"Jegyezd meg jól, de ne csüggedj soha, remény, csalódás, küzdelem, bukás, sírig tartó nagy versenyfutás. Keresni mindig a jót, a szépet, s meg nem találni - ez az élet." (Madách Imre)

2014. augusztus 30., szombat

Ezen a napon - Reményik Sándor

1890. augusztus 30-án Kolozsváron született Reményik Sándor az 1900-as évek nehéz sorsú első felében az erdélyi magyar költészet kiemelkedő alakja volt - ,,az erdélyi költő", ahogy Németh László és Babits Mihály is nevezte őt.

Reményik Sándor elemi és középiskoláit szülővárosában végezte, itt kezdte meg jogi tanulmányait is, de szembetegsége miatt ezt nem fejezte be, és ezek után hivatalt sem vállalt, a családi vagyonból és irodalmi tevékenységből élt.

A kor nagy összeomlására, az első világháborút követő hatalmi és területi változásokra ő reagált először az érintett területeken. Végvári álnéven írt nemzetvédő, bátorító és vigasztaló versei - amelyek e nehéz idők legnagyobb szellemi dokumentumaivá váltak - teremtették meg hírnevét, bár már korábban is jelentek meg írásai. Ezekkel az írásokkal a kitartás, a szülőföldön maradás erkölcsi magasabbrendűségét hirdette, a vizek rohanása közepette helyén maradó gát metaforáját állította fel példaként. 

A humánumot, az erkölcs diktálta feladatokat fogalmazta meg a személyes élmények és az egyetemes igazságok szintjén is. Mindig önmaga jobbik énjét kereste, vallotta, hogy az istenségnek egy szikrája ott rejtőzik mindenkiben, és azt a felszínre kell hozni a rárakódott ,,világ-szenny alól". Önmaga meghaladására törekedve vált egyre jobbá, saját személyisége fölé emelkedve verseiben egyre gazdagabb és több lett. Ezt a viszonyulást Németh László így látta: ,,Nincs ennek a forrongó világnak jellemzőbb lírikusa, mint Reményik. [...] türelem, szeretet, minden csepp erő megbecsülése hatja át, s emberi emelkedése megérzik lírájában is". 

Reményik Sándor: Mindennapi kenyér

Amit én álmodom
Nem fényűzés, nem fűszer, csemege,
Amit én álmodom:

Egy nép szájában betevő falat.
Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Lelki kenyér az éhező szíveknek,
Asztaláldás mindenki asztalán.

Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Nem cifraság a szűrön,
Nem sujtás a magyarkán,
Nem hívságos ünnepi lobogó,
Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Nem pompázom, de szükséges vagyok.

Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Ha tollat fogok: kenyeret szelek.
Kellek, tudom. Kellek nap-nap után,
Kellek, tudom. De nem vagyok hiú,
Lehet magára hiú a kenyér?
Csak boldog lehet, hogy megérte ezt.
Kellek: ezt megérteni egyszerű,
És - nincs tovább.

Az álmom néha kemény, keserű,
Kérges, barna, mint sokszor a kenyér,
De benne van az újrakezdés.



  Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő,
Mi áldjuk balzsamosztó, lágy kezed,
Te tudod: az örök seb mese csak,
Egy seb ha nyílik, a másik heged,
Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő,
A perced ír, az órád irgalom,
Az éveid csupa szent sebkötések,
Vezess, vezess, mi követünk vakon.
Ahogy közelgünk a nagy Csend felé,
Enyhébb a naptűz, áttetszőbb az ég,
Egyre halkulóbb, estelibb a táj
És révedezőbbek a jegenyék,
Ahogy közelgünk a nagy Csend felé,
Suhanó pici békeangyalok
Nyujtják ki felénk apró árny-kezök:

Úgy múlik lassan minden fájdalom.
Ahogy az élet elmúlik velök.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése