1897. szeptember 20-án született Tamási Áron. |
Írásművészetének, szépségeszményének, emberségének ihletforrása Farkaslaka, az "angyali falu". Már kora gyermekségétől magába szívta a hagyományok tiszteletét, a népszokások gyakorlását, a babonás hiedelmek iránti érdeklődést, a népköltészet szeretetét. Játékos képzelete a mindennapok valóságából - a "nehéz szegénység", a mostoha természeti viszonyok, a társadalmi elszigeteltség, a komor történelmi események - egy mesebeli világba menekíti.
Fogékonyságát a költői szépségek iránt édesanyja alakította: "Anyám virágos ágakat mutogatott nekem, melyeken harmatosak voltak a levelek, virágai játékosan villództak a változó fényben, s azoknak szirmai céltalanul szálldostak néha, mint a pelyhek".
A 11 gyermek (Tamási volt a negyedik a sorban), erejéhez mérten, kivette részét a mindennapi munkából, "... a faluban jobb kaszás nem volt, mint én nagyobbacska diákkoromban".
Mivel nyughatatlan, kíváncsi természete miatt, negyedikes elemista korában, baleset érte (elsült a kezében egy pisztoly, és egyik ujját leszakította), apja úgy határozott, hogy fiát taníttatni fogja. Székelyudvarhelyre, a katolikus gimnáziumba került, amelynek szerzetesi szigora ellen állandóan lázadozott.
Az iskolapadból 1917-ben az olasz frontra került. A háború után Kolozsváron elvégezte a Kereskedelmi Akadémiát, majd 1923-ban kivándorolt Amerikába. Kintlétét tíz évre tervezte, de három év múlva hazatért.
Kolozsváron telepedett le, és fontos szerepet játszott az erdélyi irodalmi életben. Az Erdélyi Helikon írói köréhez csatlakozott.
A második világháború idején támogatta a haladó erők háborúellenes összefogását. 1944-ben Budapestre költözött, itt élt haláláig, de lélekben soha nem hagyta el szülőföldjét.
Élményei hatására Tamási felfedezte a székely népi életet és lelkiséget az irodalom számára. "Az én írótermészetemre különösen jellemző, hogy székelynek születtem."
Művei példázatok, melyek lényege az élet értelmének keresése, a javító, segítő szándék. A székely észjárás, furfang, humor, a nyelvi fordulatok közel hozzák hőseit s a szülőföld világát.
Pályája csúcsát jelzik az 1930-as évek alkotásai. Legismertebb műve az Ábel-trilógia (Ábel a rengetegben - 1932, Ábel az országban - 1933, Ábel Amerikában - 1934).
A trilógia főszereplője Ábel, a talpraesett, furfangos, feleselő kedvű, derűs népi hős.
Ábel erdőpásztor a Hargitán - Ábel a rengetegben. A serdülő fiúnak is munkát kell vállalnia, mint ahogy Tamási családjában is minden gyermeknek megvolt a maga feladata (a legnagyobb fiúnak nyolc éves korától segítenie kellett a mezei munkában, a lányok a kisebb testvéreket dajkálták).
Ábelnek népmesei hősként próbákat kell kiállnia, de felülkerekedik ellenfelein. "Miként az állatnak a körmeivel s fogával kell harcolni, azonképpen az embernek az eszivel."
Amihez
Tamási Áron hozzáért, az menten megszépült. Az ő szemén keresztül a
valóság mesevilág, nála a sötétség is tündérfényekkel világít. De Tamási
Áronnál a mese is a valóság súlyosságára és bánataira vall; az ő szemén
keresztül az állatok és a fák is a világ nagy összefüggéseit példázzák;
nála ugyan minden agyafúrt székelységgé válik, de az ő székelysége maga
az ezerarcú emberiség. A lélek nagy gyönyörűségei közé tartozik Tamási
Áron novelláit olvasni, és ez a nagyon nagy, nagyon művészi novellaíró
úgy mellékesen kitűnő regényeket és igen egyéni hangú, szívhez szóló, jó
drámákat is írt.
Hűséges szolgája bomlott századának.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése