Gyermekként karácsonyestén anyám kalácsillatú szavain, rejtelmes mosolyán s az égnek csillagain csüggtem. Angyali ígéret volt az egyik – szárnyak suhogása hallik, fiam! –, háromkirályoknak útját mutató égi jel a másik: a Kaszáscsillag. Szénacsináló nevét, kicsi Jézust szolgáló hivatását Tóth Károly kántor-tanító urunk magyarázta el többször is. Az egyház és a megrepedt templomtorony javára kántáló presbitereket, köztük apámat is, imigyen oktatta házunk előtt az udvaron, miközben gumipapucsos sétabotjával a csillagos eget fölparcellázta. „Figyeljünk, atyafiak! Pap gödre iránt a holdról startolva, magyarán nekirugaszkodva, kissé jobbra tartunk, majd föl egyenest ama kiterjedt zúzmaraszín foltig. Látják-e?” „Látjuk, látjuk!” „Akárha óriási sajtárt rúgott volna fel Szent Péter fejőstehene. Úgy hívják, hogy Orion-köd, fölötte pedig, jól nyissák ki a szemüket, három fényes csillag ragyog szép sorjában, az Orion csillagkép, vagyis a Kaszás. Az mutatja az utat Betlehem felé Gáspár, Menyhért, Boldizsárnak. Ők a napkeleti bölcsek, jól jegyezzük meg!” „Bölcsek, királyok és mindhárman magyarok!” – csilingeltem lelkes szavakkal a tornác végéből presbiterinasként, mire jött a
helyreigazító válasz: „Heródest ismerjük és emlegetjük. Magyarokat ő nem ismert és nem emlegetett! Ezt jól jegyezd meg, kisöcsém, ott fenn a tornácon!” – mondta kántor urunk, aki mindenkit önzetlenül és szép szóval oktatott.
Nagy hónyiszorgatás közben elmentek a presbiterek. Néhány perc múltán már hallhattam harsány, boldog éneküket szomszédunk ablaka alatt. Kiszaladtam az udvarra. Frissen talpalt bakancs, meleg ruha rajtam, göndör kucsmasapka. Ujjongó kedvem támadt. Nem fázom a gyémántfényű télben, sőt a havon is hempergőzöm
egyet, ó, csendes-szentséges éj! Mindenek nyugta mély. Mohr és Gruber énekét azzal folytatták a presbiterek, hogy: Ó, jöjjetek hívek! Ennek a végét, lelkesen sürgető, fokozatosan gyorsuló ritmusa miatt kiváltképp szerettem, mert azt mondja, hogy: „Ó, jöjjetek, imádjuk, ó, jöjjetek, imádjuk, ó, jöjjetek, imádjuk királyunkat!” Ez a boldog hívás töltötte be visszhangosan a falut és egész lényemet, és mikor kántáló társaimmal magam is azonnali indulásra serkentettem az áhítatos megkántáltakat: a nagy buzgalom lendületében angyali szárnyak módjára lendült a két karom, akárha gólyamadárként indultam volna hosszú vándorútra. Hívó szavaimat pedig álmomban is tovább szövögettem, fölsorolván a jászolban nyugvó Gyermek születésének csodás jeleit s a fölötte virrasztó lelkeket: a szent szülepárt, bölcseket, bundás pásztorokat, nemkülönben a szelíd barmokat: barikát, bocit, bús
csacsit, a sokat bámult betlehemes ládikónak színes kartonlényeit a gyertyalobogásban.
Képzelgéseimből s a hideg ég alól anyám szólított vissza. Kipirult arcomat a két tenyerébe vonva azt kérdezte, vajon merre kószált el a képzeletem, és mivel úgy ismerte a természetemet, akár saját álmait-gondjait, választ nem várva közölte rejtelmes mosollyal a nagy hírt:
– Angyaljárást észleltem az elsőházban.
– Alleluja! – rikoltottam a kántor úrtól ellesett szóval, majd indultam is a ház felé, ám az ajtó előtt egy gondolat megállított.
Kicsi eszem volt a hitre, s valamivel több a hitetlenségre. Azt kérdeztem hát anyámtól:
– Angyalt látott-e vagy csak járást?
Tűnődve nézett rám anyám, aztán megkérdezte:
– A kettő vajon elválasztható-e? Angyal a járásától.
