Reformáció napja

A reformáció napja több protestáns egyházban október 31-én tartott ünnepnap, annak emlékére, hogy 1517-ben ezen a napon függesztette ki Luther Márton a wittenbergi vártemplom ajtajára a bűnbocsátó levelek árusításával kapcsolatos 95 tételét.


A reformációt eleinte különböző dátumokkal kapcsolatban ünnepelték: Luther születésnapján (november 10.) illetve halála napján (február 18.), az Ágostai hitvallás hivatalos felolvasásának napján (június 25.).
1667-ben, a 95 tétel kiszögezésének 150. évfordulóján a II. János György szász választófejedelem által vezetett szászországi evangélikus egyházi főtanács elrendelte, hogy ezt a napot, amelyet a vallásjavítás kezdőpontjának lehet tekinteni, megünnepeljék.


Ettől az időtől fogva lassanként más evangélikus egyházakban is szokásba jött ennek a napnak, vagy a rá következő vasárnapnak a megünneplése.

Luther Márton (Martin Luther) a szász választófejedelemség bibliamagyarázó professzora, német ágostonrendi szerzetes 1517. október 31-én függesztette ki a wittenbergi vártemplom kapujára 95 pontba foglalt téziseit, amelyeket a katolikus egyház megreformálása érdekében tett közzé. Luther téziseiben elutasította a búcsúcédulák árusítását, elítélte a búcsú gyakorlatát, illetve a búcsúval való visszaéléseket, bírálta a bűnök pénzzel való megváltását. Luthert a pápa kiátkozta és kiközösítette. Ezt követően Luther III. (Bölcs) Frigyes szász választófejedelem védelme alatt élt Wartburgban, ahol 1522-ben lefordította németre az Újszövetséget. Nézetei hosszas harcok árán utat törtek és az általa vezetett új irányzat lett az evangélikus, míg a nála is radikálisabb, Kálvin János (Jean Calvin), genfi reformátor vezette irányzat a református vallás alapja.

A történelemi protestáns felekezetek A REFORMÁCIÓ EMLÉKNAPJÁN emlékeznek meg az ellenreformáció áldozatairól, köztük a gályarabnak eladott prédikátorokról.
A magyar református egyház legfontosabb épülete a Debreceni Református Nagytemplom. A mögötte lévő téren szép emlékoszlop, a Gályarab Emlékmű örökíti meg a 17. sz. második felében gályarabságra ítélt református prédikátorok, és kiszabadítójuk, egy holland tengernagy  Michiel Adtiaenszoon De Ruyter admirális Hollandia nemzeti hőse, a magyar protestáns  gályarabok szabadítója emlékét.

A debreceni Gályarab Emlékmű - korabeli képeslapon

A Magyar Királyságban a 16. század közepére terjedtek el a lutheri tanok a német lakosság közvetítésével. Kezdetben főleg a városi polgárság bizonyult fogékonynak a mozgalomra. A szászok, a magyarok és a szlovákok egyaránt megszervezték a Luther Márton tanításain alapuló lutheránus (evangélikus) egyházaikat. A lakosság között hamar ismertté váltak Zwingli és Kálvin nézetei is. Elsősorban a magyar kisnemesség tért át hamar a kálvinista (református) hitre. Az 1560-as években végül a német és a svájci reformáció hívei a három részre szakadt ország valamennyi részén két külön egyházzá alakultak, és a 16. század második felére már a magyarság túlnyomó része református (kálvinista) lett. A szászok és a szlovákok megmaradtak az evangélikus vallás mellett. A magyarok közül csak a nyugat-dunántúli magyarok maradtak többségükben lutheránusok.

A Magyar Királyság három részre szakadása, és a nemzeti újraegyesítő törekvések ugyanakkor kedveztek a reformáció térhódításának a magyarság egésze körében. Az új vallás ettől kezdve a bigottan katolikus Hasburgok elnyomó politikájával szembeni „nemzeti üggyé” vált. 

A reformáció nagymértékben hozzájárult a magyar nyelv és irodalom kora újkori látványos kibontakozásához is.

Néhány evangélikus vallású nevezetes magyar: Thököly Imre, Tessedik Sámuel, Kossuth Lajos, Petőfi Sándor, Mikszáth Kálmán. Külföldi: J. Bach, Albert Schweitzer.

"A protestáns lelkészek ügye

1674. március 5-én a pozsonyi rendkívüli bíróság mintegy 700 protestáns pap és tanító ellen kezdett pert - felségsértés és egyéb, kisebb jelentőségű vádak alapján. A papok elleni per április 4-én, a tanítók elleni 7-én ért véget.
Összesen 67 embert börtönöztek be. 1675 márciusában a kínzások ellenére is 41-en kitartottak hitük mellett. Őket a halálos ítéletek he­lyett Nápoly­ba és Buccariba hajtották, más forrás szerint gyalogosan Triesztbe, és ott gályarabnak adták el őket. A Magyarországról elindult lelkészek közül csak 30-an érkeztek meg élve Nápolyba. Ügyük hatalmas visszhangot keltett, és kiváltásukra megmozdult az egész protestáns világ.

Michiel de Ruyter 1676 elején indult utolsó tengeri megbízatására, amit már vonakodva fogadott el az akkor csaknem 70 éves admirális. A Földközi-tengeren, Szicília közelében kellett megütköznie a francia flottával. Közben az európai protestáns államok értesültek a magyar evangélikus és református lelkészek gályarabságáról, és a németalföldi államtanács utasította De Ruytert a már egy éve gályarabságban szenvedő magyar prédikátorok kiszabadítására is.

1676. február 11-12-én a holland flotta Ischia szigetére érkezett. De Ruyter több lépcsős diplomáciai egyeztetés után kiszabadította az 1675 márciusában gályarabnak eladott lelkészeket. A 30-ból már csak 25-en voltak életben a gályákon, ketten pedig a theate-i börtönben raboskodtak. A gályarabok közül egy, Tinkovitz János, nem fogadta el a szabadságot, mert a rabságot isteni akaratként fogta fel. Néhány hónap múlva az idős prédikátor elhunyt. Másnap a börtönben lévő két lelkészt is kiszabadították, így február 12-én összesen 26 magyar lelkész került De Ruyter hajójára, az Eendracht-ra („Egység”), ahol több hetet töltöttek. Új ruhákat kaptak és végre rendesen táplálkozhattak. Magyarországra nem térhettek vissza, így később egy angol hajóra szálltak át, ami Velencébe vitte őket.  "

Az Eendracht sorhajó korabeli ábrázolásokon – ez volt De Ruyter admirális utolsó zászlóshajója, amiről irányította a holland flottát a magyar gályarabok kiszabadításakor


Forrás :
Michiel Adtiaenszoon De Ruyter admirális Hollandia nemzeti hőse, a magyar protestáns  gályarabok szabadítója emlékére