Ezen a napon történt - Kokas Ignác festőművész

Gyerekkori élményeink végigkísérnek életünkön. Gyerekszemmel nézve az életet, minden egyszerű: valami vagy szép és jó, vagy csúnya és rossz. Ahogy halad az idő, úgy lesznek a jelenségek egyre bonyolultabbak, felfedezzük a mindennapos relativitásokat; a kusza ok-okozati rendszerekből értékrendet állítunk fel magunknak. S értékrendünk alapja - sokszor nem is tudatosan - gyermekkori élményeinkben gyökerezik.
  Így van ez Kokas Ignác esetében is. Az ő értékítéleteit festményei mutatják. Szereti a földet, a vizet, a madarakat, a fákat, az elhagyott épületeket és kőbányákat; tiszteli a napot, a Napban a természet erejét; félelemmel vegyes tisztelettel tekint a küzdőkre, az életért harcolókra, a győzelemért megszenvedőkre. Mindez kiolvasható a képek színeiből, vonalaiból, szerkezetéből. De az őszinte érzések miértje, előzménye, alakulásának hogyanja már csak nehezen követhető a képeken. A váli gyermekkor, a Vál környéki, Ginza pusztai csavargások, a Nap szikkasztotta barnásvörös földön egy zöld cserje élniakarásának felfedezése, rovarvilágával egy egész birodalomhoz hasonlító vén fa fenségességének hatása, együttesen alapozta meg a művész értékrendjét.

Kokas Ignác arra törekszik, hogy művészetének eszközeivel témájáról mindent elmondjon, ami lényeges, mégpedig úgy, hogy a festménnyel kifejezze művészetének végső mondanivalóját: az élet nehéz, de szép.

Lelkületére, művészi énjére Csontváry volt a legnagyobb hatással. A megformált, megfestett alak önálló életre kelése, a test-lélek-környezet harmonikus megformálása volt mindig is a vágya. Nemzetközi, országhatárokon túl is ható, egyetemes festészetet akart létrehozni. Szereplései a Velencei Biennálékon sikeresek voltak. Napjaink divatos trendjei kissé kiszorították, de művészetének a mai változó világban is fontos szerepe, helye van.

1926-ban ezen a napon született. 

Mesterei: Kmetty János, Bernáth Aurél.
Forrás:/részlet/
Chikán Bálint

Paál László, a 19. századi realista tájképfestészet legtermékenyebb magyar művésze

   

 

Paál László (Zám, 1846. július 30. – Charenton-le-Pont, Franciaország, 1879. március 3.) magyar festő. A barbizoni iskola, a plein air tájképfestészet sajátosan magyar egyénisége, Munkácsy Mihály közeli barátja, aki elsősorban erdőrészleteket ábrázoló, mély intuícióval, lírai realizmussal festett olajképeivel írta be nevét a magyar művészettörténetbe.

Székely kisnemesi családban született, apja postamester volt, aki gyermekeinek gondtalan tanulási lehetőséget biztosított. Elemi iskoláit magántanulóként, középiskoláit Aradon, a minoriták gimnáziumában, végezte. Tanulmányai során nagy érdeklődést mutatott a történelem iránt, de igazi tehetsége a rajzolás területén mutatkozott meg. Itt kötött életre szóló barátságot Munkácsy Mihállyal. A tehetsége mellett az ő hatására kezdett el a festészettel foglalkozni. Kiváló képességeit az aradi rajziskola tanára Nagy Péter, a Bécsben végzett festőművész, csiszolgatta, aki bevezette a festészet titkaiba. Később a neves életképfestő Böhm Pál tanítványa lett. Szabadidejében barátaival beutazta a Székelyföld vadregényes, szépséges vidékeit. Bámulatba ejtette a természet csodálatos világa, a vidék jellegzetes színeinek kavalkádja és az erdők-mezők hangulata.

1678.március 4-én született Antonio Vivaldi

Királyoknak, hercegeknek ajánlott munkáival, zenetörténeti újításaival a barokk egyik legnagyobb hegedűse, zeneszerzője, színházigazgatója Antonio Vivaldi.


Életéről keveset tudunk. Élete első és utolsó évei homályosak, és közben is vannak szellős évtizedek az életrajzaiban. Az is csak 1938-ban vált egyértelművé, hogy Bécsben halt meg 1741. július 26-án vagy 27-én. A szegények temetőjében hantolták el, így a sírját később felszámolták. Vörös haja miatt már az apját Rossónak, azaz vörösnek hívták, Antonio Vivaldi a hajat és a becenevet is örökölte, ő volt az „Il prete rosso”, azaz a Vörös pap, merthogy pap lett belőle. Talán szerencsére, mert papi mivoltának köszönhetően több információ maradt fenn róla. Fiatalkorából jobban ismerjük a papi, mint a zenei tanulmányait. Pappá szentelése után egyik feladata a misézés lett volna, de olyan sokszor félbeszakította a misét a mennyei áldásként érkező zenei ihlet vagy az asztmája vagy anginája miatt, hogy felhagyott vele.

Viszont előbb tanár, majd karnagy, aztán igazgató lett az Ospedale della Pietà nevű szeretetházban, és működésének hála, az ott töltött harminchét éve alatt komoly zenei intézménnyé nőtte ki magát a Pietà. Élete másik oldala jóval világiasabb volt, a velencei Sant’ Angelo színház impresszáriója lett. Mindig is vonzotta az opera, írt majdnem ötvenet – ő maga egy levélben kilencvennégyet említ. Az operáknak hírnevet, gazdagságot köszönhetett, és egy kapcsolatot: megismerkedett Anna Giraud énekesnővel. Vivaldi mindvégig állította, hogy csupán barátok, szellemi társak, de a velenceiek nem vacakoltak a definícióval, egyszerűen csak a pap szeretőjének hívták Annát.

Vivaldi tébolyult sebességgel komponált, a rengeteg opera mellett írt több mint 500 concertót, sok kamaradarabot és kórusművet, sokat utazott – volt is emiatt baja a Pietàval –, nemesi és királyi támogatókat gyűjtött be, így aztán egész jól meg tudott élni a zenélésből, zeneszerzésből. Mármint egy darabig, mert élete végén elszegényedett, a pártfogók elmaradtak vagy meghaltak, a zenéje Velencében kiment a divatból, megöregedett.

Úgy járt, mint Bach: halála után a műveit elfelejtették, és Bach után jó évszázaddal elmaradva, csak a huszadik században fedezték fel újra őket.
forrás: metropol


Négy évszak című alkotása, amelyben A tavasz, A nyár, Az ősz és A tél egy-egy önálló versenymű, és amiben kiemelkedő szerepet kap a hegedű, mint szólóhangszer. A két szélső tételben gyakran alkalmazta a visszatérő szerkezetet, (=ritornell), azaz a szóló és a zenekar váltakozó játékában egy rövid, azonos dallamú rész gyakran visszatér. A középső, lassú tétel mély érzelmeket hordozó, elmélázó muzsika. Vivaldi nem elégedett meg azzal, hogy címet adott művének, egy-egy szonettel, vagy prózában szavakkal is megfogalmazta zenéjének tartalmát, melynek sorai a zenei ábrázolásuk megfelelő helyén a partitúrában is megtalálhatók. Például, A tavasz E-dúr hegedűverseny I. tételéhez írt verse:

"Megérkezett az új tavasz, vidáman
köszönti őt az ujjongó madárdal,
s a csermelyek a szellő sóhajában
frissülve futnak édes suttogással.
Villám és menykő súlyos gráciával
jelenti be, sötét-libériásan,
s hogy elcsitul az égzengés: madárdal
hallik megint, benne zengő varázs van."

A tél f-moll hegedűverseny második tételének programja Vivaldi szavai szerint: "Nyugodt és boldog napokat töltünk a tűz mellett, miközben odakint mások esőben áznak." Az esőcseppek kopogását a zenekar a húrok pengetésével érzékelteti. A kályha duruzsoló hangját, csendet, a nyugalmat, az ablakon kitekintő elmélázó embert pedig a szólóhegedű elégikus, mélabús dallama varázsolja elénk.

Az ősz F-dúr hegedűverseny a barokk stílusra jellemzően szembeállítja egymással a halk és hangos zenét.

„A négy évszak” nemcsak Vivaldi, de az egész zeneirodalom egyik legnépszerűbb alkotása. Remekmű, amit soha nem lehet megunni. Olyan gazdag és sokrétű muzsika, amelyben, akárhanyadszor halljuk is, mindig találunk valami újat.

