Debrecen

Debrecen környéke már az ókorban is lakott hely volt, a honfoglalásig több népcsoport (vandálok, gótok, szarmaták, gepidák, avarok, bolgárok) is élt a területen. A mai Debrecen pereme gyakran volt nagy birodalmak, népek közötti határvidék, a Debrecen északi részén lévő Nagyerdőben és a keleti erdős pusztákon megtalált Ördögárok is nagy határvédelmi rendszer része volt. Írott forrásban elsőként 1235-ben említik Debrecen nevét (Debrezun alakban). A több falu egyesülésével létrejött település a tatárjárást követő évtizedekben indult gyors fejlődésnek, rövid idő alatt az ország egyik meghatározó városává vált, elsősorban földesurának, Károly Róbert bizalmasának, Debreceni Dósának köszönhetően. A mezővárosi kiváltságokat Nagy Lajos adományozta Debrecennek 1361-ben, ekkortól rendelkeztek az itt élők a szabad bíró- és tanácsválasztás jogával. 1450 és 1507 között a Hunyadi család birtoka volt. A 15. század elejétől a város számos újabb kiváltságot nyert el az uralkodótól, illetve földesurától, melyek közül a vásártartási jog kiemelkedő jelentőségűnek bizonyult (a következő évszázadokban a kereskedelem, a vásárok biztosították a város gazdagságát, folyamatos fejlődését).

A 16. század közepén már Debrecen teljes lakossága protestáns volt, a lakosság körében hamar visszhangra találtak a kálvini reformáció tanai, így nyerhette el a „kálvinista Róma” nevet. Szinte egyedülállóan fejlett iskolahálózat kiépítését kezdték meg, ekkoriban alakult ki a cívis mentalitás, amiben a református vallás morális értékrendje egyesült az itt élők pragmatikusan puritán életfelfogásával.

A 17. században Debrecen gazdagsága és jelentősége tovább nőtt, elsősorban a fellendülő marhakereskedelemnek, illetve kedvező fekvésének (Debrecen az Alföldet Erdéllyel és a Felvidékkel összekötő kereskedelmi utak mentén feküdt) köszönhetően. Debrecen kereskedői a legjelentősebb német piacokra szállították termékeiket, szarvasmarhákat, lovakat, búzát és bort. A város gazdasági és kulturális jelentőségét is elismerve adományozta I. Lipót Debrecennek a szabad királyi városi rangot 1693-ban.

Debrecen gyakran került nehéz helyzetbe földrajzi helyzete miatt, és mivel nem rendelkezett sem várral, sem városfallal, sokszor diplomáciai eszközök mentették meg: hol a terjeszkedő törököket, hol az osztrákokat, hol Rákóczit támogatva sikerült fennmaradnia.

1715-ben visszatért a városba a katolikus egyház, és piarista szerzetesek felépítették a mai Szent Anna Székesegyházat. Ebben az időben Debrecen már fontos kulturális, kereskedelmi és mezőgazdasági központnak számított. Református Kollégiumában (a mai egyetem elődje) későbbi tudósok és költők tanulnak.

1849. januárjában Magyarország fővárosává vált, Kossuth szavaival élve a „magyar szabadság őrvárosává”, amikor a forradalmi kormány Pest-Budáról ide menekült. 1849. áprilisában Kossuth a debreceni Nagytemplomban mondta ki a Habsburg-ház trónfosztását és Magyarország függetlenségét. A döntő csata, melyben a Habsburg-párti orosz sereg legyőzte a magyar honvédséget, Debrecen nyugati részén zajlott.

A szabadságharc után Debrecen lassan újra virágzásnak indult. 1857-ben épült a vasútvonal, amely összeköti a mai Budapesttel, és hamarosan vasúti gócponttá vált. 1865-ben megnyitották a mai Csokonai Színházat, új iskolák, kórházak, laktanyák, templomok, gyárak, malmok épültek, bankok és biztosítótársaságok jelentek meg, parkokat alakítottak ki. 1884-ben Debrecenben indult elsőként gőzvasút (helyét 1911-ben a villamos vette át, amely a mai napig nagyrészt a régi gőzvasút nyomvonalán halad).

Az I. világháború után Magyarországtól elcsatolták Erdélyt, ezáltal Debrecen újra határközeli várossá vált. A gazdasági válság idején előtérbe került a turizmus, a Nagyerdőben kikapcsolódási és sportolási lehetőséget nyújtó létesítményeket emeltek, illetve ekkor épült a fedett uszoda és az ország első stadionja is. A városhoz tartozó Hortobágyi Nemzeti Park turistalátványossággá vált.

A II. világháború alatt Debrecen hatalmas veszteségeket szenvedett, az épületek fele elpusztult, jelentős része megrongálódott. 1944 után megkezdődik az újjáépítés, azonban a háború előtti állapotok teljes visszaállítását az új rendszer nem tette lehetővé. Debrecen rövid időre másodszor is az ország fővárosa lett, amikor itt ülésezett az Ideiglenes Nemzetgyűlés, és száz napig itt tevékenykedett az Ideiglenes Nemzeti Kormány is. Az államosítások során Debrecen elvesztette a Hortobágy feletti rendelkezési jogát, területének felét újonnan kialakított községekhez csatolták. Az újonnan épült lakótelepek megváltoztatták a város arculatát, de otthont nyújtottak azoknak, akiknek háza elpusztult a háborúban.

 

Napjainkban Debrecen Kelet-Magyarország legnagyobb városa, ezenkívül Magyarország fontos kulturális, kereskedelmi, vasúti és építészeti központjának számít.

2012. május 21. és 27. között Debrecen ad otthont a 31. LEN úszó Európa-bajnokságnak.

 

A magyarok mérlege a csütörtöki nap után hat arany, öt ezüst és öt bronz, amivel négy nap alatt túlszárnyalták a 2010-ben hat aranyat, négy ezüstöt és három bronzot hozó, minden idők második legeredményesebb magyar Eb-jének számító budapesti viadalt. Ehhez fogható szereplést produkáltak az úszóink az 1993-as sheffieldi Eb-n is, akkor 6-3-1-es mérleggel zártak.
Minden idők legeredményesebb magyar szereplése 1954-ben Torinóban volt, akkor a mieink nyolc aranyérmet, hat ezüstöt és három bronzot szereztek.

Május 25 - Orbán napja

Orbánt a néphagyomány a fagyosszentek közé sorolja.


Az Orbán-napi hideg a szőlőnek árt a leginkább, ezért sokfelé szobrot emeltek számára a szőlőben, és Orbán-napon körmenetben keresték fel. A szőlőtermelő falvak a szőlőhegy védelmét és a bő termés biztosítását várták tőle. 


 "

.......Boemus Aubanus szerint frank földön a szőlőmívesek Orbán napjára (május 25.) e szentnek szobrát a vásártéren egy asztalra állították, melyet előbb finom posztóval terítettek le és virágokkal hintettek tele. Ha a szent nap szép, derült idővel virradt s ilyen is maradt végig, akkor a szobrot megkoszorúzták, és bőségesen leöntötték borral; míg ellenben, ha zord és esős idővel köszöntött be Orbán, akkor szennyes vízzel locsolták le, és sárral dobálták meg.

A napnak derült voltából egyébiránt jó őszre és bő szüretre következtettek, míg esős és borús idővel való beköszöntését rossz termés előjelének vették: minthogy ez idő tájt a szőlő épp virágzásában lévén, ennek a nedves, kivált a zordonabb és széllel járó hideg idő árt, a csendes, meleg napok ellenben javára válnak.

A népies meteorológia e százados, sőt ezredéves tapasztalatokból levont következtetése nyilvánul az Orbánt emlegető magyar közmondások egyikében is, mely az „Orbán szelét” emlegeti. Ezzel alighanem rokon az „Orbán lelké”-ről szóló is. Én ugyanis nemigen vagyok hajlandó annak közmondásgyűjteményeinkben (1. pl. Sirisaka, 86. l.) járatos magyarázatát elfogadni. E magyarázat különben maga is érdekes, mint az ilyen után kutató népszellem egyik jellemző nyilvánulása. Eszerint e közmondásunk: „Jár-kel, mint az Orbán lelke”, onnan eredne, hogy egy „Orbán nevű falusi jegyző meghalálozván, feleségének ellensége, a kántor, az asszonyon bosszúját kitöltendő, éjféltájt lepedőt vett magára s a jegyző ablaka alatt sétálgatott és az asszonyt ijesztgette. A falusiak ezt látván, a lepedőbe burkolt kántort csakugyan az Orbán lelkének gondolták”.

