A szivárvány

 A szivárvány az egyik leglátványosabb természeti tünemény. Az emberek mindig a derűvel, a megbékéléssel, a jóléttel kapcsolták össze.

 

De mi is pontosan ez a nem mindennapi jelenség, és hogy jön létre?
A szivárvány egy optikai jelenség. Két dolog szükséges hozzá, hogy meglássuk: a Nap és az esőcseppek. A légkörben lebegő esőcseppek prizmaként viselkednek, és amikor a napsugár áthalad rajtuk, a fény megtörik és létrehozza a szivárványt.

A szivárvány teteje és a megfigyelő között 42 fokos szög van. A szög állandósága miatt félkör alakúnak látjuk. Azonban, ha esetleg repülőn ülünk, a teljes kör láthatóvá válik. Néha kettős szivárvány is létrejöhet, abban az esetben, ha a cseppeken a fény kétszer verődik vissza. A második szivárvány erőssége sokkal kisebb, és a színek is fordított sorrendben következnek. További érdekesség, hogy a nagy esőcseppek fényesebb szivárványt eredményeznek, míg a kicsi cseppek halványabbat.

A híres angol tudós, Isaac Newton volt az első, aki megmagyarázta, mi a szivárvány a XVII. században, Descartes korábbi optikai munkásságának felhasználásával (Descartes 1596-ban született és 1650-ben halt meg).
Megmutatta, hogy a napfény különböző színekből áll, amit az ember szeme nem tud elkülöníteni. 
A fény színek sorozata: piros, narancs, sárga, zöld, kék, indigó és ibolya, melyet látható spektrumnak nevezünk.

Legendák és mítoszok

A szivárványok a mesékben és a mitológiában is visszaköszönnek.  

A vallásokban és a népmesékben a szivárvány gyakran az égbe vagy egy másik világba vezető híd. A skandináv mitológiában egy szivárványhíd, köti össze a földi világot az égivel, ezen az úton viszik a valkürök a lelkeket a Valhallába. Az ausztrál mitológiában a Szivárványkígyó teremtette a
 világot.
 A görög mitológiában a szivárványt Írisz istennővel azonosították. A sumer Gilgames-eposzban Istár nyaklánca, amelyet az özönvízre való emlékezés jelképeként helyez az égre. A zsidó és keresztény mitológiában Isten az özönvíz után emberekkel kötött szövetség jelképéül adja, ezért terjedhetett el az a bibliai eredetű elképzelés is, amely szerint a szivárvány a béke, az áldás jelképe.
Úgy tűnik, hogy e töredékes hit-elemek táptalaja eredetileg egy olyan elképzelés volt, amely szerint a szivárvány az emberi életet befolyásoló természetfeletti erő, esetleg természetfeletti  lények lakhelye..
Számos különböző kultúrában úgy tartották, hogy a szivárvány bajt hozhat az elővigyázatlan emberre; balszerencsét jelentett például ujjal a szivárványra mutatni, és a gyerekeknek ránézniük sem volt szabad.

A magyar néphiedelemben közismert volt a szivárvány színeiből való jóslás: az egyes színsávok szélességéből, egymáshoz viszonyított arányából következtettek a mezőgazdaság bekövetkező eseményeire: a széles zöld csík jó búzatermést, a vörös jó bortermést (vagy háborút) jelentett. Általános volt az ujjal mutatási tilalom (elszáradna az illető ujja; vagy ha mégis rámutat a szivárványra, ennek megelőzéséül harapja meg az ujját). Ez a tilalom egész Európában, sőt Ázsia nagy területein is ismert. Moldvában úgy tartják, hogy meg sem szabad számolni a szivárvány színeit. Összegezve, az "égi híd” elképzelés Európa nagy részén elterjedt elképzelés volt. A palócok a szivárványt tündér szalagjának nevezik.
Ma már nehéz elképzelni, hogy valaha ilyen természetfeletti erőt tulajdonítottak a szivárványnak, de az kétségtelen, hogy csodás jelenség, bárkit ámulatba ejt ma is az égen átfutó szivárvány. Mivel az emberi szem gyengén érzékeli a színeket halvány fénynél, a szivárvány fehérnek hat.

Liba-napi legendák

Álmoskönyvek  szerint gágogást hallani, lúddal álmodni tisztességet jelent, pedig a liba amúgy a szószátyárság jelképe.

Falusi házaknál kóstolót küldtek a papnak /a madár hátsó fertályából, ami a püspöksüvegre hasonlít/, innen ered "püspökfalat" szavunk.

A pocakos ember kövér, mint Szent Márton lúdja, a dühös lúdmérges.

Az ittas ember tántorog, mint lúd a jégen.

„Varázserőt” tulajdonítottak Szent Márton vesszejének: ezt a pásztorok adták az állataikat legelőn hizlaló gazdáknak, akik az ajándékba kapott köteggel megveregették állataikat, bízva abban, hogy jó lesz a következő évi szaporulat. A jószághoz kötődik az egyes területeken elterjedt babona, miszerint aki Márton-napján mos vagy tereget, keresztet vethet a jószágra.

A libafogyasztással kapcsolatban is számos babona élt és él mai is. Az egyik szerint, ha valaki nem eszik libát Márton-napon, egész évben koplalni fog. A népi időjárásjelzés szerint, ha november 11-én kemény fagy van, akkor karácsonykor enyhe lesz az idő. „Márton napján, ha a lúd jégen jár, akkor karácsonykor vízben poroszkál.” Ha viszont jó az idő Márton napján, nagyon hideg lesz a tél. „Ha jókedvű Márton, kemény tél lesz, borús Márton, borongós tél” - szól a népi bölcsesség. Aki pedig november 11-én éjjel álmodik, boldog lesz - így tartották.

Kalapos-kő

A Kőszegi-hegység délkeleti oldalán található amorf sziklaalakzatok régóta foglalkoztatják ez emberek fantáziáját. Az egyik legenda úgy tartja, hajdan óriások jártak erre és a sziklák az óriások [kitört?] fogai. A másik történet szerint az egyik barlangban az ördög lakott, aki dühében, hogy a Szent Vid-hegyen kápolnát építenek, úgy beverte a fejét az egyik sziklába, hogy azon egy nagy horpadás keletkezett. Így jöttek létre a Kalapos-kő és a hozzá közeli Széles-kő különös sziklacsoportjai.

A legenda

"A legenda szerint Rohonc, Bozsok és Velem határában óriások éltek. Olyan nagyok, hogy reggelire is egy egész szarvast ettek. Az óriások nemzettségében azonban több volt a fiú, mint leány. Így aztán nagy volt a harc a lányokért. Élt az óriáslányok közt egy különösen melegszívû, aki minden kérõjének hûséget és szerelmet ígért. Egyszer aztán két óriásfiú ugyanezért a lány szerelméért esedezett. Hogy eldöntsék, kié legyen a leány, egymásnak estek. A lány meg ott ült a tisztás szélén és mosolyogva nézte a dolog kimenetelét. Eközben az egyik óriásfiú a társától akkora pofont kapott, hogy kiesett a zápfoga. Aztán nagy ívben a Kalapos-kõ helyére esett. A Kalapos-kõ tehát ennek az óriásfiúnak a megkövesedett zápfoga, mely azóta is hirdeti, hogy itt egykor az óriások földje volt."

Egyes régészeti feltevések szerint a Kalapos-kõ kultikus, rituális szertartási hely lehetett. Ez az igazán különleges természeti környezet a kövekkel, a kilátással, az égi jelenségek megfigyelésének lehetõségével kiválóan megfelelt szertartások lebonyolításához. Az oszlopszerû kövek figyelem-összpontosító eszközként is felfoghatók, de lehetnek a szent terület szimbólumai is. A tûzhelyek maradványai is szertartásokra utalnak.

A maori legendák emberevő madara

Valóban létezhetett az a hatalmas madárfaj, amelynek étrendjében az új-zélandi maori legendák szerint az ember is helyet kapott.

 Komputer tomográfos vizsgálatok segítségével bizonyították be, hogy a Haast-féle sasként ismert kihalt madár nem dögevő, hanem ragadozó volt. Mérete és testfelépítése alapján akár kisgyerekeket is elragadhatott magával. hatalmas testű rejtélyes Haast-féle sas (Harpagornis moorei) Új-Zéland hegységeiben élt és mintegy 500 évvel ezelőtt halt ki. A szárnyfesztávolsága elérte a 3 métert, a tömegét 18 kg-ra becsülik. Neve arra utal, hogy első maradványát Sir Julius von Haast fedezte fel az 1870-es években mocsári üledékekben.

A ma élő sasoknál jóval nagyobb madárról eddig is tudtuk, hogy leginkább a röpképtelen madarakra vadászott. A Canterbury Múzeum és az Új-Dél-Wales Egyetem kutatói a Journal of Vertebrate Paleontology című folyóiratban ismertették legújabb vizsgálati eredményeiket. Komputer tomográf használatával számos koponyát, medencét, és csőrt tanulmányoztak annak érdekében, hogy rekonstruálják a madár agyának, szemeinek és gerincagyának méretét. Adataikat összehasonlították a mai ragadozó és dögevő madarak értékeivel, s ezek alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a hatalmas ragadozó nemcsak a moákat, hanem a kis termetű embergyerekeket is fel tudta ragadni.

A vizsgálatok során azt is megállapították, hogy a sas nagyon gyorsan fejlődött ki a jóval kisebb termetű ősökből, s ezalatt testmérete jóval gyorsabban növekedett, mint az agya. Adataik alapján testmérete körülbelül tízszeresére nőtt a kora- és középső-pleisztocén során (1,8 millió - 700.000 évvel ezelőtt). Ez valószínűleg alkalmazkodás volt a jóval nagyobb termetű prédaállatokhoz, hiszen a fő táplálékául szolgáló moa elérhette a 250 kg-ot és a 2,5 méter magasságot. Számos fosszilis lelőhelyen találtak olyan moa csontokat, amelyeken jól láthatók a ragadozó madarak nyomai.

A Haast-féle sas körülbelül 500 évvel ezelőtt halt ki, amikor a betelepülő polinézek kihalásig vadászták a potenciális prédaállataikat, és erősen lecsökkentették a rendelkezésre álló élőhelyeket. Mielőtt a polinézek megérkeztek a szigetre 750 évvel ezelőtt, a terület legnagyobb lakói a madarak voltak (pl. a moa és a Haast-féle sas). Új-Zéland még a kréta időszakban, több mint 65 millió évvel ezelőtt elkülönült a többi kontinenstől. Ennek eredményeképpen, az emlősök hiányában a madarak töltötték be azokat az ökológiai fülkéket is, amelyeket általában a nagyemlősök népesítenek be. A Haast-féle sas azonban ritka az ősmaradvány anyagban, mivel soha nem fordult elő nagy számban. Csak a Déli-szigeten éltek, és valószínűleg soha nem volt egyszerre ezernél több költőpár a területen.


Elképzelhető, hogy a Haast-féle sas azonos a maorik mondavilágának legendás madarával, a pouakaival. A hatalmas madár a legendák szerint lecsapott a hegyekbe tévedt emberekre, és képes volt egy kisgyereket megölni.

Forrás: múlt-kor portál

Az elsüllyedt város - legendák

 

Britannia nyugati partjai mentén még napjainkban is számos legenda él olyan elsüllyedt földterületekről, amelyeket a tenger nyelt el, ezzel elpusztítva az ott létrehozott városokat. A történeteknek azonban bizonyítható, hogy van valóságalapja.

Az elsüllyedt területek a Land's End-hegyfok és a Scilly-szigetek között terültek el, mielőtt elnyelte őket volna a tenger. A franciaországi bretagne-i partvidéken már a XII. század óta hasonló történeteket lehet hallani. A legismertebb monda Kêr-Is városának története, ami feltehetőleg a napjainkban a Douarnenez-öböl mélyén elterülő egykori településről szól. A város gátakkal védett területen épült egykoron, s a történet szerint egy Gradlon nevű király birodalma volt. Dahut, a király leánya azonban szövetségre lépett az ellenséggel s a zsilipgátak kulcsait ellopva elárasztotta vízzel apja birodalmát, ő maga pedig lóháton menekült el. A bretonok annyira hittek ebben a történetben, hogy még ma is őrzik a hagyományt, miszerint a guéodet-i Miasszonyunk-kápolnában állandóan égnie kell egy gyertyának, nehogy egy közelben lévő kút elárassza a környéket.

A fehér lovon vágtázó férfi
William Worcester említi meg először a cornwalli földdarabot, mely a XV. század során süllyedt el. A St. Michael's Mount és a Scilly-szigetek között fekvő terület úgyanis olyan hatalmas volt állítólag, hogy teljes erdők, száz hektárnyi területek és 140 templom is eltűnt a föld felszínéről. Richard Carew régész később megállapította, hogy az elsüllyedtnek hitt rész Lethowsow. A környékbeli településéken él egy monda, miszerint az elsüllyedt városból csak egy ember menekült meg a nagy áradáskor, egy fehér lovon vágtázó férfi. A helyiek hiedelmét több tény is alátámasztja. A közelben található Seven Stone neve a cornwalli nyelven Tregwa, azaz lakhely, sőt a halászok többször is húztak már ki ablakokat, illetve ajtókat a tengerből.

A tenger hódítása
Persze az valószínűtlen, hogy az egykori kelta világ nagy részét víz árasztotta volna el, de a régészeti leletek tanúsága szerint a római korban egy részt visszahódított a tenger. Az oceanográfusok szerint a Britannia körüli talajsüllyedés és leszakadás a korai vaskorban ment végbe, ám a folyamat nem volt váratlan, hisz a pusztulás fokozatosan következett be.

forrás: femcafe.  

Kelta-világ

Hogy kik azok a kelták? Gondoljunk Stonehenge köveire és a druidákra, vagy a gall harcosokra, akik Róma ellen vették fel a harcot! A kelták bámulatos ősi kultúrája tele van túlvilági lényekkel, manókkal és varázslókkal; rettentő harcosokkal és nagy hősökkel. Ezek a rendkívüli ékszerészek és fémművesek nagy szárazföldi vándorlásai során átszelték az egész európai kontinenst Írországtól a Fekete-tengerig. Végül Róma állította meg őket – vagyis a gallokat, ahogy az Örök Városban hívták őket.

A Kr. e. 5. századtól jött létre a kultúrájában, nyelvében, gazdaságában egységes kelta világ. A legnagyobb egységes szállásterületük a mai Franciaországban jött létre. Ugye, mindenki hallott már a „gall kakasról”, Asterixről és Obelixről? Végül maga Julius Caesar volt az, aki alávetette a kelta népeket a Római Birodalomnak; de a Brit-szigeteken, a távoli Walesben és Írországban sokáig függetlenek tudtak maradni még.

A keltáknak köszönhetjük azokat a monumentális kőépítményeket, amelyeket ma is megcsodálunk (dolmenek és menhirek). Az Artúr király és a Kerekasztal lovagjainak mondaköre a kelta és a keresztény mitológia keveredése számos fantasztikus szereplővel és tárggyal (mint Merlin, a varázsló, vagy Excalibur, a csodakard).

Forrás: Simon László: Kelták és vikingek

Legendák nyomában, rejtélyek amire nincs magyarázat

1930-ban történt.. egy egész falu eltűnt

Talán még nehezebb ésszerű magyarázatot találni olyankor, amikor nem egy személy vagy egy pár, hanem egy egész közösség tűnik el a föld színéről.

 1930-ban az Angikuni-tó partjánál történt az eset: egy eszkimófalu teljes lakossága, nők, férfiak, gyerekek, öregek, mintegy kétezer ember tűnt el nyomtalanul. A hivatalos kutatások során a falu temetőjét is megvizsgálták, és kiderült, hogy a titokzatos eltűnés a holtakat is érintette: nemcsak az élőknek, a holtak csontjainak is mind egy szálig nyoma veszett a településről.

Joe LaBelle prémvadász meglehetősen jóban volt a 2000 lakosú eszkimó faluval, az Angikuni-tó partján. Szőrmét szállított nekik élelemért cserébe, néha napokat töltött velük. Szánja most is tele volt prémekkel, és már előre örült a viszontlátásnak. Tisztelte és szerette keményen dolgozó inuit barátait, mivel saját bőrén tudta, mit jelent a hidegben és fagyban dolgozni.

Ahogy közeledett a falu felé, kezdte magát furcsán érezni. Jól táplált, erős kutyáit máskor már messziről üdvözölték a falu kutyái, de most egy vakkantás sem hallatszott a falu felől. Emberek sem mozogtak a kunyhók között - egyetlen kihalt némaság volt a táj.

Joe nem az az ember volt, aki könnyen megijed. A sok vadonban töltött magányos év megedzette. Hótalpakat csatolt, kutyáit kikötötte, és elindult, hogy körbenézzen.

Amit látott, annyira hihetetlen volt, hogy fel sem akarta fogni. A falu egyszerűen kihalt volt. Sehol nem talált senkit. Sem a vadászokat, sem nőket, gyermekeket, de még az öregek és betegek is eltűntek.


Talán elmenekültek valami miatt a falu lakosai? Képtelenségnek hangzott, Joe mégis ebbe vetette a józan ész utolsó reményét. Ez a remény azonban csak addig tartott, amíg bele nem botlott az első kutya hó alatt heverő tetemébe. A szerencsétlen állat éhen halt, csakúgy mint társai, tetemüket aztán belepte a hó.

Joe az éjszakát a faluban töltötte. Kutyái éberen őrködtek, ő maga pedig készenlétben tartotta megtöltött karabélyát. A hajnal első fényénél elindult Churchillbe, amilyen sebesen csak tudott.
Odaérve jelentést tett az esetről a Kanadai Királyi Hegyi Csendőrségnél, majd egy különítményükkel együtt visszament a helyszínre.

A különítményesek ugyanúgy a fejüket vakarták, ahogy a prémvadász is. Emberi nyomokat ők sem találtak, ezért hát spekulálni kezdtek, mi történhetett. Ismerték az inuitokat, ezért kizártnak tartották, hogy az egész falu elköltözött volna.

Erre utalt az is, hogy a vastagabb és melegebb ruházatok mind a kunyhókban voltak. Ha a férfiak vadászni mentek volna, ők valóban csak a könnyebb ruházatot vitték volna magukkal, de a nők és gyermekek is eltűntek, őket pedig biztosan nem hagyták volna meleg ruha nélkül utazni.

Az éhen pusztult kutyák mind ki voltak kötve. Támadás esetén minden gazda azonnal eloldozta volna az ebeket, fegyvereiket mind kézbe vették volna, a nőket és gyermekeket elrejtik. Ráadásul a támadásnak nyoma kellett volna, hogy legyen, de semmi nem utalt erre. A csendőrség eget-földet megmozgatott (kétezer ember eltűnése nem éppen tyúktolvajlás), de nem akadtak az inuitok nyomára.

Az egyetlen használható nyomot Armand Laurent francia-kanadai farmer adta. Armand a fiaival együtt szintén a tóparton lakott, nem messze a falutól. Amikor a csendőrség kikérdezte, tud-e valamit az ügyről,
Armand megemlítette, hogy egy nap, kora délután (nem sokkal azelőtt, hogy La Belle a faluba ért), ő és fiai valami 'fényes, ragyogó repülő tárgyat' láttak a falu fölött. UFO-k vitték volna el a falu lakosait?

A mai napig csak feltételezések vannak a rejtélyes esettel kapcsolatban...

forrás:   paranormal.hu/, 
life  legendák nyomában

Shambala

A régi tibeti és mongol bölcsek, lámák mind úgy tartják, létezik egy hely a világon, ahol az ég és a Föld találkoznak. Ezt a helyet pedig Shambalának nevezik. Az egykori birodalmat ma már kár keresni a rendelkezésünkre álló térképeken, arról kizárólag ősrégi leletek és indiai dokumentumok mesélnek.

A legendát őrző leletek, lapok azonban nemcsak egy különös királyságról, hanem az ott élőkről is mesélnek. Nem volt előttük ismeretlen a telepátia, melynek segítségével hatalmas távolságokat tudtak megtenni, persze hatalmas sebességgel. Birtokában voltak az öngyógyítás képességének, így nem volt ritka, hogy több mint száz évig is eléltek, olvastak egymás gondolataiban, és gyakran fürkészték a jövőt. A fennmaradt kéziratok harminckét királyról tesznek említést, akik nem fukarkodtak azzal, hogy tudásukat átadják az arra érdemes embereknek.

Hol keressük Shambalát?

Buddha egy rejtett kis ösvényen, egy hágón, a hófödte csúcsokon keresztül jutott el Shambalába úgy, hogy útját állítólag egy hatalmas tó is keresztezte. A tibetiek ebben a mai napig szentül hisznek. Időről-időre vannak, akik elindulnak, hogy megkeressék az ösvényt, és azzal sem foglalkoznak, hogy a legenda szerint csakis az láthatja meg Shambala kapuit, aki oda meghívást kap. Tibet számtalan buddhista szöveget őriz, amely tartalmazza és részletezi a pontos útvonalat, de ezeket minden valószínűség szerint átvitt értelemben kell értelmezni.

Néhány tudós arra vállalkozott, hogy megpróbálja beazonosítani Shambala királyságát a rendelkezésére álló bizonyítékok, dokumentumok és térképtöredékek alapján. A legtöbben azt tartják elképzelhetőnek, hogy Shambala eredetileg a Zhang-zhung birodalom lehetett, de az ott lakók korántsem rendelkeztek azzal a fejlett technikával, melyekről a tekercsekben olvashatunk.

A legérdekesebb azonban mégis a ma élő buddhista tanítók véleménye, akik Shambalát nem egy kézzel fogható helyként emlegetik, hanem a minden emberben ott rejtőző „szigetként”, a józanság és a szeretet színtereként. Mindegy, hogy egykor létezett-e vagy sem, rejtették-e Tibet hegyei, avagy sem, a lényeg, hogy megtaláljuk önmagunkban és emlékezzünk arra a megvilágosodott társadalomra, amit a mai napig jelképez…

Ezo Élet Magazin

Városok, legendák

Lőcse

Szeretne legendává válni? Ehhez gyönyörűnek, szerelmesnek, hűtlennek és árulónak kéne lennie vagy olyan személynek, akiről szívszorító regényt ír egy híres író, és  amelyben az élete erőszakos halál által ér véget. Korponay Júliának sikerült mindezt megvalósítania - ő volt ugyanis a lőcsei fehér asszony, egy olyan történelmi személy, aki élete egy részét a 17. és a 18. század fordulópontján élte át Lőcsén.

Ožďanyban született, Losonc mellett egy grófi családban. Egy császári századoshoz ment feleségül Lőcsére, amely az akkori monarchia fontos városa volt. Abban az időben harcok zajlottak Magyarországon, főleg a vallási ellentétek miatt. Ebben ay időben a császári labancok védték az erődökkel ellátott Lőcsét a felkelő kurucok ellen. Vezérük Rákoczi volt, akinek oldalán szolgált tiszti rangban Andrássy gróf, a híres nőcsábász. Amikor a lőcseiek megadták magukat,    a fiatal kapitány feleségét azzal gyanusították meg, hogy a  felkelők jóképű vezérét és katonáit egy titkos bejáraton a városba engedte. A festő fehér ruhában festette le őt, a képet  eredetileg a  várfalon helyezték el, a híres lőcsei Probstnerov család kertjében.

Jókay Mór, magyar író írt regényt erről a történetről, mindamellett nem lehet tudni, hogy mi volt előbb, a kép vagy a regény.






Lőcse (szlovákul Levoča, németül Leutschau, latinul Leutsovia) város Szlovákiában, Eperjestől 40 km-re nyugatra, a Lőcse patak völgyében. Az Eperjesi kerület Lőcsei járásának székhelye. Az egykori Szepes vármegye legjelentősebb települése.

Területén már a 9. században szláv erődítmény állt.települést a 12. században kezdték benépesíteni a szászok, ez azonban nem a mai helyén állott, és a tatárjárásban elpusztult. A mai várost a tatárok kivonulása után a Menedékkőről visszatérő szepesi szászok alapították a Hernád lapályának jól védhető, kiemelkedő részén. Oklevélben 1245-ben említik először. 1271-ben már a szepesi városok szász tartományának fő helye, 1772-ig a szepesi szász kamaragrófság székhelye. Falai a 13. században épültek, majd a 15.–16. században alakították ki ma is látható védműveit, melyek 44 ha területet kerítenek be, és ezzel az ország legjelentősebb települései közé számított. 1321-től árumegállító joga volt, majd 1323-ban szabad királyi város lett. Kereskedelme fokozatosan nemzetközi méreteket öltött, fejlett kézműipara, vásárai voltak. 1332-ben és 1431-ben tűzvész pusztította. 1440 és 1450 között a husziták többször támadták a várost, Mátyás innen indult kiűzésükre. 1526 után nagy szerepe volt a trónharcokban, majd a 17. századi harcokban. A város már a 16. század első felében protestáns hitre tért. A 16. században közel száz évig folyt az ellenségeskedés a szomszédos Késmárkkal, mely fegyveres összetűzéssé is fajult. 1550-ben és 1599-ben újra tűzvész pusztította. 1560-ban 2500, 1622-ben 1600, 1645-ben 2214 lakos pusztult el a dühöngő pestisjárványokban. 1630-ban Breuer Lőrinc itt állította fel nyomdáját, mely 1754-ig működött. Nyomdái és iskolái évszázadokig híresek voltak, számos neves személyiség tanult és tanított itt.


Kassa, Bártfa, Eperjes, Lőcse, Szepesvár, Szepescsütörtök, Krasznahorka, Besztercebánya, Rimaszombat, Léva, Ipolyság, Érsekújvár, Dunaszerdahely, Pozsony mind-mind a magyar történelem színhelyei voltak, éppen úgy, mint Szatmárnémeti, Kolozsvár, Nagyvárad, Marosvásárhely, Gyergyó, Gyimes, Csík, Székelyudvarhely, Kézdivásárhely, Déva, Arad, Temesvár.

A szlovákiai (az egykori felső-magyarországi) Lőcse városa és a helyi gótikus templomban található oltár, Lőcsei Pál mester alkotása is felkerült az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezetének (UNESCO) világörökségi listájára.

Legendák

A HOPE gyémánt misztikus átka

 

 

A washingtoni (USA) Smithsonian Intézet állandó kiállításán megtekinthető 44,52 karátos, kék HOPE gyémánt kétes hírnevét azzal nyerte el, hogy - állítólag - átok ül rajta, és ezért szerencsétlenséget hoz tulajdonosára. A HOPE gyémánt mai nevét egyik korábbi tulajdonosa, Henry Philip Hope után kapta.
Annak ellenére, hogy gyémántokkal foglalkozó szakemberek generációit foglalkoztatta a híres gyémánt eredete és valódi története, a kő történetének írásos dokumentálása nem sokkal azt megelőzően kezdődött, hogy a gyémántot Henry Hope 1830-ban megvásárolta.

A LEGENDA ÉS A TÉNYEK
A csodálatos, hatalmas 112 karátos ibolyakék drágakövet Indiában bányászták, így az állítólagos átok is innen származik, mivel a legenda szerint egy tolvaj lopta el a gyémántot a hindu istennő Sita (Ráma felesége) szobrának szeméből. A drágakövet 1668-ban egy indiai férfi hozta Velencébe - a búbópestissel együtt - s egy Morosini nevű patríciusnak adta el, aki azonban nem sokáig örülhetett neki, mert egy kocsmai verekedésben leszúrták. A követ Tavermier francia gyémántkereskedő vette meg, akit legközelebbi indiai útja során állítólag vad kutyák martak halálra.
Egy darabig Touquet párizsi bankár vagyonát gyarapította, de a hírhedt uzsorás nem sokkal később a Bastille-ban végezte, a gyémánt pedig XIV. Lajos tulajdonába került. A király ékszerésze szív alakúra csiszolta a követ - ezzel ugyan súlya csökkent, de maga a kő még szebb lett - így még királyibb ajándékává válhatott a Napkirály egyik szeretőjének, Montespan márkinénak. A márkiné azonban hamarosan kegyvesztett lett, mert az uralkodó hűtlenséggel vádolta, ezért kolostorba záratta, a kék követ pedig az Aranygyapjas rend szalagjába foglaltatta.

Az akkoriban FRANCIA KÉK-nek nevezett gyémántot XVI. Lajos és Marie Antoinette örökölték. A nagy francia forradalom idején, 1792-ben, körülbelül a királyi pár lefejezésével egyidejűleg a gyémántot - az összes többi koronaékszerrel együtt - elrabolták, és bár később az ékszerek egy része megkerült, a KORONA KÉK GYÉMÁNT-jának nyoma veszett
.
Érdekes egybeesés, hogy a Hope gyémánthoz nagyon hasonló ékkövet visel a spanyol királyné, Mária Lujza azon a portréján, amelyet Goya festett 1800-ban.
Vannak olyan beszámolók, miszerint a FRANCIA KÉK-et jelenlegi méretére Wilhelm Fals holland gyémántmetsző csiszolta. Fals szíve állítólag megszakadt azt követően, hogy saját fia, Hendrick ellopta a tőle a gyémántot. Hendrick viszont öngyilkosságot követett el, miután a nagyértékű követ csak nevetségesen alacsony áron tudta eladni.
Londonban 1830-ban jelent meg egy 44,5 karátos mélykék, ovál csiszolású gyémánt, amelyet illetően a szakértők egyetértettek abban, hogy az bizony a FRANCIA KÉK, átcsiszolva, hogy valódi léte homályban maradhasson. A gyémántot Henry Hope bankár vette meg, és a kő ezzel nyerte el ma is használatos nevét, a HOPE-ot, amely angolul nem csak családnév, hanem “remény”-t is jelent.
Néhány évvel később a bankár fia királyi vevőre talált IV.György angol uralkodó személyében, aki a gyémántért kevés pénzzel, de az ifjabb Hope számára sokkal értékesebb nemesi ranggal fizetett. A király a gyémántot engesztelésül ajándékozta szeretőjének, a szép özvegynek, Mary Fitzherbertnek, amiért - anyagi gondjai megoldása érdekében - feleségül vette Caroline braunschweigi hercegnőt. Az érdekházasságnak azonban nagyon hamar csúfos véget ért a király hűtlenkedése miatt, és a világraszólóan botrányos válás során Caroline magának követelte a varázslatos kék követ. A gyémántot nem sikerült megszereznie, mert IV. György a kő gazdájául annak korábbi tulajdonosát, Sir Francis Hope-ot választotta, persze azért, mert így készpénzt kapott érte.
Sir Francis Hope az ékszert az utolsó török szultánnak, II. Abdul Hamidnak adta el, aki azt kedvenc feleségének ajándékozta. Az elátkozott kő ismét bizonyított: 1909-ben, néhány hónappal az után, hogy a szultán megszerezte a gyémántot, egy katonai puccs örökre elűzte trónjáról. A menekülő szultán száműzetésbe Salonikibe kényszerült, ahol Simon Mantharidesz görög gyémántkereskedő fogadta be. A szultán hálából neki ajándékozta a gyémántot. A Mantharidesz család a törökök elől Párizsba menekült: egy családi kiránduláson eltévedtek és autójukkal szakadékba zuhanva mindannyian szörnyethaltak.
A kék gyémántot Igor Kanitovszkij orosz herceg szerezte meg és kedvesének, a Folies Bergéres táncosnőjének, Laurentine Ladrue-nek ajándékozta. A herceg a táncosnőért párbajozott is, és sérülésébe belehalt. A lány babonás volt, szerelme halálát a kő átkának tulajdonította, így nem akarta megtartani, hanem eladta egy Montez nevű spanyol úrnak. A spanyol hajója elsüllyedt, ő vízbe fulladt, és a gyémántot végül búvárnak kellett felhoznia a tenger mélyéről.
A híres követ a híres párizsi ékszerész Cartier vásárolta meg, és ő adta el 170 000 dollárért Evalyn Walsh McLean-nek, a gazdag és excentrikus társasági hölgynek, akinek férje a Washington Post című újság tulajdonosa volt. Az ékszervásárlás feltétele az volt, hogy Cartier köteles azonos áron visszavásárolni a gyémántot, ha a vásárlás időpontjától számított 6 hónapon belül a család bármelyik tagjával szerencsétlenség történne. A fél év baj nélkül telt el, bár felröppent a hír, hogy McLeanék is az 1912. áprilisában elsüllyedt Titanicon utaztak. Nem voltak a hajón, de sorozatban érték őket a tragédiák: fiukat egy taxi ütötte el, lányuk szerelmi bánatában altató túladagolásban halt meg 1946-ban. A szülők házassága gyermekeik halála után megromlott, állandóan veszekedtek, míg végül el is váltak. McLean elborult elmével halt meg, felesége pedig soha nem épült fel a szélütésből.
Evalyn Walsh McLean 1947-ben bekövetkezett halála után ékszereit, köztük a HOPE gyémántot is a New York-i “gyémántkirály”, Harry Winston vette meg s 1957-ben más ékszerekkel együtt kiállította a Waldorf Astoriában. Itt “szeretett belé” Arisztotelesz Onasszisz felesége, Athina. Hiába figyelmeztették, hogy a kő eddig csak szerencsétlenséget hozott tulajdonosaira, ő mindenképpen magának akarta. Onassisz megvette neki, azzal a feltétellel, hogy Winston öt éven belül köteles visszavásárolni, anélkül, hogy a hajómágnásnak indokolnia kellene óhaját. A visszavásárlás a házaspár válásakor meg is történt.
A “gyémántkirály” 1958-ban, - valószínűleg nem kis megkönnyebbüléssel - egyszerű postai csomagban postázva, kölcsönadta a Hope-ot az értékes ritkaságok és műremekek állami múzeumának, a Smithsonian Intézetnek, ahol ma is látható, természetesen golyóálló üveg alatt.
Eddig a legenda és a dokumentált történet. Ha nem is hiszünk az “átok”-ban, akkor is úgy tűnik, hogy túl sok a véletlen egybeesés a Hope gyémánt történetében. Ezért aztán érezd magad kifejezetten szerencsésnek, hiszen csekély a valószínűsége, hogy a HOPE tulajdonosa lehess, így megmenekülsz az átoktól is!

A maori legendák emberevő madara

Valóban létezhetett az a hatalmas madárfaj, amelynek étrendjében az új-zélandi maori legendák szerint az ember is helyet kapott.

 Komputer tomográfos vizsgálatok segítségével bizonyították be, hogy a Haast-féle sasként ismert kihalt madár nem dögevő, hanem ragadozó volt. Mérete és testfelépítése alapján akár kisgyerekeket is elragadhatott magával. hatalmas testű rejtélyes Haast-féle sas (Harpagornis moorei) Új-Zéland hegységeiben élt és mintegy 500 évvel ezelőtt halt ki. A szárnyfesztávolsága elérte a 3 métert, a tömegét 18 kg-ra becsülik. Neve arra utal, hogy első maradványát Sir Julius von Haast fedezte fel az 1870-es években mocsári üledékekben.

A ma élő sasoknál jóval nagyobb madárról eddig is tudtuk, hogy leginkább a röpképtelen madarakra vadászott. A Canterbury Múzeum és az Új-Dél-Wales Egyetem kutatói a Journal of Vertebrate Paleontology című folyóiratban ismertették legújabb vizsgálati eredményeiket. Komputer tomográf használatával számos koponyát, medencét, és csőrt tanulmányoztak annak érdekében, hogy rekonstruálják a madár agyának, szemeinek és gerincagyának méretét. Adataikat összehasonlították a mai ragadozó és dögevő madarak értékeivel, s ezek alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a hatalmas ragadozó nemcsak a moákat, hanem a kis termetű embergyerekeket is fel tudta ragadni.

A vizsgálatok során azt is megállapították, hogy a sas nagyon gyorsan fejlődött ki a jóval kisebb termetű ősökből, s ezalatt testmérete jóval gyorsabban növekedett, mint az agya. Adataik alapján testmérete körülbelül tízszeresére nőtt a kora- és középső-pleisztocén során (1,8 millió - 700.000 évvel ezelőtt). Ez valószínűleg alkalmazkodás volt a jóval nagyobb termetű prédaállatokhoz, hiszen a fő táplálékául szolgáló moa elérhette a 250 kg-ot és a 2,5 méter magasságot. Számos fosszilis lelőhelyen találtak olyan moa csontokat, amelyeken jól láthatók a ragadozó madarak nyomai.

A Haast-féle sas körülbelül 500 évvel ezelőtt halt ki, amikor a betelepülő polinézek kihalásig vadászták a potenciális prédaállataikat, és erősen lecsökkentették a rendelkezésre álló élőhelyeket. Mielőtt a polinézek megérkeztek a szigetre 750 évvel ezelőtt, a terület legnagyobb lakói a madarak voltak (pl. a moa és a Haast-féle sas). Új-Zéland még a kréta időszakban, több mint 65 millió évvel ezelőtt elkülönült a többi kontinenstől. Ennek eredményeképpen, az emlősök hiányában a madarak töltötték be azokat az ökológiai fülkéket is, amelyeket általában a nagyemlősök népesítenek be. A Haast-féle sas azonban ritka az ősmaradvány anyagban, mivel soha nem fordult elő nagy számban. Csak a Déli-szigeten éltek, és valószínűleg soha nem volt egyszerre ezernél több költőpár a területen.




Elképzelhető, hogy a Haast-féle sas azonos a maorik mondavilágának legendás madarával, a pouakaival. A hatalmas madár a legendák szerint lecsapott a hegyekbe tévedt emberekre, és képes volt egy kisgyereket megölni.

Forrás: múlt-kor portál

A Bermuda-háromszög titka

Nincs olyan ember, aki ne hallott volna élete során a Bermuda-háromszögről. Misztikus, félelmetes és hátborzongató erővel bír, akár a neve hallatán is. A leginkább elhíresült tulajdonsága, miszerint bármi, ami a vonzásába kerül, eltűnik, vagy megsemmisül. Mi állhat a rejtély hátterében, mivel magyarázzák a tudósok ezt a rémisztő jelenséget?

A sajtó évtizedek óta említ olyan eseteket, melyek a Bermuda-háromszöggel kapcsolatosak, számtalan titokzatos eseményt írtak már le, és elemeztek valamilyen elmélet szerint.

A legelső eset, mely megrendítette az embereket, a közvéleményt, egy Mary Celeste nevű hajóval volt kapcsolatos. 1872-ben történt, hogy az angol Dea Gratia nevű hajó New Yorkból Gibraltár felé tartott, amikor találkozott egy igen furcsa hajóval. Közelébe érve a kapitány megdöbbenve tapasztalta, hogy a hajó a Mary Celeste, mely akkor már egy hónapja elhagyta New York kikötőjét, majd nyomtalanul eltűnt. A hajó kihalt volt, egy árva lelket sem talált rajta.

Szintén megrendítő eset volt a Cyclops nevű 19000 tonnás szállítóhajó esete, ami az amerikai haditengerészeté volt, ugyanis az induláskor 309 tengerészből egyetlen egy sem került elő.
És a két példa csak töredék, a rengeteg hajó és repülőgép eltűnése valóságos rémálommá változtatta sok ember életét. Tehát számtalan hajó süllyedt el úgy, hogy egyetlen túlélője sem maradt. De nemcsak hogy ember sem élte túl ezeket az eseteket, de még árulkodó nyomok sem maradtak, melyek alapján el lehetett volna indulni. Bár olyan előfordult, hogy az összes embernek nyoma veszett, a hajó pedig mindenféle sérülés nélkül előkerült. Sőt, az is megtörtént, hogy a hajó idővel előkerült, még az emberek is rajta voltak, viszont egyikük sem élt, de külsérelmi nyomokat nem találtak rajtuk. Többnyire a hajók és repülőgépek az eltűnés előtti pillanatokban semmilyen jelzést nem tudtak adni, teljesen megszakadt velük a kapcsolat.

De mi lehet a magyarázat?

Az köztudott, hogy a tengerek és óceánok alját néhol több tízezer kilométeres szakaszon repedésvölgyek tagolják. Ezek mentén az izzó magma áttörve a kérget az óceán aljára ömölhet, és ekkor érintkezik az óceán vizével. A feltörő láva sokszor hatalmas gáztömegek kíséretében érkezik. A gázok viszont a tengervíz áramlása közben elszakadhatnak attól a helytől, ahol felszínre törtek. Ezek a gázdús víztömegek aztán egyszer csak egy kiszámíthatatlan helyen és időben a felszínre kerülnek. A gázok a folyadéktól elkülönülnek, és intenzív pezsgés kíséretében a légtérbe lépnek. A gázok a víz felszínén, illetve bizonyos magasságig felhalmozódnak, és ott különféle fizikai és kémiai reakciókat produkálnak. Eszerint nem azért süllyed el a hajó, vagy zuhan le a repülőgép, mert a gázmérgezésben meghalt személyzet nem képes irányítani azt, hanem éppen fordítva: a gázömlés miatt süllyed el a hajó, vagy zuhan le a repülő, melynek következtében vízbe fullad a személyzet, vagy éppen gázmérgezésben hal meg.
A hajót irányítók, sajnos, előre nem érzékelhetik a veszélyt, csak akkor tapasztalják a bajt, mikor a hajó már a pezsgő vízben halad, akkor viszont már késő bármit is tenni. A hajó rohamosan süllyedni kezd. S még, ha a tengerbe is ugranak például mentőmellénnyel vagy akár csónakkal, azok is rohamosan süllyedni fognak.

S hogy a műszerek miért zavarodnak össze?

Az említett gázok tele vannak elektromos töltéssel, ráadásul ezek folytonosan áramlanak. Ennek hatására mágneses tér keletkezik, mely zárlatot okozhat az elektromos berendezésekben.
Sokan máig azon tanakodnak, vajon igaz-e az egész Bermuda-eset, vagy csak legenda és kitaláció. Ahhoz viszont túl sok szerencsétlenség történt már, hogy csupán mesekönyvbe illő történet legyen.

 

Székelyföldi Legendárium

http://www.legendarium.ro/legendarium/#h


Klikkelj valamelyik megyére, majd 1-1 zászlócskára. Várni kell egy
kicsit, míg betöltődik és akkor hallod az adott legendát, mondát.

Szent Gellért legendája

Szent Gellért életének eseményeit két legenda őrizte meg, melyek jóval halála után íródtak, így a forráskritika által felvetett felvetett kérdések végérvényes megválaszolása még hátravan. Azonban ettől függetlenül Gellért életét és személyiségét a már rendelkezésre álló biztos adatok segítségével is hitelesen meg lehet ismerni.

Itália egyik legjelentősebb városában, Velencében született, köztiszteletnek örvendő patríciuscsalád gyermekeként. Szülei a György nevet adták neki. Édesapja, Sagredo Gellért kalmár volt.
5 éves korában súlyosan megbetegedett, ezért szülei a bencések Szent György tiszteletére alapított monostorába vitték, és felajánlották a lovagszentnek. Megígérték, ha a kis György felépül, ő is felölti a szerzetesi csuhát. A kisfiú egészsége helyreállt, és a szerzetesek iskolájában tehetségével hamar kivívta tanárai megbecsülését.
15 éves volt, mikor édesapja a Szentföldre zarándokolt és ott meghalt. György ekkor édesapja emlékére a Gellért nevet vette fel. Hamarosan édesanyját is elvesztette.
25 éves korára Gellért mintaszerű szerzetessé vált tudományban, imádságban, önmegtagadásban és munkában egyaránt. Vilmos apát javaslatára ezért Bolognába küldték tanulni. 7 év múlva tért vissza a kolostorba, ahol Vilmos apát halála után a társai az apáti tisztséggel bízták meg.
Akárcsak édesapjának, Gellértnek is élete nagy álma volt, hogy a Szentföldön végigvándoroljon a Megváltó nyomdokain. Ezért 3 év múlva lemondott apáti tisztségéről, és hajóra szállt. Velencéből először Zára kikötőjébe akart hajózni, egy vihar miatt azonban Isztria partvidékén kötöttek ki. A kényszerű várakozás során a Szent András kolostorban találkozott Razin pannonhalmi apáttal, aki Rómából hazafelé tartva rábeszélte, hogy kísérje el őt, és látogassa meg a magyarok istenfélő királyát, Istvánt.

A legenda szerint 1015 júliusában (más vélemények szerint viszont csak 1020 után) érkezett meg Pécsre Mór püspökhöz, akivel István királyhoz ment Székesfehérvárra. Nagyboldogasszony napján, augusztus 15-én a király a főurak kíséretében a hatalmas fatemplomba vonult, hogy Szűz Mária mennybemenetelét megünnepelje. Ezen az ünnepen egy számukra ismeretlen pap lépett a szószékre - Gellért. A szónoklat után - a legenda szerint - Gellért lelkében elragadtatva egy hegyet pillantott meg, melynek sziklái közt holtan látta önmagát, összetört tagokkal véresen feküdni. Megértette az Úr üzenetét: nem a Szentföldre kell mennie, hanem itt kell maradnia, mert itt fogja elnyerni a legnagyobb mennyei ajándékot: a vértanuság koronáját. Istvánnak nagyon tettszett a szónoklat, ezért az ünnep elmúltával Gellértet a palotában tarttatta, és fiának, Imre hercegnek a nevelését bízta rá.
1023-ban Bakonybélbe ment, ahol remeteként böjtölt, imádkozott és dolgozott. Beszéli még a legenda, hogy egy napon írás közben elnyomta az álom a kunyhója előtt. Arra ébredt, hogy egy kis szarvasborjú védelmet keresve mellé telepedett. Sietve megetette az árva kis jószágot és az nem is távozott el tőle. Más alkalommal, amikor az erdőből fával megrakodva hazatért, kunyhója ajtajában egy farkas feküdt. Jöttére az hozzá ment és a lábaira rogyott. A remete ekkor vette észre, hogy a vad oldalán seb tátong. Kimosta és bekötözte a sebet, majd a kunyhójába vitte a farkast. Mikor az magához tért, hálás kutya módján megnyalta a remete kezét, és szelíden a kis szarvas mellé heveredett.
1028-ban, miután István király hadai Ajtony vezért a Maros vidékén legyőzték, sor kerülhetett a kilencedik egyházmegye szervezésére, és István Gellértre bízta a püspökség, valamint a káptalan, a káptalani iskola és a papi utánpótlás megszervezését. Ennek Gellért és társai becsülettel eleget tettek, és a csanádi iskola híre gyorsan terjedt.
A keresztény és európai értékrendnek a védelmében került szembe Aba Sámuellel, aki uralkodói tetteivel nem követte az 1038-ban sírba szállt Szent István példáját. Az 1044-es év tavaszán Aba Sámuel Csanádon tartózkodott, és 50 ellene szervezkedő főurat kivégeztetett. Az április 22-i, húsvétra tervezett koronázást Gellért megtagadta, s félelmetes, prófétai szavaiban megjósolta a király halálát, a pogánylázadást és saját vértanuságát. Gellért ezzel megnyitotta a magyar püspökök azon sorát, akik a hatalommal is szembeszállva védelmezik az igaz értékkeket.
Péter király uralma ellen 1046-ban a Tiszántúlon lázadás tört ki, amelyhez a pogányság visszaállítását követelők a békési Vata vezetésével csatlakoztak. Gellért püspöktársaival az ősz első napjainak egyikén Székesfehérvárról Budára igyekezett, hogy ott fogadja az oroszok közötti számkivetésből visszatérő Vazul-fiakat. Egyik este Diósd községben vacsora után megjövendölte püspöktársainak, hogy az volt az utolsó vacsorájuk. Másnap, 1046. szeptember 24-én misét mondott a Szent Szabina templomban, ahol szintén megjövendölte vértanuságukat, és azt is, hogy társuk Beneta püspök nem fog részesülni a vértanuság dicsőségében.
Még aznap, a Buda felé tartó püspököket egy lázadó pogány csapat elfogta a pesti révhez közel, s egy kivételével megölték őket. Gellértet taligára tették, és a Kelenhegyről (a mai Gellért-hegy) letaszították, majd "mellét dárdával átütötték; ezután egy sziklához vonszolták, és agyvelejét szétloccsantották."
Az első magyar vértanu holttestét a pesti oldal Boldogságos Szűz templomában temették el először, majd Csanádra vitték. Sírja körül egyre több csoda, rendkívüli gyógyulás történt. A spontán módon kialakult népi kultuszt követte a hivatalos szentté avatás 1083. július 26-an, Szent László király kérelmére.

/Emléknapja szeptember 24/

Mítoszok, legendák - Sába királynője

Sába királynőjével a Biblián és a Koránon kívül más forrásokban is találkozhatunk. A régészek Sábát a mai Jemen (Állam Dél-Nyugat Ázsiában az Arab-félsziget délnyugati peremén.) területére helyezik. Ebből következtetve Sába királynőjét sötét bőrűnek valószínűsíthetjük.
A Biblia története szerint Sába királynője Izrael akkori királyának, Salamonnak bölcsességéről hallva felkerekedett meglátogatni őt. A királynő gyógynövényekkel, fűszerekkel és arannyal megrakodva érkezett Salamon udvarába, ahol rengeteg időt töltött találós kérdéseket téve fel az uralkodónak. A király minden kérdésre jól válaszolt, így Sába királynője előtt bebizonyosodott Salamon híres bölcsessége. Salamon gazdagsága is nagy benyomást tett Sába királynőjére. Távoztakor ő is ajándékokkal megrakottan tért vissza hazájába. Az Újszövetség Sába királynőjét Dél királynőjeként említi.
A Korán leírása nagyjából hasonlít a bibliai történetre, kiegészítve azzal, hogy a Korán szerint Sába királynője elhagyta pogány hitét és egyistenhívővé lett.
Etióp történek szerint Etiópia királyai Salamonnak és Sába királynőjének közös leszármazottjai.
Sába királynőjének és Salamon királynak találkozása számos irodalmi alkotás, zenei mű és festmény témája
lett.

.Ki is volt igazából Sába királynője?

Történetének talán leghíresebb és legfontosabb eleme az, ami Etiópiához kapcsolja a királynőt. 1320-ban egy etióp szerzetes – Yetshak - összeállított egy legendagyűjteményt - A Királyok dicsősége címmel. Ebben az áll, hogy amikor Sába királynője - etióp nyelven Makeda - meglátogatta Salamont, és a nagy király elcsábította. Salamon azt mondta, hogy örömmel látja a királynőt, de ne nyúljon semmihez anélkül, hogy kérné. Éjszaka a királynő megszomjazott a fűszeres ételektől, melyekkel Salamon kínálta, és ivott az ágya mellett álló vizes kancsóból. A király azt mondta, hogy Sába ezzel megszegte a szabályt…és ezért vele kell aludnia. Kilenc hónappal később Sába életet adott egy fiúnak, akit Meneliknek neveztek el. Az etiópok szerint a királynő és fia is áttért a zsidó vallásra, és Menelik alapította Etiópiában, Aksumban a Salamon zsidó, majd keresztény dinasztiát. Nagyjából abban az időben, amikor Yetshak nagyszabású munkáján dolgozott, Európában más legendák születtek. A Legenda Aureaban szereplő tizenharmadik századi történet szerint Sába prófétanő volt, és élete valamiképpen kapcsolódik Jézus Krisztus keresztre feszítéséhez. Sába királynője idővel szerves része lett a vallásos művészeti tárgyaknak. Gyakran ábrázolták varázslónőként, aztán csábítóként. Furcsamód francia gótikus szobrokon az látható, hogy a lábán úszóhártya van. Gustave Flaubert - Szent Antal megkísértése című művében vágytól fűtött, mindenre elszánt, csábító nőként ábrázolja, akinek elsorvadt a lába. Ez a testi fogyatékosság talán a korábbi zsidó és iszlám utalásokkal függ össze. A Koránban és a zsidó Targum Sheniben a királynő találkozik Salamon királlyal, és felfedi előtte, hogy szőrös a lába. A zsidó hagyományban később démoni nőnek ábrázolják, egy iszlám legenda szerint pedig Salamon a varázserejével távolítja el a szőrt a királynő lábáról, aztán feleségül veszi. A muszlimok Balkisnak nevezik Sába királynőjét, és úgy hiszik, országa Jemenben alakult ki. A Koránban Sába két kert, amit egy hatalmas vízgát öntöz, ahol magas színvonalú mezőgazdasági munka folyt. Az ország közel helyezkedett el a vörös-tengeri hajózási útvonalakhoz és az arab tevekaraván-utakhoz: mindezeknek köszönhetően a nemzet épült, fejlődött. Dél-Arábiában felfedeztek olyan régészeti bizonyítékokat, melyek megerősítik a fentieket. Jemen - Mareb körzetében, amit az ősi Sába nemzet fővárosának tartanak, ma is láthatóak a nagy vízgát maradványai. A vízgát i.sz. 543-ban omlott össze, de a tudósoknak sikerült megállapítani, hogy körülbelül kétszáz hektárnyi területet öntözött. Néhány évvel ezelőtt a régészek befejezték a Mareb körzetben lévő, Balkis trónja nevet viselő ősi templom visszaállítását. Az építmény az i.e. tizedik századból származik, ez alapján tehát - legalábbis eddigi tudásunk szerint - kapcsolható a királynőhöz. A Mareb körzettől három kilométernyire keletre áll egy másik épület, a Holdisten temploma, ami szintén intenzív kutatások tárgya. Radarkészülékek segítségével sikerült megállapítani, hogy rendkívül nagy és bonyolult szerkezet, és talán választ is ad a Sába rejtéllyel összefüggő kérdésekre. Sajnálatos módon a kutatásokat jelentősen gátolja a zavaros politikai helyzet, és amíg a terület nem válik biztonságosabbá a kutatók számára, könnyen lehet, hogy Sába igaz történetét továbbra is elhomályosítják a mítoszok és legendák.

Szent Anna tó legendája....

Réges régen, mikor még  tán itt se vótunk, csak az eleink elei ha éltek

ebbe a világba, élt egyszer egy táltos legény. Híres volt ez

ugyanvalóst, mert belelátott a jövőbe, ha ráolvasta a szót a betegre

meggyógyultak azok. Vót neki egy varázslatos furulyája, mint mondják

az Életfa ágából faragta ezt egy garabonciás, s  ha a táltoslegény ezt

megfútta földnek, víznek, égnek szellemei , ízei jöttek elő s

engedelmeskedtek neki. Fekete subájának hátára varrták a Napot,

előre meg a Holdat s a Csillagot s ha a legény meglengette a fekete

suba szárnyait vihar kerekedett  vagy bár a jégesőt is elűzte. Nem is

hívták másként, a legényt , csak Fekete Táltosnak.

Messzi földről hoztak betegeket, megszállottakat, ördöngöseket s a

legény meggyógyította őket s soha nem kért mást a gyógyításért csak

egy fekete kavicsot, kicsike kűt,  s mondta, ebből építi ő fel  azt a

Kaput, ami összeköti majd az e világot a túlvilággal s akkor elevenek s

hótak tudnak kibe járni, nem kell már a haláltul féljenek az emberek.

Meghallotta ezt az Öregördög s igen megmérgelődött.

Mondja szógájának Durrumónak

-  Ejsze, menj csak s híjjad ide azt a híres Fekete Táltost.

Megyen Durrumó s mondja a Fekete Táltosnak, hívja ám az Öregördög.

Nevet a Fekete Táltos, mondja, hogy ő ugyan nem megyen, mert tánc

van a faluba s hét jánnyal táncol egyszerre.

Na, mongya setéten Durrumó, hát hozzad magaddal a jányokat is,

táncojjanak a pokolba is, nálunk is szeretik a vigadalmat.

Nevet a Fekete Táltos s kérdi a táncoló leányokat.

-              Jöttök e velem mulatságba?

-              Mind jövünk! Mind jövünk! ? felelték a lányok.

Mennek alá az alvilágba s megállnak az Öregördög palotájánál.

-              Ördög hozott Fekete Táltos! ? köszöntötte az Öregördög ?

Eljutott híred az alvilág urai elé.

Azért is hívtalak legyél a vendégem, ökröt süssetek, bort hozzatok s

legyen hét nap s hét éjjel lakodalom.

-              Gyógyítgattam , óvtam én az embereket felséges

Öregördög ? felelé a Fekete Táltos ? Emberéletbe kárt nem tettem,

jeget hajtottam, gyengét segítettem. Mit akarsz...mit akarsz te tőlem?

-              S nem is hibáztál sose öcsém? ? kérdezte az Öregördög ?

-              Nem hibáztam bizén bátyám, mert az én varázserőmet az

Öregisten adta s míg őtet szógálom bajom nem lehet!

-              Igyál öcsém s mulassunk! ? mondta az Öregördög s ment a

vigalom, folyt a bor, táncoltak a leányok.

Mikor már jó borközibe hangulat vót  kérdi megint  az Öregördög a

táltost.

-              S mibe van a te erőd öcsém, hallom mán a hótakat is

felakarod kelteni...

-              Nem  titok az erőm ördögkiráj ? nevetett borközibe a Táltos ?

Addig nem lehet az erőm elvenni, míg emberíz,  elevenek lelke nem

szárad rajtam.

-              Úgy! -  mondta az Öregördög s nemsokára mondta vége

vagyon a mulatságnak kiki mennyen merre lát.

Megköszönte a Fekete Táltos a vendégséget s szól a jányoknak,

mennyenek , indujjanak.

Igen ám, de a Pokol pitvarába ott áll a hétfejű sárkány .

-              Mit akarsz sárkánykégyó? ? kérdi a Táltos - Nem tudod talán

mi az Öregördög vendégei voltunk s menyünk hazafele ?!

-              Innét eleven ember nem szokott elevenen kimenni! ? mondta

a sárkány s oda is köpött szurkos fortyogós pokollángját a kapuba ? Ez

az alvilág, lelkes ember ide bejön ki nem mén!

-              De az annya se sirassa! ? dühült meg a Fekete Táltos ? Mire

véjjem ezt?

-              Te mehetsz- mondta a sárkán y- te táltoslegény vagy, jársz

kélsz az alvilág s az emberek világa között, de a hét jány marad!

Sírtak a jányok mint a záporeső de bármit próbáltak, varázslás, szép

szó nem segített, ott maradtak a pokolba. A Fekete Táltos meg

kitessékelték , mennyen már, mennyen.

Nem volt mit tenni, felment az emberek világába a Fekete Táltos.

Hát éppen hoznak neki egy beteg gyermeket.

Próbájja gyógyítani  , mondja rá a ráolvasást...hát nem használ az

semmit, meg is halt a gyerek.

Jön a jégeső szaladnak az emberek a Fekete Táltoshoz, veszi az a

varázsfurulyát, fújja, fújja majd kilikad a tüdeje,  de nincsen annak egy

szikra hangja. S mind elverte a jég a határt...

Haragudtak az emberek, nem is ment már senki a Fekete Táltoshoz.

Fogta ez magát felkereste az Öreg Táltost, aki volt vagy százesztendős

s fenn lakott a Horda hegy barlangjába.

Elmondja neki a táltoslegény mi történt.

Mondja az öreg, mert emberéletet adott az ördögnek, a hét jány lelkit,

ezért  elvette az erejét az Öregisten s nem is kapja vissza, míg a

jányokat vissza nem hozza a földi életbe.

Fogja magát a Fekete Táltos megy vissza a pokolba. Beengedik. Megy

keresi a hét jányt, hát ott vannak azok az Öregördög palotájába, a

kirájné mellett. S hiába a gazdagság pompa sírnak , rínak, mert6

nincsen napsütés, nincsen szabadulás a pokolba s rínak ejsze, had

vinné őket valaki vissza a fenti világba.

Megáll a táltoslegény a kiráné  palotája előtt s híjja a jányokat.

Megfogják az őrzők s viszik a kirájjány elé.

-              Mit akarsz itt Fekete Táltos- kérdi a kirájné. ? Nem tudod, az

életivel játszik ki a palotámba hívás nélkül jön? Tűz égeti a húsát,

kutyák isszák a vérit, az Öregördög átka elvezi élettyit!

-              Tűz vagyok én magam, kutya vagyok én  magam ,saját vérem

iszom én, átok vagyok én emberek átka...mitől félnék?

Nézi nézi a kirájné a legényt.

-              S olyan jó e nálatok a fenti világba?

-              Nálunk a fenti világba Nap süt nem a pokol lángja, madár

dalol s nincsenek sárkánykégyók...nálunk nyári  éjeken jányok s

legények dalolnak a Holdnak s a csillagoknak s virágkoszorút kap a

jány ha szeretve van.

Nézi nézi a kirájné a legényt, nézi nézi  a síró leányokat.

S azt mondja.

-              Ha megszöktetlek titeket magatokkal visztek e ?

Nézi a legény a kirájnét

Ördöngös szép menyecske volt az Öregördög felesége.

Azt mondja a táltos:

-              Ha megszöktetsz mindőnket , otthont kapsz  a  házamba,

kenyeremet megosztom veled.

Mondják a jányok.

-              Ha hazajuttatsz minket otthon vagy a házunkba, Napnak

Holdnak ünnepélyén velünk vigadsz majd s nem kell a pokolban élj.

Megperdül az ördögkirájné a sarkán s elmond egy varázsigét s hát a

táltos átváltozik egy feketehattyúnak s a lányok  egy -  egy szem búza

magnak.

-              Na Fekete Táltos, vegyed a csőrödbe a hét szem kölest s

vigyázzál, meg ne szólalj bárki kérdezne, te csak repülj , repülj átall az

alvilág kapuján, én a hátadra ülök s majd beszélek helyetted.

Felrepül a fekete hattyú, fogja ám a hét szem búzát a csőribe.

Kirepülnek a palotából.

Meglátja az Öregördög. Megkérdezi.

-              Hova mégy szép feleségem?

-              Jaj, uram, csak sétálok kissé ezen a hattyún... Bejárom a

tartományt, gyönyörködöm hatalmadban...

Repülnek, repülnek s huss mire minden pokolfajzat észrevenné 

kirepülnek az alvilágból.

Szaladnak az ördögszolgák s a sárkánykégyók mongyák az

Öregördögnek né, megszökött a kirájné.

Na megy az Öregördög fekete felleg képibe repül utánuk.

Utoléri őket s mondja:

-              Ej, te  Fekete Táltos, a vendégem voltál, asztalomnál ettől s

most meglopsz?

-              Ne szólalj meg ! ? mondta a kirájné ? felső világban nincs

hatalma már rajtad, kihoztad a jányokat a pokolból, erődet

Öregistentől visszakaptad!

-              Ej, Fekete Táltos! ? mennydörög  a felhőből a pokol

fejedelme ? Asztalomnál ültél s most meglopsz!  Elviszed szép

feleségem , aki elhitte hazug szavad nem tudja, hogy asszonyhúst

eszel, szűzjányvért iszol mint minden táltos s neki is hazudtál,  mert

mihelyt hazaérsz vele megölöd, húsát megeszed,  vérit megiszod!

-              Ne higyj neki kirájné! ? kiáltott dühösen a Fekete Táltos s hát

abban a pillanatban kihullajtotta a hét szem búzát a csőriből s azokba

a setét felhőből egy egy villám csapott s kormos üszökként estek a

földre.

Még egy villám meg belevágott a hattyúba s a kiréjnéba , kiket már

nem védett a táltos erő a jányok elholtával s hulltak lefele, bele

egyenesen a Szent Anna tóba.

Ott, ahova a hét szem korommá égett búza hullott  egy ? egy fekete

virág nőtt ki. Mesélik leányok s legények keresik a fekete virágokat, azt

mondják megholt kedvesét kapja az vissza ki ilyet talál.

A Szent Anna tón minden száz esztendőbe , tavaszi teleholdkor

megjelenik egy fekete hattyú... A Fekete Táltos lelke  benne de csak

egyet tud szólani , egy jajkiáltást mibe sírva keres hét szép jányt meg

a szép kirájnét, de senki nem felel neki s  elmerül a tóban.

Mondják régi vének, volt ki látta a fekete hattyút s aki visszafelel neki,

annak teljesedik egy kívánsága.

A fekete virágok ma is nyílnak a Hargitán Aki megtanájja, jól vigyáz rá,

nagy szerencse, nagy varázserő van ebbe.

 A magyar nép ősköltészetének gyökerei a vallás, nevezetesen az őskultusz világába nyúlnak vissza. Az ősök szellemének tiszteletével együtt járt tetteik emlékének megőrzése és felelevenítése. A halotti tor és emléktorok alkalmával elbeszélték a halott nevezetes tetteit, vadállatokkal, emberekkel és elemekkel vívott küzdelmeit. A hadászatban, harcban kiváló hősök, vezetők, fejedelmek, hadvezérek tetteit mesés elemekkel tarkítva, kerek elbeszélésbe, gyakran ritmikus sorokba foglalták és mesélve, dalolva, szavalva adták szájról-szájra. Egy idő után a vallási szempontok háttérbe szorultak és megszülettek a hősmondák. Az élő vezérek és fejedelmek tetteiről hősi énekeket, dalokat szereztek és ezeket az elődökről szóló énekekkel együtt immár hivatásos énekmondók adták elő a lakomák fűszeréül. A hősmondák mellett a nép ajkán mesék keletkeztek, melyeknek középpontjában csodás természeti tünemények, szörnyállatok, az ember sorsát irányító jó és rossz szellemek, tündérek, boszorkányok, ördögök és a szellemekkel cimboráló varázslók álltak. A kereszténység felvétele után e régi mondák és mesék egy részét újak kiszorítják és csak néhányat őrzött meg közülük középkori történetírásunk és népi hagyományunk. Ezek a nép lelkébe olyan erősen beleivódtak, hogy hősi énekeink, balladáink és meséink minden idegen hatás ellenére megérték a mát. Balladavilágunkban és népmeséinkben ma is ott van egész Belső-Ázsia, Közép-Ázsia és a Kaukázus.