Még nem ette meg a kutya a telet..

A népi bölcsesség úgy tartja  , hogy „Január, február fú és havaz, úgy lesz tavasz”. „Január, február, itt a nyár, nem kell már a nagykabát.” Abban mindenki megegyezik, hogy „még nem ette meg a kutya a telet”, február még sok rossz időt, csikorgó hideget, zimankót, ítéletidőt tartogat a tarsolyában. Hol van még a kikelet? A százéves naptár is erre utal. „Februárban szúnyogok orrokkal keveset ártanak, s kígyók fulánkjokkal, a mezei ptrücskök elrekedt torkokkal.”

"Az utóbbi időben, ha az időjárásban az átlagostól, a „megszokottól” eltérőt tapasztalunk, rögtön az éghajlatváltozás drámai következményeiről beszélünk. Így van ez idén télen is. Pedig a Kárpát-medence időjárása mindig is igencsak szeszélyes volt! 

A Kárpát-medence éghajlati tulajdonságai közé tartozik, hogy időjárása általában meglehetősen szeszélyes.
Léteznek, s mindig is léteztek hosszabb-rövidebb ideig tartó éghajlati ingadozások, hidegebb vagy melegebb, szárazabb vagy csapadékosabb időszakok, amelyeknek hossza igen változó.

 
Téli legek 

A hiteles meteorológiai feljegyzések szerint a legenyhébb tél 1950/51-ben volt: a három téli hónap középhőmérséklete +3, 1°C körül alakult.
A legszigorúbb 1891/92 tele volt, a téli évszak középhőmérséklete –5, 1°C körül ingadozott.
A legcsapadékosabb tél 1946/47-ben volt. Ezen a télen a gyakori és az intenzív havazások hatására januárban általában 20 – 30 cm-es hótakaró borította a földeket. Februárban a Dunántúlon a hótakaró elérte a 40 – 60 cm-t is. A hóréteg átlagosan március 20-ig maradt meg. Ez a tél ráadásul nemcsak csapadékáról, illetve havazásairól volt híres: rendkívül hideg is volt. A Dunát például harminc napig (március 11-ig) jégpáncél fedte, a folyó jege Budapestnél olyan vastag volt, hogy februárban sokan gyalog keltek át rajta.

A legszárazabb 1847 tele volt, amikor három hónap alatt összesen 17 mm körüli csapadék hullott.

Nagy téli szélsőségek
Hogy Magyarország éghajlata milyen jelentős szélsőségekre képes, alátámasztják az alábbi példák is.
1998 januárja a szokásosnál jelentősen melegebb volt. A hónap első két harmadában rendkívül enyhe volt az idő, a hőmérséklet a márciusi átlagnak felelt meg. Országos átlagban a 1997. december 21. és 1998. január 20. közötti időszak középhőmérséklete az évszázadban a legmagasabb volt. 1998. január 9-én Sopronhorpácson +16, 4°C-ig emelkedett a hőmérséklet!. Január utolsó harmadában azonban jelentős lehűlés következett be, a napi átlaghőmérsékletek egy-két nap alatt 6-8 fokkal csökkentek, így a hónap végén az átlagosnál hidegebb idő uralkodott országszerte. Január 30-án éjjel Salgótarján térségében például -14, 2 fokig hűlt a levegő.
A 2000. év novemberi és decemberi hőmérséklet- és csapadékviszonyai szintén gyarapítják a szélsőséges időjárási helyzetek listáját. Novemberben az átlagos országos középhőmérséklet 8, 0 fok körül alakult, ami 3, 6 fokkal magasabb volt a sokévi átlagnál. Ennél melegebb novemberek 1881. óta csak 1926-ban és 1963-ban voltak. 2000. novemberében néhány hőmérsékleti rekord is született, például november 14-én Siófokon 22, 3 fokig emelkedett a hőmérséklet (ezen a napon az eddigi legmagasabb hőmérséklet, + 21, 7°C, 1926-ban Keszthelyen volt), november 15-én Baján 23, 1°C-ot mérték./" National  Geographic/

Tél van..