Nem sokkal több hitelt érdemel nézetünk szerint az a másik, habár históriai adat színével fellépő magyarázat sem, amely az „Orbán süvegét” emlegető közmondásunkhoz fűződik. Ismeretes, hogy arról, aki jól felöntött a garatra, azt mondja egy szólásunk: „Feltette az Orbán süvegét” (Pápai Páriznál „süveget”). Ennek azt a hagyományos magyarázatát olvassuk (1. ismét Sirisaka gyűjt. 57. l.) egynémely közmondásunk eredetét is feljegyző munkákban, hogy „II. Ulászló koronáztatásakor 1490-ben a püspökök, az egy Dóczi Orbán egri püspök kivételével, mind püspöki süvegükben állottak a király körül. Ennek ugyanis az inasa süvegét részeg fővel utána hozván, részegségében azt ura feje helyett a magáéra tette fel. Innen kerekedett aztán, hogyha valaki nagyon felöntött a garatra, azt mondták: Ez is feltette az Orbán süvegét”.

E magyarázatnak az még a legkisebb hibája, hogy a püspöksüveget tudvalevőleg nem a püspök inasa, hanem egyházi férfiú, az erre kirendelt szerpap szokta a püspök fejére ünnepélyes alkalommal feltenni, s róla levenni. Ez még, mondom, csak hagyján. Nagyobb bökkenő ennél az, hogy e közmondásunk, mint annak régibb szótárainkban olvasható egyenértékűi vallják, nem csupán azt jelenti, hogy „felöntött a garatra”, hanem ennél jóval tágabb és egyúttal enyhébb értelemmel azt is, hogy „kedvére él, éli világát”. (L. pl. Pápai Párizt.) Tóth, Béla is felvette e közmondást Szálló igék című jeles gyűjteményébe (25. l.) s hagyományos magyarázatát is, hihetőnek tartja, egyúttal a nála eléggé nem dicsérhető pontos és. lelkiismeretes utánjárással megbizonyítván régiségét is, mely egész a XVI. század végéig kútfőileg igazolható.

Mi ezzel szemben az érdekes közmondásunkban egy elkallódott népszokásunkra való homályos célzást látunk. E sejtésünket egyelőre csak a következő alapra tudjuk felépíteni, de nem lehetetlen, hogy szorgosabb utánjárás ennél jóval szilárdabb talapzatot is tud majd neki szerezni.

Ne feledjük ugyanis, hogy Orbánunk pápa és így süveges szent, akinek a képét, ha valahol, úgy mint frank földön, ünnepe napján kiállították és bizonyos kultuszban részesítették, nyilván ebben a süveges alakjában tanulta a nép ismerni. Hogy őkelme víg fickó, azt a borral, mint a vígság forrásával való közeli kapcsolata eléggé igazolja a nép esze járásában. Miért ne lehetne tehát pusztán ezen az alapon is az „Orbán süvege” egyenesen, mint a szent jelképes viselete is, a jókedv, víg élet s különösen a pityókos állapot közmondásos kifejezője?

A jó Orbánnal ennél még sokkal merészebb tréfálkozást megengedett magának hajdan a nürnbergi kádárok és borfejtők céhe.

Halljuk csak, hogyan ünnepelték valamikor a mesterdalnokok városában e szent napját! Egy borfejtő legény rossz gebére ülve kerek tükördarabkákkal és üveg csecsebecsékkel díszített tarka kabátban a kádárok és borlehúzók céhétől kísérve, végig nyargalt a vásáron és sorra látogatta a kocsmárosokat, akiknek a gyermekeit a nála lévő tükröcskékkel megajándékozta. Ennek fejében kísérői a náluk lévő nagy palackokat borral töltötték meg, s mindenütt nagyokat húztak a kocsmárosok borából. Az egész úton azt kurjongatta a kíséretükben járó gyereksereg: Orbánnak a kádba kell kerülnie! („Der Orba muss in den Trog!”) S ez végül meg is történt vele, mért e furcsa körmenet csakugyan azzal záródott, hogy az Orbánt ábrázoló legényt egy vízzel telt kádba dobták, s aztán megint kiemelték.

Ugyanilyen, vagy legalábbis fölötte hasonló körmenete volt szokásban hajdan Belgiumban Szt. Pálnak, Pál fordulása napján (jan. 25.). Ezzel a szenttel itt és a szomszédos Németalföld vidékein éppoly tiszteletlenül bántak el, mint frank területen Orbánnal. Szalmabábot állítottak a tűzhely melletti sarokba, s ha szép, derült idő volt e napon, az alkalmi vajas lepényt hozzákenegették a szentet ábrázoló bábhoz: ha ellenben borús, havas, akkor a bálványt ütlegelve a falu végére cipelik, vagy odáig, ahol vízbe dobhatják.

E szokásban két pogány kori emlék ölelkezik. Az egyik valamely időjós és időjárást igazgató istenség kultusza, a másik pedig a „télkihordás” világszerte elterjedt s nálunk is eléggé ismeretes gyakorlata. Ennek időpontja nálunk is sokhelyütt épp Pál fordulására esik, vagy legalább az ezt követő vasárnapra. E nap különben a legtöbb keresztény népnél időjóslási dátum, s mint ilyen éppoly nevezetes, mint tavasszal- Szt. György, Orbán, később pedig (június 8.) Medárd napja.

Mind Pál fordulása, mind Orbán napjának válságos gyanánt való felismerése különben legalább is annyi tapasztalati alappal bír, mint a fagyos szenteket illető néphiedelem. Ritka esztendő ugyanis az olyan, amely az Orbán napjától való félelmet sajnálatosan ne igazolná. Nem is csoda azután, ha e félelmes szentnek ilyen kétoldalú kultusza fejlődött, kivált elsősorban bortermelő vidékeken, mint az Alsó-Rajna mentén, amely tudvalevőleg már római korban híres volt nemes borterméséről.

Könnyen érthető, hogy ugyanitt egyrészt számos antik elem is tovább maradt élve a népies hagyományokban, másrészt pedig az ezekkel rokon kelta és germán vallási szokások is termékenyebb s továbbélést biztosító talajra leltek épp az oly mélyen gyökerező antik emlékekben. E kétforrású pogány hitéleti elemek fúziója fölé került aztán a kereszténység a maga szentkultuszával, amelyben lassankint minden pogány istenség vagy ördöggé, vagy valami védőszentté alakult át ahhoz képest, amint így vagy amúgy lehetett könnyebben és sikeresebben beleilleszteni az új vallásrendszer keretébe.

Középhelyet foglalnak el e jó és rosszindulatú felsőbb lények közt azok, amelyek az épp idézett példákhoz hasonlón hol jóknak, hol rosszaknak mutatkoznak és ehhez képest vagy jó, vagy rossz bánásban részesülnek. Ilyen a mi Szt. Pálunk és Orbánunk, akik, ha jól viselik magukat, vagyis, ha szép időt adnak, s így jó termést ígérnek, kalácsot, bort és. koszorút kapnak: ellenben, ha garázdák és zord idővel köszöntenek be, akkor bizony ütlegekben, megcsúfolásban, sőt „in effigie” [jelképesen] vízbedobásban is részesülnek....."

forrás: Orbán napja

London - Tower hid

Magyar mérnök és izzó világítja a Tower hidat

 

Május harmincadikán, szűk két hónappal a londoni olimpia megnyitója előtt fogják kivilágítani a város jelképét, a Tower hidat.

 

 

„A Budapesten dolgozó hatfős magyar csapatnak a legnagyobb kihívását az jelentette, hogy a Tower Bridge szigorú műemlékvédelem alatt áll, tehát meg volt kötve a kezünk, amikor az új világítási rendszer kivitelezését és felszerelését terveztük. 6,2 km kábelt kellett rögzítenünk a hídra úgy, hogy a lehető legkevesebb ponton fúrjuk meg a 100 éves műemléket. Mára minden akadály elhárult az új világítási rendszer sikeres üzembe helyezése elől, és nagy izgalommal várjuk a jövő szerdát, az első kivilágosított napot” – nyilatkozta Sikuta Gergely, a lámpa üzletág-igazgatója.


Forrás:
/Index/

Sárga és piros

Csíksomlyó - a pünkösdi csíksomlyói búcsú

  Csendes kis falucska Erdélyben; a Székelyföldön, a Kissomlyó-hegy lábánál: Csíksomlyó., A Székelyföld és a székely nép történetében mégis óriási jelentőségű volt mindig, és ma is az. A kegyhely eredete belevész a korai középkor történetébe. Annyi bizonyos, hogy IV. Jenő pápa 1444. február 2-án teljes búcsút engedélyezett mindazoknak, akik a ferences atyák csíksomlyói Mária templomának építkezésében segítenek. Tehát maga az ősi Mária-tisztelet és a hatalmas méretű kegyszobor még régebbi időből való. Tény, hogy Csík, Háromszék, Udvarhely és Marostorda vármegyék vidéke rendszeresen tiszteleg, ősidők óta a csíksomlyói Boldogasszony előtt, de rajtuk kívül - amíg lehetett - egész Magyarországról is jöttek zarándokok a kegyhelyre. Nagyvárad és Kolozsvár meg a többi ősi szép magyar erdélyi város mindig képviseltette magát a somlyói búcsúkon. Most is., A 17. és 18. században a törökök és a tatárok igen sokszor betörtek a csíki falvakba, és a kolostort három ízben is földúlták, fölégették. Így 1661-ben és 1694-ben. A kegyszobor minden esetben szinte csodálatos módon menekült meg., A csíksomlyói kegyhely pályafutását a Szűzanya közbenjárására véghez vitt csodák teszik természetfölöttivé. E csodákat 1799. július 17-én Kollonita László erdélyi püspökének vizsgálóbizottsága alaposan fölülbírálta, majd 1798-ban a „kegyszobrot csodákkal ékesnek hirdette ki". Megjegyzendő, hogy a János Zsigmond fejedelem által erőszakosan terjesztett unitárius vallás átvétele ellen elsősorban a csíksomlyói Szűzanya iránti ragaszkodás erejével tiltakoztak a székelyek. És ezért megmaradtak máig őseik katolikus hitében. Joggal mondhatjuk tehát, hogy ami a lengyeleknek Czestochowa, a magyaroknak Máriapócs és Verebély, az a székelyeknek Csíksomlyó.



     A jelenlegi kéttornyú templom 1802-ben épült, a kegyoltár pedig 1848-ban. A kegyszobor maga 2,26 m magasságú. Századunkban 1916-ban augusztus 29-én a kegyszobor Székelyudvarhelyre menekült, majd innen Kolozsvárra, ahol a Havas Boldogasszony templomában kapott szállást. 1920 pünkösdjén. azonban újból „hazatérhetett" és elfoglalhatta trónusát a csíksomlyói kegytemplomban. Tudjuk, hogy ezután  is minden viszontagságokon keresztül oltalma és menedéke "marad "szegény székely népének".

"........... Az ősi világkép a magyar nép mentalitásában még ma is ott él; töredékeit megtaláljuk a népi hitvilág, a népmese, a magyar keresztény szertartások, a népszokások, (zöldágjárás, komálás, kántálás, vesszőzés, hejgetés, alakoskodás, regölés, határkerülés és más, a természetben bekövetkező évszakos változásokhoz kötődő szokások), a hiedelem-töredékek, egyházi énekeink és más szakrális vagy profán cselekedetek körében. A csíki székelyek és a csángók között még él az őshitünk istenasszonyának - Babba Máriának - a kultusza. A Boldogasszonynak - és nem Szent vagy Szűz Máriának - a magyar néplélekben megtalálható tisztelete nem véletlen, mint ahogy az sem, hogy Szent István éppen a Nagyboldogasszony oltalma alá helyezte hazánkat.

Messzire vezet a pünkösdi csíksomlyói búcsú eredetének kutatása, amit Daczó árpád Ferenc-rendi szerzetes (páter Lukács) fejtett meg, igen jó érzékkel tapintva rá a magyarság Szent István kora előtti Boldogasszony tiszteletére. A magyarság ma is élő legősibb népcsoportja - a moldvai csángók - nemcsak a Mária-tisztelet okán mennek Csíksomlyóra, hanem azért is, hogy megvárják a napkeltét. A Napba öltözött Asszonyért, akinek lába alatt holdsarló van. Ebben a szép hitben ki ne ismerné föl eleink Nap- és Hold-kultuszát, a végtelen pusztákon vándorló, állattartó nép természethez ragaszkodó hitét.