Nagyokosan azt mondtam erre, hogy lent a kertben a kérdésére minden havas reggelen választ kaphatunk. Fehér keresztecskék formájában ott láthatók az éjszakában futkosó fácánok nyomai, de ők maguk, a fácánok hol vannak? Sehol sincsenek!
– Most akkor mondja meg, édesanyám! Hol vannak a madarak, amikor sehol sincsenek? Sehol! Akár az angyalok!
Anyám nem kapta fel a huncutságomat, hanem a tiszteletes úrtól hallott bibliai szavakkal válaszolt:
– Ami látható, a láthatatlanból állott elő! Siessünk!
Kézen fogott engem, és oly fürgén, mintha korombeli játszótársam lett volna, kirántott a hóból, föl a tornác földjére, ahol már kiröppentem a meleg tenyeréből, s vágódtam be ünneprontólag az elsőházba angyalt látni – szempillantásnyira bár, ha többre nem vagyok érdemes. Fuvintásnyi szomorúsággal árnyalt kacagás enyhítette anyám feddő figyelmeztetését:
– Isten angyalának így nekirontani nem lehet!
Úgy volt, ahogy mondta. A látható – ha ott is lett volna – visszamenekült a láthatatlanba.
Megtorpantam indulatosan. Bakancsom sarka fölsebezte az agyagos ház földjét. A hopponmaradottak fancsali képével bámultam föl a mennyezetre. Talán elsírtam volna magam, ha nem érkezik meg idejében anyám vigasztalása.
– Ne búsulj, gyermek! – mondta megborzolva csikófrizurámat. – Talán mégis itt járt az az angyal. Talán hozott is neked valamit. Nézelődjünk!
Öreg ládán az ablaknál amolyan kis karonülő karácsonyfa gyertyái lobogtak. A lámpát anyám már korábban elfújta, hogy több hely maradjon a remegő gyertyafénynek. Szegényes mivoltában is káprázatos fenyőfácska volt az, a báró fenyveséből kiselejtezett csemete, itt-ott göcsörtös, tartása kissé féloldalas, törött szárnyú zöld madár, hattyúnyakával az égnek nyúlánkozva, és lengő tollain ezüstpapírból készült csipkeszalag futott fel körkörösen a csúcságacskáig, és minden kanyarulatában egy-egy piros alma csüngött, meg dió is, aranyszínű, Isten tudja, hol termett, alattok pedig a ládán: ajándékok. „No nézd csak!” – biztatott anyám azzal a rejtelmes mosolyával, amelyből még mindig az oly régóta jövendölt angyal földre szállását vártam meg-megújuló reménnyel. „Most kiderül, jó voltál-e!” Sokat helytelenkedtem én, de nem jártam a gonoszok útját. Kötött kesztyű, piros-fekete karmantyú, szentjánoskenyér és palatábla került elé a zöld madár szárnya alól, miközben jó anyám a szentestének minden örömét rám borította,
mondván, kacagván a meglepetését, az angyal jóságát és adakozó kedvét, bumfordi bámulatom láttán
a sok ajándékot megillető köszönetét is: „Hála neked, ég angyala! Puha, meleg kesztyű! Jöhetsz, tél! Vadonatúj palatábla, hozzá kis tarisznya, ők visznek el téged majd az iskolába!”
Két karomban az angyalfiával hosszan, kigyúlt fülekkel néztem anyámra, és akárhogyan nyeltem is a könnyem, csak előszivárgott az sűrű pislantásaimból. „Mi dolog ez? Mit látok?” Szinte pillanatok alatt gyújtott lámpát, majd kedves szokása szerint arcomat a két tenyerébe vonva kérdezte:
– Mi baj van, kisfiam?
Könnyekben megszégyenülten, hallgatva próbáltam félrefordulni. Anyám hamar ölbe emelt engem, s leült a karácsonyfácska mellé az öreg ládára. Arcomat a fény felé fordítva kérdezte:
– Az angyal miatt búsulsz, ugye?
Ezzel a bánatomat telibe találta.
– Becsapott engem – hüppögtem, majd kicsit összeszedve magam, módosítottam is a bánatomon. Felét anyámnak adtam. – Becsapott minket az angyal.
– Nem csapott be – mondta anyám; és mint aki magyarázatra készül, igazított rajtam egyet, kerüljön minden szava pontosan fülem ügyébe. – Mondok én teneked valamit, te csillagjáró, égi ösvényeken gyalogló gyermekem! Emlékezz vissza: angyaljárást említettem. Nem angyalt, aki beszáll a mi pici ablakunkon. Hát elférne benne? Félszárnyúlag se! – kacagott a képzelt látványon. – Röpködés nem volt, nem is lehetett, de volt járás, angyaljárás, bárki láthatja, mutasd csak meg ügyesen a játszótársaidnak a kesztyűt, karmantyút, palatáblát, palavesszőt!
– Palavesszőt nem hozott, édesám!
– Jézusom! Azt elfelejtettem! Édelstáin úr a boltban nem kérdezte: palavessző kell-e hozzá? Így hát elfelejtettem.
A bolti vásárlás hallatán úgy kezdtem érezni magam, mint aki az égből nagyot nyekkenve suppant a földre.
– Hát akkor nincs is angyal! Csak Édelstájn úr van! – kiáltottam kétségbeesetten.
Szavaim elé vetette magát anyám:
– Állj meg, állj meg! Ne fusson a nyelved az eszednél gyorsabban! Mert van angyal! Van!
– Hol van? Hol?
– Megmondom neked – szólt csendesen anyám, miközben újból földerengett arcán az a rejtelmes mosoly, amellyel reggel óta a közelében tartott engem. Visszafojtott lélegzettel lestem a szavát. Puha rajzolatú szemöldöke összefutott a fontos mondandó jeleként, s ahogy mindig fényben izzó barna szemével hosszan figyelt engem, abban szelídítésem szándékát sejtettem. Akkori tarka eszemmel ravaszul alá is vetettem magam a nevelésnek, mert így szóltam példás belenyugovással:
– Valamiért nem jöhetett az idén, eljön majd jövőre az angyal, igaz, édesám?
– Igaz, csak nem úgy, ahogy gondolod. Hanem olyanformán s azáltal, hogy az angyalok bennünk lakoznak, itt, ládd-é, gyermek?
A szíve tájára mutatott anyám, és látván, hogy elborulok, gyorsan magához ölelt; szótlanul, a fejemet simogatva vigasztalt, majd azt kérdezte: elhiszem-e, hogy zárt ablakon, falakon átal, óperenciás tengerek fölött s a csillagok alatt csakis úgy röpdöshet – angyal –, ha a szívünkben lakozik, és onnan száll ki, valahányszor megparancsolja neki a szeretet.
– Hiszem, ha muszáj – mondtam újból nekikeseredve –, de miért mesélt édesanyám szárnyas angyalokról?
Azt gondoltam: most aztán sarokba szorítom, de csak felkacagott anyám, s olyan könnyen tisztázta magát, ahogy odébb repül a madár az ágon, ugyanis ezt mondta:
– Mesélek, fiam, mert nekem is mesélt jó anyám, mikor gyermek voltam, aztán elmúlt a gyermekkor, de az a kicsi leányka, aki voltam, soha nem múlik el, mesére késztet, ne haragudj rám, fiacskám, meglásd, veled is így lesz, ha megnősz, ha megöregszel és olyan fehér lesz a hajad, mint a tél.
Úgy lett. Minden úgy lett, ahogy anyám mondta azon a réges-régi karácsonyestén, mikor a rejtelmes mosolyán s az égnek csillagain csüggtem.
Most értem csak igazán őt, mikor örökre letűnt játszótársakat keresve az a kisfiú jár el hozzám, aki voltam; akinek a kedvéért ezt a történetet elmeséltem.
/Sütő András/
Sütő András 1927-ben született Pusztakamaráson.
A táltos lovak bennünk vannak - írta Sütő András egyik önéletrajzi kisprózájában. Ezt a belső hitet erősítette az erdélyi magyarságban valamennyi alkotásával és személyes élete példájával is hosszú évtizedeken át. Akkor is, amikor a nyolcvanas években szülőföldjén nem jelenhettek meg a művei és ő kénytelen volt nemzetközi fórumokon tiltakozni a kisebbségben élő magyarság méltatlan sorsa miatt. S akkor is, amikor egészségét áldozta magyarságáért.
Az együvé tartozás és a megmaradás írója volt. Az egyszerűségében is felmérhetetlenül gazdag anyanyelvünket gyarapította műveinek tisztán csengő elbeszéléseiben, drámai párbeszédeiben és azzal is, hogy olvasóit megerősítette elkötelezettségükben: minden család, minden kis közösség felelős ennek a nyelvnek a fennmaradásáért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése