Londonban megfigyelték, ahogy a galambok utaznak a metrón. A klasszikus londoni történet szerint egy kékcinege rájött, hogy miként szakíthatja át csőrével az ajtók elé reggelente letett tejesüvegek fedőfóliáját, hogy hozzájusson a tejszínhez (a példát az etológiakönyvek is hozzák). A módszert hamarosan más egyedek is eltanulták, míg végül pár gócpontból kiindulva robbanásszerűen terjedt ez a hasznos tudás a londoni cinegék, sőt a vörösbegyek körében is.
Városi madaraink élete még szabad szemmel is könnyedén követhető, és érdemes is odafigyelnünk rájuk, hiszen az ő problémáik egyben a mi gondjaink is. Amikor eltűnnek a fecskék, a verebek, ezt nem jószántukból teszik, hanem azért, mert valami megváltozott a környezetükben – a közös környezetünkben. Elképzelhető, hogy a fészkelőhelyeket szüntetjük meg modernebb épületeinkkel, de az is lehet, hogy a zajszint nőtt meg, vagy túl sok a kémiai szúnyogirtás – ez utóbbiak miatt már nekünk is van okunk aggódni.
Néhány éve, egyelőre főleg Budapesten, gyakori fészkelővé vált a szarka is, így a szajkóval, a vetési és dolmányos varjúval, valamint a csókával már öt varjúféle számít többé-kevésbé gyakori városlakónak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése