Felhők világa

A felhők játszanak és uralkodnak.
Mesélnek és meghallgatnak.
Megmutatják félelmeinket és álmainkat.

Ha felnézünk az égre, néha nem is kell túlságosan megerőltetnünk a fantáziánkat, hogy egészen varázslatos dolgokat lássunk bele a felhők által kirajzolt formákba...

A felhők sokféle és nagyon változatos szerepkörben játszanak az égbolt színpadán. Néha fehér, gyapjas bundát viselnek, mint a bárányok, máskor, mint féltékeny őrök, csak vonakodva engedik át a lenyugvó nap utolsó vörös sugarait. Hol eltakarják az egész eget, hol meg félelmetes, villámokkal bélelt, fekete hegyekké tornyosulnak. Éjjel láthatatlanul folytatódik a színjáték, látszólag szeszélyesen, a valóságban a természet kikerülhetetlen rendezői utasításai szerint.
A felhők állandóan mozgásban vannak. Földi megfigyelőhelyünkről csak azt az arcukat láthatjuk, amelyet éppen felénk fordítanak.

  

A magyarul éjszakai világító felhő vagy poláris mezoszférikus felhő néven futó optikai jelenség - mint ahogy az nevében is benne van - világít, és a mezoszférában, 85 kilométerrel a Föld felszíne felett keletkezik. Az éjszakai égboltot kék kacsokkal elborító, gyöngyházszínű felhő természetesen nem magától világít, a Nap utolsó sugarait törik meg ilyen gyönyörűen a mezoszféra jégkristályai.

Ezek a felhők amilyen szépek, olyan titokzatosak - az amerikai űrügynökség közleménye szerint eredetüket egyesek a meteoritok porával, mások a rakéták által kibocsátott gázokkal, míg megint mások a globális klímaváltozással hozzák összefüggésbe. A tanácstalanságot az okozza, hogy a mezoszféra a Szaharánál is százmilliószor szárazabb, így a szükséges jégkristályok keletkezése roppant titokzatos folyamat.

Ahogy a sarki fényt, úgy bolygónk legmagasabban képződő felhőjét is látták már az egyenlítőhöz közelebb - tapasztalatok szerint itthon június közepétől augusztus elejéig van esély megcsodálni - elsősorban mégis az északi és déli félteke 50° és 70° szélességi fokai között szeret megjelenni. Megfigyeléséhez naplemente után fél-egy órával nyugatra kell tekinteni, mikor a Nap már 6-16 fokkal a horizont alá bukott. (A hajnali ébredők természetesen napkelte előtt is próbálkozhatnak, de akkor persze keleti irányban.)
Forrás: Hír24

Ma hajnalban gyönyörű világító felhők jelentek meg az északkeleti égbolton. 

cikk:
https://www.idokep.hu/…/rendkivul-latvanyosan-vilagitottak-…

Ezer Székely Leány Napja - 2017. július 1.

Az Ezer Székely Leány Napja a székely népviselet, néptánc és népzene évente megszervezett hagyományőrző találkozója.

A székely leányok, asszonyok lelküket szövik a viseletbe, s azt évente egyszer a Boldogságos Szűz Mária elé borulva, áldozatként felmutatják.  

Az Ezer Székely Leány napját először 1931-ben, Domokos Pál Péter zenetanár szervezte meg. Az önazonosság őrzésére, a székely értékrendre, az ősi hagyományokra, a népviseletre hívták fel akkor is a fiatalok figyelmét. A rendezvény célja ma is ugyanaz maradt.

Az esemény seregszemlével kezdődik, Csíkszereda főterén felvonulnak a székely falvak népviseletbe öltözött leányai és legényei, népi játékok bemutatásával, körtánccal szórakoztatják az összesereglett közönséget. Csíkszeredából együtt vonulnak ki a csíksomlyói nyeregbe Csík különböző vidékeiről és a Székelyföld távolabbi tájairól sajátos népviseletükben érkező, néptáncukat, népzenéjüket és népdalaikat magukkal hozó hagyományőrző csoportok. A szentmisét követi a népviselet a népdal és a néptánc több órás ünnepe, a hagyományos népviseletbe öltözött csoportok bemutatkozása a nyeregben épült Hármashalom-Oltár színpadon.

