Virágok a magyar népművészetben

  Amikor az ember ránéz egy virágra, kezébe veszi, megszagolja, öröm tölti el a szívét.



 A természet csodái sokszor előfordulnak a magyar népdalokban, népmesékben és a népi építészetben is meghatározóak. Ezek a jelképek örökké élnek, hordozzák az ősi tudást.

A virágok, mint szimbólumok

Tulipán :

Az egyik legrégebbi díszítőelemünk, a népi művészetünk leggyakrabban alkalmazott motívuma.

Kimondhatatlanul sok formája, változata van, már maga is egy kompozíció, ugyanakkor áttételes jelképként

is kiválóan használható.

. A szív és a tulipán együttes előfordulása szerelmi üzenetet, kapcsolatot mond el, a tulipán a nőt,a megfordított szív a férfit  ábrázolja.

Tulipánokkal, más motívumokkal kiegészítve utalhatunk életkorokra,

 életkori sajátságokra, jellemekre, emberek közötti kapcsolatokra.

 Tulipánhoz hasonló motívumok néha kialakultak állati eredetű mintákból,  

ilyenek a szarvpárból, mitikus emberekből és állatokból kialakult motívumok.

Szegfű : a magyar népművészet másik kedvelt virága, rengeteg változata létezik.

 A férfi jelölője, komoly szeretőnek, férjnek kijáró minta.

 

Rózsa : Középkori eredetű, szintén gyakori minta a népművészetünkben. 

A rózsa is áttételes jelkép, utalhat a napra, lehet óvó és termékenységvarázsló szerepe, 

de kifejezhetjük vele a kiteljesedett szerelmet is nemtől függetlenül.
 

Rozmaring :. A páros levelek akár önállóan, akár más virág  szárán előfordulhatnak

Kompozíciókban általában a vázat adják, vagy az egyes motívumokat kötik egybe. A faág és levele (nem csak rozmaringlevél, de általában az) együtt szerelmi, ritkábban anya-lánya kapcsolatot jelent.

Liliom : Szerepe gyakran ugyan, mint a tulipánénak, mivel rokon növények,

 de jelentheti még az ártatlanságot és a halhatatlanságot is. 

Életfák, lélekfák, világfák, istenfák : nagy múltú jelképeink,   ősi hitvilágunkból erednek ezek a motívumok.

  A világfa köti össze a túlvilágot, a földi világot, és az alvilágot. A fa ágai a Nap /a férfi/, a Hold /a nő szimbóluma/.

A régi hiedelem szerint mindenkinek van saját lélekfája, ezeket a tulipános ládák belsejébe faragták.

/forrás: Nemes Sándor/

A szerelem

 Mi a szerelem?

Nem lehet definiálni. -.Mindenkinek mást jelent.

Gyakran nem más csak egy illat, egy szín, egy kép, egy hang, egy rezdülés, egy mozdulat, egy mosoly.

A szerelem nem más, mint egy pillanatnyi állapot, amikor valami megrezdül benned, gyorsabban ver a szíved, jobban érzed a körülötted levő világot .
Eszedbe jut a napról, az esőről, a szélről, a csendről, a hangról, egy dalról, egy képről. 

És a szeretet?

Szereted a barátaidat, a zenét, a virágot.. Szereted, ha eső után friss a levegő, szereted, ha vége a télnek, és tavaszodik, szereted, ha nyáron nézed a nap felkeltét,  szereted, ha előveheted a nyaralásról készült képeket... és szereted, ha mindezeket van kivel megosztani. Ez a szeretet. Egy világ iránt, egy ember iránt, mindegy. Ez miben más, mint a szerelem?

Igaz szerelem? Nagy kérdés.

Szerelmi szimbólumok

A szerelmi szimbólumok termékenységet, összetartást, boldogságot sugároznak és ezt programozzák  tulajdonosaiknak a nap huszonnégy órájában. Az ember lelke örül, amikor ránéz egy-egy festett, faragott, hímzett tárgyra. Ezt az érzést erősíti az, hogy ezek a szimbólumok egy ősi rendet, egy világnézetet sugároznak. Olyan gondolkodásmódot, amiben minden ember tudja, hogy hol a helye a világban és a szívével is látja, érzi és éli az életet. A szimbólumok olyan „segítők” a hétköznapi életben, amelyeket bárki használhat.

 

A mandarin kacsapár a hűség jelképe

 . A holtomiglan-holtodiglan kapcsolat szimbóluma, hiszen a kacsapárok életük végéig együtt maradnak, és közösen nevelik utódjaikat. Ezért Kínában a menyasszonyi ruhákra gyakran festenek, hímeznek mandarin kacsapárt.

Sokszor ajándékoznak a házasulandóknak olyan képet, ahol a mandarinkacsákat lótuszvirág és lótusz gyümölcs kíséretében ábrázolják. Ezzel kívánnak bőséges gyermekáldást az ifjú párnak.

Ezen a napon történt - Charles Darwin

1809. február 12-én született Charles Darwin egy Shrewsbury nevű kisvárosban, Angliában .

 Apja Dr. Robert Darwin jó nevű orvos volt, anyja Susannah Wedgwood a híres fazekas Josiah Wedgwood lánya. Hat gyerek közül ötödiknek született, édesanyja hamar meghalt. A kis Charles ekkor még csak nyolc éves volt, anyja helyét nővérei próbálták betölteni.

Charles már kiskorától fogva a természet szerelmese, imád horgászni, vadászni, lovagolni, növényeket és állatokat gyűjteni, különösen a rovarok érdeklik. A vizuális beállítottságú emberek közé tartozik, tanulmányai, melyek főleg humán tantárgyakból tevődtek össze, iszonyatosan untatták. Édesapja elég korán, 17 éves korában, középiskolai tanulmányai befejezése előtt, Edinboroughba küldi, hogy orvosnak tanuljon, mint bátyja Erasmus. Charles azonban az orvostudományt is unalmasnak találja, s ráadásul a vérnek még a látványára is összeborzad. Miután hamar nyilvánvalóvá vált, hogy orvos nem lesz belőle apja újabb iskola után néz. Így kerül Darwin 1828-ban Cambridge-be, ahol is teológiát tanul. Abban a korban a papi pálya keretein belül mód nyílott a természet tanulmányozására isten bölcsességének bizonyítékaként, az ez iránt érdeklődő és fogékony emberek számára. Habár az órák zömét Charles itt is unta, elég ideje volt rá, hogy szabadon hódolhasson kedvenc időtöltéseinek. Itt ismerkedik meg John Stephens Henslow-val, Cambridge-i botanika professzorral, aki maga is a természet megszállottja. Henslow péntek esténként saját házában tart előadást érdeklődő diákjai számára, ezeket az előadásokat Darwin is látogatja. Darwin állandó kérdezésével felkelti Henslow figyelmét. A korkülönbség nem túl nagy kettejük között, Henslow még csak 33 éves, hamar barátok lesznek. Darwint már csak úgy emlegették Cambridge-ben: 'Az ember aki Henslow-val sétál.' (The man who walks with Henslow) Ez a barátság később meghatározó lesz Darwin életében. Tanulmányai elvégzése után Henslow ajánlására tanul geológiát, így kerül Darwin Adam Sedgwick geológus professzorhoz, akit a walesi hegyekbe vezetett expedíciójára is elkísér. Hazaérkezésekor pedig egy Henslow közvetítésével érkezett meghívó várja: Robert FitzRoy kapitány keres útitársat az Admiralitás megbízásából Dél-Amerika partjaihoz tervezett tengeri expedíciójához.

Az expedíció fő célja az Anglia számára fontos hajózási útvonalak feltérképezése de az egyéb célok között szerepel az érintett partok növény és állatvilágának a leírása is. Az expedíció hivatalosan megbízott természettudósa MacCormick hajóorvos volt, ami bevett gyakorlat volt a Royal Navy-nél abban az időkben. FitzRoy kapitány nem is ezt a posztot akarta betöltetni, hanem a kétéves út várható magányát szerette volna elkerülni. A hajón a kapitányon kívül még 74-en utaztak, a kapitány azonban munkáján kívül nem állhatott szóba alárendeltjeivel. Társaságát csakis egy vele egyenrangú úriemberrel oszthatta meg. Mivel nem vehetett fel csak úgy bárkit a hajójára ezért 'hirdette meg' a természettudósi állást, amely egyrészt elég csábító kellett legyen ahhoz, hogy egy vállalkozó kedvű fiatalember vállalja érte egy kétéves utazás viszontagságait, másrészt elfogadható indokot nyújtott az Admiralitás számára egy létszámon felüli személy behajózásához. FitzRoy először egy barátját majd Henslow-t kérte meg, de mindketten visszautasították az ajánlatot. Darwint Henslow ajánlotta FitzRoy kapitány figyelmébe. Darwin szívesen mondott volna igent, azonban apja először ellenezte az utazást. Darwin nagybátyjának Josiah Wedgwoodnak a segítségére volt szükség Robert Darwin meggyőzéséhez. Ekkor Darwin apja beadta a derekát, s ráadásul minden tőle telhető segítséget felajánlott, ami, mint később kiderül nem üres ígéret volt. Közben azonban Fitzroy egy másik barátját is megkörnyékezte. Amikor Darwin, aki nagy sietve Londonba utazott, ezt megtudta úgy érezte a mennyországból a pokolba került. Szerencséjére, kiderült, hogy Fitzroy megint nem járt sikerrel. Végre szabad volt az út Darwin előtt.

Az utazást több hetes várakozás előzte meg. Plymouth kikötőjéből csak a megfelelő keleti szél mellett lehet kifutni a tengerre. Az őszi-téli időszakban ez viszont ritkaságnak számított. Két sikertelen kísérlet után, amikor pedig a második alkalommal már messze kint voltak a csatornán, karácsonykor még mindig Angliában voltak. Karácsony másnapján végre megjött a várva-várt idő. Ekkor azonban egy újabb akadály tornyosult Fitzroy kapitány elé. A matrózainak zöme Plymouth kocsmáiban volt a hajó helyett. Másnapra sikerült valahogy összeszedni őket, így, a Beagle, s vele Darwin 1831 december 27-én hagyta el Plymouth dél-angliai kikötőjét, s csak öt év múlva 1836 október 2-án tértek vissza.

Darwin azonban közel sem töltötte mind az öt évet a Beagle fedélzetén. Heteket, sőt hónapokat tartózkodott egyfolytában a Dél-Amerikai kontinensen: hosszas utazásokat tett Patagóniában a Rio Negro torkolat vidékén, járt az Andok hegységeiben, egy alkalommal három hónapot töltött Rio de Janeiroban, míg egy másik alkalommal három és fél hónapot régi iskolatársa Richard Corfield valparaisoi házában. Darwin így összesen 533 napot volt tengeren, ebből a leghosszabb időszak 57 nap, de ez alatt is gyakran, hetente-kéthetente kötöttek ki. Darwint legalább annyira érdekelte a geológia, mint a növény vagy állatvilág. Az utazás alatt olvasta Charles Lyell többkötetes művét a 'Principles of Geology'-t. Az első kötetet még FitzRoy kapitánytól kapta az utazás előtt, aki maga is érdeklődött a geológia iránt, a második kötet azonban már 1832-ben Montevideoban érte utol Darwint.

Hazatérése után olvassa Malthus könyvét, ezt követően jön rá a természetes szelekció elméletére. Ekkor azonban még nem publikál. 1839-ben a Royal Society tagjává választják, feleségül veszi Emma Wedgwoodot és publikálja az utazás során készített jegyzeteit: "Voyage of the Beagle" címmel (magyarul "a Beagle útja", a könyv magyar fordításban "Egy Természettudós Utazásai" címmel jelent meg). Később 1844-ben a gondolatait összegzi egy 230 oldalas esszé formájában melyet nem publikál, viszont Emmának meghagyja hogy halála esetén adja ki. Ezek után nekilát a kacslábú rákok tanulmányozásának. Ez egy rövid munkának ígérkezett, Darwin úgy gondolta, hogy egy év alatt végez vele. Ebből nyolc év lett, 1854-ben publikálja a kacslábú rákokról írt monográfiáját. A könyv további szakmai elismerést hoz Darwinnak, a Royal Society díjjal jutalmazza. Darwin vitathatatlanul a kor egyik vezető zoológusa.
Darwint derült égből villámcsapásként éri Wallace első levele, 1855-ben, melynek címe: "On the Law which has Regulated the Introduction of New Species" ("A törvényről, mely az új fajok megjelenését szabályozza"). Wallace itt kifejti a közös őstől való leszármazás elvét. Dariwn ekkor Lyell unszolására nekilát leírni elméletét. Egy monumentális több ezer oldalas könyvben gondolkodik melynek címe: "Big Species Book" Ezt a könyvet Darwin sohasem fejezi be. 1858-ban megérkezik Wallace második levele, melyben leírja a természetes szelekció elméletét: "On the Tendency of Varieties to Depart Indefinitely from the Original Type" ("A vátozatoknak azon hajlandóságáról, hogy végtelenül eltérjenek a kiindulási típustól")
Darwin teljesen le van törve, a természetes szelekció elméletét mindig is "saját" elméleteként tartotta számon. Álmában sem gondolta volna, hogy valaki más is rájöhet. Ráadásul eddig még semmit sem publikált. A problémát két barátjára Hooker-re és Lyell-re bízza, akik azt a megoldást találták ki, hogy a Linné Társaság 1858, július 1-én, megtartandó soron kívüli ülésén felolvassák Wallace cikkét Darwin régebbi jegyzeteivel együtt. A felolvasásnak semmiféle visszhangja nem volt, viszont Darwin nekilátott hogy publikálja elméletét. Először egy rövid alig több mint 500 oldalas absztraktot írt meg -számára- rekordidő mintegy nyolc hónap alatt. Később csak a kiadó hossza unszolására hagyta el a címből az "absztrakt" kifejezést. Így lett a könyv címe:
"On the Origin of Species by Means of Natural Selection, or the Preservation of Favoured Races in the Struggle of Life". Magyarul: "A fajok eredete természetes kiválasztás útján, vagy a létért való küzdelemben előnyhöz jutott fajták fennmaradása"
A könyv megjelenése már sokkal nagyobb visszhangot váltott ki, ide értve a híres oxfordi vitát Thomas Henry Huxley és Samuel Wilbeforce püspök között. A vitára a püspököt Richard Owen -Darwin korábbi barátja de "A fajok eredete" megjelenése után egyik legbefolyásosabb ellensége- Anglia egyik leghíresebb paleontológusa készítette fel. A vitából Huxley mégis a püspök egyik személyeskedő megjegyzése révén került ki győztesen. Amikor Wilbeforce megkérdezte Huxley-t, hogy apai vagy anyai ágon származik-e a majmoktól Huxley -saját elmondása szerint- ekképp válaszolt: "Inkább származom egy majomtól, mint egy embertől aki a tehetségét egy komoly tudományos kérdés nevetségessé tételére használja fel." A vitán jelen volt Fitzroy kapitány is aki a bibliát magasra tartva tiltakozott Darwin elmélete ellen. Habár a vitából Huxley és ezzel persze Darwin (aki nem volt jelen) került ki győztesen még sok év kellett ahhoz, hogy Darwin elméletét széles körben elfogadják.

Darwin élete hátralevő részét downi birtokán élte le, felesége és gyermekei társaságában (Emma 10 gyereket szült neki, ebből 8-t sikeresen felneveltek). Társaságba nem nagyon járt, a vitákat meghagyta Huxley-nak akit ezért "Darwin bulldogjának" kereszteltek el. "A fajok eredete" megjelenése után még három könyvet publikált, mindhárom korszakalkotó a maga nemében.
forrás: ramet.elte.hu/~darwin/

4500 éves időjósló madár

Részlet Csalog József: Azújkőkorszak embere
 A magyar régészet regénye című könyvből

Szentestől délre, a mai Sáp-halom és a szegvári vasútállomás közötti félúton, a vasútvonal nyugati oldalán húzódó terület olyan, akár a többi alföldi szántó: egyik esztendőben búzatáblát ringat rajta a szél, a másik évben kukoricatáblák címerei hajladoznak rajta. Ki hinné, hogy 4500 évvel ezelőtt már állott itt egy falu, egy újkőkori- (neolitkori) embercsoport faluja. A Tisza és a Kurca közös árterületének szélén épült, mintegy 15 holdnyi területen, az egykori Kontra tó partján. Volt-e neve, milyen nevű népesség lakta: aligha tudjuk meg. Késői névadója, a régészet azonban adott neki nevet - a Tűzkövest. Tűzköves: mert a szántó-vető szentesi magyar sok tűzkövet lelt itt az idők folyamán.

Az egykori újkőkorszakbeli falu fekvésénél fogva kétféle gazdasági értékkel bíró területre támaszkodhatott. A Kurcának hatalmas tóvá szétterült egyik ága hihetetlenül gazdag volt halban, vízivadban, a tó erdős szele pedig a vízre innijáró erdei vadban. A sok hal s vad a falu napi élelme megszerzésének egyik lehetőségét biztosította. A falu keleti széle miden évszakban megművelhető, termékeny földekhez csatlakozott, maga a falu pedig alig másfél méter magas, széles földparton épült. A jó földek közvetlen szomszédsága a mezőgazdaság felvirágzásához vezetett. Feltehető az is, hogy a galériaerdőtől elhódított irtásföldet művelték meg.

A település életének alakulására a környezet arculatának kettőssége hatott. A lakosság megélhetésében komoly szerep jutott a halászatnak, a vadászatnak, de legfőképpen a növénytermelésnek és a kezdeti fokon álló állattartásnak. A jófajta halat szarvasagancsból hasított és faragott, fa nyélre erősített, két oldalán szakás (ellen-horgos) szigonyokkal szúrták föl egyetlen fatörzsből vájt bödön-hajóikról, vagy hatalmas, marhacsontból faragott horgokkal fogták. Fonálból kötött hálót nem használtak, s így hálónehezékekre sem volt szükségük. Olykor, ha medrébe visszatért az áradás, a megapadt vizet iszalaggal összekötött rőzsekötegekkel "húzták meg", de olyankor is csak a gallyak közé szorult nagy halakat gyűjtötték össze. A Tisza egyik réges-régi ágából kialakult Kurca akkoriban a Körösnek a vizet is felvette és a Tisza élő medrébe torkollott. Némi túlzással mondva, több volt benne a hal, mint a víz.

A félöles csukákat és harcsákat, téli időre készülve, meg is füstölték. Jó kétméteres átmérőjű, méteres mélységű, lapos fenekű, földbe ásott gödrök szolgáltak erre a célra, kúp alakú, karóvázas nádfedéllel. A füstölőbe földbe vájt lépcsőfokok vezettek, aljukon égett a füstöt adó tűz, a tetőhöz gúzsolt lécekből pedig sorjában lógtak le a kopoltyújuknál fogva felaggatott csukák és harcsák.