Magas kultúrájukra jellemző volt, hogy el tudtak szakadni a csillagos égbolttól és a Napba öltözött Asszonyban felismerték a Boldogasszonyukat, akinek a tulajdonneve Babba, azaz Szép volt. Nem véletlen, hogy a magyarok Szép Szűz Máriának nevezik égi anyjukat. Az archaikus magyar nyelv a Babba Mária elnevezésben csodálatos egyszerűséggel egyesíti az ősi Boldogasszonyt és az új vallás Máriáját. Mindkét hitvilágot magukénak érzik és ennek emlékét őrzi a Kis-Somlyó hegyen álló kegytemplom. A keresztény világban nincs még egy olyan nép, amelynek kultikus élete központjában annyira meghatározó módon állna a Mária-tisztelet, mint a magyarokéban.

Első felkent királyunknak, Szent Istvánnak tehát nem az a nagy érdeme, hogy felvette a római kereszténységet, hanem az, hogy belátta: megmaradásunk záloga az új hit felvétele mellett az ősi vallás, az ősi hitvilág megtartása és továbbéltetése. Egyetlen európai uralkodó család sem volt olyan hűséges és mégis független a római pápától, mint Emese unokái, ugyanakkor egyetlen eredendően európai uralkodó család sem adott annyi szentet az egyháznak, mint az árpád-ház. Erre pedig egyetlen nép sem lett volna képes, ha hagyományai, hite nem gyökerezik olyan mélyen az egyistenhitben, a korán megismert keresztény vallásban.

Dúcz Lászlónál olvassuk: A magyarok ősi vallását az európai beilleszkedés érdekében később minden módszerrel igyekeztek megszüntetni, megsemmisíteni. A feledésre azért volt szükség, mert a magyarok katonailag igen erősek voltak, a Kárpát-medencét pedig minden szomszéd szerette volna megszerezni. Háborúban nem tudták elpusztítani e népet, tehát azt az erőt kellett elpusztítani, ami összetartotta a magyarságot. Mi az, ami egy nemzetet oly annyira összetart? A múltja és a vallása.

Mit tehet a harmadik évezred magyarsága megmaradása érdekében? Nem feledkezhet meg a Babba Máriáról, arról, hogy a nemzet őt követve élhette túl azokat a viharokat, amelyekben más népek fölmorzsolódtak. Szépen fejezi ki Lukács páter a Csíksomlyóról írt könyvében: ...csak ezen az úton indulhattok el... De csak úgy... ha jól megfogjátok Boldogasszonyotok kezét, hogy aggódó anyai szeretetének biztonságával, és földi képviselőinek a magyar anyák... termékeny kivirágzásával biztosítsátok a jövőt.

/Kiszely István
Őseink egyistenhitéről /

Egy legendás szerelem

Consuelo és Antoine de Saint Exupery

Repülés, nők, irodalom - e három szenvedély "ifjú istenné" varázsolta Saint Exupéryt, aki örökösen viaskodott nagy, mackós és ügyetlen testével, hogy betuszkolja a vadászgépek pilótafülkéjébe. E szenvedélyek istenné változtatták a költőt, aki folyton szomorú képpel járt-kelt, amikor nem repült, és akinek arra volt szüksége, hogy - Ikaroszhoz hasonlóan - kiszabaduljon a hétköznapok labirintusából. A repülésben, a nőkben és az irodalomban valójában volt valami közös: lehetővé tették eme érzékeny és élénk ember számára, hogy szárnyaljon, amelyre olyan nagy szüksége volt, mint a levegőre; így tudott elmenekülni örök gyermeki érzékenysége elől. Consuelo nem olyan volt, mint a többi nő, akivel a kiábrándult költő rendre találkozott. Őbenne megtalálta rózsáját, akár a kis herceg. Első találkozásuk után ő lett az Asszony, és bár többször is szakítottak, mindig hűséges maradt e soha ki nem hunyó szerelemhez. A különös, a mesemondó, az áradó Consuelo örök szenvedélye maradt.


Antoine de Saint-Exupéry Jean de Saint Exupéry vikomt és Marie Boyer de Fonscolombe harmadik gyermekeként született, egy régi vidéki nemesi családba.
Miután az előkészítő iskolában megbukott a záróvizsgán, az École des Beaux-Arts-ra iratkozott be, hogy építészetet tanuljon. 1921-ben megkezdte katonai szolgálatát, és Strassburgba küldték pilótakiképzésre. A következő évben megszerezte a pilótaengedélyt és áthelyeztette magát a légierőhöz. A menyasszonya családjának a tiltakozása miatt kilépett a hadseregből, Párizsban telepedett le, és irodai munkát végzett. 1926-ban ismét repülni kezdett: a nemzetközi postajáratok egyik úttörője volt abban az időben, amikor a műszeres felszereltség még gyenge volt, és a pilóták inkább az ösztönükre hagyatkozva repültek. Később az író arra panaszkodott, hogy azok, akik a sokkal fejlettebb légierőnél repültek, inkább könyvelőkhöz semmint pilótákhoz hasonlítanak. A Toulouse és Dakar közötti postajáraton dolgozott.
Első meséje L'Aviateur (A pilóta) a Le Navire d'argent lapban jelent meg. 1928-ban adta ki első könyvét Courrier Sud (A déli futárgép) címen. Átkerült a Casablanca – Dakar útvonalra, majd a Cape Juby repülőtér igazgatója lett a Nyugat-Szaharában. 1929-ben Saint-Exupéry Dél-Amerikába költözött, ahol az Aeroposta Argentina Company igazgatójává nevezték ki.

1931-ben jelent meg a Vol de Nuit (Éjszakai repülés), amellyel elnyerte a Femina-díjat.

Saint-Exupéry a második világháború kezdetéig folytatta az írást és repülést. A háború alatt először a francia felderítőknél szolgált. Később New Yorkba szökött, és 1942-ben egy darabig Québec Cityben lakott. Egy idő után visszatért Európába, hogy Franciaország felszabadításáért harcoljon. 44 éves korában visszavonulása előtt még egy utolsó küldetést vállalt: adatokat kellett gyűjtenie egy rhône-völgyi német alakulatról. 1944. július 31-én éjjel indult el, és soha nem tért vissza. Augusztus 1-jén délben egy asszony állítólag egy szerencsétlenül járt repülőgépet látott a Carqueiranne-öböl közelében. Néhány nappal később találtak egy francia egyenruhát viselő holttestet, akit szeptemberben Carqueiranne-ban temettek el.  /Wikipedia/




1935-ben díjat tűztek ki a Párizs-Saigon közötti légiút megtételének világrekordjára, amelyre megszállott pilóta lévén Saint-Exupery azonnal benevezett. Nekivágott a nagy útnak, ám egy szerencsétlen műszaki hiba folytán a gép a Líbiai-sivatag fölött lezuhant. A fiatal író szerencsével határos módon túlélte a becsapódást, ám napokig élelem és víz nélkül tengõdött a homoktengerben, mígnem egy arra járó karaván rátalált az akkor már alig élõ kapitányra. Ez az élmény ihlette a későbbiekben leghíresebb művei, így a Kis Herceg és a Citadella megírására is.


 1939 „megszületett” az író legkedvesebb könyve: A kis herceg, amelyet a világ 110 nyelvére fordítottak le és máig a legolvasottabb könyvek egyike. A mű alapját képező erkölcsi tanítás örökérvényû. A történet abban a homoktengerben kezdődik, ahol a Saint-Exupery kapitány nem sokkal korábban majdnem az életét vesztette. A szőke kisfiú messziről, a B-612-es kisbolygóról érkezik a Földre, ahol gyermeki tisztaságával, bájos kérdéseivel és elragadó lényével a felnőtt pilótát ámulatba ejti és elrepíti egy olyan világba, ahol még sohasem járt. Vagy mégis? A kis Herceg megtanulja, hogyan kell élni, hogy mi a jó és mi a rossz, valamint a legfontosabbat: a titkot, miszerint az élet értelme a szeretet. Közös beszélgetéseik által Saint-Exupéry is újra gyermekké válik, megtanulja az elemek és az élet őszinte tiszteletét. Ez a lelki fejlődés csúcspontja, hiszen önzetlenséget, fenntartások nélküli végtelen szeretetet jelent, melyre csak a gyermekek képesek igazán.