 

Magyar népművészet - kazettás mennyezetek

A festett kazettás mennyezetek a magyar népművészet és egyházi művészet szemet gyönyörködtető alkotásai a reneszánsz kora óta.

A reformáció sok mindenben az ősi egyszerűséget hozta vissza a kereszténységbe. A templomok falát lemeszelték, egyszerűsödött a templomok belső bútorzata is. Központi szerepet kapott az igehirdetés helye, a szószék, és az Úrvacsora kiosztásának helye, az Úrasztala. Az ünnep azonban mindig megkövetelte azt, hogy különös gondossággal alakítsa ki a közösség, akár az egyszerű helyszíneket is.

A festett kazettás mennyezetek eredeti forrásának az itáliai reneszánsz táblafestészetet tekintik. Az építészeti forma Itáliából közvetített fejedelmi építészeti megoldása mellett maga a mintakincs sokat őriz a magyar népművészeti hagyományból is. A kazettás mennyezetek ma is látható gazdag motívumkincse szorosan egybefonódik más népművészeti alkotások díszítő kincsével. Egyes növényi díszítőmotívumok is lehetnek ugyan itáliai eredetűek, ez azonban megihlette a hazai asztalos mestereket, akik e templomkazettákat kifestették. Ez az ösztönöző hatás csak a gazdag hazai népművészettel együtt alakíthatta ki azt a formai nyelvet, amit ma ugyanúgy sorolhatunk művészeti korszaknak a hazai templom-művészetben, mint néhány évszázaddal korábban a Szent László legenda falfestészetet megtermékenyítő korszakát.A magyarországi népek mindig őriztek hagyományokat az eurázsiai műveltségből.

 A beszélt nyelvben élő régiségekre bizonyították ezt a máig való továbbélést Erdélyi Zsuzsa vagy Kallós Zoltán népi imádság gyűjtései, vagy a századelőn Kodály és Bartók népdalgyűjtései.

A Kárpát-medencében még a mai, erősen leromlott állapotban is több kazettás mennyezet található, mint a maradék Európában összesen. (Ebben a tekintetben hasonló a helyzet az ugyancsak rangján alul kezelt kerektemplom-témához.) Nálunk a máig egészben vagy részben fennmaradt kazettás mennyezetek száma a százas nagyságrendben (száz és ezer között) mozog, és egy-egy templomra átlagosan száz kazettát számíthatunk. A Kárpát-medencén belül a festett kazettás mennyezetek és az ún. „rokonemlékek” (karzatmellvédek, padelőlapok, szószékek és feljáróik oldallapjai) ábraanyaga nem egymástól elszigetelt motívumok önkényes válogatású és elrendezésű halmaza, hanem nagyon is célszerű és jól felismerhető-rekonstruálható rendszert alkot. Ez a rendszer mind alapvonalaiban, mind konkrét formaképleteiben igen nagymértékű egyöntetűséget mutat a Kárpát-medencén belül, az egymástól tetemes távolságra lévő helységek esetében is
.
Igen szép példáit találjuk a magyorországi kazettás mennyezeteknek a Felső-Tisza vidékén, Somogy megyében és Baranya megyében a Dráva mentén, Heves, Gömör, Borsod, Zemplén megye területén, de végig az egész Felvidéken és különösen gazdagon Erdélyben, Kalotaszegen (Gyalui Asztalos János, Umling Lőrinc). Az erdélyiek közül a két legrégebbi az ádámosi és a gogánváraljai festett kazettás famennyezet. A Felső Tisza vidékéről Gyügye és Csengersima templomaiból, s Erdélyből Tancsról, Oklándról és Gelencéről ismerjük a legszebb példákat.

Forrás: Wikipédia

      

  

Amikor meleg van

Az egyik tévhit, hogy nagy forróságban minél hidegebb vizet iszunk, annál jobb.    

 A cukrozott üdítők rövid időre oltják csak szomjunkat. Ha sehogyan sem tudunk megbarátkozni a vízzel, citromos limonádét, frissen facsart gyümölcs vagy zöldségleveket igyunk. Ez utóbbiakba ha pici sót teszünk, segít a víz megkötésében, vagyis nem távozik olyan gyorsasággal bőrünkön keresztül a folyadék 

 

 

 

 

A kínaiak már ötezer évvel ezelőtt ismerték a fagylalt korai változatát, mely hóból, tejből, gyümölcsléből és fűszerekből készült.

A cukrászművészetben az ókorba visszamenőleg, megtaláljuk a fagylalt ősét. Igaz persze, hogy akkor még csak a havat nyalogatták a mostani fagyicsodák helyett, de hát kétségtelen, hogy ez a tény vezetett el a nagy találmányhoz, melynek ma milliók hódolnak télen-nyáron.

A hideg csemege a perzsák és az arabok közvetítésével jutott el a Földközi-tenger menti országokba. Heliogabadus császárról jegyezte fel a krónikás, hogy minden nyáron, amikor Rómában a hőség beköszöntött óriási mennyiségű havat hozatott a hegyekből. Ezzel próbálta kivédeni a római kánikulát. A császár a leírás szerint kövér ember volt, akit ilyenkor állandóan a gutaütés környékezett, érthető tehát, hogy orvasai tanácsát megfogadva, így próbált védekezni a hőség ellen.

A hó különben már jóval korábban szerepelt a természetes hűsítők sorában. Hippokratész orvosságként ajánlotta betegei számára, Nagy Sándor élénkítő szer gyanánt szolgáltatta fel a csaták előtt. Például, amikor Nagy Sándor hajdanán egy-egy indiai várost meghódított, a leírások szerint, azonmód számos nagy gödröket ásatott, melyeket hóval tömtek meg, tölgyfa gallyakkal fedtek. Ezek a korabeli „jégvermek" mind a táborhelyüket, mind pedig a romlandó ételeket hűtötték és még az italaikba is jutott bőven. Néró császár akár négyszáz kilométeres messzeségből is hozatott jeget, hogy elkészíthessék számára a mézzel, ibolyával, rózsavízzel, fahéjjal és gyümölcsökkel kevert fagylaltféleséget.   A döntő újítás Marco Polo korából származik, amikor is rájöttek, a fagylaltkészítő edényt le kell hűteni, amiben készítették, miközben folyamatosan kevergették a masszát, nehogy eljegesedjen, és hogy levegő kerüljön bele, amitől könnyedebb lesz. Modernebb technikákkal persze, de a fagylalt készítése ma is ezen az elven alapul.

A következő jelentős változás a 18. században történt, amikor elkezdtek tejtermékeket és tojássárgáját adni az alapanyagokhoz, ekkor vált a fagylalt igazán krémessé. Az eddigi utolsó fontos időpont a 20. század második fele, amikor olcsóvá váltak és elterjedtek a hűtőgépek, ekkor indult el a fagylalt igazi világhódító útjára.  Az appenini és az ibériai félszigeten régtől fogva divatban volt, hogy az italokat hóban hűtötték. Ez a szokás az Alpokon és a Pireneusokon csak jóval később a XVII. század környékén hatolt át.
Leírásokból tudjuk, hogy például, amikor I. Ferenc V. Károllyal és III. Pál pápával Nizzában találkozott kíséretében volt egy Champeir nevű orvos. Az udvari orvos beszámolt arról, hogy nagyon meglepte, amikor látta, hogy az olaszok és a spanyolok a hegyekről havat hozattak és az italaikat, abba hűtötték be.

Egy Bellon nevű francia utazó 1553-ban elmesélte honfitársainak, hogy Konstatinápolyban a havat és a jeget egész éven át megőrzik és a török főméltóságoknak és a császárnak - de sok esetben még a köznépnek is - a serbetet abban hűtik le. Bár Bellon ezt a módszert, hazatérve ajánlotta a francia királyi udvar szakácsainak, hogy mint újítást esetleg bevezethetnék, az ötlet nem lett túl népszerű, ami abból a tényből is kikövetkeztethető, hogy a jégverem (giaciér) szó csak jóval később, 1680-tól lesz ismert a francia szótárban.  III. Henrik uralkodása alatt a havat ételek hűtésére már 1598-ban is felhasználták a párizsi szakácsok. Egy udvari rendelet szerint, kellő mennyiségű hóról kellett egész évre gondoskodni. A fogások mellé külön tányérra helyezve a hó soha sem hiányozhatott a király asztaláról. Az etikett szerint azonban a havat csak is az uralkodó saját kezével vegyíthette italába vagy ételéhez. Kezdetben az udvarnál ezt a szokást túl nőiesnek találták, minél fogva elég nehezen terjedt el a főúri otthonokban, de aztán hogy a XVII. századra minden valamire való háznál divatba jött a hűtött italok fogyasztása, királyi rendeletben szabályozták a hó és a jég beszerzésének jogát.A jogot bérelni lehetett a királytól, így az abból befolyó haszon az udvar még nagyobb fényűzését szolgálhatta. Rövid időn belül hihetetlen magasba szökött a hó és jég ára, aminek az lett a következménye, hogy visszaesett a kereslet e hideg ínyencségek iránt.   Rómában az 1550-es évektől kezdve egy találmány vetett véget a jég és a hó keresletének.
Ez a találmány abból állt, hogy a vízhez salétrom sót kevertek és ebbe a hűtő közegbe helyezték az italokat néhány órára. A találmány egy spanyol orvos Blasius Villafranca nevéhez fűződik, aki ez idő tájt Olaszországban praktizált. Találmányáról könyvet is jelentetett meg, mely olyan sikeres volt, hogy a benne foglalt módszert és hűtőkeveréket a XVI. században már szinte egész Itáliában használták hideg italok készítésére. Androvandi 1648-ban megjelent mineralógiájában (ásványtan) hűtőfolyadék készítéséhez már konyhasót javasol.
A mantuai herceg 1650-ben állítólag már olyan porral rendelkezett, amely a legforróbb nyáron is a vizet jéghidegre hűtötte le.
Később ezeknek, a kísérleteknek a nyomán jött létre a mesterséges jéggyártás, de hogy valójában ki volt, aki először mondhatta magáénak a sikert, azt sajnos nem tudjuk. Latinus Tankredus nápolyi orvostanár volt az első, aki 1607-ben megjelent művében beszélt a műjéggyártásról. Descartes 1650-ben azt írja, hogy a jég és salétrom só keverékével vizet meglehet fagyasztani.
A műjég készítésének leírása Barclai „Aragonis" művében is szerepel. Sőt e leírásában elmeséli, hogy egy jó ismerőse asztalánál rekkenő nyárban olyan friss almát kapott, amely egy pohárban volt félig jégbe fagyasztva. Később, ugyan ilyen fagyaszott poharakban kínálták aztán a bort is.

 

Az első fagyizó

a világ első fagylaltot forgalmazó kávézója a Florensi Procope Couteaux nevéhez köthető. Először ő gyártott fagylaltot különböző ízekben, méghozzá Olaszországban. A mai napig az olaszok vezető szerepet játszanak a fagylaltkészítés mesterségében. Nápoly a fagyi csodaországává vált, a gelato-k, a grandinata-k, a cassata-k, a parfetto-k és a többi krémes hűsítő finomság fellegvára lett. De térjünk vissza Couteauxhoz, Párizsban, megalkotta az első irodalmi kávéházat, "Café Procope" néven. Rengeteget vendégeskedett nála Voltaire, Rousseau és Diderot is. Ki tudja, lehet, hogy műveikhez egy-egy fagyi járult hozzá ihletként. A citromfagylalt őse is itt született, Couteaux úgy szolgálta látványosan és ízlésesen szolgálta fel a limonádét, előre fagyasztott állapotban. Akadtak ám vetélytársak, méghozzá az előkelő réteget fagylaltcsodáikkal kápráztató Foi és Le Févre, a munkáikat elismerték, mind az ízvilág mind a forma vonzotta a fényűzésre vágyó arisztokráciát. Az legforradalmibb változás a 18. században történt, amikor tejtermékeket és tojást kevertek, így krémessé, lággyá vált a hideg nyalat állaga.

A fagylaltozás tehát egy a történelemben mélyen visszanyúló édesség. Mára az ízek, a színek, a díszítések, a tálalási módszerek és a fagylaltot kiegészítő édességek és termékek széles választékát tudhatja magáénak a világ. A hűsítő nyalánkság pedig megkönnyíti a nyári kánikula elviselését.

Kutya meleg van!

"A tartós hőség veszélye miatt Budapestre, valamint Pest, Baranya, Bács-Kiskun, Békés, Csongrád, Fejér, Győr-Moson-Sopron, Hajdú-Bihar, Jász-Nagykun-Szolnok, Komárom-Esztergom, Somogy, Tolna, Vas, Veszprém és Zala megyére adták ki az elsőfokú figyelmeztetést.

Szerdán aztán tovább erősödik a kánikula, akár 37 fokig is melegedhet majd a levegő."

A latin canis [kánisz] szó ’kutyá’-t jelent, a Canis Maior [kánisz major] pedig annyit tesz, hogy ’Nagy Kutya’. De nem azért írjuk nagy betűvel, mert valami ókori maffiafőnököt tisztelünk vele, hanem azért, mert ez egy csillagkép neve

A canicula [kánikula] a canis kicsinyítő képzős formája, tehát annyit tesz: ’kiskutya, kutyakölyök, kutyus’. Na de mi köze a hőségnek a kutyushoz?

 Az, hogy a rómaiak idejében a Nagy Kutya csillagkép legfényesebb csillaga, a Szíriusz nyár közepén, a legnagyobb hőség idején jelent meg először az égbolton. Az egybeesés miatt a rómaiak azt feltételezték, hogy a csillagkép okozza a nagy meleget.

Így lett tehát az igazán forró időszakok neve kánikula.

Magyar nyelvű szövegből már 1575-ből van rá adatunk!  Tempora mutantur, et stellae mutantur in illis... A Szíriusz ma már szeptember elején jelenik meg az égbolton, azaz az igazi kánikula, a Canis Maior ideje majd még csak ezután jön!  A kutya meleg viszont aligha függ össze a csillagképpel: ezt már abból is sejthetjük, hogy kutya hidegről is beszélünk! A kutya szitokszóként egyébként is használatos (más nyelvekben is járul ilyen hálátlan feladat szegény jószágokra), de ebben az esetben bizonyára eufemisztikus használatról van szó a hasonló funkcióban használatos, hasonló kezdetű és ősi mesterséget jelölő szó helyett.

/Nyelv- és Tudomány/

 

Magyar tudósok

Herman Ottó nevét örökre beírta a halhatatlan magyar tudósok közé.  (1835. június 26. – Budapest, 1914. december 27.)

 Talán ő volt az utolsó magyar polihisztor, akinek művei kisebb könyvtárat töltenének meg. Olyan tudományágakban alkotott alapműveket, mint a hazai ősrégészet, a néprajz, a nyelvészet, a természettudomány, ornitológia, környezetvédelem, szőlőtermesztés, ipari kendertermesztés, tudományos ismeretterjesztés.



Alacsony termetű, zömök ember volt, a legfeltűnőbb volt a külsején a nagy, zászlóforma szürke - később teljesen megfehéredett - szakálla. Szeretett kalap nélkül járni, csoszogó lépésekkel baktatott a József körúton, élénken beszélgetve, meg-megállva, sok heves gesztussal, hangosan, mint a nagyothalló emberek szokták. Inkább ő beszélt, s aki vele volt, az legfeljebb ha egy-egy szóval, vagy inkább csak mozdulattal vett részt a beszélgetésben: Herman Ottó nyilván elmondta helyette is az ellenvetéseket, amelyeket ő úgysem hallott volna. Külseje és mozgása szerint az átlagtól eltérő, feltűnő alak volt, aki nem ismerte, az utána nézett, aki ismerte, az rokonszenvező érdeklődéssel vetett utána egy pillantást. Az előbbiek aránytalanul kevesebben voltak, mert Herman Ottó Budapest legismertebb alakjai közé tartozott, szinte hozzátartozott a nyolcvanas-kilencvenes évekbeli Budapest képéhez, s a huszadik században, mint a múlt század egy ittfelejtett emléke járt köztünk.

Herman Ottó még ennek a maga korának is a legkülönösebb alakjai közé tartozott. Maga a külső pályája is minden szabálytól eltérő volt: lakatosmesterséget tanult, iskolába nagyon keveset járt, közkatona lett, felvitte az őrmesterségig, obsitot kapott, vándor-fotográfus lett (akkor élte kezdő fiatalkorát a fotografálás), kedvtelésből megtanult állatokat preparálni, s ez a kedvtelése döntötte el karrierjét. Brassai Sámuel preparátort keresett az Erdélyi Múzeum számára, 30 forint havi fizetéssel, amelyet a saját csekély igazgatói fizetéséből szakított ki. Az állást Herman Ottó kapta meg, ezzel csaknem egy csapásra természettudós lett a hányatott életű fiatal emberből. Tisztára autodidakta volt (hányszor a szemére vetették ezt nálánál százszor jelentéktelenebb "módszeres képzettségű" szakemberek!), semmi iskolai képzettsége nem volt, amit pályája kezdetén tudott, azt bécsi múzeumok fiatalkori nézegetéséből, egy-két bécsi tudóssal való érintkezésből, néhány akkor divatban lévő népszerűen tudományos könyvből tanulta. Szilárd, világnézetté szervesedett természetfilozófiai felfogása sohase volt, a természethez való egyéni viszonya mindig lényegében irodalmi volt, érzelmeken és ösztönszerű megérzésen alapuló. S ezzel a készültséggel jóformán egyik napról a másikra kutató tudóssá tudott válni. A geniális szellem tette azzá: a természet érdekes és fontos részleteinek megérzésére való ösztön, a kongenialitás a látható világ jelenségeivel, a szenvedélyes érdeklődés a dolgok iránt, a megfigyelés szinte ősemberi módon elfogulatlan képessége, a közlés művészetének rendkívüli természeti adománya, az élénk temperamentum, amely azonosította magát mindennel, amivel foglalkozott, lelket vitt minden tanulmányozásába. Az átlag szakember ül a mikroszkópja végiben, és mialatt néz a lencséjébe, észre sem veszi, hogy amivel foglalkozik, az az életnek egy kis darabkája. Herman Ottó egész lénye sugárzott az élettől, mintegy villamos gyűjtőközpontja volt az élet gazdagságának és szépségének, s ha még olyan parányi részletjelenségét vizsgálta is a természetnek, abban mindig újra rekonstruálta az élet egész teljességét. Azért tudott izgatóan érdekessé tenni mindent, amihez hozzányúlt. A pókok különböző fajtái és életmódjuk bizonyára nem érdeklik a laikusokat, Herman Ottó monográfiát írt a pókokról és könyve szenzációt keltett egész Magyarországon. Az emberek egyszerre nagyon kíváncsiak lettek a pókokra, mert Herman Ottó beszélt róluk. Nem mondott semmi szenzációsat róluk, csak jól megfigyelte különféle fajtáikat, és azok különféle életmódjait, a pozitív eredményeket, amelyeket elért, igazán csak a szűkebb értelemben vett szakemberek értékelhették. Honnan való volt mégis az a rendkívüli érdeklődés a könyv és tárgya iránt egy társadalomban, amelynek minden más inkább tartozik a jellemvonásai közé, mint a természetrajzi részletkérdések iránti érdeklődés? Ezt csak Herman Ottó egyéniségének és tehetségének szuggesztivitása magyarázza meg, amelynek számára nincs közömbös közönség, amely passzionálni tudja az embereket a maga céljai érdekében, amely érdekessé és elevenné tud tenni mindent, amit kezébe vesz. Hogy Herman Ottó tudományos eredményei mennyire állják meg az idők próbáját, azt nem tudom megítélni, mert nem sokat értek azokhoz a tárgyakhoz, amelyekkel foglalkozott, de személyének rendkívüli kulturális hatását tisztán látom. Fel tudta kelteni és ébren tudta tartani egy időre a magyar intelligenciában a természettudományi megfigyelés iránti érzéket. A mi kulturális életünknek egészen sajátságos vonása, hogy a tudomány iránti közérdeklődés mindig egy személyhez van kötve, egy érdekes egyéniségű ember agitatív és szuggesztív személyi hatásához. Salamon Ferenc tette valamikor érdeklődés tárgyává a történeti stúdiumot, Thaly Kálmán a kuruc-kort, Rómer Flóris az archeológiát, Szarvas Gábor és később Szily Kálmán a nyelvtudományt, Herman Ottó a természetrajzot.