 A sielés kezdetei a kőkorszakba nyúlnak vissza. Az Észak-Európában talált barlangrajzok olyan vadászokat ábrázolnak, akik a lábukra faléceket erősítettek, amelyek arra szolgáltak, hogy könnyebben tudjanak mozogni a havon. Az első fennmaradt sítalpak i.e. 2500-ből származnak, és a mai Svédország területén találták meg őket. Az izlandi mondák, az Eddák az 1000. év körül említik a sítalpak használatát verseny- és szórakozási kontextusban. A sítalpak szélesek és nehezek voltak, és csak egy hosszú botot használtak, amely arra szolgált, hogy az ember, hasonlóan azokhoz, akik eveznek, a hó felszínén továbblökje magát. Nagyon hosszú idő telt el, csaknem olyan hosszú, mint a történelem, mire bevezettek két nagy változást - a hosszú és keskeny sítalpakat és két rövidebb botot az egy hosszú helyett.



Sítalpak

" Fenn északon a norvégek, svédek, finnek már ezer esztendővel ezelőtt sítalpakon járták a hómezőket, behavazott rengetegeket, lejtőket.

 Csakhogy ott annak idején nem mulatságnak, sportszernek találták fel, hanem az éghajlat, a hosszabb telek s bőséges havazások elleni küzdelemből született meg a sí. Tüzelőt, élelmet kellett szállítani, a települések közt néha minden kommunikációt lehetetlenné tett a hatalmas hó. ,,Úttalan utakon” – mondja a régi beszédfordulat; a hó egész felülete ilyen úttalan út, csak közlekedési eszköz kell hozzá.

 Megfigyelték valaha, hogy a rénszarvas soha nem süpped be annyira a hóba. Az eszesebb megfigyelők rájöttek, hogy az állat talpa, mikor lép, egészen szétterpeszkedik, olyanszerűvé válik, mint a lapát s így nagyobb felületre osztja el a testsúlyát. Nos erre „rénszarvas lábat” készítettek maguknak is: könnyű faháncsból, vesszőkből font szerkentyűvel megnövelték a talp felületét. Tulajdonképpen ez volt a sítalpak felé megtett első lépés. Persze ezzel a készséggel, melyet szó szerint hócipőnek is neveznek arrafelé, még csak cammogni lehetett, siklani aligha. Ám valakik addig mesterkedtek, amíg ezt is megoldották – a talpaknak hosszirányban kell elnyúlnia és simának kell lennie.

 Egy norvég szólásmondás szerint a sí a hómezők hajója, miképp egy legenda szerint a hajót „a tenger síjének” nevezik. A legjobb sítalp nyírfából készül ott északon. Nehéz kifaragni, mert egyike a legkeményebb, legtömörebb fáknak, de nem is törik olyan könnyen, mint más fajták. Az északi népek történelmében a harcosok sem lóháton, hanem sítalpon indultak a csatába. Norvégia fővárosában létezik símúzeum is, ahol a sí történetét szemléltető legrégebbi síféléket, sí-emlékeket állították ki."
forrás: Régi rejtély Lászlóffy A./

Hidegre fordult az idő

A madarak számítanak ránk!


El se hinné az ember, hogy mennyi madárfaj él a városokban, akik hátrahagyva természetbeli lakhelyüket és a város forgatagába költöztek. Jellemző fajok a házi veréb, balkáni gerle, házi galamb, szén- és a kékcinege, a feketerigó. Ritkán előfordul még meggyvágó, házi- és kerti rozsdafarkú, különféle cinegék (fenyves cinege, barát cinege), pintyfélék(erdei pinty).

Bölcsek köve

Az alkímia az anyagi és szellemi világ egyik szemléleti és vizsgálati módszere. A szó az arab alkimijá szóból ered. Erdetileg nem vált el a kémiától. Zoszimosz, az első ismert kémikus a nevet az állítólagosan isteni eredetű „chéma“, könyv címéből eredezteti, mely arra tanította az embereket, hogyan kell bánni a fémekkel és érintette a növények gyógyító erejét is. Ugyanerről szól egy egyiptomi papirusz is a 12. dinasztia korából. Mások, különösen Champollion a nevet a héber Chám (Egyiptom) névvel azonosítják. /Heraldikai lexikon/Alkímia/

A Bölcsek köve (Lapis philosophorum) egy olyan anyag, amely képes arannyá vagy ezüstté változtatni a nem nemes fémeket, "összeolvasztani" az apró ásványokat, termést hozni a meddő fáknak, meggyógyítani és meghosszabbítani az életet, valamint a világ leggazdagabb emberévé tenni a tulajdonosát.


A misztikus anyag a Bölcsek Köve elnevezést a XI. században kapta, ám nagy magiszterium, életelixír, vörös tinktúra és harmadfokú medicinaként is emlegették, és tucatnyi leírással jellemezték. Paracelsus szerint például a Bölcsek Köve rubinhoz hasonló vörös, kristályos anyag, amely látszólagos szilárdsága ellenére hajlítható, mint a viasz, ugyanakkor darabokra is törhető, akár az üveg.

A mágikus erejű követ évszázadokon keresztül alkimisták ezrei próbáltak előállítani.

Az arany már az ókorban és a középkorban is nagyon keresett volt, a gazdagság szimbóluma. A görögök az aranygyapjút keresték, a spanyol hódítók az inkák kincseit, de a bibliai háromkirályok egyik ajándéka is arany volt. Az alkimisták legfőbb célja az volt, hogy műhelyeikben bizonyos anyagok átalakításával aranyat állítsanak elő. Életük végéig keresték a titkot, miként lehet az "örök és megváltozhatatlan" fémet előállítani.

Az alkimisták között voltak orvosok, szerzetesek és voltak dilettánsok, sőt csalók is. A bölcsek kövét keresve rengeteg kísérletet végeztek el és több könyv is született a témában. Ezek nyelvezete azonban meglehetősen misztikus volt, ezért nem volt könnyű (illetve sok esetben máig lehetetlennek bizonyult) felfedezni, hogy mire is gondolt valójában a szerző. Az alkimisták munkája a hétköznapi ember számára teljességgel érthetetlen és riasztó volt, ezért üldözni kezdték őket: börtön, kínzás, sőt kivégzés várt a legtöbbjükre.



A tudomány mai állása szerint a Bölcsek köve nem létezik, ám a kémia történetében számos olyan esetről maradt ránk leírás, amely az e megállapítás ellenkezőjét igyekszik bizonyítani. Ilyenek Van Helmont orvos-kémikus kutatási eredményei is, aki azt állította, hogy a “neki küldött” 1/4 szemernyi anyaggal 8 uncia higanyt változtatott színarannyá.

Helvetius, az oraniai herceg orvosa hasonló tapasztalatokról számol be. Azt írja, 1666-ban egy ismeretlentől kapott anyaggal 6 drachma ólmot változtatott tiszta arannyá.
Más alkimisták pénzekre és uralkodók által veretett érmekre hivatkoznak, amelyeket átváltoztatott aranyból készítettek. Ha hihetünk Guselin állításának, II. Ferdinánd császár jelenlétében is készültek ilyen pénzérmék, amelyek sokáig a császári kincstárban is láthatóak voltak, és amelyek keletkezésének körülményeit tucatnyi magas rangú nemes igazolt.

Ma már tudjuk, hogy ahhoz, hogy elem egy másik elemmé alakuljon, belső, az atommagban történő változás szükséges. Korszerű részecskegyorsítókban ma már megoldható, hogy néhány aranyatomot (nagy költséggel) előállítsunk valamely más atomból, de ez pusztán érdekes lenne, az alkimisták vágyát a gazdagságra az sem teljesíthetné.
Bár a végcél szempontjából kutatásaik "eredménytelenek" voltak, az alkimisták számos korszakalkotó felfedezést tettek. Megismertették a világgal a foszfort és a porcelán előállításához szükséges anyagokat.

A XVIII. században kezdte el a kémia önálló életét. Lassan elvált a misztikummal teli, sokszor varázslás szintjén zajló alkímiától és annak laboratóriumi módszereit, ismereteit alkalmazva önálló tudománnyá vált. Sokat köszönthetünk az alkimistáknak. Megteremtették a kémiai laboratóriumi technika alapjait, munkálkodásaik során rengeteg tapasztalatot szereztek. Kidolgozták olyan technológiák lépéseit, mint a desztillálás, a selyem fehérítése, a merített papír készítése, a cukorgyártás, a salétromfőzés stb.

Jön a tél...

 Most már biztosnak látszik, hogy az elkövetkezendő napokban téliesre fordul az időjárás.

Hideg téli napokon jól esik egy finom meleg leves..

Amikor a tányért is megesszük..

 frankfurti leves rozscipóban


Rozscipó készítése:

30 dkg teljes kiőrlésű rozsliszt, 10 dkg finomliszt, 3 dkg puha vaj, 2,5 dkg friss élesztő,1 teáskanál cukor, 2,75 dl víz, 1 teáskanál só

A vizet meglangyosítjuk, belekavarjuk a cukrot, belemorzsoljuk az élesztőt, hagyjuk felfutni. A liszteket egy tálba mérjük, elkavarjuk benne a sót, hozzáadjuk a felfutott élesztőt, a puha vajat, és kidagasztjuk a tésztát.
Meleg helyen letakarva egy órát kelesztjük, majd 4 részre osztjuk. Vizes kézzel kerekre formázzuk, sütőpapíros  tepsibe helyezzük, és leterítve kelesztjük,  amíg a sütő 200 fokra felmelegszik. Vízzel lespricceljük, végül a forró sütőben 15 perc alatt készre sütjük.

/Ha a meleg zsemlét konyharuhába csavarjuk amíg teljesen kihűl, napokig puha marad/

Frankfurti leves

40 dkg kelkáposzta
20 dkg virsli
15 dkg petrezselyemgyökér
15 dkg zeller
1 vöröshagyma
2 gerezd fokhagyma
olaj, ételízesítő,1 pupozott evőkanál liszt,petrezselyemzöld,
majoránna,bors,só, 4 kicsi rozscipó

A petrezselyemgyökeret, a zellert, a hagymát és fokhagymát megtisztítjuk,apróra vágjuk. Kevés olajon üvegesre pároljuk a hagymát, hozzáadjuk a fokhagymát, a zellert.   Beletesszük a vékonyra felszeletelt kelkáposztát, majoránnát , ételízesítőt, felöntjük vízzel és felforraljuk.Mikor a zöldségek megpuhultak, sózzuk, borsozzuk, belekarikázzuk a virslit.
Világos rántást készítünk, pirospaprikával,  és a levesbe keverjük. Megszórjuk apróra vágott petrezselyemmel. /tejföllel is izesíthetjük, izlés szerint/

A rozscipók tetejét levágjuk, belsejüket kikaparjuk, belemerjük a forró levest, és azonnal tálaljuk.

/recept: Erdélyi Konyha/

Tűzmadár - Aranymadár

Főnix (Görög: Φοῖνιξ) egy mitikus szent tűzmadár, mely eredetileg az egyiptomi mitológia egyik teremtménye volt.