A fáraók játéka - a szenet

A szenet ókori egyiptomi táblás játék; a legrégebbi fennmaradt hasonló játék a világon. Már i. e. 3500 körül említik, utolsó ókori egyiptomi említése az i. sz. 3. századból való.


Tutankhamon sírleletei között több játéktáblát is találtak. Az egyik szenetkészlet gyönyörű, sötét színű fából készült, elefántcsont berakásos játékdoboz, amelyik egy ébenfa asztalon és szánon áll. Az asztal lábai arannyal fedett oroszlánmancsokban végződnek, praktikus fiókjában lehet tartani a dobópálcákat és a bábukat, amelyek elő is kerültek. A másik híres sírlelet ez a játéktábla, amit egy virágdíszes táblácskákkal díszített ébenfadobozra alakítottak ki aranyból és elefántcsontból.

A játék, amit neveznek magyarul zenetnek is, nemcsak szórakoztatásra jó. Sok újbirodalmi sírkamra falán látni jeleneteket, ahol a szereplők (egyedül, partner nélkül) szenetet játszanak, mivel egy ilyen játszma (ahogy Kákosy László írja) értelmezhető "Ozirisz boldogító közelségébe való érkezés"-ként is, sőt, kifejezheti azt is, hogy a halott szívesen játszana még élő szeretteivel "úgy, hogy a hangja hallatszik, de nem látni őt". ( A játéktáblán való sikeres előrehaladás összefüggésbe hozható a túlvilág felé vezető, bonyolult próbákkal és varázslatokkal teli úttal. Nem csoda, hogy a szenetet megemlítik a Halottak Könyvében és a Koporsószövegekben is.

S.O.S Bajban az erdő

A szakemberek becslése szerint 34 ezer hektár állami erdőben 30-40 év munkáját tette tönkre a decemberi természeti katasztrófa. A közmédia március 1-jén tartja az S.O.S Bajban az erdő című tematikus napot.
A műsorfolyammal a fákra, az erdőkre és az erdészek munkájára szeretnék felhívni az emberek figyelmét.

Ezen a napon történt - március 1.

Sandro Botticelli, eredeti nevén Alessandro di Mariano Filipepi (Firenze, 1445. március 1. – 1510. május 17.) itáliai festő, a korai reneszánsz (quattrocento) idején a firenzei iskola legjelesebb képviselője.

Annak ellenére, hogy Botticelli a leghíresebb reneszánsz festők közé tartozik, életéről alapvetően keveset lehet tudni.
Alessandro di Mariano Filipepi 1445. március 1-jén látta meg a napvilágot Firenzében, az Ognissanti-templom közelében álló házban a Via Porcellanán. Apja, Mariano di Vani Filipepi mesterségét tekintve cserzővarga volt.
Sandro a negyedik fiúként jött világra, és egy 1457-es dokumentum szerint még két lány is volt a családban. Szülei ekkor már elég idősek lehettek, ennek következményeként a legkisebb fiú gyenge szervezetet örökölt, és gyakran betegeskedett.

Bár az ifjú Botticellit tehetséges gyermeknek tartották, a tanulmányi eredményei erősen ingadoztak. Az édesapja kezdetben támogatta, hogy elsajátítson minden elérhető tudományt, ám végül letett arról, hogy a legkisebb fiából tudós legyen.
Ám ez éppen elég volt Botticellinek arra, hogy biztos alapja legyen a későbbi fejlődésének. Későbbi festményein észrevehető, hogy egyaránt jól ismeri a Bibliát, a klasszikus irodalmat és a mitológiát.

1457 körül aranyműves tanoncnak állt Antonio nevű bátyja ötvösműhelyében. Antonio felfigyelt öccse kézügyességére, és a kor egyik híres festője, Fra Filippo Lippi figyelmébe ajánlotta a fiút.
Botticelli valószínűleg 1459-ben lépett a mester szolgálatába Pratóban. Fra Filippo állítólag baráti viszonyban volt a tanítványaival, és tudatosan segített nekik a tehetségük kibontakoztatásában. Mester és tanítvány bensőséges kapcsolatáról árulkodik, hogy 1470-től Fra Filippo Botticellire bízta 13 éves fiát, hogy tőle tanulja meg a festészet alapjait.

