, felesége szép csendben felkelt mellőle, a zsákhoz lopakodott, s kioldotta a száját. Abban a pillanatban előbújtak a kígyók, gyíkok, s ahányan voltak, annyifelé másztak.
Az asszony ijedtében sikoltozni kezdett. Felébredt az ura, s mezítláb, fehér gyolcsingben, ahogy kikelt az ágyból, éppen csak a vállára kanyarítva az útra készített fekete zakót, kirohant, s megpróbálta összeszedni a millió hüllőt.
Látva, mit cselekedtek, az Úristen így szólt hozzájuk:
- Ha kieresztettétek, szedjétek is össze őket! – S azon nyomban gólyává változtatta a párt. Azóta mezítláb, hidegtől sárga lábszárral, fehér ingben, fekete zakóban járják a zsombékos, vizenyős réteket, és fáradhatatlanul szedegetik össze a kígyókat, gyíkokat.”

A gólya értelme csodálatosan fejlett. Mindenkor pontosan tudja, hogy melyik vidéken hogyan fogadják az emberek.
A félénken és óvatosan puhatolózó, emberkerülő, minden-kivel szemben bizalmatlan madár a meghívás jelét megpillantva – a háztetőn, vagy fa tetején elhelyezett kocsikereket – félreteszi tartózkodását, elfoglalja a kereket és néhány nap alatt megbarátkozik környezetével. Hamar megismeri házigazdáját, és minden jóakaróját megkülönbözteti a rosszakaratú idegentől. Úgy tartják, áldás száll a házra, melyen gólya fészkel.
Érzéseit csőre összeverésével fejezi ki, kelepel örömében és bánatában. Békát, egeret, kígyókat, rovarokat, földi gilisztákat eszik, tehát élettere a patakpartok háborítatlan területe.

A gólya az új születésének legősibb és legerőteljesebb szimbóluma. Kínában a daruéhoz hasonló jelentéstartalmakat tulajdonítottak neki. Sok helyütt a gólyára bízták a gyermekáldás feladatát.
Egy antik legenda szerint a gólya táplálja agg atyját, ezért a gyermeki szeretet szimbóluma. A féllábon álldogáló, töprengő madár a meditáció jelképe.
A római mitológiában Júnónak, - az otthon, a gyerekek és a családi hűség istennőjének - szent madara.
A kereszténység a gonosz ellenségének, a bűnbe vivő Őskígyó legyőzőjének tekinti. A Golgotán részvevően körözött a kereszt körül egy gólya, és erőt adott Jézusnak.
Néhány mesében és legendában képes emberalakot ölteni, ezért az ember közeli rokonának tartják. Sekély vizekben, vízparton mozog, az ilyen helyeket a Tündérországba vezető átjárónak tartották. A víz, és a vízpart az érzelmeket és a teremtést is szimbolizálja. A gólya tehát segít megérteni az érzelmeinket, és segít élménnyé tenni a szülés folyamatát. Kelepelésekor a szent tánc ősi misztériumát jeleníti meg, mellyel ősi erőket és energiákat lehet megidézni.
Az ősmagyar mitológia jósmadárnak és tűzmadárnak tartotta. Atilla király Aquilleja ostrománál körüljárta jósaival a várost, látta a tenger felől menekülő gólyákat, akik a torony tetejére hordták a fiókákat. Ebből azt a jóslatot olvasta ki, hogy a várost nem szabad feladni, hanem meg kell erősíteni, mert biztonságosan védhető.
Segítőnk születésnél és a hang nélküli kommunikációnál.

/Temesvári Gabriella/

Megsütjük, és biztos, hogy pillanatok alatt elfogy

Farsangkor fánkot kell enni!

 Sokféle fánk létezik,   Gombóc Artúr így sorolná:


Van élesztős fánk és sütőporos fánk, van égetett tésztás fánk, van kerek, van habnyomóból született, kanállal szaggatott, lyukas közepű, töltött, töltetlen, mázas, habos, krémes, mézben vagy szirupban áztatott,  csöröge...... fánk,fánk,fánk   

A fánktésztát fűszerezhetjük, ízesíthetjük, magvakkal, aszalt gyümölcsdarabokkal gazdagíthatjuk. De a vége mindig ugyanaz: megsütjük - és biztos, hogy pillanatok alatt elfogy.

Se szeri, se száma a fánk születését igazoló anekdotáknak és legendáknak. A II. Ramszesz sírjának falán megörökített fánksütő szolgáktól kezdve a farsang éjszakáján álruhában kiszökő Marie Antoinette által felfedezett francia beignet történetétől, egészen az osztrákok tésztával dobálódzó özvegyasszonyáig.


"Az eset úgy kezdődött, hogy egy bizonyos Krapfen nevű pék elhalálozván, műhelyét özvegye vezette tovább. Nem volt könnyű az élete özvegy Krapfenénak, mindazonáltal továbbra is az ő pékségéből került ki a legfehérebb, legfinomabb kenyér, a város legtávolabbi részéből is elzarándokoltak érte az emberek. Ám egy napon valami okból a kenyér nem készült el idejében. A vásárlók közül ki üres kézzel, bosszúsan ment el, ki türelmetlenül várt, s cifrákat mondott....., mígnem a pékné végképp kijött a sodrából, és egy darab kenyértésztát, amit éppen a kezében tartott, valakinek a fejéhez akarta vágni.

Szerencsére rosszul célzott és a tészta nem az illető képén csattant, hanem a kályhán lévő lábasba pottyant, amelyben zsír forrdogált. A váratlan következmény az lett, hogy a célját tévesztett tészta néhány perc alatt szép aranysárgára sült, s a véletlen jóvoltából megszületett az első fánk, amit a bécsiek azóta is Krapfennak neveznek."
(Részlet Halász Zoltán Mesélő szakácskönyvéből)


Széles skálán mozog a fánk eredetét elmesélő regék sora. A francia és osztrák történetek mellett még ott a németek fánkmondája is, amely szerint a fánk a XV. századi Berlinben született, mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a mai napig a világ sok pontján Berlinerként emlegetik.

Pontosan nem tudni, mikor sütötték az első fánkra emlékeztető ételt,
de annyi bizonyos, hogy már az időszámításunk előtt ismert és kedvelt fogás volt
a világ nem egy pontján, a kereszténység térhódítását követően a vízkereszt utáni
időszaktól a farsangon átívelő és a nagyböjtig tartó időszak ünnepi eledelévé vált.

Ennek többféle magyarázata is létezik, az egyik leglogikusabb talán az,hogy ezek a zsírban  

 sült, lisztben, vajban, tojásban gazdag tésztaételek voltak hivatva felkészíteni a hívőket   a húsvétig tartó böjt negpróbáltatásaira.

Az ókori Görögországban annyira kedvelték az olajban sült, majd mézben áztatott tésztát,
hogy az olimpiai győztesek is ilyen finomságokat kaptak.

A mézes-mázos fánkok mellett az európai kínálat legmeghatározóbb eleme a németek,
osztrákok által kedvelt töltetlen, lukkal nem rendelkező fánk, amit mifelénk szalagos
 fánkként ismernek. A Berliner vagy Krapfen leszármazottai a horvát krafne, a szerb krofne,
 illetve a szlovén korf. A Berliner nyomaira bukkanhatunk Portugáliában, Finnországban,
 Norvégiában, sőt még Mexikóban is.
A klasszikus töltetlen fánkot azonban hamar elkezdte mindenki a saját szája íze
szerint variálni, így születtek a lekvárral, csokoládéval, különféle krémekkel
töltött fánkok. A porcukorral való szórás mellett megjelent a mázas borítás.
és a cukros mázakon kívül csokoládéval, egyéb édes krémekkel is dekorálták
a kisült fánkokat. Az eredetileg töltetlen Berliner az Újvilágban már a főleg vaníliás
 krémmel töltött sült tésztákat jelentette. /forrás: mindmegette/

Forgácsfánk (Csöröge) 
Hozzávalók (kb. 25 darabhoz) - 40 dkg finomliszt
(a fele rétes- vagy graham liszt is lehet) 
1 dkg vaj, 1 csapott evőkanál cukor, só
1 dl rum, 1 dl tejföl, 1 tojássárgája, 

a nyújtáshoz: kevés liszt, 
a sütéshez: olaj 
a tetejére: 2-3 evőkanál vaníliás porcukor 
a tálaláshoz: 0,3 dl rum, 30 dkg sárgabarackíz 

A lisztet a vajjal elmorzsoljuk, majd a többi hozzávalóval
rugalmas tésztává gyúrjuk. Két részre osztjuk és letakarva,
hűtőszekrényben legalább 1 órát pihentetjük. Utána a tésztát
 enyhén belisztezett deszkán 2 milliméter (azaz késfok
vastagságúra nyújtjuk és derelyemetszővel vagy késsel kb.
10 centi hosszú, 4-5 centi széles lapokra szabjuk; közepüket
hosszában is bevágjuk. Ezen a nyíláson a tészta egyik rövidebb
oldalát (végét) átbújtatjuk; azaz mint egy masnit áthúzzuk.
Amikor az összes tésztát előkészítettük, egy lábasba olajat
töltünk és megforrósítjuk. A fánkokat közepes lángon, oldalanként
kb. 2-2 perc alatt pirosra sütjük, végül szalvétára szedve
lecsöpögtetjük.
Vaníliás porcukorral meghintve, rummal ízesített barackíz kíséretében
tálaljuk.

Vatikáni obeliszk

1586. szept. 10.
 Ez az a nap, amikor
Rómában a Szt. Péter tér közepén (Vatikán)
felállítottak egy 4000-éves egyiptomi
obeliszket, melynek magassága 25 m feletti,
tömege 350 tonna.

Ehhez 900 ember, 150 ló, számtalan csiga és
több száz méternyi kötél kellett.  Felállításakor, a munkásoknak – büntetés terhe
alatt – kötelességük volt némának maradni.
Amikor emelni kezdték a rózsaszín gránitból
készült óriási követ, az egyszer csak megingott
és kezdett visszadőlni a földre. Ekkor a téren át
egy rettenetes kiáltás hallatszott:
„Aqua alle funni! (Adjatok vizet!) ”
Bresca kapitány, liguriai tengerész tudatosította,
hogy a kenderkötelek elszakadnak, ha nem
itatják őket át vízzel. Egyre bátrabban fokozta a
hangerejét, nem félve az akasztástól. Hangját
meghallották, hoztak vizet és most is áll az

Asszuánból (Egyiptom) származó obeliszk
.Az obeliszket 37-ben szállították át az egyiptomi
Heliopolis városából, mint Caligula császár hadi
trófeáját. Akkor az ő arénájában helyezték le.

Ez az első obeliszk, amely az ókori Róma
után fel lett állítva. Az ókori legenda
szerint a tetején levő bronz gömbbe Julis
Cézár testi maradványai voltak
elhelyezve.
Később ezt a gömböt keresztre cserélték
fel.

Vajon mi történt azzal a tengerésszel, aki
megszegve a tilalmat, szinte a tüdejét
ordította ki? Azonnal bebörtönözték ugyan,
majd V. Sixtus pápa elé vezették, de ő a
tilalom megszegése miatt nem büntette meg.
Ehelyett – kiváltságképpen - hajózhatott a
Vatikán zászlaja alatt saját hajójával.
Emellett neki és örököseinek jogot adott
Virágvasárnap a Szt. Péter-téren pálmaágak                    
árusítására.

 Örökösei, ez idő óta,
élnek is a pápa által odaítélt joggal – a
pálmaágak kizárólagos árusításával.

A felkiáltás: “Aqua alle funni!”
(eredetileg, Genoese-i dialektusban: "Dagher
corde l'Aiga ale corde!"),
a hatalmi intézkedés elleni tiltakozás szimbóluma
lett. Hangsúlyozza a bátorságot és elszántságot a
közjóért, tekintet nélkül a magunkra háruló
következményekre – megszegve az értelmetlen
utasításokat.
Bizony, kevesen vannak akik felkiáltanak:
„Aqua alle funni!”
megakadályozandó az értelmetlenségeket…

A csipkebogyó

A csipkebogyó története

A csipkebogyónak már a látványa is tetszetős, ahogyan a visszavonulóban lévő természet kopár ágai között messzire virít egy-egy piros bogyókkal teli bokor.Mintha kifejezetten erre az időszakra teremne, hogy számos előnyös tulajdonságával ajándékozza meg a télre készülő szervezetet.

Szaknyelven a Rosa canina-t, azaz a csipkebogyót a vadrózsa vitamindús gyümölcsének nevezik, de vannak tájegységek, ahol gyepűrózsa vagy ebrózsa néven emlegetik. A vadrózsára, mely a rózsa őse, erdőszélen, mezsgyén, bozótosban és sövényesben, napos pusztákon, és töltéseken akadhatunk rá.
Termését már a Krisztus előtti időkben gyógynövényként hasznosították.

Hazánkban cserjés hegy- és domboldalakon, tölgyesekben, erdővágásokon, erdőszéleken, csatornapartokon, kerítések mellett megtalálható az egész ország területén. Tömegesen fordul elő Borsod-Abaúj-Zemplén, Heves és Veszprém megyékben. A vadon termő és termesztett rózsafajok begyűjtött terméseit a gyakorlatban egy fajként kezelik, mint Linné korában a XVIII. században szokásos volt.

A Bibliában a csipkebokor Mózes elhivatását jelképezi. A középkorban a lángoló, de el nem égő csipkebokrot Mária jelképének tekintették, aki Isten anyjává lett és mégis érintetlen maradt. A barokk művészetben az égő csipkebokor a szeplőtelen fogantatás jelképe lett.
A világos rózsaszín virágok júniusban vagy júliusban nyílnak, nem tömöttek, szinte szagtalanok, a törzset és az ágakat durva tüskék borítják. A húsos vacokból keletkezik az érett állapotban fénylő, piros csipkebogyó, amelynek belsejében több kőkemény aszmagtermés (mag) található. A magokat szúrós hegyű szőrök - viszketőpor - veszik körül.

A csipkebogyó tartalmaz fajtól függően 200-1700 mg/100 g C-vitamint, 14 g/100 g cukrot, 3,5 g/100 g pektint, 5 g/100 g alma- és citromsavat, 4 g/100 g fehérjét, karotinoidokat, B1-, B2-, E-vitaminokat és ásványi anyagokat (pl. magnézium).
A gyógyászatban frissítő íze, magas C-vitamin- és más (B1-, B2-, K-, P-) vitamin-, valamint ásványi anyag- és nyomelem tartalma miatt használjuk. A felaprított és szárított gyümölcsből készült tea reggel élénkítő hatású, nyáron hidegen alkalmas a nagy szomjúság oltására, télen pedig forrón fogyasztandó. A csipkebogyó sok teakeverék alkotórésze; mindenekelőtt azoké, amelyek a náthás időszakokban a megelőzést, influenzában pedig a panaszok csökkenését szolgálják.

A csipkebogyók teája a C-vitamin-tartalom miatt immunerősítő és roboráló hatású, influenzajárványok esetén megelőzésre, valamint náthás és lázas megbetegedések, legyengült állapotok kiegészítő kezelésére való, magnézium forrás, enzimaktivátor
és gátolja a meszesedést.
Serkenti a mellékvesék és a máj működését is. A csipkebogyótea gyenge hashajtóként és vizelethajtóként is ismert, ajánlott vesekő, vesehomok kezelésére is. Kevéssé ismert, hogy a csipkebogyók főzete külsőleg és belsőleg jól használható nehezen gyógyuló sebek, fertőzések kezelésére.
Lázas gyermekeknek ízleni szokott a csipkebogyótea, tisztán vagy mézzel édesítve. Specifikus hatásokat eddig nem tudtak kimutatni, bár enyhe hashajtó hatású, amit a gyümölcssav okoz, és a magoknak enyhe vizelethajtó hatása van. Közkedvelt még a túlérett csipkebogyóból készült lekvár (hecsedli) is. Étvágygerjesztő hatású, a reggeli "falatozást" segíti. Egyes vidékeken palacsintát is töltenek vele./csipkebogyó/

Kékfestett kelme

Kékfestett a Kertészeti Kiállításon

Minden anyag között könnyedén felismerhető a kékfestett kelme, mely egyik oldalán mintás, a fonákján azonban egyszínű. Készítésének titka avatatlanok előtt rejtve marad, története azonban megismerhető.

A kékfestő anyag mintázása a több ezer éves batikolásból ered. A festésre szánt fehér pamut- vagy lenvászonra először - mintafával, nyomódúccal - egy viaszos védőréteget nyomtak, amit nem fogott meg a kék festék, és ezért ott fehéren, vagyis festetlen maradt a minta. (A védőréteg összetétele a mesterek féltve őrzött kincse volt. Receptjét titkosírással jegyezték fel, az unokák pedig csak hosszas fejtörés során találták meg a megoldást.) Mikor a védőréteg megszáradt, már jöhetett is az összetéveszthetetlen színű kék festék a festőfürdőben. Az indigót vasgálic és mész segítségével redukálják, és a megfelelő sűrűségben töltik bele a festőkádakba (küpákba), ahol belemerítik az anyagot. Áztatják, majd szellőztetik. Az eddig zöld színű indigó a levegő hatására oxidálódik és megkékül. A kelme végleges színét az határozza meg, mennyiszer mártották-levegőztették az anyagot. Nálunk az Alföldön a világosabb, a Dunántúlon pedig a sötétebb kék szín terjedt el.
Európában a kelmefestők eleinte a festőcsüllengő nevű növényből nyerték a kék színt, de India felfedezése után hajószámra érkezett a tartósabb hatást biztosító indigó. A XVIII. században Európában egyre több manufaktúra létesült, rohamosan fejlődött a textilfestő ipar, a mintakincs is egyre csak gyarapodott. Az új eljárások között kialakult a reservnyomású kékfestés is. A XVIII. század közepére már egész Európában ezt a technológiát alkalmazták, így gyakori volt a kékfestős kendők, terítők, ingek, szoknyák, kötények, de még ágyneműk használata is. Aztán az ipari fejlődés következtében a XIX. században ez a manufakturális ipar hanyatlásnak indult. Megváltozott a falusi életforma, és a városi ipari munkások "korszerű" viselete nem tartott igényt a kékfestett kelmékre.

 
 A kékfestés kihalóban lévő textilfestő eljárás lett.  

forrás: sulinet

Történet

 

Szókratész (kb. i. e. 470 – i. e. 399.) ókori görög filozófus volt. Vele kezdődött a görög filozófia klasszikus korszaka, valamint őt tekintjük a nyugati filozófia és az autonóm filozófiai etika megalapítójának. Beszélgetve tanított, így írott műveket, értekezéseket nem hagyott hátra. Tanításait, gondolatait tanítványai műveiből, Xenophón írásaiból és főként Platón dialógusaiból ismerjük. Az utóbbiak révén megismert Szókratész az ismeretelmélet és a logika területeit is gazdagította.

Íme egy kis történet, mely híven tükrözi a nagy bölcs gondolkodásmódját. Habár a történet igazságalapja nem bizonyított, mégis felettébb érdekes és tanulságos…

Az ókori Görögországban Szókratész széles körben ismert volt bölcsességéről. Egyszer egyik ismerőse rohant hozzá izgatottan, s ezt mondta:
„Szókratész, tudod mit hallottam Diogenészről?”
„Na, várjál csak”- mondta Szókratész, - „mielőtt bármit is mondanál, át kell menned a hármas szűrőpróbán!”
„Hármas szűrő?” - kérdi meglepetten az ismerős.
„Igen” - folytatta Szókratész, - „mielőtt elmondod a Diogenészről hallottakat, szűrjük le, amit mondani akarsz. Az első szűrő az 'Igazság'. Teljesen biztos vagy abban, hogy amit hallottál, az a tiszta igazság?”
„Nem” - mondja az ember, - „tulajdonképpen csak most hallottam!”
„Rendben van, szóval nem tudod, hogy a hír igaz-e vagy sem. Lássuk hát a második szűrőt, a 'Minőséget'. Amit hoztál, valami jó hír?”
„Nem, sőt éppen ellenkezőleg...”
„Szóval akkor te valami rosszat akarsz mondani Diogenészről, amiről azt sem tudod, hogy igaz-e vagy sem?”
Az ember vállat vont, és egy kicsit már röstellte magát. De Szókratész folytatta: „Még mindig van esélyed arra, hogy a próbát kiálld, ha átmész a 'Hasznosság' szűrön. Tehát, amit Diogenészről hallottál, abból van-e nekem valami hasznom?”
„Hááát... nem hiszem...”
„Nos, ha így áll a dolog, hogy a híred nem is biztos, hogy igaz, nem is jó, és nem is hasznos, akkor miért kellene akárkinek is elmondani?”
Az ember kissé zavarodottan és szégyenkezve odébbállt.

Ez a kis történet is példázza, hogy miért volt Szókratész nagy filozófus, és miért volt nagy megbecsülésben része az ókorban, és azóta is.

Mielőtt legközelebb egy pletykát adnál tovább, gondolj a fenti kis történetre…

Forrás: Fókusz

A tűz

Él Csíkszereda mellett egy kis faluban egy 87 éves bácsi. Jó formában van, nap mint nap lemegy a meredek kis utcán, hogy kenyeret vásároljon, hogy meglátogassa az unokáját, a dédunokáját. Nem panaszkodik és próbálja elfogadni a modern és új dolgokat. Ilyen ez az élet- mondja. Most más van, amikor én fiatal voltam másképp volt.

Az unoka elhatározta, hogy megkönnyíti egy kicsit a nagyapa életét, kényelmessé teszi, mert biza sok mindenen keresztülment élete során, megérdemli. Padlófűtést szereltek be a bácsika házába is. Nagy felfordulással járt az egész, de türelmesen megvárta a végeredményt.
Eljött az első este, amikor a padlófűtést kipróbálták. Az unoka és családja átmentek a szembeni házba, ahol laktak, a bácsi pedig egyedül maradt. Hosszú éjszaka elő nézett. Nem tudta, hogy mi legyen, folyton felkelt és a padlóra nézett, nem tudta, hogy most még ég a tűz vagy sem.

Reggel elpanaszolta, hogy a fiatalok, azok lefeküdtek, nem érdekelte őket, hogy a tűzzel mi lesz. Ő meg egész éjjel figyelte, hogy nehogy füstöljön a padló, mert neki nyilvánvaló volt, hogy a padlófűtés azt jelenti, hogy a padló alatt ég a tűz. :)

Na hát ennyit a modern világról és a fiatalokról :) és a tűzről.

Forrás: Harmonia
NET