A főnix a monda szerint 500, 1461 vagy 15 294 évig élt (attól függően, melyik forrásban olvasunk róla). A főnix gyönyörű vörös-arany tollazatú hím madár, mely élete végén fahéj-ágacskákból fészket épít, meggyújtja, és vele együtt porrá ég. A hamvakból ezután egy új, fiatal főnix születik, amely bebalzsamozza az öreg főnix maradványait egy mirrhából készült tojásba, és eltemeti Héliopoliszban, a „nap városában”.

Az egyiptomiak a főnixet (egyiptomi nyelven: benu) gólya- vagy gémszerű madárnak tartották. A Halottak könyve és más szent óegyiptomi szövegek tanúsága szerint Héliopolisz egyik szent szimbóluma volt, és szoros összefüggésben állt a felkelő nappal és a napistennel, Rével.

A görögök átvették a benu megnevezést (és a homonima másik jelentését, a datolyapálmát is), mely később egyenértékűvé vált saját phoinix szavukkal, ami Fönícia nevéből eredt, bíborvöröset jelentett. A görög és római ábrázolások a madarat inkább pávához vagy sashoz hasonlónak mutatták. A görögök szerint a főnix Arábiában élt egy kút mellett, hajnalban megfürdött a kút vizében, Apollón pedig megállította kocsiját, a napot az égen, hogy hallgassa énekét.

Kínában a Hunan tartománybéli régészeti kutatóintézet munkatársai szerint Kínában már 7400 évvel ezelőtt hittek a főnixmadár létezésében. He Gang a kutatóintézet vezette a Gaoming emlékeknél folyó leletmentést, a talált leletek a kutatók szerint vallásos szertartáshoz kapcsolódhattak. Az újkőkorszaki helyszínen találtak egy vázát, melynek mintázatán a főnixmadár látható.

A kínai főnixmadár inkább hasonlít egy pávára vagy fácánra. A kínai kultúrában az égi kegyelem jelképe volt. Feltételezhető, hogy eredetileg az ég uralkodójának küldöttét, a szélistent jelölte, így válhatott később a madarak királyává. Amely asszonyoknak álmukban megjelent a főnixmadár, kiváló, erényes fiaik születtek. A mítoszra

 Shakespeare is utal A vihar című drámájában.

A főnix a feltámadás és az örök élet jelképeként a korai keresztény irodalom egyik népszerű témájává vált. A korai keresztények hittek benne, hogy a madár tényleg létezik.
Egy feltételezés szerint a főnixmadár mondáját egy kelet-afrikai madárfaj ihlette. A madár olyan sós síkságokon fészkel, melyen tojásai vagy fiókái nem tudnának életben maradni, ezért magas dombot épít, mely megtartja a tojást. A körülötte felszálló meleg levegő a lángok által felmelegített levegőre hasonlít.

Magyar Adorján szerint őseink az Aranymadarat a Napisten jelképeként tartották, és a pannonoknál az ősidőkben Szent Kertjükben vagy templomaik kertjében - a megszelídített vagy már természettől is szelíd, - igazi Aranymadarak is éltek.

A pannon őstörzsek regéiben szereplő aranymadár narancs- avagy aranysárga színű, kivéve fejét és nyakát, ahol kék és zöld, valamint piros színei is kellett legyenek. A farka felé hosszú, lágy tollak függöttek alá, amelyek röpüléskor uszályként szállottak utána. Népmeséink szerint az Aranymadár mindig alkonyatkor énekelt, amikor tehát a naplementében az Ég aranyló, pirosló. 

Részlet „Az Aranymadár” című népmeséből: „ … És volt még a királynak csodaszép Aranymadara, amelyet az emberek a Világ Szépenszóló Aranymadarának neveztek. Aranytolla fényes, ragyogó volt, akár a tűzláng, ha pedig farkát kereken kiterjesztette, akkor olyan volt, mint a fényes Nap. A farka mellől hosszú, lágy tollak omlottak alá, amelyek aranyhajhoz hasonlítottak.