Fra Filippo munkássága természetesen nagy hatással volt Botticelli saját festői stílusának kialakulására. Számos képet, amit korábban Fra Filippónak vagy a fiának tulajdonítottak, ma már Botticelli ifjúkori művei között tartanak számon.

Botticellit szoros szálak fűzték a Firenze városát irányító Medici családhoz. Lorenzo il Magnifico, a család feje nem csak kiváló államférfi volt, hanem a művészeteket is értékelte. A Firenzében élő alkotókat pénzzel és megrendelésekkel támogatta, ami nélkül azok talán soha nem lettek volna híresek. Pártfogoltjai közé tartozott Botticellin kívül Verrocchio, Leonardo da Vinci és Michelangelo is.

Botticelli soha nem nősült meg, sőt egyszer azt mondta, hogy már a házasság gondolatától is rémálmai vannak.
A legenda azonban úgy tartja, hogy a festő reménytelenül szerelmes volt egy nemesúr feleségébe, Simonetta Vespucciba. Állítólag ő volt Vénusz modellje, annak ellenére, hogy jóval a festmény születése előtt meghalt. Botticelli azt kérte, hogy majd őt is az Ognissanti (Mindenszentek) templomba temessék, ahol szíve hölgye nyugszik.

Botticelli 1510. május 17-én halt meg; szívének kedves helyen, az Ognissanti-templom temetőjében helyezik örök nyugalomra. Sírja ma a San Pietro d’Alcantara-kápolnában található.

Amennyire népszerű volt pályája csúcsán, éppen annyira feledésbe is merült a halála utáni évszázadokban. Botticellivel lezárult a reneszánsz korai szakasza, s színre léptek az érett reneszánsz művészei, mint Leonardo da Vinci és Michelangelo. Botticelli csak a XIX. században vált ismét közkedveltté, különösen Nagy-Britanniában.

A mester művészetének van egy érdekes hazai vonatkozása is. 2007-ben a magyar sajtót bejárta a hír, miszerint az esztergomi királyi palota egyik freskóját maga Botticelli festette.

Wierdl Zsuzsanna restaurátor és dr. Prokopp Mária, az ELTE művészettörténész professzora jutott arra a következtetésre, hogy a Mértékletesség allegóriája című freskót egy kiemelkedően tehetséges firenzei művész készíthette.
Azt feltételezik, hogy Botticelli Vitéz János esztergomi érsek meghívására jött Magyarországra, akinek udvara a közép-európai reneszánsz kultúra központja volt. A felfedezés megosztotta a szakmai közvéleményt, és sem bizonyítani, sem cáfolni nem tudták egyértelműen.

forrás: e kultúra

Vasárnapra - vers

A tavasz első virága a mitológiai gyökerekkel rendelkező nárcisz, melyben -időjárástól függően- már márciustól gyönyörködhetünk.

A történet szerint Narcissus, a szépséges ifjú nem viszonozta Ekho, a nimfa szerelmét, aki bánatába belehalt és sziklává változott, csak hangja maradt meg. Aphrodité megsajnálta a nimfát és azzal büntette Narcissust, hogy amikor megpillantja saját tükörképét a vízben szeressen bele. Narcissus megpróbálta megérinteni arcát a víztükörben, de az túl messze volt, így belefulladt a vízbe, holttestéből pedig gyönyörű virágok nőttek, melyet Narcissus után nárcisznak neveztek el.

William Wordsworth - Arany nárciszok

Magányosan, mint egy felhő, vándoroltam
hegyormokon és zöld völgyeken át
míg egyszer hirtelen tömegbe botlottam
előttem állt milliónyi virág
arany nárciszok a fák alatt, a tónál
figyeltem táncukat, így teltek az órák

Amikor feljöttek a csillagok
s az ég sárga fényárba borult
tovább táncoltak a nárciszsorok
aranyba öltözött a Tejút
tízezret láttam egy pillantásban
s gyönyörködtem a végtelen táncban

A hullámzás nem ért véget
és pattogtak a virágszikrák
azt hittem, a láng eléget
a költő boldog, ha ilyet lát...
s én csak egyre néztem a virágok vad táncát
csodálkozva, mily gazdag és pazar kavalkád

Gyakran, mikor csak egymagam vagyok
és elmém messze, távoli tájakon jár
megtalálnak régi gondolatok
s egy elfeledett, csodálatos látomás
akkor szívem is a nárciszokkal táncol

boldogan, kitörve e szürke világból