Herman Ottónak sem a tárgyai érdekelték az embereket. Ő maga, az ember, a szerző, Herman Ottó volt az érdekes. Megvolt benne az erős és független egyéniség közlékenysége, amely közölni tudta magát, akármiről beszélt. Nem valami a tárgy és a szemlélő közé tolakodó lírizálással, - bár néha, invita Minerva írott munkáiban erre is akad példa - hanem egyszerűen azzal, hogy a maga egyéniségén, tehát egy életen keresztül mutatta meg az olvasónak a természet jelenségeit. A ridegen objektív szakember erre azt mondja, hogy nem járt el teljesen tudományosan, mert a tárgyszerű tudományos előadásba irodalmi elemet vitt bele. Nyilván igaza is van a megállapításban, de aligha van igaza a megítélésben, mert a tudományban is az igazság bizonyos értelemben az egyéniséghez kötött: a kutató és közlő egyéniségén tud legjobban megmutatkozni, s a tudományos megismerés történetében az egyéniségnek, s a belőle fakadó intuíciónak van legalább is akkora szerepe, mint a módszeres objektív vizsgálatnak. Herman Ottó az autodidaxisból, amelyet minden lehető alkalommal a fejéhez vágtak, nagy értékeket hozott magával: a megfigyelésnek minden tudósi elfogultságától mentes frissességét, a lendületes, merész intuíciót és az előadásnak temperamentumosságát. Ezek valóban inkább egy kitűnő író erényei, mint a szaktudóséi, s ő valószínűleg nem is mint tudós fog műveiben tovább élni, hanem mint író. Kutatásainak és megfigyeléseinek érvényét megtámadhatja és túlhaladhatja a haladó tudomány, írói művészete még akkor is friss marad, mert éppen ebben van benne teljesen élete pályájának halhatatlan része: egyénisége. Ahogy Zola az íróról mondja, ő is temperamentumán keresztül nézte a természetet, az egész világot. Az életérzéke olyan friss és eleven volt, mint egy művészé és nem egyszer, ha tudományos szándékkal indult is a természetnek elébe, szembekerülve vele, a művész gyönyörködésével állott előtte. Innen természetleírásainak életteljessége. Jókain kívül nincs hozzáfogható leírója a természet szépségének és intimitásainak. Gyulai Pál nem alaptalanul vetette szemére, hogy gyakran "negélyezi" a szépirodalmi hatást az igazi stílus rovására, válogatni kell műveiben, de sokat lehet belőlük válogatni, s közte sok elsőrendűt.

Forrás: Schöpflin Aladár: Herman Ottó
/részlet/

 

Érdekes

Mióta viselnek az emberek szandált?

Az ókorban, Kis-Ázsiában élt a lüdek legendás népe. Jól éltek, mert az egyik királyuk a közismert Krőzus volt. Hitük szerint egyik legmagasabb rangú istenüket Sandas névvel illették. Ez is krőzus lehetett a maga körében, mert sohasem járt mezítláb, mint a többi halhatatlan, hanem mindig cipőben jelent meg a társaságban. Persze, mindig cipőstül ábrázolták is Sandas istenségét. Ez a viselet nagyon megtetszett a szomszéd népeknek. A görögök azt mondták: remek, a római hölgyek addig epekedtek, míg nékik is olyan isteni sandaliumuk lett, mint a lüdek Sandas istenének. Azóta is szandál a sandalium, hála Sandasnak. 

- Eddig tart a mese - a valóság az, hogy a bőr- vagy fatalpú, szíjakkal a lábhoz erősített szandál Mezopotámiában és Egyiptomban a legősibb lábbeli. Átvették a görögök is, a rómaiaknál is népszerű volt a nők körében, a komoly római férfiak azonban nem tartották magukhoz illő viseletnek. Otthonra még csak felhúzták, az utcára, a méltóságteljes tógához azonban már nem vették fel. 

Ki találta fel az esernyőt?

I. e. 860-ból a ninivei Nimrud palota alabástrom reliefjéről integet felérik az első napernyő. Ez szemmel láthatólag éppen úgy összecsukható volt használat után, mint mai, kései leszármazottja. Európában a 16. század során tűnik fel, de a verőfényes kelet és dél árnyékot nyújtó napernyője nyugaton az eső elleni fedéllé szürkül. Az európai ősesernyő halcsont bordázatára bőrhuzat feszült, s ez a több kilós, hordozható tető számos családot s nemzedéket kiszolgált.

A 18. század közepén jelent meg Londonban Sir Jonas Hauway; ő az esernyő prófétája volt. Neki köszönheti a ködös és esős Albion, hogy az esernyő divatjának nyugati bázisává erősödött. Kezdetben nem sok sikere volt. A londoni kocsisok ugyanis féltették az esővízzel együtt bővebben csörgő bevételüket. Felbérelték az akkori "huligánokat", hogy tüntessenek ellene. 1750-től kezdve, harminc éven át sétált Sir Jonas esernyő alatt London utcáin. Gúny és szitok volt a része, de tűrt, s vállalt minden szenvedést. S végül is győzött az esernyő. Megszokták, viselik, használják - és elvesztik azóta is...

 

Honnan ered az a mese, hogy az aranyszínű szőlőben arany van?

Az aranytartalmú vagy aranyat termő szőlő meséje a 15. századba, Mátyás király udvari tudósainak körébe vezet vissza. Marzio Galeotto ezt jegyezte fel: 

"Egy hallatlan és csodadolgot említek, amiről azt mondják, hogy sehol másutt nem fordul elő, csak Magyarországban. Ott ugyanis arany terem vessző alakban, hasonló a spárgához, néha meg a szőlőtőke körül tekerőzött kacs formájára emlékeztet."

Ezt a mesét elhitte az egész tudományos világ, még a józan ítéletű Bél Mátyás is. Sőt egyik munkájában közzétette egy olyan aranytekercsnek a rajzát, amelyet egy tokaji szőlővenyigéhez nőve találtak. 

Az aranyszőlő titkának megfejtését a Természettudományi Közlönyben Horváth Géza tette közzé. Megvizsgált egy szőlőszemet, amelyen négy darab aranyfényű szemecske volt látható. Már első tekintetre megállapította, hogy az aranyszínű szemecskék tulajdonképpen rovarpeték, a Gonocerus Acutangulatus Goeze poloskafajnak a petéi. Ez a felül világosbarna, alul szennyessárga, 12-15 mm hosszú rovar a karimás poloskák (Coraide) családjához tartozik, és bokrokon, cserjéken Európa-szerte előfordul. Táplálékát növényi nedvekből, bogyókból szívja és ezekre a helyekre rakja petéit is. A viaszsárga peték tojás alakúak, 1 3/4 mm hosszúak és 1 mm-nél valamivel vastagabbak.

A fiatal ivadék úgy bújik ki a petéből, hogy annak végén egy kis ajtócska felnyílik. Az üres peték aranysárgák, olyan aranyos fénnyel és csillogással, hogy valóban aranynak lehet nézni. Felszínük szabad szemmel simának látszik, de erős nagyítás mellett szabálytalan hatszögű sejtekből álló recézetet lehet rajta észrevenni. Az üres petehéjak, amelyek különben csak olyan sárgák, mint a borostyánkő, eme recésségnek köszönhetik élénk aranyfényüket, mert a felszín recézete a fénytalálkozás tüneményét idézi elő, és ez okozza az aranyos csillogást. Fizikai neve: interferencia.

Az aranyfényű petehéjak azonban nem hasonlíthatnak szőlőkacsra. Honnan eredhet akkor az aranyvenyige meséje? 

Szőlőműveléskor gyakran bukkantak és bukkannak régészeti leletekre. Minden bizonnyal bronzkori arany spirálisokat találtak valaha egy szőlőben, s mivel ezek valóban emlékeztetnek a szőlőkacsra, azt a téves következtetést vonták le, hogy az arany a szőlőtőkén termett.