A tűzkövesi madár

Tűzkövesnek ugyan kár volt tegnap búcsút mondanom. Kirándulást terveztem a Bükkbe és a Dunántúlra, de mára minden felől beborult az ég s a rádió is országos esőt jósol. Pedig megnézhettem volna a 4500 éves időjóslót! 

Irodám ablakában néhány homokkőből kifaragott és egy agyagból mintázott, cseréppé kiégetett, félarasznyi madárfigura lóg sodort lenfonálon. Formájuk főleg talán azért utánozza a madár alakját, mert a madár repül s mert a zsinórra akasztott utánzat ezt az állapotot érzékelteti. 

Mire és hogyan használták a zsinórra akasztott madárfigurákat? Kísérletek nélkül erre gondolni sem mertem volna, noha az évezredes titok megfejtése egyszerű volt.

A tűzkövesi madárkát réteges homokkőből faragták; szárnyai -- nehogy letörjenek -- testéhez simulnak, kúpos csőre van, farkát szépen kifaragta az egykori műves, két kicsiny lábán azonban sehogy-sem áll meg. Megvizsgáltam jó néhány hasonló korú madárszobrocska fényképét és többről gipszmásolatot szereztem be és kitűnt, hogy egyikük sem áll meg a lábain, illetve legtöbbüknek nincs is lába. Zsinórra azonban könnyen felkötözhetők. Legrégibb példányaik még az őskőkorból valók, s ezeket mamutagyarból faragta ki a mai   Ukrajnában élt jégkori ember.

Zsinórra akasztható madárfigurákat már sok-sok évezreddel az újkőkor előtti időben is készítettek; az újkőkori darabok formasajátságai pedig elárulták, hogy az agyagból formált és cseréppé kiégetett darabok végül is különböző fából, csontból faragott, palaszerű kőzetből csiszolt, vagy csak agyagból kigyúrt, ki sem égetett hagyományos formák után készültek. Sokatmondó áruló jel volt az is, hogy sok kőkori madárfigura idólok, azaz ős- és szellemképmások társaságában került felszínre. Ebből ugyanis az volt sejthető, hogy különös madáralakjaink szintén az akkori vallási elképzelések szolgálatában álltak. Mindez természetesen még kevés és eléggé homályos sejtés volt. Többet akartam megtudni s ezért hagytam, hogy a tűzkövesi madárka önmagát árulja el.

Az egyik madarat sodort lencérnára, a másikat lószőrből sodort fonálra erősítettem. A lószőrt ugyanúgy sodortam össze, mint ahogyan gyermekkorunkban a verébfogásra szánt hurkot készítettük. A két madarat ágfából szerkesztett állványra akasztottam s az íróasztalon helyeztem el.

Délben a két madár mar orrával felém fordult. El is köszöntem tőlük, magukra hagytam őket s csak a délután megeredt nyári zápor vetett haza. Addigra azonban mar megszólaltak a kísérleti madarak a maguk néma hangján. Nem csipogtak, csak majdnem teljesen hátat fordítottak. Elmozdulásuk mértéke nem volt egyforma; a lószőrzsinóron csüngő lustább volt, alig negyed fordulatot tett balra.

A titok ezzel megoldódott. A zsinór rostjai a párás levegőtől megnyúltak, s mert a zsinór sodrott zsinór volt, a térfogatváltozásnak szükségszerűen torzióba kell áttevődnie. A sodort zsinóron csüngő madárka ezért fordul el zsinórtengelye körül s ezért fordult vissza majdnem félfordulatta1 a kísérlet megkezdésekor elfoglalt helyzetén is túl akkor, amikor a szép idő ismét állandósult.

További kísérleteim során bebizonyosodott, hogy az időnként megfigyelt elmozdulás irányából már több órával az eső előtt meg lehet jósolni a várható időjárás-változást. Ha néha eső helyett csak beborul, vagy ha a szél elviszi a felhőket, a csalódás nem nagyobb, mintha a meteorológiai jelentést tekintettük volna csalhatatlannak.

A sodort zsinóron csüngő tárgynak természetesen nem kell feltétlenül madár alakúnak lennie. A zsinórra akasztott bogrács, a vízszintesen kiegyensúlyozott bot, vagy bármi egyéb tárgy, ugyanígy elfordul, illetve több fordulatot is tesz a jó és a rossz idő között, ha a zsinór hosszabb a kelleténél. Ezt az egyszerű jelenséget a természettel közvetlenebb kapcsolatban élő, a természeti változások következményeit nálunk jobban megérző őskori ember éppen úgy megfigyelhette, mint azt, hogy bizonyos madarak vonulása mély vagy magas repülése, hangjának változása is bevezetője bizonyos éghajlati változásoknak. Tudjuk, hogy az ókori Róma egyik papi testületre, az augurok a madarak röptéből és hangjából hivatásszerűen válaszoltak meg minden hozzájuk intézett kérdést, de nem tudtuk, hogy a jóslásnak ezt a módját zsinórra akasztott madár alakú varázsszerek "égi hírnökök" és madár alakú csörgők segítségével már a kőkorban is felhasználták a maguk hasznára a nagyhatalmú varázslók. Tény, hogy ezek a varázseszközök higrométer módján egyszerűen a levegő párateltségét jelzik, de mert madár alakjuk volt, s mert bizonyos madárfajtákhoz világszerte számtalan hiedelem fűződik: a hiszékenység vámszedői nemcsak esőt és szép időt, hanem mindent megjósoltak, amit csak lehetségesnek tartottak.

 Tűzkövesen talált mintás cserepek

Február 11 - ezen a napon született Thomas Alva Edison

 

Thomas Alva Edison az Egyesült Államok Ohio államának Milan városában született 1847. február 11-én, hetedik, legkisebb gyermekként.Mint családjában sokan, ő is kiskorától hallászavarokkal küszködött, süketsége befolyásolta viselkedését és pályafutását. Iskolába csak öt évig, akkor is rendszertelenül járt: untatta a magolás, és nem mindig hallotta, amit a tanár mondott.
Irni-olvasni otthon tanult meg, később autodidakta módon képezte magát. Tízévesen már laboratóriumot rendezett be házuk alagsorában, 12 évesen újságot árult a vonaton. Nemsokára kézi nyomdát szerzett, és maga írt, készített és árusított egy kis lapot - ez volt az első vonaton készült hírlap. A bevételt könyvekre és vegyszerekre költötte, de mivel egy alkalommal kísérletezés közben a vonatot is felgyújtotta, rövid úton kidobták.
Folytonosan képezte magát, tanult és folytatta vegytani kísérleteit is. Különösen természettudományi műveket és folyóiratokat olvasott Egy éjjel hivatalos ideje után egy csomó régi természettudományi folyóiratot cipelt haza a vállán, amelyeket aznap szerzett Egy rendőr tolvajnak nézte a szűk uccában gyorsan tovasurranó fiatalembert s rákiáltott, hogy álljon meg. Az egyik fülére nagyot halló Edison azonban csak sietett tovább. Erre a rendőr utána lőtt. A golyó ott süvített el Edison feje fölött.

Edison ekkor már egy csomó nagyszerű tervvel foglalkozott, de ezeknek a kiviteléhez egy jól felszerelt laboratórium kellett volna. Ehhez pedig pénz. Átköltözött hát New-Yorkba, hogy jövedelmezőbb állást keressen. Egy nagy ügynökségnél, amelynek saját telegráfhálózata volt, éppen akkor jelentkezett, amikor ott hiába fáradoztak a szerkezeten esett hibát kijavítani. Edison azonban rövid idő alatt rendbe hozta a szerkezetet, mire havi 300 dollár fizetéssel alkalmazták. Ettől a cégtől kapta az első nagyobb összeget, 40 ezer dollárt egyik találmányáért, amellyel  kiküszöbölte a leggyakoribb bajokat, amelyek a táviratozást zavarták.

Most már, hogy volt pénze, hozzálátott a fejében kavargó tervek megvalósításához. Egy kis gyárat rendezett be, munkásokat alkalmazott és hamarosan kész volt két találmányával. Az egyik lehetővé tette a két ellenkező irányban való telegrafálást egy időben ugyanazon a dróton, miáltal a telefonhuzalok teljesítőképességét megkétszerezte.

A másik találmány még tökéletesebbé tette a telegrafálást, mert ugyanazon a dróton két-két ellenkező irányú távirat továbbítása vált lehetővé. Ezért a találmányáért 30 ezer dollárt kapott Edison. Az a kísérlet azonban, hogy egy időben hat táviratot lehessen küldeni egy időben ugyanazon a dróton, nem sikerült s a kísérletekre alaposan ráfizetett.

Most már ismert nevű feltaláló volt s mivel fejlődő gyára vezetését nem tudta összeegyeztetni újabb kísérleteivel, a New-Yorktól vasúton 40 percre fekvő Menlo-parkba vonult el a nagy város zaja elől és ott folytatta tovább a kísérleteit. Itt találta fel a szénmikrofónt, amellyel aztán tökéletesítette, használhatóvá tette az angol Bell és az amerikai Gray találmányát, a telefont.

Edison valamennyi találmánya között azonban a legnagyobb jelentőségű a szénszálas izzólámpa. Hoszszas kísérletezések után 1879 októberében villant fel az első villanylámpa Edison műhelyében. Mindenféle anyaggal kísérletezett egy legyezőből kiszakított darabot elszenesítve megtalálta azt az anyagot, amely az üvegkörtébe helyezve megfelelő ellenállást fejtett ki a rajta keresztül menő árammal szemben, hogy izzóvá váljék. Mikor 1880-ban New-York vezető tisztviselői látogatást tettek a Menlo-parkban, felvillanó villanylámpák ezrei öntötték fényüket a sötét éjszakába.

Ez a találmány gazdaggá és világhírűvé tette Edisont.

Még életében legendává vált
Ő maga egyébként távolról sem a köztudatban élő magányos zseni volt, laboratóriumában ambíciózus és tehetséges tudósgárda dolgozott irányítása alatt. Egyénisége ellentmondásos volt: családjával és munkatársaival hol zsarnokként, hol vidám cimboraként viselkedett. Kedvelte a nyilvánosságot és a szereplést, de sohasem tanulta meg a társasági viselkedést. Személyes vonzereje mellett eme tulajdonságai is hozzájárultak ahhoz, hogy még életében legenda lett. Ő volt a legismertebb amerikai, maga az amerikai álom: egy szegény fiú, aki önerejéből, iskolázás és támogatók nélkül lett sikeres és gazdag. Szerény számítások szerint találmányai 25 milliárd dollárt hoztak az emberiségnek - neki persze kevesebbet, de még mindig tisztes summát.
Forrás: tudomány-technika ,Index-Tudomány

Betegek világnapja

 A betegség legegyszerűbben úgy fogalmazható meg, mint az egészség ellentéte.  Az egészségünk nagy érték. Csak akkor tudjuk ezt meg igazán, amikor megbetegszünk:
Február 11. -
1992 óta ez a nap a Betegek Világnapja, a megemlékezéssel az Egyház kívánja háláját és elismerését kifejezni mindazoknak, akik életüket szentelték annak, hogy a betegekkel, szenvedőkkel foglalkozzanak.

A nap megtartását II. János Pál pápa kezdeményezte 1992. május 13-án keltezett levelében annak emlékére, hogy a hagyomány szerint a franciaországi kis faluban, Lourdes-ban 1858-ban e napon jelent meg Szűz Mária a 14 éves Bernadette Soubirous-nak, majd február 15-én a sziklabarlangban csodatevő forrás fakadt. Az első alkalommal 1993-ban megtartott világnap célja, hogy "Isten egész népe kellő figyelmet szenteljen a betegnek, illetve segítse elő a szenvedés megértését". 

/II. János Pál pápa az ellene elkövetett merényletet követően egyre inkább megtapasztalta a betegség keresztjét, s különös együttérzéssel fordul a betegekhez. /

A lourdes-i csoda helyén 1864-ben Mária-szobrot állítottak, majd 1876-ban templomot építettek fölé, amelynek IX. Pius pápa bazilika címet és előjogokat adományozott. Lourdes a világ legnagyobb Mária-kegyhelyévé, a reménység forrásává vált. Becslések szerint 1860 óta 200 millióan keresték fel.

 

 

Hogyan látnak az állatok?

Az élőlények jelentős része elsősorban a látás révén tájékozódik környezetében. Az, hogy látunk, és ahogy látunk, több jelenségnek köszönhető: a fénytörésnek, visszaverődésnek, a fény színének. Az élőlények látása sok mindenben különbözik: alakfelismerésben, a színek érzékelésében, felbontásban és a térlátás képességében.

A fény érzékelésére szolgáló szervek legegyszerűbb formái a látósejtek. Az alacsonyabb fejlettségű állatoknál, például a gyűrűsférgeknél ezek a fényérzékeny sejtek szétszórva helyezkednek el az állat bőrében. A legegyszerűbb esetben még csak a világosság érzékeléséről beszélhetünk. A látószervet akkor nevezhetjük szemnek, ha a látósejtek mellett megjelennek az úgynevezett segédszervek (a lencsék, a szemmozgató izmok, stb.) is. Az ilyen szemek már iránylátásra, a még fejlettebbek pedig képlátásra is alkalmasak.

A fejlettebb szervezetek látószervét három fő típusba sorolhatjuk: a pontszem, a mozaikszem (összetett szem) és a hólyagszem. A pontszem és a mozaikszem az ízeltlábúak látását szolgálja. A hólyagszem pedig a lábasfejűek és a gerincesek legfejlettebb képlátását teszi lehetővé.

A mozaikszem sok önálló szemecskéből, úgynevezett ommatídiumból tevődik össze. Minden szemecskében található egy lencséből és egy kristálykúpból álló fénytörő rész, és a hosszúkás ommatídium belsejében fényérzékeny idegsejtek helyezkednek el. Minél több ommatídiumból áll egy összetett szem, annál élesebb képet lát a gazdája. Például a hatalmas, kidülledő szemű szitakötők (amelyek szemét akár 20 000 ommatídium alkotja) vagy az ájtatos manók által látott kép felbontása már megközelíti egyes gerincesek hólyagszeméét.

A rovarok látásfeldolgozásának másik érdekessége, hogy jóval több egymást gyorsan követő képet tud elkülöníteni, mint a gerincesek, így az ember. A szitakötő másodpercenként 300 képet tud önálló képként érzékelni, így az emberi moziban, ahol 24 kocka/másodperc sebességgel vetítik a filmeket, csak unalmas diavetítést látna. Ez a hatalmas képfeldolgozási sebesség a gyors repülésükhöz és a zsákmányszerzéshez nélkülözhetetlen.

Bármilyen kiváló is a szitakötő szeme az ízeltlábúak között, egy állatcsoporté még ezt is túlszárnyalja. A sáskarákok (Stomatopoda) látása több kutató szerint felülmúlja még a kitűnő látású madarakét is. Kezdjük azon, hogy a testükhöz mérten hatalmas méretű a szemük - hasonló arányokkal a miénk akkora lenne, mint egy futball-labda. A szemükben ezen kívül több mint tízféle színérzékelő receptor található (a miénkben csak három). Ez azt jelenti, hogy sokkal több színt különböztetnek meg, mint mi, és a számunkra láthatatlan hullámhosszakból is rengeteg információt szereznek. A polarizált fényt is érzékelik, amely rendkívül hasznos a víz alatti világukban. Ez a képességük nem csak a kontrasztot növeli meg, de a sáskarákok látják az átlátszó, szinte láthatatlan élőlényeket is, valamint észlelik a halak pikkelyeiről visszaverődő fényt is. A polarizált fény érzékelése azt is lehetővé teszi számukra, hogy "lássák" a holdfázisokat, és előre "kiszámítsák" az apály és a dagály időpontját.

A halak zöme például erősen rövidlátó. A pontyalkatúak csak a tőlük 1-5 centiméterre lévő tárgyakat látják élesen, míg a porcos halaknak (cápák, ráják) nincs színlátásuk. A csontos halaknál változatos a helyzet. Egyes porcos halak színvakok, míg mások, például a korallszirti halak színlátása még az emberén is túltesz. A közelmúltban állapították meg a kutatók, hogy a korallszirti halak vagy korallsügérek az ultraibolya mintázat alapján ismerik fel fajtársaikat.

A hüllők között a legérdekesebb szemük - és egyben a legérdekesebb látásuk - talán a kaméleonoknak van, hiszen szemgolyóikat kúp alakú védőburok takarja, és egymástól függetlenül is tudják forgatni. Így egyidejűleg előre és hátra is figyelhetnek. Amikor azonban zsákmányt észlelnek, mindkét szemüket ráirányítják, így pontosan be tudják mérni az áldozat távolságát. Térlátásuk ilyenkor annyira jó, hogy a prédát csak akkor tévesztik el hosszú nyelvükkel, ha az éppen a nyelvkicsapódás pillanatában röppen el. Szemükben egy különleges csapocskatípus is van, amellyel az ultraibolya sugarakat is képesek érzékelni.


A legélesebb szemek

A madaraknak - különösen a ragadozó madaraknak - legendás az éleslátásuk. Mi az anatómiai háttere ennek az emberénél mintegy nyolcszor élesebb látásnak? Először is a ragadozó madarak szeme nagyon nagy, a koponya jelentős részét elfoglalja, így a lehető legtöbb fény jut a retinára. Ott sokkal több fényreceptorra vetül a kép, mint az emberi szemben, ezért jóval nagyobb a felbontása is. A ragadozók szemének fókuszáló képessége is jobb, mint az emberé, így mindig a lehető legélesebben látják a prédát.
A ragadozó madarak szemének különleges tulajdonságai is vannak. Ezek közül a legfontosabb, hogy az emberrel ellentétben két sárgafoltjuk (pontosabban látógödrük, foveájuk) van, amely az éleslátás helye. Így retinájuk jóval nagyobb felületén kapnak éles képet. A vándorsólyomnak a sárgafoltban négyzetmilliméterenként 1,3 millió érzéksejtje van, míg a lónak csupán 12 500. Ennek köszönhetően a sólyom egy fecskét körülbelül másfél kilométeres távolságból, míg a szitakötőt 800 méterről képes felismerni. Ez olyan, mintha az ember 30 méter távolságból el tudna olvasni egy könyvet.
 /forrás: origo/a környezet az állatok szemével/



A világ madárszemmel

A hatrészes sorozat a madarak szemével láttatja a világot, valóra váltva sokunk vágyát, hogy felülről láthassuk a Földet.