1890. augusztus 30-án Kolozsváron
született Reményik Sándor az 1900-as évek nehéz sorsú első felében az
erdélyi magyar költészet kiemelkedő alakja volt - ,,az erdélyi költő",
ahogy Németh László és Babits Mihály is nevezte őt.
Reményik Sándor elemi és középiskoláit
szülővárosában végezte, itt kezdte meg jogi tanulmányait is, de
szembetegsége miatt ezt nem fejezte be, és ezek után hivatalt sem
vállalt, a családi vagyonból és irodalmi tevékenységből élt.
A kor nagy összeomlására, az első
világháborút követő hatalmi és területi változásokra ő reagált először
az érintett területeken. Végvári álnéven írt nemzetvédő, bátorító és
vigasztaló versei - amelyek e nehéz idők legnagyobb szellemi
dokumentumaivá váltak - teremtették meg hírnevét, bár már korábban is
jelentek meg írásai. Ezekkel az írásokkal a kitartás, a
szülőföldön maradás erkölcsi magasabbrendűségét hirdette, a vizek
rohanása közepette helyén maradó gát metaforáját állította fel
példaként.
A humánumot, az erkölcs diktálta
feladatokat fogalmazta meg a személyes élmények és az egyetemes
igazságok szintjén is. Mindig önmaga jobbik énjét kereste, vallotta,
hogy az istenségnek egy szikrája ott rejtőzik mindenkiben, és azt a
felszínre kell hozni a rárakódott ,,világ-szenny alól". Önmaga
meghaladására törekedve vált egyre jobbá, saját személyisége fölé
emelkedve verseiben egyre gazdagabb és több lett. Ezt a viszonyulást
Németh László így látta: ,,Nincs ennek a forrongó világnak jellemzőbb
lírikusa, mint Reményik. [...] türelem, szeretet, minden csepp erő
megbecsülése hatja át, s emberi emelkedése megérzik lírájában is".
Reményik Sándor: Mindennapi kenyér
Amit én álmodom
Nem fényűzés, nem fűszer, csemege,
Amit én álmodom:
Egy nép szájában betevő falat.
Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Lelki kenyér az éhező szíveknek,
Asztaláldás mindenki asztalán.
Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Nem cifraság a szűrön,
Nem sujtás a magyarkán,
Nem hívságos ünnepi lobogó,
Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Nem pompázom, de szükséges vagyok.
Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Ha tollat fogok: kenyeret szelek.
Kellek, tudom. Kellek nap-nap után,
Kellek, tudom. De nem vagyok hiú,
Lehet magára hiú a kenyér?
Csak boldog lehet, hogy megérte ezt.
Kellek: ezt megérteni egyszerű,
És - nincs tovább.
Az álmom néha kemény, keserű,
Kérges, barna, mint sokszor a kenyér,
De benne van az újrakezdés.
Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő,
Mi áldjuk balzsamosztó, lágy kezed,
Te tudod: az örök seb mese csak,
Egy seb ha nyílik, a másik heged,
Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő,
A perced ír, az órád irgalom,
Az éveid csupa szent sebkötések,
Vezess, vezess, mi követünk vakon.
Ahogy közelgünk a nagy Csend felé,
Enyhébb a naptűz, áttetszőbb az ég,
Egyre halkulóbb, estelibb a táj
És révedezőbbek a jegenyék,
Ahogy közelgünk a nagy Csend felé,
Suhanó pici békeangyalok
Nyujtják ki felénk apró árny-kezök:
Úgy múlik lassan minden fájdalom.
Ahogy az élet elmúlik velök.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése