"Őfelsége, az Alsószoknya" - ahogy II. Frigyes porosz király nevezte

1764. április 15-én halt meg Versailles-ban Madame Pompadour, XV. Lajos francia király egykori kedvese, későbbi befolyásos barátja, az egyik leghíresebb királyi szerető, a művészetek és a tudomány bőkezű támogatója.
 
A legnagyobb királyi kegy halálakor érte őt: a királyi palotában hunyhatta le örökre szemét, ott, ahol erre a királyi család tagjain kívül senki halandónak nem volt joga.

Madame Pompadour, alias Jeanne-Antoinette Poisson 1721. december 29-én született kétes hírű, de jómódú, és polgári származású szülők gyermekeként Párizsban. Anyja a város legszebb asszonya hírében állt, amit boldogulása érdekében nem mulasztott el kihasználni. Jeanne-Antoinette körültekintő nevelésben részesült, előbb zárdában, majd a család előkelő párizsi otthonában, ahol neves tanárok csiszolták született bájjal párosuló, kiváló képességeit. Szépsége, műveltsége, karakteres stílusa, valamint kapcsolatai révén megnyíltak előtte a társadalmi élet legfontosabb színterei, a szalonok.

1741-ben házasságot kötött Charles Guillaume Le Normant d'Étioles-lal, akihez a fáma szerint elsősorban a férfi nemesi címe vonzotta. Párizshoz közeli kastélyukban válogatott társaság időzött, többek között Fontenelle, Montesquieu és haláláig közeli barátja, az akkor már európai hírű Voltaire. Otthonában Madame d'Étioles színházat rendezett be, ahol maga is fellépett színészi tehetségét, szép énekhangját felvillantva. Lassanként a legelőkelőbb társaságba is bekerült, és híre hamarosan a királyi udvarba is eljutott. Ő azonban ennél többre vágyott. A legenda szerint egy jósnő már kilencéves korában azt jövendölte neki, hogy egyszer a király szeretője lesz. Valahányszor XV. Lajos az Étioles-hez közeli erdőben vadászgatott, rendszeresen feltűnt egy nyitott hintó, benne egy szép fiatalasszonnyal, aki után az uralkodó hamarosan érdeklődni kezdett.

A király először 1745-ben vitte Versailles-ba a férjétől akkor már különváltan élő későbbi Madame Pompadourt. Az udvar a hölgy polgári származása miatt csak rövid, gáláns kalandra számított kettejük között, de tévedtek. Pompadour tudta, hogy a tartós sikerhez szépsége önmagában nem elegendő. A király megbecsülésén felül meg akarta nyerni a királyné, Mária Leszczynska és az udvar pártfogását is. Színházi társulatot szervezett Versailles-ban, amelybe hercegek és hercegnők számára megtiszteltetés volt bekerülni. A nyitó előadáson Moliere Tartuffe-je volt műsoron 1747-ben. Ez az asszony, aki képes volt két évtizeden át elbűvölni és lenyűgözni a fásult, élvhajhász királyt, lovagolt és táncolt, rajzolt és metszeteket készített, énekelt és szavalt, s a legkifinomultabb műértéssel olvasott el és ítélt meg minden új művet - drámát, filozófiai írást, regényt és államelméletet.


XV. Lajos gyakran látogatta a királyi palota második emeletén lakó kedvesét. Ha minisztereivel tárgyalt, közben rejteklépcsőn is lejuthatott szeretőjéhez. Ilyenkor a miniszterek kénytelenek voltak megvárni őt, hogy fenntartsák a látszatot: mindvégig az ország ügyeivel volt elfoglalva az uralkodó. Pompadour időről-időre vacsorát adott lakosztályában, és különös kegynek számított, ha valaki meghívást kapott ezekre. Eközben Madame Pompadour mind nagyobb befolyásra tett szert az udvarnál. 1752-től már a király gálaasztalánál is ott állott a széke, 1756-ban pedig udvarhölggyé nevezték ki, miután szakított "botrányos" életével. (A királyné udvarhölgyének ugyanis "makulátlannak" kellett lennie.)

A márkinő leköltözött a földszintre, intim kapcsolata megszűnt a királlyal, az uralkodó barátja lett. Befolyása azonban nem csökkent, és továbbra is maitresse déclarée (bejelentett szerető) maradt. Saját dolgozószobájában rendszeresen találkozott miniszterekkel és a királlyal. Beleszólása volt a külpolitikába, és nem kis szerepet játszott az európai diplomácia nagy fordulatában (ranversement des alliances): elősegítette a francia-osztrák szövetség létrehozását, ami a hétéves háború kirobbanása idejére (1756) átrendezte a szövetségi rendszert. Franciaország azonban a háborút kedvezőtlen békékkel zárta, s a kudarcért a közvélemény elsősorban a kegyencnőre hárította a felelősséget.

Madame Pompadour pénzügyei is ártottak jó hírének: óriási összegeket költött építkezésekre, ruhákra, ékszerekre, szerencsejátékra. Fontosnak tartotta azonban a művészetek és a tudományos élet pártolását is. Rokonszenvezett a felvilágosodással, olyan embereket támogatott, mint Montesquieu és Rousseau, Voltaire pedig az ő közbenjárásával emelkedhetett a halhatatlanok közé. Elévülhetetlen érdemeket szerzett abban is, hogy 1762-re megjelenhetett az Enciklopédia mind a 17 kötete, de az illusztrációkat tartalmazó további 11 kötet megjelenését (1772) már nem érhette meg.

Megítélése a kortársak és az utókor szemében is ellentmondásos. Kétségtelen, hogy "Alsószoknya" - Őfelsége, az ahogy II. Frigyes porosz király nevezte - rendkívüli asszony volt. A király közeli és megbecsült barátja maradt egészen 1764. április 15-én bekövetkezett haláláig, s XV. Lajos őszintén megsiratta őt.
Forrás: mult-kor.hu

Vajon boldog volt-e valaha is Madame Pompadour, Európa első udvarának a sors által elkényeztetett úrnője? Tragikusan alakult a magánélete. Egy olyan közegben, ahol a családi kapcsolatok semmit sem számítottak, őt bensőséges szálak fűztek családtagjaihoz. De miközben mindent elért, az egykori polgárlányból hercegnő lett, akit egyidejűleg a felvilágosodás nagyjai is becsültek (és mecénásukként is tisztelhettek) – gyorsan elhaltak mellőle szerettei. A legnagyobb csapás 1754-ben érte, mikor meghalt tíz éves kislánya. Harminchárom éves korától egyedül érezte magát Európa legnyüzsgőbb udvarában.

Rendkívül kifinomult stílusa volt, s adottságait mindig megfelelően hangsúlyozta.

Megjelenése kecses volt és elegáns, egyáltalán nem kihívó. A róla készült festményekről a rokokó korszak minden jellegzetes eleme visszaköszön: a fehérre púderezett, apró kontyba és csigákba rendezett haj, erősen festett arc, a mély dekoltázsú ruhán megannyi szalagcsokor, virágdísz és gyöngy.

Madame de Pompadour, a világ talán első divatdiktátora, joggal lehetne büszke arra, hogy még ma is “másolják” stílusát.

Miután a király anyagi támogatását is élvezte, megengedhette magának, hogy horribilis összegeket költsön toalettjére, s igyekezett megjelenését is a legnagyobb rafinériával „megalkotni”. Szerette a különleges anyagokat, a fenséges díszeket. Stílusát szívesen utánozták a hölgyek, főként hajkölteményeit, kalapjait, szőrmegallérjait és kézitáskáit igyekeztek lemásolni. A rokokó korszakban jellegzetes hímzett, sarkas selyemcipőkből is rengeteget vásárolt, mely a kor szokásai szerint a majd' földig érő szoknya alól kilátszott.

A fennmaradt ábrázolások is alátámasztják, hogy viseleteit mindig az aktuális divat szerint választotta meg, s komplett korrajzot adnak a kor divatjáról:

Öltözékeinek jellegzetes rokokó darabjai a manteau, mely egy derékkal egybeszabott, uszályos felsőszoknya, és a schneppe nevet viselő csúcsos ruhaderék. A ruhák felső részét erősen merevítették, de azt fűző helyett virágokkal, szalagcsokrokkal díszítették.

A szűk ruhaujjak könyökig értek, alóluk kilátszott a dús csipkével, fodrokkal díszített ingujj. Gyakran a ruhák ujján is visszatért a ruhaderék szalagdíszítése.

Annak ellenére, hogy a rokokó korai évtizedeiben az élénk színek voltak kedveltek, Madame Pompadour leggyakrabban pasztell színeket viselt: világoskéket, zöldet, barackot, rózsaszínt, s a fehér különböző árnyalatait, melyeket más színekkel kombinált. Kedvelte a dúsan hímzett brokátokat, azonban ruháinak színhatása összességében még így is visszafogott volt.

Szanhszingtuj rejtélye

Szanhszingtuj elveszettként elkönyvelt kultúrájáról máig keveset tudni, az akkor élők írásos emlékeket, nyomokat nem hagytak maguk után, emberi maradványokat az eddig feltárt kamrákban nem találtak.
 Egyes feltételezések szerint a térség lakói hódítók áldozatai lettek, míg mások úgy vélik, egy nagy geológiai változásokat előidéző földmozgás következtében veszhetett az ott élőknek nyomuk: a számukra addig életet jelentő folyó áradása, majd elterelődése következtében. A földrengés tényét a környező népek fennmaradt feljegyzései is alátámasztják.

A Texas állam legnépesebb, több mint 2 milliós városában látható tárlaton a Szanhszingtuj (Három csillag halom) romjai között feltárt hatalmas bronzmaszkok és egyéb leletek láthatók, amelyek egy titokzatos nép létezésének bizonyítékai. A régészek a jelenlegi Szecsuan tartomány székvárosához, Csengtuhoz kezdték meg a feltárást még 1929-ben. Az újrakezdett munkálatok 1986-ban hoztak látványos eredményt, a leleteket azóta a világ "kilencedik csodájaként" emlegetik. A Su királyság egykori fővárosának hitt Szanhszingtujban talált leletek "megfejtése" nyomán a kínai történészek és tudósok a történelemkönyvek átírására, a korai kínai civilizáció térképeinek átrajzolására kényszerültek.

Mint kiderült, a szakemberek egy olyan kifinomult kultúra nyomaira bukkantak, amely korukban a méretüket tekintve példátlan, bronzból készült művészeti remekek megalkotására volt képes. A vélhetően áldozati terepen talált leletek között van a világ legnagyobb bronzszobra, amely egy 4 méter magas fa, két, 1,42 méter hosszú aranypálca, amelyek egyenként 700 grammot nyomnak. Összesen több mint ezer bronz, jáde, arany, agyag, elefántcsont és tengerikagyló-tárgyat találtak.

Köztük van egy csaknem háromméteres, emberi alakot idéző szobor és több izgalmas rajzolatú, termetes maszk. Az egyik legismertebb közülük nagy szárnyszerű fülekkel, dülledt, henger alakú "szemgolyóval" rendelkező, finoman megmunkált példány. A Kína elvesztett civilizációja: Szanhszingtuj rejtélye című kiállításon szereplő több mint 120 műtárgy között olyan bronz emlékek is megtalálhatók, amelyeken festék vagy aranyborítás, illetve azok nyomai vannak.



Forrás: Kina elvesztett civilizációja
Múlt-kor

Vers - vasárnapra

Juhász Gyula: Megint tavasz van

Megint tavasz van és megint panasz van
Szívemben, ebben az örök kamaszban.
Mert fiatal még és nem értik őt,
Repül, mint a nyíl, mit Szerelem kilőtt.

Repül, de már nem várják szívesen
Az ifjak és a vének kedve sem
Derül reája s úgy borul föléje
Az ég, mint hűtlen szép szemek kökénye.

Ravasz tavasz, ne játssz velem hiába,
Ne csalj, színek és fények orgiája!
Ha jő a tél majd s hímez jégvirágot,
Én akkor is még múltak májusában
Emlékek orgonáit tépve járok.

A húsvét utáni első vasárnap és népszokásai

A fehérvasárnap (latinul Dominica in albis) a húsvét nyolcadát záró vasárnap (azaz a szent szombatot követő nyolcadik nap), a II. Vatikáni Zsinat óta húsvét második vasárnapja, más néven kis-Húsvét.

Népies neve mátkálóvasárnap, vagy komálóvasárnap.
A nevét onnan kapta, hogy a nagyszombaton keresztelt katekumenek (görögül: katechumen (hitújonc)= keresztény beavatás szentségeire készülő felnőtt) ezen a napon vehették le a fehér ruhát, amelyet egy héten át viseltek.
A húsvét nyolcadát záró vasárnaphoz kötődő ajándékozó népszokás a mátkálás vagy komatál küldés feltehetően ókeresztény gyökerű. Az egyházban a fehérvasárnap a halottakról való megemlékezés, a "halottak húsvétja".

A fehérvasárnaphoz számos népszokás tartozik,

 A komatálat küldők egymást testvérré fogadták, sírig tartó barátságot kötöttek, s ezután magázták és komának, a lányok pedig mátkának nevezték egymást.

Ahány vidék, annyi szokás.

Göcsejben fehérvasárnap délutánján a gyermekek, ifjak, leányok a falu alkalmas helyén, templomnál, haranglábnál, kocsmánál összejőve komát választanak. Az egykorúak ezen szavakkal: "Komáll meg velem!" vagy "Koma; koma, komállunk meg!" - tojáscserére szólítják fel egymást. (Nem vérrokon legények vagy lányok, egyneműek egész életükre testvérré fogadják egymást.) A felszólított ha a tojás tetszik neki, a komaságot elfogadja és e szavakkal: "mától fogva komák vagyunk!" - tojásaikat kicserélik. A nagyobb lányok a legtöbb helyen a hímes tojást házhoz küldik, kiszemelt lánytársuknak. Egy-két (általában három) fehérbe öltözött leány viszi el a tojásokat, koszorúval a fejükön, koszorús, pántlikás bottal a kezükben. A mátkatálba a tojások mellé egy üveg bort tesznek, az üvegre fonott perecet akasztanak.

Ha ketten mennek, mindketten fogják a tálat. A megtisztelt leány a tojásokból kettőt vesz el és egyet ad helyettük, vagy megfordítva. Az így létesült komaságot "tikmony", vagy "tojáskoma' névvel illetik. A komává fogadás szertartása alatt szigorúan "kegyelmezik", magázzák egymást. A mátkálás sírig tartott, az öregasszonyok is "mátkámozták" egymást. A halott asszonyt mátkája, komája nyújtóztatta ki. (Városdombó új, farsangi menyecskéi fehérvasárnap menyasszonyi ruhájukban mentek a templomba.) Szentsimonon, s az ország számos vidékén az összemátkásodók halálukig magázták egymást.

A moldvai csángóknál "mátkaváltó vasárnap" az ünnep neve. Két-két lány keres ilyenkor keresztanyát magának. A keresztanya összefogja a lányok kezét, s ezt mondják egymásnak: "Ha ezen a világon voltunk barátok, virisorák (unokatestvérek), másik világon, meg ezen a világon is legyünk mátkások.

" Aztán a keresztanya "elvágja" a kezüket: "Az Isten adjon szerencsét, szerencsés órában legyen!" Gajcsána moldvai magyarjai mátkázó vasárnapján két lány vagy két legény egy-egy piros tojással mindegyik a kezében ezt mondják: "vére, vére, hótig vére, hótunk után testvér!" - s azután "csokkantanak", összeütik a tojásokat, amelyiké összetörik, azt a tojást közösen megeszik, s ezután unokatestvérnek tekintik egymást.

Somlóvásárhely lányai e napon litánia után falut kerülnek "Járj, járj zöldág" énekkel. A Galga menti falvakban ezen a vasárnapon kezdődtek a tavaszi "lányséták". Az utcán énekelve sétáló lányokat a legények is követték, s valamelyik ház előtti teres részen énekszóra, táncra kerekedtek.
Sokfelé fehérvasárnap a gyermek első szentáldozásának ideje. 
  (Forrás: Sulinet, Molnár V. József: Kalendárium)

A keresztszülőség megünneplésekor is használtak komatálat, ahol ünnepélyesen bejelentették a következő megszületendő gyermek keresztszülőinek a nevét. Ilyenkor a komaasszony a komaság szándékát és tiszteletét azzal fejezhette ki, hogy komatálat küldött, amelyben lehetett (piros tojás, alma, füge, pattogatott kukorica).

Az anyák iránti figyelmesség jeleként is küldtek komatálat. A szoptató anyának, hogy bőségesen tudjon szoptatni komatálat küldtek, amelyen tartalmas ebéd és bor volt, vidékenként változóan kettő-kilenc napig a szülés után.

 A lakodalmat követő reggel vagy vasárnapon az új asszonyt rendszerint a férj közeli rokona vezette a templomban ahhoz a helyhez, amely ezután férje vagy annak családja szerint megillette) vittek komatálat.
Az első és az utolsó komatálat általában a főkomaasszony küldte, a többi komaasszony pedig naponta váltotta egymást.

Némely vidéken szokás volt, hogy a farsang óta férjhez ment lányok fehérvasárnapon menyasszonyi ruhájukban mentek a szentmisére, de koszorú és fátyol nélkül.
Sok faluban rendszeresen fehérvasárnap tartották a gyerekek elsőáldozását.

Sajnos népszokásaink nagy része feledésbe merült, pedig nagy szükségünk lenne rájuk, hogy színt vigyenek rohanó, szürke világunkba.

forrás: fehérvasárnap

Japán cseresznyefa

A cseresznyevirágot Japánban legendás vallási kultusz övezi, ami  amellett, hogy Japán jelképe, egyben identitásuk elválaszthatatlan része is.

 A legenda szerint, a FUJI hegység istennője KONOHANA  SAKUYA  HIME, tavasszal életre kelti a halott virágokat, melyek életképességnek legfőbb szimbóluma a cseresznye virág – a SAKURA.Az istennő,  - akinek nevében  a KONOHANA jelentése nem más, mint  a „ fa virága” – ezekkel a rózsaszín virágokkal  díszítette  a FUJI-t, így a cseresznyevirágzást, a japánok a tavasz visszavonhatatlan eljövetelének tekintik,  és egy több napon át tartó ünnepség sorozattal, a HANAMI-val  tesznek emlékezetessé.

  Évszázadok óta ünnepként tartják számon, mikor tavasszal elborítja a fákat a hófehér vagy világos rózsaszínű sziromtenger. Japánban több tucat cseresznyefajta van, de a többségük csak pár napig virágzik tavasszal.

Míg Kínában a cseresznye a női szépséget, a női princípiumot jelképezte, addig Japánban a természet mulandóságát jelenti, hiszen a virágzás oly rövid idő alatt lezajlik. De a felhőket is szimbolizálhatja, a fák formája miatt. A sakura ezen túlmenően tiszavirág élete, különleges szépsége és gyors halála a halandóságot is megtestesíti, az élet véges voltára emlékezteti az embert. Talán éppen ezért, de rengeteg témát adott a művészeknek is.

  Japánban,  úgy tartják: „ akire ráhull egy cseresznyefavirág, azt szerencse  és  boldogság kíséri útján …”

Az ELTE Füvészkertben több éves hagyomány az évente megrendezett Sakura ünnep, amely mindig az áprilisi japán cseresznyefa virágzáshoz, Japán tradicionális ünnepéhez, az Ohanamihoz kapcsolódik. Ilyenkor, amikor a japán cseresznyefák virágot bontanak a Füvészkertben, a látogatók – a japán szokásokhoz hasonlóan – takaróra telepedve piknikezhetnek a kertben, gyönyörködhetnek a Sakura fák virágzásában.

Amerre Kőrösi Csoma Sándor járt

"1829-ben Gerard doktor, a brit-indiai határállomás tisztségviselője körútja során meglátogatta Kőrösi Csoma Sándort a világtól távoli Kánami kolostorban, aki lámájával a tibeti buddhista kánon tanulmányozásán fáradozott. A tudományok iránti elszánt érdeklődése, küzdelmes fáradozása magával ragadta a látogatót, aki élményeit egy meghatott hangvételű beszámolóban tette közzé. Ez a beszámoló hamarosan megjelent több helyen is az akkori indiai sajtóban, majd az európai sajtó is átvette. Így szerzett Csoma ismeretséget, együttérzést és csodálatot már életében, s a várakozásokat öt évvel később valóra is váltotta, ekkor láttak ugyanis napvilágot alapvető munkái, a tibeti-angol szótár és a tibeti nyelvtan, melyekkel egy akkor ismeretlen világ feltárásának kulcsát adta a művelt nyugati közönség számára. Világhírnevet szerzett, pedig egészen más tervek vették rá, hogy elhagyja hazáját, hogy vándorbotot fogjon és gyalogszerrel messzi karavánutakon bandukoljon, bolyongjon.

Amikor Ázsiába indult, lehetetlen feladatra vállalkozott, meg akarta keresni Ázsiába szakadt honfitársait, testvérnépre akart bukkanni a távoli „Nagy-Buháriában”, nyomon szerette volna kísérni a honfoglaló magyarság vándorútját, kideríteni egykori történetét, akik „különböző időkben, különböző dinasztiákat formáltak” és „Armenián, Gergián és Russzián keresztül Európába kéntelenítettek menni az ázsiai sok revolutiók miatt” . Hitvallását saját maga fogalmazta meg – immár Teheránból – a nagyenyedi professzoraihoz írt levelében:

„látván, mennyire különbözzék nemzetünk mind nyelvére, mind characterére, mind öltözetére nézve minden más európai nemzetektől; micsoda nagy bizonytalanság uralkodjék az egész tudós világban, nemzetünk eredeti lakhelye, elszármazása, régibb történetei, nyelvünk más nemzetek nyelvével való atyafisága felett; továbbá micsoda helytelen vélekedései legyenek a külső íróknak, a kik sem nemzeti nyelvünk természetivel, sem a nemzet characterével és szokásaival eléggé esmeretesek nem lévén, csupán a nevek hasonlatosságából ítélvén akarták megmutatni nemzetünk elszármazását és régibb történeteit; utoljára látván, mennyire eltévelyedtenek légyen némely tudós hazánkfiai (jóllehet a nyelv atyafiságát helyesen állítják) a külső írók tekintete után indulván nemzetünk eredete megítélésében, és hogy mind tulajdon vágyódásomnak eleget tegyek, mind pedig nemzetemhez való háladatosságomat és szeretetemet megmutassam, számban nem vévén a fáradtságomat és megtörténhető veszedelmeket, azon fáklyánál fogva, melyet Németországban gyújtottam volt meg, elindultam nemzetem eredete felkeresésére.” 

Elérhetetlen feladatot tűzött maga elé, de élete példája igazolja, hogy aki lehetetlen célokra vállalkozik, olyan eredményekhez juthat, amit különben sohasem ért volna el. Elsőként adott hiteles ismereteket egy „terra incognitáról”, Tibetről, a tibeti kultúráról, elsőként jelentette be, hogy az elveszettnek hitt buddhista vallás szent irományai tibeti nyelven fennmaradtak, elsőként mutatta be a buddhizmus tibeti nyelvű gazdag tárházait, a 108 kötetes Kandzsúrt és a 325 kötetes Tandzsúrt.
„Azonban tudományos érdemei bár mennyire magasodjanak is; sokkal nagyobb nyereség lesz reánk magyarokra nézve az, ha Csomának egyéni jelleme példánykép szolgálhat szülőhazánk nemesre törekvő ifjú sarjadékának; mivel kérkedés nélkül kérdezhetjük a világ bármely nemzetétől, hogy a panasz nélküli küzdelem és önzetlen cselekvés terén a tudomány érdekében felmutathatja-e párját Kőrösinek?”
Ez utóbbi sorokat már Duka Tivadar szavaival mondtuk, aki egy élet munkájával gyűjtötte össze azokat a leveleket, dokumentumokat, tárgyi emlékeket, melyekből megismerhette az általa csodált honfitársának sorsát, küzdelmeit, eredményeit.
Halála után a nemzet kiválóságai, Eötvös József, Toldy Ferenc mondtak emlékbeszédet, a Bengáli Ázsiai társaság tagjai emeltek síremléket, ereklyéjéből a vívódó Széchenyi István merített erőt, életrajzát Görgei Arthúr szárnysegéde, Duka Tivadar írta; nyomdokain szereztek hírnevet keletkutatóink, Stein Aurél, Vámbéry Ármin, Goldziher Ignác, Németh Gyula, Ligeti Lajos. Jubileumait megünneplik itthon és külföldön,    Nevét viseli tudományos társaság éppúgy, mint tucatnyi iskola.

Emléke mindenkié, tudósoké, művészeké, politikusoké éppúgy, mint a közembereké. Mindenki megtalálja benne saját maga jobbik énjét, a fiatalok kalandos utazását csodálják, a meglettek pedig megalkuvás nélküli életében látják viszont magukat. Minden korban, minden nemzedék elhelyezi képzeletben a maga virágszálát a dardzsilingi síron.

Iványi Tamás
a Kőrösi Csoma Társaság főtitkára"

"Nagyenyed-Énosz

Kőrösi Csoma Sándor volt nagyenyedi diák, göttingeni egyetemi hallgató, 1819. november 23-án, vállán egy zöld viaszosvászon tarisznyával és zsebében némi pénzzel, tanárai és barátai útmutatásával ellátva, szívében nem lankadó hittel és elszánással elhagyta Nagyenyedet.
 
A közlekedés legolcsóbb és legelterjedtebb módja a reformkori Magyarországon és Európában a gyaloglás volt. Aki nem engedhette meg magának a postakocsit, meglehetősen körülményesen és hosszú idő alatt juthatott el egyik településről a másikra. Sok helyre persze nem is volt postakocsi.
Az utazás egyet jelentett az otthon hosszú időre szóló elhagyásával. Csoma Ázsiának indult, ahol elsődlegesen állóképességére, szívósságára számíthatott. Ázsiába indult, beláthatatlan hosszú útra, ázsiai körülmények közé.
Csoma azzal a tervvel hagyja el Nagyenyedet, hogy Konstantinápolyba igyekszik a török nyelv tanulmányozása végett   , ami segíthetné őt további útján, hisz ekkor még az Oszmán Birodalom jelentős területtel rendelkezett, s nyelvét szerte Ázsiában beszélték.
Nagyenyedtől, az Őrhegy lábánál elterülő városkától, iskolájától, a Bethlen-kollégiumtól elbúcsúzva, Csoma Nagyszeben felé vette az útját, ahová november 27-én meg is érkezett.
Az erős szász váráról híres, már a középkorban is jelentős iparral és kereskedelemmel rendelkező város 427 m magasan fekszik a Szebeni-havasok lábánál. A városba a XII. században telepített szászokat II. Géza, hogy védjék a Vöröstorony-szorost. A XII. században épült első várat még elpusztították a tatárok, távoli hírnökei a vad és idegen Ázsiának, ahova Csoma őseink felkutatására indult. Nagyszeben XIV-XVI. században épült középkori városrésze viszont máig is fenn maradt.

Csoma november 28-án, Nagyszebentől 26 km-re, Nagyenyedtől 125 km-re, nyolc hétre szóló vízummal a zsebében, a Vöröstorony-szorosnál lépte át Magyarország akkori határát. A szoros a Kárpátokat áttörő, a Szebeni-havasokat a Fogarasi-havasoktól elválasztó Olt-folyó szűkülete, fekvése folytán a történelem során komoly stratégiai jelentőségre tett szert, ellenőrzése fontos hadászati kérdés volt. A folyó mentén halad az út a Kárpátok bércei között. A környék gyógyfürdőiről és apró görögkeleti kolostorairól híres. Majd Csoma délkelet felé fordult, elhagyta az Olt-folyót, s a Kárpátok előhegyeinek keresztezése után elérte a Román-alföldet Pitiestinél, és 113 km-t megtéve Bukarestbe, a Havasalföldi Fejedelemség fővárosába érkezett. A határtól 220 km távolságra volt ekkor. 
Havasalföld ezidőtájt oszmán-török fennhatóság alatt állott, de a terjeszkedő Orosz Birodalomnak is közbelépési joga volt az országot érintő jelentősebb politikai kérdésekben. A főváros a Dimbrovica-folyó partján épült, a folyó teraszaira. Az 1806-1812-es nagy városrendezés ellenére Bukarest meglehetősen szegény és elhanyagolt település benyomását  keltette.

Azok a helyek, ahol kereskedelmi vagy hadiút keresztezett folyót, mindig nagy fontossággal bírtak. Így volt ez Ruszcsuk, a mai Russze esetében is. A Duna-parti kikötőváros, a dunai török tartomány székhelye, a Konstantinápolyba vezető hadiút fontos pontja, mindig jelentős település volt. A XIX. század elején közel 50 000 lakosával Bulgária legjelentősebb városai közé tartozott, s nagysága meghaladta a mai főváros Szófiáét is. 

Szófia, a Bukaresttől 400 km-re fekvő, ekkor még nem túl jelentős városka, erős mohamedán befolyás alatt állt. Erre utaltak a városban nagy számmal található dzsámik és minaretek, melyekből mára már csak hírmondó maradt a mai bolgár fővárosban. Lakosainak száma 20 000 és 40 000 fő között lehetett akkoriban. A Nyugat-Európát Ázsiával összekötő legrövidebb kereskedelmi út mentén feküdt, s ez adta jelentőségét. Csoma idejében a görögkeleti vallás központja, a metropolita székhelye is volt. A város fölé meredeken emelkedik a Vitosa-hegység, melynek legmagasabb csúcsa 2290 m. Az év nagy részében a csúcsot hó borítja. A hegység lábánál, a völgyekben apró kolostorok húzódnak meg.

Csoma nem időzött Szófiában, hanem 1820. január 11-én egy újabb karavánhoz csatlakozva elindult Filippopolisz, a mai Plovdiv felé. Útja először az Iszker-folyó völgyében vezetett tovább, majd átkelt az Iszker vízgyűjtőterületét a Marica-folyóétól elválasztó egyik, 8-900 m körüli magasságú hágón. A hágók egyike a Traian-kapu, mely nevében Traianusz római hadvezér hódításainak emlékét őrzi.

A Marica felső folyásának környéke melegvizű gyógyforrások mellett kialakult fürdőhelyeiről nevezetes. A folyó már a Rodope-hegység vízgyűjtő területéhez tartozik.
A monda szerint egy Rodope nevű leány élt egykor ezen a tájon, aki szívesen nézegette magát a Marica-folyó vizében. Poszeidónnak, a vizek istenének megtetszett a szépség, s hogy szerelme nem lehetett viszonzatlan, bizonyítja Eumoli, közös gyermekük születése. Poszeidón, Rodope bánatára, magával akarta vinni a gyermeket tenger alatti birodalmába, de az anya segítségére sietett egy Balkán nevű óriás, aki hatalmas kőtömböket dobált a Marica partjára, hogy a gyermekrablást megakadályozza. Poszeidón ekkor megharagudott, és hegységgé dermesztette Balkánt, s a szép Rodope is hasonló sorsra jutott. Szépségét káprázatos hegyvonulatok őrzik, könnyei patakokként gördülnek le a Marica völgyébe.
Trákia felé haladva a Marica mentén érintjük Tatár-Pazardzsik városát, melyet Oroszországból menekült, itt letelepült tatárok alapítottak. Ezután a folyó mind jobban kiszélesedik, s leérünk termékeny alföldjére, Bulgária legmelegebb részére. A széles gabonatáblák mellett errefelé elárasztott rizsföldeket is találunk.
Az Ovidiusz által is megénekelt „árnyas Rodope” és a lábainál húzódó síkság találkozásánál, a Marica völgyében, Szófiától 200 km-re, védelemre alkalmas dombok között terül el Filippopolisz, a Balkán-félsziget egyik legrégebbi települése, az i.e. ezer évvel a trákok által alapított egykori Eumolpiasz, mely a mondabeli Eumoliról kapta a nevét.
Az ókori görögökkel egy időben élt trákok kiváló harcosok, remek lovasok voltak. A legenda szerint a bort is ők találták fel, sőt maga Dionüszosz is trák volt, s tisztelete innen jutott el Athénbe. A birodalom később római provincia lett, amikor a város újabb virágzásnak indult. A régmúlt emlékeit ma már csak a múzeumok őrzik, de a török időket a város egész arculata. 
Csoma Plovdivban sem időzött hosszan, hanem január 16-án elhagyta azt, s a gyümölcsösökben és kertekben gazdag Marica-völgyben Drinápolyig utazott. Útja apró, török alapítású városkákon, falvakon vezetett keresztül, melyek lakói elsősorban szőlő- és dohánytermesztéssel foglalkoztak. Nem messze a bolgár-török határtól megtekinthette az 1529-ben épített, közel 300 m hosszú Musztafa pasa hidat, melyet korának legjelesebb török építésze tervezett, sok ezer rab épített, s a maga idejében elkészítése egyedülálló teljesítmény volt.
Drinápoly, a mai Edirne, a Konstantinápoly /Isztambul/ felé vezető út mentén fekszik, a Marica bal partján. Csoma idején még közel százezren lakták, de jelentősége már elhalványult Konstantinápolyé mellett. Pedig az 1700-as években 350 000 lakosával még a világ negyedik legnagyobb városa volt. Egy időben Drinápoly volt az európai Törökország fővárosa. A XIX. században kétszer is elfoglalták az oroszok. Az egykori dicső városban több száz dzsámi és majd' félszáz fürdő épült, közülük is a leghíresebb II. Szelim szultán dzsámija, melynek kupolája a híres isztambuli Aia Szophia székesegyház kupolájánál is nagyobb.
Csoma Drinápolyban megtudta, hogy Konstantinápolyban a pestis szedi áldozatait, ezért megváltoztatta eredeti elképzelését, délnek fordult, s útját a Marica-folyó mentén, Énosz égei-tengeri kikötő felé vette.
Énosz a Marica-folyó torkolatánál, Szaloniki mellett a Balkán-félsziget egyik főkikötője volt. Alapítása még az antik Görögország korára nyúlik vissza. A római fennhatóság alatt Traianusz épített itt új kikötővárost. A folyó deltatorkolatában lerakja hordalékát, így a tengerpart mind hátrébb húzódik, a régi kikötők szárazra kerülnek, és az ókori romokat mind messzebb találjuk meg a nyílt víztől.
Január végén, 1200 km szárazföldi út után érkezik meg Csoma Énoszba, a tengeri kikötővárosba."

Forrás 
Csoma Archivum  - Csoma útja a török birodalomban /részlet/

 

 

35. Budapesti Tavaszi Fesztivál

Megnyílt pénteken a 35. Budapesti Tavaszi Fesztivál (BTF), amelynek 17 napja alatt több mint 40 helyszínen csaknem 200 program közül válogathat a magyar és a külföldi közönség.

  A 35. Budapesti Tavaszi Fesztivál  a klasszikus zenei koncertek mellett számos opera-, balett-, tánc- és színházi, képzőművészeti program várja a látogatókat.

A Budapesti Tavaszi Fesztivál különlegességét fokozza, hogy a legjobb magyar előadók mellett igazi világsztárok lépnek majd fel, illetve a fesztivál tizenhét napja alatt számos világpremier, magyarországi bemutató, koprodukció és színházi bemutató is lesz.2015-ben több tucat helyszínen zajlanak majd az események: a Művészetek Palotája és az Operaház mellett a Zeneakadémia, a Budapest Music Center, a Millenáris, a Bálna, a Vigadó, a Nemzeti Színház és a fővárosi színházak, múzeumok is kiemelt programhelyszínek lesznek.