Minden nap alkonyatkor az Aranymadár fölszállott az Aranynyárfa tetejére egy villás ágba s ott gyönyörű fuvolahangon énekelt. Énekszava pedig oly bűvösen szép volt, hogy mindenkinek aki hallgatta, megtellett a szíve végtelen boldogsággal és ha öreg volt - megfiatalodott, ha rút – megszépült, ha rossz – megjavult….”

A madár éneke jelképesen a lelkiismeret szava, vagyis a Napisten tanítása, aki ezzel kívánja elérni, hogy gyermekei, az emberek az igaz útról soha le ne térjenek és így békés boldogságban élhessenek. Az Aranymadár elvesztése pedig a lelkiismeret elhanyagolását, vagyis a lelkiismeretlenség következtében beálló gonoszságot és minden rosszat is jelenti. Jelenleg „elvesztettük” az Aranymadarat, hiszen már csak meséink őrzik emlékét. Jósággal, szeretettel, lelkiismeretünkre figyelve próbáljuk meg „visszaszerezni” Őt!

forrás: Temesvári Gabriella

Tűzmadarak, napmadarak

Csurran-csöppen Vince, Tele lesz a pince..

A termőfölddel szoros kapcsolatban élő ember számára mindig meghatározó volt a természet iránymutatása. Ilyen tudás kötődik a Vince-naphoz is.

A szőlősgazdák a Vince-nap időjárásából és a metszett “Vince vesszők” állapotából jósolták a szüret gazdagságát. A vesszőket üvegbe, melegbe tették, s várták, hogy kihajtson. Ha sok rügy hajt ki, akkor bőségesen lesz bor, ha nem, akkor szomjúhozás várható...

Mondókák 

Hogyha szépen fénylik Vince,
Megtelik borral a pince. 

Fényes Vince, tele pince.
Ködös Vince, üres pince. 

Ha fénylik Vince, megtelik a pince.
Ha csepeg, csurog, kevés lesz borod. 

Vince, ki a borok szentje: a telet tanítja rendre.
Mint a jó borok a hideget, Vince úgy győzi le a telet. 

Ha szent Vintze napja fénylik, meg-telik a pintze, és sok jó bort várhatni.
Ha megcsordul a Vince, tele lesz a pince. 

Régi igazság ez. Igaz-e, jó Vince? 

Most, hogy ünnepeljük névnapodon Vincét,
Telj meg áldással Te, s csorduljon meg pincéd.

Vígan egyél és mulasd az esztendő elejét, de Vincére és Pálra vigyázz! 

Szent Vince kultusza, s valószínűleg Franciaországból érkezett hozzánk. Több helyen ezen a napon vesszőket, úgynevezett Vince-vesszőket vágtak a szőlőből, majd otthon vízbe helyezték azokat, s a hajtásokból, rügyekből következtettek a leendő termésre. Több helyen, némileg pogány hatásként a szőlőkben a lugasokra, tőkékre finom ételeket, szalonnát, disznósajtot is aggattak, ezzel is a bő termést kívánva ösztönözni. Úgy mondták: a szőlőfürtök legalább akkorák legyenek, mint a kiakasztott gömböcök. Más szőlővidékeken hagyomány volt, hogy a gazdák összegyűltek a szőlőhegyen, s nótaszóval, finom ételekkel köszöntötték Szent Vincét, s persze a bor is jócskán fogyott ezen a napon. Érdekesség, hogy a szőlőheggyel nem rendelkező településeken is ekkor következtettek a termésre, több helyen például azt tartották, hogy amekkorák az ereszen a jégcsapok, akkora kukoricacsövek fognak teremni…

 Szent Vince mindenesetre népszerű, főleg a borvidékeken közismert szent volt, utóbbiak lehet azért is vették be kedvenc borszentjeik közé, mivel neve latinos alakban igencsak hasonlított a Vinum - bor szóra.