Október második pénteke - tojás világnapja

 A Nemzetközi Tojásszövetség 1999-ben hirdette meg minden év októberének második péntekére a tojás világnapját, amelynek kapcsán több mint 30 tagországban rendezvények sorozata hívja fel a figyelmet a tojás nélkülözhetetlenségére.


A tojás kezdettől fogva fontos szerepet tölt be az emberiség történetében. Ételként és szimbólumként egyaránt.

Ételként például rendkívüli jelentősége volt az ókori rómaiak étkezésében. A derék latinok az ebéd kezdetén tojást, a végén pedig almát ettek. Innen ered a szólás: "ab ovo usque ad mala", magyarul "a tojástól az almáig", vagyis kezdettől végig.

Szimbólumként a tojás mindenütt az élet kezdetét és a világmindenséget jelképezi. A kínaiak úgy képzelték el az eget és a földet, mint tojáshéjat és sárgáját, egy indiai mítosz szerint pedig egy hattyú keltette ki a kozmikus tojást, amelyből a világ létrejött. A finn népi eposzban, a Kalevalában a világ egy tojásból keletkezik:

Tojáshéj alsó feléből idelent az anyaföld lett,
tojáshéj felső feléből magos mennybolt lett odafent,
sárgájából a tojásnak sziporkázó nap született,
fehérjéből a tojásnak halavány hold keletkezett,
tojás tarka foltjaiból csupa csillag lett az égen,
tojás fekete foltjából felleg lett a levegőben.

A magyar népi hitvilágban is kiemelt szerepet játszott a tojás. Általánosan elterjedt szokás volt a csecsemő első fürdővizébe tojást ütni, hogy a gyerek szép, egészséges legyen. Amikor az újszülöttet először látogatta meg valaki, illett tojással megajándékozni. A lakodalomban az új asszony alá tojást gurítottak, hogy a könnyű szülést, ill. termékenységét biztosítsák.

 A görögöknél a feltámadást jelképezi. Kínában a teljesség kifejezésére szolgál. Az irániaknál a tojás a teremtést jeleníti meg. Sok esetben az aranytojás jelképezi a Napot.

 A strucctojás vagy a nagyobb porcelántojások, amelyek elsősorban templomokban, mecsetekben láthatók, a teremtést, az életet és a feltámadást jelzik. A keleti szlávok legfőbb termékenység megtestesítője ugyancsak a tojás. Angliában az újjászületés, a remény jelvénye. Néha a szűztől való megszületésre utal. Az alkimisták szerint a tojásból nő ki a bölcsesség fehér, piros és kék virága.

A tojáshoz meglehetősen sok babonás képzet is társul, például, ha véletlenül leejtünk egy tojást, és az összetörik, valami jót fogunk hallani; ha viszont sértetlen marad, vagy csak megreped, akkor jobb az elővigyázatosság, mert rossz hírekre számíthatunk.

 Ha a héjától megpucoltuk, vagy már megettük a tojásokat, a balszerencse megelőzése érdekében a legjobb megoldás, ha a tojáshéjakat összetörjük egy kanállal. Ha a tojás héját elégetjük, a tyúk nem fog tovább tojni. Nem szerencsés dolog tojásokat sötétedés után kivenni a tyúkólból, vagy bevinni a házba

 Az azerbajdzsániaknál nem szabad tojást ajándékozni. A Kína északkeleti részén található Liaoning tartományban élő hagyomány, hogy a Sárkánycsónak-fesztivál idején (az ötödik holdhónap ötödik napján) az emberek házuk küszöbén ülve napnyugta előtt megesznek egy tojást. Miután végeztek az evéssel, a tojáshéjakat kidobják a házból, abban a reményben, hogy ezzel a következő évre megtisztítják a házat a betegségtől és a balszerencsétől.

Az angolok azt hiszik, hogy egy fehér tyúk húsvét napján új fészekbe tojt tojása gyógyítja a gyomorpanaszokat, csillapítja a fejfájást; megvédi a szőlőtőkéket a jégverés ellen; a termőföldet a fagytól. Aki ilyen tojás birtokába jut, képes meglátni a boszorkányokat. Ha pedig két ember eszik egy sas tojásból, védelmet nyernek a rontás és a boszorkányság ellen.

1002. október 9-én partra szállt Leif Erikson viking harcos Észak-Amerikában.

Kik is voltak a vikingek? Tengeri rablók? Nyughatatlan kalandozók? Egy gazdag kultúra hordozói? A hasonlíthatatlan légkörű izlandi sagák alkotói és hősei? Amerika első felfedezői? Talán mindezek együtt.

A tengerjáró normannok, a VI-XI. század híres-hírhedt  vikingjei skandináviai fordjaikat elhagyva nemcsak portyázó rablóként,hanem kereskedőként is járták a vizeket, vagy új hazát kereső telepesekként rajzottak  ki északi otthonaikból. Városokat és gyarmatosító kolóniákat alapítottak, mint például Dublint Írországban és Normandiát Franciaországban. 879 és 920 között kolóniát hoztak létre Izlandon, mely később a Grönlandra áttelepülő vikingek bázisa lett.
A prédára sóvárgó,szálfa termetű, marcona harcosok hosszú, kecses hajóikon váratlanul csaptak le, végigfosztogatták a brit,ír,  francia partokat. Korunk emberének képzeletét elsősorban mégis az ragadja meg, hogy ezek a bátor hajósok átkeltek a viharos Atlanti-óceánon és jóval Kolumbusz Kristóf előtt felfedezték Amerikát.





A vikingek híresek voltak lenyűgöző navigációs képességükről. Mágneses iránytűvel nem rendelkeztek, de eljutottak Izlandra, Grönlandra, sőt még Amerikába is ők utaztak először.



Napos időben kiválóan navigálhattak egy hagyományos napórával. Akkor kerültek bajba, ha beborult az idő.  A vikingek ismerték a módszert, miként határozhatják meg rossz időben is az égtájakat.
Ehhez egy kettőstörő kristályra, kordieritre, turmalinra vagy kalcitra volt szükségük. Egy napkő a szem elé tartva, forgatva kifényesedni és elsötétedni látszik, a sugarak úgy szűrődnek át az anyagon, hogy a fény rezgési síkját is megmutatják.

A vikingek kihasználhatták a kristály e tulajdonságát, s a napsütésben úgy állíthatták be a követ, hogy azon átnézve az égbolt a legfényesebb legyen. Ekkor a Nap felé mutató karcolást ejtettek a kristályon, így kalibrálták be kezdetleges navigációs eszközüket .
Ezután a viking navigátor két másik napkővel becsülte a kijelölt irány metszéspontját, ezzel a meridiánt, a Nap valószínűsíthető útját. Így meg tudták rossz idő esetén is jósolni, merre van kelet és nyugat.

 

Fazekasság, agyagművesség

A  néprajzkutatók véleménye szerint a magyar népi fazekasság olyan gazdag művészeti ágat fejlesztett ki, amely párját ritkítja Európában.

A fazekasság, vagy agyagművesség is a legősibb mesterségek közé tartozik. Feljegyzések szerint szorosan kapcsolódik a földműveléshez, mert az emberek általa találkozhattak a mesterség alapanyagával, az agyaggal. A magyar agyagműveseket először gelencséreknek, majd edényeik után fazekasoknak nevezték.

Kezdetben kézzel formázták meg tárgyaikat, később pedig a koronggal. A honfoglalás kori falvakban cserépüstöt használtak, melynek fala vékony volt, így könnyen átmelegedhetett. A 13. században már szinte mindenhol ismerték a forgó kézikorongot, kétszáz évvel később pedig álló tengelyű, lábbal hajtott korongon dolgoztak a mesterek. Ekkor már ólommázat használtak, mely díszítő és fedő anyag is volt egyben. A szép mívű tányérok és bögrék a szobafalat is díszítették. Színezőanyagként a földfestéket (más néven agyagmázat, öntőföldet) használtak, melyet égetés előtt kentek az edényekre. Az első égetést mázazás előttinek, zsengélésnek nevezik. Díszítettek még például karcolással, nyomhagyással is.
Néhány száz évvel ezelőtt már szinte minden háztartásban megtalálható volt a fazék, a korsó, a csupor és a tál, módosabb családok mázas cserepekből készült kemencét is raktak, melyben vidáman ropogott a tűz. Fazekas termékek még például: kancsó (miskakancsó), tányér, butella (üvegformát utánzó cserépedény, melyben pálinkát vittek magukkal az emberek), lakodalmas fazék, gyertyamártó, kályhacsempe stb.

Hódmezővásárhely nemcsak az Alföld, hanem a magyar fazekasság legjelentősebb központja. Mivel fazekasai a termelés egész mennyiségéhez viszonyítva legtöbbet tálból és tányérból készítettek, ezért elsősorban tálasokként emlegetik őket.

A mesterek 1848-ban kaptak céhszabályzatot. A város három különböző részében működtek fazekasok, akikre először a vásárhelyi származású Kiss Lajos hívta fel a figyelmet az I. világháború körüli években. – Az újvárosi fazekasok dolgoztak a három jellegzetes „vásárhelyi” mázzal: a sárgával, a barnával és a zölddel. Egyszerre alkalmazták e színeket ugyanazon az edényen, de ugyanakkor többféle díszítőeljárást is használtak: írókázást, karcolást és absztrakt hatású foltokat. A sárga máz alatt gyakori a fehér földfesték (engobe) anyagú, növényi elemeket tartalmazó díszítmény. Ezt tálakon, tányérokon, butellákon egyaránt fellelhetjük. Erőteljes esztétikai hatásuk van a mázfoltokkal díszített, mázatlan alapú kantáknak. A sárga és a zöld máznak az alkalmazása korán, már a 18. sz. végén fejlett technikai ismeretekről tanúskodik: bizonyítéka ennek az 1798-ból való csalikancsó. E városrészből származnak a százával készített, különféle színű és változatos technikával díszített butellák. A neves mester, Maksa Mihály (1851–1908) művészete is e városrészben bontakozott ki. A Tabán nevű városrész mestereit sárgaedényeseknek mondták, ti. tálaik nagy része sárga mázas volt. A széleit vörös, fekete, írókás díszítménnyel látták el, amelyet az öbölben általában növényi ornamensekből, a szélen pöttyökből, vonalkázásokból alakítottak ki. A két városrész mestereinek stílusát, edényformáit azonban nem szabad mereven elkülönítenünk, hiszen mindkettő egyforma mértékben és jelentőségben jelenti a vásárhelyi stílust. E két városrész stílusától elüt a Csúcs nevű városrész kerámiája, melynek alapszíne a fehér, s erre írókával rajzolták a kobaltkék mázas, növényi elemekből és egyszerűbb vonalkázásból, pöttyözésből komponált díszítményt. Míg az előző városrészek mesterei ref. vallásúak voltak, a csúcsiak r.k.-ok, erre utalnak a csúcsiak által készített szenteltvíztartók is. Az első legkorábbi ismert csúcsi edény egy 1859-ből való madaras butella. Szép számmal készültek itt egyszínű kék mázas butellák is. A tálasok azonban készítettek másfajta edényeket: kancsókat, köcsögöket, bödönöket, bögréket, tintatartókat, fedeles levesestálakat, kosarakat is. A kosarakat, tintatartókat, csalikancsókat, tálak peremét áttört díszítéssel készítették. – A hódmezővásárhelyi kerámia a magyar fazekasközpontok között a legnagyobb szakmai gazdagságot mutatja; mesterei a mázzal és festékkel való színezést egyformán jól ismerték; jártasak voltak a karcolt díszítés, ill. a sgraffiato technikában, az íróka kezelésében és az eszköz nélküli díszítésekben egyaránt; a díszítő motívumok közül egyforma stílusérzékkel nyúltak a figurális, a növényi vagy a geometrikus elemekhez.

Erdélyi fazekasság

A nagybányai edények közül a szilke tökéletes alakja díszítéssel párosulva igazán egyedi látványt nyújt. A sötétbarna alapon fehér, nagyrészt geometrikus jellegű minták szinte hímzésre emlékeztetnek.

A szász kerámiák jellegzetessége a festett, írókázott, illetve a zgrafitó technikával (karcolás) díszített tálak, edények, melyek az erdélyi kerámiák változatosságát és magas színvonalát tükrözik.

A bokály olyan edény, ami elsősorban Erdélyben volt népszerű. Az erdélyi nagy fazekas központokban, mint például Nagyvárad, Kolozsvár, Torda, Zilah, Nagyszeben, Brassó, Szászkézd készítették belőlük a legszebb példányokat.
Külön egységet képeznek a székely bokályok, amik zöld és sárga színezésűek. Ezekből egyes darabok karcolással készülnek és bizánci hatást tükröznek.


A barcasági kerámiák fehér alapon kékkel írókázottak. A nagyméretű besztercei szász tálaknál bizánci és itáliai hatás dominál, ezek sárga, zöld, kék színezésűek és karcolásos technikával készülnek. A vámfalusi tálaknál, tányéroknál szintén bizánci hatás érzékelhető.

/

 

 /Les Gábor fazekas népi iparművész/

Xantus János természettudós felfefedző

1825. október 5-én született  Xantus János a XIX. századi utazók egyik jelentős alakja, etnográfus, természettudós, a magyar néprajzi muzeológia megteremtője.


Természettudós, néprajzkutató, Amerika és Délkelet-Ázsia utazója. Apja, Xantus Ignác Széchenyi István magántitkára volt. Jogi tanulmányait Pécsett végezte, de Pesten tett ügyvédi vizsgát 1847-ben. Az 1848-as forradalom idején nemzetőrnek állt, részt vett a pákozdi csatában. 1849 februárjában elfogták, a világosi fegyverletétel után a császári hadseregbe sorozták. Sikerült megszöknie. Londonba ment, ahol másfél évet töltött, de a kilátástalanság tovább űzte Amerikába. A "korlátlan lehetőségek hazájában" élete igen változatos volt, sok megpróbáltatást kellett elviselnie. Itt vált elismert természetrajzi gyűjtővé. Gyűjteményéből a Magyar Nemzeti Múzeumnak is küldött anyagot. Küldeményei és itthon megjelent publikációi elismeréséül az MTA levelező tagjává választotta. 1861 novemberében hazatért Magyarországra, de a kedvezőtlen polgári körülmények miatt már a következő évben újból Amerikába utazott, ahol hadnagyi rangban lépett vissza a hadseregbe. Utóbb Mexikó egyik kikötővárosába (Manzanillo) nevezték ki konzulnak. 1864 júliusában végleg visszaköltözött Magyarországra. Részt vett az állatkert szervezésében, és annak megnyitásától (1866) igazgatója volt.

A budapesti volt az első Állatkert az országban (a Világon a 25.). Igaz, Magyarországon már Nagy Lajos királynak és Mátyás királynak is voltak oroszlánjai, az alcsúti arborétumban most is láthatók a régi medveketrecek maradványai és több vadaspark is létesült régen is, de kifejezetten állatkert az országban sokáig nem volt. A Világon legelső, újkori állatkertjének tartott Schönbrunni állatkert 1752-es megnyitása után merült fel egy fővárosi állatkert létrehozásának gondolata.

A terv lelkes fogadtatásra talált, de a ’48-as forradalom és az azt követő politikai helyzet miatt csak jóval később sikerült megvalósítani. Az alapítók, Szabó József, Xantus János és Kubinyi Ágoston többször is falba ütköztek az alapítás során, de segítségükre volt Gamperlt Alajos, az „országfejedelmi biztos”, akinek közbenjárására engedélyezték végül a Budapesti Állatkert létrehozását. Így történt,  hogy az akkori Városerdőben, a ami Városligetben 1866. augusztus 9-én, egy napsütéses csütörtöki napon megnyitotta kapuit az ország első állatkertje.

Madarak a városban

 A madarak a napjaink velejárói akár nagyvárosban, akár kisvárosban, akár vidéken lakunk. Mindenhol jelen vannak.




Londonban megfigyelték, ahogy a galambok utaznak a metrón. A klasszikus londoni történet szerint egy kékcinege rájött, hogy miként szakíthatja át csőrével az ajtók elé reggelente letett tejesüvegek fedőfóliáját, hogy hozzájusson a tejszínhez (a példát az etológiakönyvek is hozzák). A módszert hamarosan más egyedek is eltanulták, míg végül pár gócpontból kiindulva robbanásszerűen terjedt ez a hasznos tudás a londoni cinegék, sőt a vörösbegyek körében is.

Városi madaraink élete még szabad szemmel is könnyedén követhető, és érdemes is odafigyelnünk rájuk, hiszen az ő problémáik egyben a mi gondjaink is. Amikor eltűnnek a fecskék, a verebek, ezt nem jószántukból teszik, hanem azért, mert valami megváltozott a környezetükben – a közös környezetünkben. Elképzelhető, hogy a fészkelőhelyeket szüntetjük meg modernebb épületeinkkel, de az is lehet, hogy a zajszint nőtt meg, vagy túl sok a kémiai szúnyogirtás – ez utóbbiak miatt már nekünk is van okunk aggódni.

Néhány éve, egyelőre főleg Budapesten, gyakori fészkelővé vált a szarka is, így a szajkóval, a vetési és dolmányos varjúval, valamint a csókával már öt varjúféle számít többé-kevésbé gyakori városlakónak.  

Az ember és a kutya barátsága

Az ember és a kutya barátsága legalább tizennégyezer éve tart, de olyan elméletek is ismertek ,melyek sokkal korábbra datálják a háziasítás folyamatának kezdetét.Tény, hogy a kőkorszakban keletkezett barlangrajzokon éppúgy felbukkannak a kutyák,mint az egyiptomi,vagy mezopotámiai ábrázolásokon;valószínű,hogy az ember eleinte vadászatra tartotta négylábú társait,ám fokozatosan   felismerte a faj intelligenciáját és sokoldalú képességeit, ezért egyéb feladatokra is alkalmazni kezdte a kutyákat.





A Mozgássérült segítő kutyákról:
A mozgássérült segítő kutyák olyan fajta segítséget tudnak nyújtani fogyatékkal élő embertársainknak, amelyre mi emberek nem vagyunk képesek. Rendelkezésükre állnak a nap 24 órájában, segítőkészségük kimeríthetetlen, őszinte szeretet adnak előítélet és elvárások nélkül. Segítenek fizikailag, érzelmileg, lelkileg. Támaszként szolgálnak gazdáiknak, miközben mindent megtesznek, hogy segítsék őket.

A legtöbben el sem tudjuk képzelni milyen az, ha beesik a kerekes szék alá egy tárgy, és nem tudjuk felvenni, ha a kiválasztott üzletbe, vagy gyógyszertárba lépcső vezet, és nem tudunk szólni az eladónak. Ilyenkor a kerekesszékben élőknek az az egyetlen lehetősége, hogy megkér valakit, persze ha van valaki a közelben, hogy segítsen. Kutyával mindez könnyebb, mert őt megkérni egész más, mint egy embert, a kutya lelkes, és boldoggá teszi, hogy gazdáját szolgálhatja, mindig ott van, és szívesen fogadják más emberek is, ha például őt küldi be gazdája egy üzletbe, melyet nem tud megközelíteni.

A kutyák segítenek a közlekedésben, ajtó nyitással, villanykapcsolással, kosarat visznek a szájukban, amibe pár dolgot bele lehet tenni, így a gazda keze szabadon maradhat. Segítenek öltözni, odaviszik a gazdihoz a cipőt, ruhadarabokat, segítenek a ruhákat levenni, le tudják húzni a kabát ujját, a kesztyűt, zoknit. Felveszik, ami leesett, még a legapróbb dolgokat, akár egy pénzérmét is, el lehet küldeni őket tárgyakért, odaviszik a telefont, kulcsot, távirányítót, stb. Tárgyakat lehet küldeni velük más emberekhez, pl. kulcsot a kapuhoz, ha látogató érkezik.

                                A Terápiás kutyákról:

A terápiás kutyák alkalmazása kezd egyre jobban elterjedni az országban. Számtalan tudományos tanulmány és felmérés bizonyítja a kutyák pozitív hatásait a fejlesztő foglalkozások folyamán. A célszemélyek úgy dolgoznak, hogy nem érzik feladathelyzetben magukat, több a sikerélményük, és magabiztosabbakká válnak. A terápia folyamán sokkal magasabb a motivációs szintjük a kutya jelenlétében, így kedvvel, örömmel vesznek részt a foglalkozásokon.

Társaink jóban-rosszban..

A bernáthegyi története

A bernáthegyi kutyákról először az életmentés jut az eszünkbe. Kevés ennyire jámbor, nyugodt természetű, emberszerető kutyafajta létezik.

A Hospice du Grand Saint Bernard nevű kolostor környékéről származnak, mely Európa egyik legmagasabb pontján helyezkedett el. Az itt húzódó hágó volt az egyik fő közlekedési útvonal Észak-Olaszország és Franciaország között, természetesen Svájcon keresztül. Az átkelés itt életveszélyes volt, főleg télen, amikor a hóviharok, lavinák végzetes veszélyt jelenthettek az emberekre. Éppen ezért a szerzetesek tenyésztették először ki a bernáthegyiket, mivel alkalmasak voltak a hegyekben az utazók vezetésére és a hóval betemetett áldozatok megkeresésére.

A Hospice du Grand Saint Bernard egyike Európa legrégebbi és legmagasabban fekvő településeinek. Itt állt valaha Jupiter temploma, amit még az erre elhaladó római hódító hadsereg épített. Amikor a XI. század közepén Bernhard Von Menton Aosta főesperese megalapította az Ágoston rendek közösségét, aligha gondolta volna, hogy nevét a hegy, a hágó és a világ egyik leghíresebb kutyafajtája viseli majd.
A bernáthegyi kutya névadója világszerte ismert lett, de szinte semmi adat nem maradt fenn róla. Bernhard Von Menton a szegények segítője és a szerencsétlenek pártfogója volt, a hágó magaslatain. A hiedelem szerint az ott lévő gonosz szellemektől felszabadította a megszállottakat.
A menedék szállást és élelmet nyújtott az elgyötört utazóknak. Szerzetesei és segítői naponta ereszkedtek le és tértek vissza a hágón, utasokat kalauzolva.

Az első kutyák vélhetően 1660-1670 környékén érkeztek a menedékházba. Feladatuk korántsem a kísérés vagy a mentés volt, csupán a kolostor-fosztogatók elleni védelmet szolgálták. A szerzetesek kutyáikat a völgybeli parasztkutyákból válogatták össze. Ezen a területen fejlett szarvasmarha tenyésztés folyt, és a legelterjedtebbek a nagytestű, tömött szőrű, barnásvörös-fehér foltos pásztorkutyák voltak, ezért a barátok értelemszerűen belőlük verbuválták kutyáikat.
Az első írásos emlék (1703) még csak a jelentős számú vendégsereg ellátásához szükséges nagyüzemi étkeztetésben betöltött fontos szerepükről tesz említést, miszerint a konyhamester által készített hatalmas mókuskereket hajtva forgatták a nyársakat.

Dokumentumok tanúsága szerint 1750-től a kutyák már kísérőként dolgoztak a szerzetesek mellett. Felismerték ugyanis, hogy az erőteljes állatok komoly segítséget jelentenek a viszontagságos hegyi utakon.
Kiváló tájékozódó képességük révén elsősorban megbízható kalauzként szolgáltak, különösen viharos éjszakákon, valamint széles mellkasukkal törték a magas havat, megkönnyítve az emberek haladását. Emellett stramm fizikumuk révén teherhordóként is tevékenykedtek, és a hátukra erősített nyeregben tejet, vajat cipeltek a kolostorba.

Később még Napóleon is hasznát vette a kutyáknak. Seregének 250000 katonája - mely többször is megtette a kíméletlen utat -, veszteség nélkül jutott át a hágón a bernáthegyik kíséretében.
A kolostor kutyái a fokozott igénybevétel és a szélsőséges körülmények miatt meglehetősen rövid életűek voltak. Gyakorta reumában szenvedtek, és nem éltek 6-8 évnél tovább. Mivel a falka többször kipusztult, a papok kénytelenek voltak pótolni az állományt a már említett völgybeli pásztorkutyákból. Ezek csak színükben emlékeztettek a mai bernáthegyiekre. Atletikus felépítésű, leginkább a svájci pásztorkutyához hasonlító, legfeljebb 50 kilós, tehát jóval könnyebb, és rövid szőrű kutyák voltak.
A kolostor mentőkutyáinak minden tulajdonsága voltaképpen a hatékony munkát szolgálta. A túl nagy test lassította és hátráltatta volna előrehaladásukat, és az ilyen körülmények között az életben maradás, vagy a mentés kudarcát jelentette volna. A rövid, tömött szőr szintén előnyükre vált, hiszen melegen tartotta testüket, ugyanakkor nem tapadt rá a hó. A XIX. században egy járvány szinte nullázta a falkát, és frissítésére újfundlandit használtak fel. Ezt követően egyszer-egyszer hosszú szőrű egyedek is napvilágot láttak, ám hamar kiderült, hogy szőrzetük miatt nem válnak be a havas körülmények között, ezért azokat a völgyek lakóinak ajándékozták. A mélyebben fekvő területeken azonban, ahol nem a munkavégzés volt az elsődleges szempont, idővel az impozánsabb, hosszú szőrű típus vált népszerűvé, sőt a rövidszőrűeket valósággal lenézték.


forrás: bernáthegyi története
/zöld újság/