A bernáthegyi kutyákról először az életmentés jut az eszünkbe. Kevés ennyire jámbor, nyugodt természetű, emberszerető kutyafajta létezik.
A Hospice du Grand Saint Bernard nevű kolostor környékéről származnak, mely Európa egyik legmagasabb pontján helyezkedett el. Az itt húzódó hágó volt az egyik fő közlekedési útvonal Észak-Olaszország és Franciaország között, természetesen Svájcon keresztül. Az átkelés itt életveszélyes volt, főleg télen, amikor a hóviharok, lavinák végzetes veszélyt jelenthettek az emberekre. Éppen ezért a szerzetesek tenyésztették először ki a bernáthegyiket, mivel alkalmasak voltak a hegyekben az utazók vezetésére és a hóval betemetett áldozatok megkeresésére.
A Hospice du Grand Saint Bernard egyike Európa legrégebbi és legmagasabban fekvő településeinek. Itt állt valaha Jupiter temploma, amit még az erre elhaladó római hódító hadsereg épített. Amikor a XI. század közepén Bernhard Von Menton Aosta főesperese megalapította az Ágoston rendek közösségét, aligha gondolta volna, hogy nevét a hegy, a hágó és a világ egyik leghíresebb kutyafajtája viseli majd.
A bernáthegyi kutya névadója világszerte ismert lett, de szinte semmi adat nem maradt fenn róla. Bernhard Von Menton a szegények segítője és a szerencsétlenek pártfogója volt, a hágó magaslatain. A hiedelem szerint az ott lévő gonosz szellemektől felszabadította a megszállottakat.
A menedék szállást és élelmet nyújtott az elgyötört utazóknak. Szerzetesei és segítői naponta ereszkedtek le és tértek vissza a hágón, utasokat kalauzolva.
Az első kutyák vélhetően 1660-1670 környékén érkeztek a menedékházba. Feladatuk korántsem a kísérés vagy a mentés volt, csupán a kolostor-fosztogatók elleni védelmet szolgálták. A szerzetesek kutyáikat a völgybeli parasztkutyákból válogatták össze. Ezen a területen fejlett szarvasmarha tenyésztés folyt, és a legelterjedtebbek a nagytestű, tömött szőrű, barnásvörös-fehér foltos pásztorkutyák voltak, ezért a barátok értelemszerűen belőlük verbuválták kutyáikat.
Az első írásos emlék (1703) még csak a jelentős számú vendégsereg ellátásához szükséges nagyüzemi étkeztetésben betöltött fontos szerepükről tesz említést, miszerint a konyhamester által készített hatalmas mókuskereket hajtva forgatták a nyársakat.
Dokumentumok tanúsága szerint 1750-től a kutyák már kísérőként dolgoztak a szerzetesek mellett. Felismerték ugyanis, hogy az erőteljes állatok komoly segítséget jelentenek a viszontagságos hegyi utakon.
Kiváló tájékozódó képességük révén elsősorban megbízható kalauzként szolgáltak, különösen viharos éjszakákon, valamint széles mellkasukkal törték a magas havat, megkönnyítve az emberek haladását. Emellett stramm fizikumuk révén teherhordóként is tevékenykedtek, és a hátukra erősített nyeregben tejet, vajat cipeltek a kolostorba.
Később még Napóleon is hasznát vette a kutyáknak. Seregének 250000 katonája - mely többször is megtette a kíméletlen utat -, veszteség nélkül jutott át a hágón a bernáthegyik kíséretében.
A kolostor kutyái a fokozott igénybevétel és a szélsőséges körülmények miatt meglehetősen rövid életűek voltak. Gyakorta reumában szenvedtek, és nem éltek 6-8 évnél tovább. Mivel a falka többször kipusztult, a papok kénytelenek voltak pótolni az állományt a már említett völgybeli pásztorkutyákból. Ezek csak színükben emlékeztettek a mai bernáthegyiekre. Atletikus felépítésű, leginkább a svájci pásztorkutyához hasonlító, legfeljebb 50 kilós, tehát jóval könnyebb, és rövid szőrű kutyák voltak.
A kolostor mentőkutyáinak minden tulajdonsága voltaképpen a hatékony munkát szolgálta. A túl nagy test lassította és hátráltatta volna előrehaladásukat, és az ilyen körülmények között az életben maradás, vagy a mentés kudarcát jelentette volna. A rövid, tömött szőr szintén előnyükre vált, hiszen melegen tartotta testüket, ugyanakkor nem tapadt rá a hó. A XIX. században egy járvány szinte nullázta a falkát, és frissítésére újfundlandit használtak fel. Ezt követően egyszer-egyszer hosszú szőrű egyedek is napvilágot láttak, ám hamar kiderült, hogy szőrzetük miatt nem válnak be a havas körülmények között, ezért azokat a völgyek lakóinak ajándékozták. A mélyebben fekvő területeken azonban, ahol nem a munkavégzés volt az elsődleges szempont, idővel az impozánsabb, hosszú szőrű típus vált népszerűvé, sőt a rövidszőrűeket valósággal lenézték.
forrás: bernáthegyi története
/zöld újság/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése