Január 22. - Magyar Kutúra napja

Január 22. napja 1989 óta a magyar kultúráé. Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be - "a magyar nép zivataros századaiból" vett példákra épített költeményét - a Himnuszt.



Az évfordulóval kapcsolatos megemlékezések alkalmat adnak arra, hogy nagyobb figyelmet szenteljünk évezredes hagyományainknak, gyökereinknek, nemzeti tudatunk erősítésének, felmutassuk és továbbadjuk a múltunkat idéző tárgyi és szellemi értékeinket.


Kölcsey műve előtt a katolikus magyarság néphimnusza a Boldogasszony Anyánk és az Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga kezdetű ének, míg a református magyarságé a Tebenned bíztunk, elejétől fogva (90. Zsoltár) volt. Népszerű volt – a hatóságok által többször betiltott – ún. Rákóczi-nóta is. Ez utóbbit Hector Berlioz és Liszt Ferenc is megzenésítette.

A szőlőművelés és a bor készítése.

 

A rómaiak által Pannóniában termesztett szőlő megérte a magyarság bejövetelét. A szőlő-termesztés és bor-készítés összes magyar szava török eredetű (szőlő, bor, csiger, ászok stb.), ebből következik, hogy őseink ismerték a szőlőtermesztést és a bor készítését.

 A magyar szőlőművelés kettős gyökerű; a nyugati területeken bizonyos római hagyaték őrződött meg, míg a Gyöngyös környéki, a tokaj-hegyaljai Kelet, Belső-Ázsia felé mutat. A szőlő eredetét illetően kétféle nézet uralkodik; az egyik szerint őshazája a Kaukázus, Perzsia és a Földközi-tenger vidéke volt, ahonnan a legkorábbi termesztett szőlőmagok a Kr. előtti V-IV. évezredből származnak, amelyek átmenetet képeznek a ligeti szőlő és a termesztett szőlő között. E nézet szerint a szőlőművelés terjesztésében az egyiptomiak, a görögök és a rómaiak mellett a kisázsiai népek, a türkmenek, a tádzsikok és az özbegek vettek részt. A másik nézet szerint a szőlő őshazája Közép- illetve Belső-Ázsia, "Ázsia Szíve", a Turfán-medence. Turfán egy részét régen is - és ma is - "Tokaj"-nak nevezik; itt "a szőlőtőkén rajta hagyják a termést, míg az meg nem töpped, majd belőle édes, émelyítő italt készítenek". Kínai Évkönyvekből tudjuk, hogy a kínaiak négyezer éve ismerik a szőlőt és a bort. Amíg az európai borok "szárazak" voltak, addig az ázsiai borok édességükről voltak híresek. Ménandrosz erről így emlékezik meg: "A magyarok lakomához láttak… bort ittak ugyan, de nem olyant, amilyent nálunk szőlőből préselnek. Valami más barbár édes itallal töltötték meg magukat". Dzsajháni megjegyzi, hogy "a magyarok itala mézből készült", Anonymusnál pedig azt olvassuk, hogy "húst, halat, mézet ettek és bőven volt fűszeres boruk". A belső-ázsiai hunok "bor tengri"-nek nevezték a hajnal istenét, amely szó egyúttal a "fehéres szürke" színt jelentette, amely feltehetően a forrásban levő bor habjára utal. Később a bor a belső-ázsiai hun és török népeknél már magát az italt jelentette. A XI. századi, majd későbbi magyarországi híradások szőlőhegyekről, szőlőművelésről és bor-készítésről tesznek említést.

A bortermő szőlő (Vitis vinifera L.). A paleobotanika szerint a Cissetes nemzetség, amelyből a vitis vette kezdetét a Kréta-kor végén jelent meg. A Kárpát-medencéből is származnak az alsó-oligocén idejéből szőlő-mag lenyomatok (Vitis hungarica Andr. N. Sp.), de a tertier végén itt kipusztult a Vitis silvestris Gmel. Bortermő szőlőmagok a Kárpát-medencéből már a római kor előtt is kerültek elő. Domitianus császár tiltotta ugyan a tartományokban a szőlőtelepítést és termesztést, Probus császár viszont Pannóniába sok szőlőt telepíttetett. Az írott források szerint a pannóniai borok savanyúak voltak és nem tartoztak a kedveltek közé. A római kori szőlők megérték a honfoglalást, hiszen a közben betelepült hunok és avarok is ismerték a szőlőművelést. A X. és a XI. századból egyre több említés történik a magyarok szőlőműveléséről és a szőlőművesekről. A kereszténység felvétele után betelepített szerzetesek hazájukból magukkal hozták az általuk megszokott szőlőfajtákat. A badacsonytomaji pálos kolostornak 1313-ban Ladomér fia szőlő területet adományozott; állítólag itt termeltek francia szerzetesek által hozott burgundi eredetű Pinot gris szőlőt, és éppen ez nálunk Szürkebarátként ismertté vált fajta tette híressé Badacsony vidékét. A Furmint francia származású és a XII-XIII. században került Tokaj-hegyaljára és az egri borvidékre. Legkorábbi szőlőfajtáink között ott volt a Gohér, a Bakator, a Kék és Fehér kecskecsöcsű, a Bajor, a Furmint, a Fehérszlanka, a Vékonyhéjú, a Betyárszőlő, a Fügér, a Mézes, a Lisztes, a Bakafánt, a Dinka, a Berkenyelevelű, a Szagos bajnár és a Rózsaszőlő. A középkorban Magyarországra a fehér borok, így a fehér szőlők voltak a jellemzők. Mátyás király Chamegnéből és Burgundiából vörös szőlőfajtákat hozatott. Uralkodása alatt került be a Kadarka. A középkori európai források kétféle magyar borról emlékeznek meg: egy magasabb alkoholtartalmú vinum frannicumról és egy gyengébb minőségű vinum hunnicumról. Csoma Zsigmond úgy véli, hogy a magas művelésmódot igénylő szőlőfajták (Szilváni, Leányka, Nagyfügér, Kolontár és Csókaszőlő) az ősi szőlők leszármazottai, hiszen Belső-Ázsiában a mai napig ilyen szőlőművelést folytatnak.

forrás:Kiszely István

Ősmagyarok földművessége

Január 22. - Vince nap

"A termőfölddel szoros kapcsolatban élő ember számára mindig meghatározó volt a természet iránymutatása. Ilyen tudás kötődik a Vince-naphoz is.

A szőlőt és bort szentek vigyázzák

A szőlészek, borászok mindig is a természettel együtt élték dolgos mindennapjaikat, nem véletlen, hogy szokásaikban is az időjárást és a termést befolyásoló istenek voltak a legfontosabbak. A kereszténység elterjedésével ugyan megmaradtak az ősi hitvilág termésjóslásai, termékenységi varázslatai, de a katolicizmus gazdag szentkultuszából „jutott” a borászoknak is.

E védőszentek (Szent Vince, Szent György, Szent Márton) ünnepei az adott közösség összetartásában mindig is nagy szerepet játszottak, s ez ma is igaz.

A hagyománytisztelő boros gazdák Szent Vincét a bor védőszentjének, neve napját pedig hagyományos termésjósló ünnepnapnak tartják. Január végén a "szőlővessző pálfordulóján” már készülődik a tavasz, legalábbis kezd visszavonulni a tél.

 

A Szent Vincéhez kötődő hagyomány egyébként a Villányi borvidékhez közeli a Drávaszögből terjedt el. A szőlősgazdák a Vince-nap időjárásából és a metszett "Vince vesszők" állapotából jósolták a szüret gazdagságát. A vesszőket üvegbe, melegbe tették, s várták, hogy kihajtson. Ha sok rügy hajt ki, akkor bőségesen lesz bor, ha nem, akkor szomjúhozás várható...

Sok helyen papot is hívtak, s a tőkékre Isten áldását kérték. A szőlő négy sarkát borral vagy szenteltvízzel öntözték meg. A biztonság kedvéért még babonás fortélyokat is bevetettek, például a bekapáláskor bort rejtettek a föld alá, vagy a szőlősorok végére hurkát, disznósajtot, „gömböcöt” kötöztek, ezzel ösztönözve a szőlőfürtöket a növekedésre.

A legáltalánosabb azonban a pincejárás hagyománya, a borászok egyik pincéből a másikba járva kóstolták egymás borait és áldomást mondtak/énekelnek a jó termésért.

Ha Vince napján olvadt a hó, illetve szép napos idő volt, akkor jó bortermést reméltek, rossz idő esetén viszont gyenge szüretet jósoltak. Számos rigmus maradt ránk: Hogyha szépen fénylik Vince, Megtelik borral a pince!

 

 

Ki volt Vince?

Szent Vince a vincellérek védőszentje. Vértanú volt, akit Hispániában kegyetlenül kínoztak halálra a keresztény üldözések idején. Vincét még a halálban sem lehetett legyőzni, a természet erői is védelmezték meggyalázásra kidobott testét.

Szent Vince a vincellérek védőszentje

Neve jelentése: győzedelmes. Úgy tisztelték, mint aki legyőzi a tél sötét hatalmait és előkészíti a lassan közeledő tavasz útját. Arról, hogy volt e szorosabb kapcsolat Vince és a bor között, nem maradt fent írásos emlék, kutatók viszont állítják, hogy nevének hangzása – Vincent – vinum = bor - miatt kapcsolódhatott össze a borral (Vin-cent- százszoros bor).

 

 

Mondókák

Hogyha szépen fénylik Vince, Megtelik borral a pince.
Fényes Vince, tele pince. Ködös Vince, üres pince.
Ha fénylik Vince, megtelik a pince.
Ha csepeg, csurog, kevés lesz borod.
Vince, ki a borok szentje: a telet tanítja rendre. Mint a jó borok a hideget, Vince úgy győzi le a telet.
Ha szent Vintze napja fénylik, meg-telik a pintze, és sok jó bort várhatni.
Vince, ki a borok szentje: a telet tanítja rendre. Mint a jó borok a hideget, Vince úgy győzi le a telet.
Ha megcsordul a Vince, tele lesz a pince. Régi igazság ez. Igaz-e, jó Vince? Most, hogy ünnepeljük névnapodon Vincét, Telj meg áldással Te, s csorduljon meg pincéd.
Vígan egyél és mulasd az esztendő elejét, de Vincére és Pálra vigyázz!"

 

 Forrás: Borászportál.hu
Vince-napi hagyomány
 

Boldog Özséb - a Pálos rend alapítója

 



 1270. január 20-án fejezte be életét Boldog Özséb, az egyetlen magyar szerzetesrend, a pálosok megalapítója, aki az Esztergom környékén élő remetékből szervezte meg közösségét. A források szerint a nagy tudású kanonok 1246 után vonult vissza pilisi barlangjába, majd 24 éves kitartó munkával maga köré gyűjtötte Remete Szent Pál követőit, akiknek szervezete mindmáig fennmaradt.
 

Özséb fiatalkoráról viszonylag szegényes ismeretanyaggal rendelkezünk. A hagyomány és P. Gyöngyösi Gergely pálos történetíró szerint 1200 körül, egy előkelő családban látta meg a napvilágot, a szerzetes életéről trilógiát író Tormay Cécile pedig egyenesen a királyi családdal hozta őt rokonságba. Akármi is legyen az igazság, az tény, hogy Özséb érdeklődését nem keltették fel a világi hiúságok, így, miután szülei az esztergomi káptalani iskolába küldték, hamarosan a hithez és a tudományhoz fordult.

A pálos rend alapítóját a későbbi források rendkívüli tudású embernek írták le, aki kánonjogi ismereteinek és szerénységének köszönhetően az évtizedek során kanonoki pozícióba emelkedett. Özséb messze földön híres volt nagylelkűségéről és önzetlenségéről, házában szeretettel fogadta a szegényeket, a tatárjárás borzalmai idején pedig az esztergomi vár védelméből, a betegek ápolásából és a városlakók lelki gondozásából egyaránt derekasan kivette a részét.

Szüleihez hasonlóan vélhetően a klerikus sem volt szegény ember, sőt, jótettei miatt általános megbecsülés övezte őt, Özséb azonban más életforma után vágyakozott: a férfi már fiatal kora óta az Esztergom környékén élő remeték példáját akarta követni, akiknek valószínűleg gyóntatója is volt. A kanonok a város újjáépítésének befejezését követően, 1246-ban aztán lemondott minden tisztségéről, szétosztotta vagyonát, és a mai Kesztölc közelében található Hármas-barlangba költözött, ahol egy fakeresztet állított.

A monda szerint Özséb azután kezdte el maga köré gyűjteni a szerzeteseket, hogy egy látomásában lángnyelveket látott közeledni, melyek az általa letűzött keresztnél egyesültek. A férfi a jelenést isteni üzenetnek vélte, ezért a Pilisben élő remetékkel közösen néhány éven belül – 1250-ben – barlangja közelében meg is alapította első monostorát, melyet a Szent Kereszt megtalálásának tiszteletére épített fel. Özséb tevékenysége ugyanakkor messze nem merült ki a pilisi barátok toborzásában: a kolostoralapítás után a Pécs közelében élő Szent Jakab-hegyen élő remetékhez utazott, akik a nagy tudású szerzetest később elöljárójuknak választották, a két monostor pedig egy rendben egyesült, mely Remete Szent Pált – az első remetét – választotta patrónusának.

Özséb ambícióit mutatja, hogy az 1250-es években társaival átvette a szentjakabi barátok reguláját, majd 1262-ben Rómába is elzarándokolt annak érdekében, hogy a rendalapításhoz elnyerje IV. Orbán pápa hozzájárulását. Jóllehet, a pilisi szerzetest még Aquinói Szent Tamás is pártfogásába vette, az egyházfő végül nem teljesítette Özséb azon kérését, hogy a pálosok átvehessék az Ágoston-rend reguláját, mivel a remeteközösséget ahhoz túlságosan szegénynek találta. Mindazonáltal IV. Orbán mégis jóindulattal fordult a rendfőnök felé, ugyanis Szécsi Pál veszprémi püspököt is felkérte a pálosok életkörülményeinek részletes kivizsgálására. Sajnálatos módon a klerikus vizsgálatának eredménye később szintén negatív eredménnyel zárult. 

Özséb tehát 1270. január 20-án úgy hunyta le szemét, hogy a 24 éven át kitartó munkával szervezett pálos rend nem nyert hivatalos elismerést, a remete által elvetetett mag azonban évtizedekkel később mégis kicsírázott. Ebben komoly szerepet játszott, hogy az Árpádok bőkezűen támogatták a pálosok közösségét – IV. Béla (ur. 1235-1270) például piliskeresztúri vadászlakát adományozta a születő rendnek –, így aztán a Károly Róbertet (ur. 1308-1342) pártoló V. Kelemen 1308-ban végre megadta a hőn áhított pápai hozzájárulást. Ezt követően a rend nem csak a Kárpát-medencében, de az adriai tengermelléken, Ausztriában és Lengyelországban is számos rendházat emelt, így például a pálosok nevéhez fűződött a Fekete Madonna ikonját őrző világhírű czestochowai kolostor alapítása is. 

A pálos szerzetesek közössége a török kor viharai, majd a rend II. József (ur. 1780-1790) alatti feloszlatása után is fennmaradt, és a múlt századi kommunista diktatúra is hasztalan próbálkozott az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend felőrlésével. Boldog Özséb követőinek közössége napjainkban körülbelül 300 tagot számlál, akiknek nagy része a rend 5 magyarországi és a 11 lengyelországi rendházában él. 

Szerző: Tarján M. Tamás

RUBICONLINE 

A kigyó

A kígyó nagyon széles körben elterjedt mitológiai szimbólum. Leggyakrabban az ureusz-kobra, az uroborosz, a szivárványkígyó, tollaskígyó, kígyóspirál formákban találkozhatunk velük.

Az ureusz kígyó, a harcos kobra az ókori Egyiptomban a fáraó koronáját személyesítette meg, mérget lövellt az uralkodó ellenségeire, és ő vette körül a bolygóistenek napkorongját. 

 Az ureuszkorona – mely a harmadik szemnél kobrát ábrázoló aranykarika – misztikus szimbólum. A kígyó feje a homlok területére esett, a harmadik szem helyére. A belső látás állapotát és a világegyetem irányítását jelképezi. Némelyek szerint ez Hórusz szemének egy változata, míg mások szerint Rá szent szeme. Mindenképpen bölcsességet és értelmet jelképez.

A fáraó koronáján a kobra a tudatalatti vagy tudattalan elme, a mély vagy rejtett én képviselője.

Ezt a szimbólumot a beavatottak hordták, amely azt jelezte, hogy viselője átesett a kígyó-beavatáson és felébredt lény.

Észak-ausztráliai murngin nép legendás őse a rézkígyó, vagy szivárványkígyó. Vizesárok mélyén lakik, amelyben a víz úgy tündököl, mint a szivárvány. Tőle függött a nép fönnmaradása.

Az afrikai busmanok szerint az elhunyt ősök kígyó formájában néha megjelennek a földön.

A buddhista hagyomány szerint a nágák vízi istenségek, akik a buddhista szövegeket őrzik. Egy történet elbeszéli, hogy a nágák magukkal vittek birodalmukba egy buddhista filozófust, hogy a tanokat újra felfedezze. Ők őrzik azokat, amíg az emberek alkalmassá nem válnak a befogadására.

A nágakirályok felügyelik az esőzéseket, a folyókat, tavakat és tengereket, és megvédenek a villámcsapás okozta tüzektől.

Ábrázolásokban általában kobrakígyó a nága, csuklyaszerűen kifeszített nyakkal.

A közép-amerikai maja mitológiában a levegő szárnyas kígyóistenét, Quetzlcoatlt többnyire tollas kígyóként ábrázolják. (A toltékoknál Kukulkán a neve) 

Az indiánok szemében az átalakulás és a gyógyítás jelképe. A kígyót tollas, repülő lényként ábrázolták. 

A kígyót gyakran ábrázolták őrzőként is. A mítoszokban és legendákban gyakran szerepel, mint kincsek, az élet forrása vagy egyéb szent helyek őrzője. Kígyó őrizte azt a fát is, amelyen az Iaszonról és az Argonautákról szóló görög mitológia szerint az aranygyapjú lógott.
 
A székelyek a kapu őrének tartják az összetekeredett kígyót. Az ősmagyar táltosok tejet öntöttek a küszöbre, ahová beteghez hívták. Valószínű az őrző kígyónak szánt ’áldozatról’ van szó.


Aszklépiosz botja, amely köré egy kígyó tekeredik, ma is a gyógyszertárak emblémája, a gyógyítás görög istenére, Aszklépioszra emlékezve, de jelképe az orvosi hivatásnak is. (Újabban egy kehely köré tekeredik a kígyó)
Patikák neve még mai napig őrzi ezt a tudást: Aranykígyó ~, Rézkígyó ~, Fehérkígyó patika. 



A gyógyításhoz kapcsolás elsőrendű indoka a kígyók évenkénti vedlése, amit az ókorban megifjodásnak fogtak fel.
A többnyire gyógyforrások közelében létesített ókori gyógyhelyeken szent állatokként tartották a kígyókat.

A mítoszok szerint Zeusz Aszklépioszt (Aesculapiust) a kígyóval együtt helyezte az égboltra, mint Kígyótartó csillagképet. A kígyó gyógyfüvet hozott neki, ezzel nem csak a betegeket gyógyíthatta, hanem a halottakat is fel tudta támasztani.
 

 

  

Januári népi mondák

 Január 18. Piroska napja

Ehhez a naphoz időjárási regula fűződik:
Ha Piroska napján fagy,
Negyven napig el nem hagy!

Így tartották a kabai juhászok, a Szeged környékiek a legutóbbi időkig.

A Bács megyei Topolyán a régi parasztok úgy tisztelték az ünnepet, hogy nem fogtak be se lovat, se marhát ezen a napon.

Piroska napjához házasságjósló hiedelem is fűződik, például Kiszomborban (Torontál m.) azt tartották, hogy az a lány, aki ezen a napon piros kendőt köt a nyakába, még abban az esztendőben férjhez megy.


Téli mennydörgés jó termést jelent.
A januári meleg isten csapása.
Ha nincs fagy januárban, meghozza azt majd a március és az április.
Gyenge január, forró nyár, hűvös tavasz.
Januárt ha eső veri, erszény, hombár megszenvedi. Tehát enyhe, csapadékos január esetében rossz lesz a gabonatermés abban az évben.


Jan.22. Vince
Ha megcsordul Vince, tele lesz a pince.

Jan.25. Pál
Pál fordulása, idő fordulása.
Pál fordulás – tél fordulás.
Ha ezen a napon eső vagy hó esik, úgy rossz termés várható.
Ha kisüt a nap, a medve másik oldalára fordul, mert a tél ezután még hidegebbre válik.
Ha Pál napján egész napon át derült az ég, jó termés várható. Ha azonban csak délelőtt süt ki a nap, a tél utána még hidegebb lesz.
Nagyon félnek a Pál napi ködtől, mert amiatt dögvész lenne egész esztendőben.
Pál nap erős felmelegedéssel járványos időszakot vonhat maga után.

Tornyai János, az Alföld festője

 Tornyai János (Hódmezővásárhely, 1869. január 18. – Hódmezővásárhely, 1936. szeptember 20.) magyar festő, az alföldi iskola kiemelkedő jelentőségű mestere.



Tornyai az Alföld jelenségeiben önmagát festette meg. Tájképein megérzik, hogy festőjük maga is annak a földnek terméke, amelyen képei megszülettek. A megmérhetetlen égnek, a gyász-sorssal terhes vagy viharozva vágtató felhőknek gyermeke. Szeme a szegény föld szürke színén szomorodott meg. Otthona a szegény földmíves apa kunyhója volt, végzete: viaskodás az élet gondjával. Világéletében szegény emberek nehéz sorsa volt a környezete. S hiába szabadult ki Párizsba, hasztalan telepedett meg Pesten - szűkebb hazájának nyomasztó élményei oda is elkísérték: vele ment a szegénység, a nélkülözés, a bánat, a keserűség. Tőlük lett aránylag korán olyan rézmetszetre emlékeztetően keresztül-kasul barázdás az arca. Az Alföld alacsonyan járó szürke felhői vetettek árnyékot életére. Nehéz élet volt. A sors sok mindent megtagadott tőle, megtagadta azt is, ami minden művész életében döntő jelentőségű: képességei teljes kifejtésének lehetőségét. Nagy képek megfestéséről álmodozott, akkora vásznakról, mint amilyenekkel nagy pályamutatója, Munkácsy ajándékozta meg nemzetét.

Jó ideig Munkácsy igézetében élt. Nem úgy került belé, mint más kortársai: a divat hajtóerejénél fogva vagy a ragyogó tehetség vonzóerejétől húzva, hanem a belső rokonság érzése vitte feléje. Tornyai temperamentumra rokon lélek volt Munkácsyval. Munkácsy művészetében megtalálta a módját annak, hogyan érzékítse meg azt, ami legsajátosabb önmagában. Munkácsy feketébe ágyazott színeiből és merészen fölrakott fehér fényfoltjaiból bátorságot merített arra, hogy komor kedvét maga is sötétbe ágyazza. S a mester ecsetének lendületes járása megmutatta neki, hogyan lehet a temperamentumát megfékezetlenül átvinnie a vászonra.    Munkácsy hatásának bizonyára nem kicsiny a része abban, hogy Tornyaiból egyik legmagyarabb festőnk lett.
/Elek Artúr:Tornyai János-részlet/

Juss




Padon