Ám hogy a név, a névadás az emberiség ősi kulturális hagyományainak rendjében mit jelentett, mi az amit a modern korok elfelejtve is megörököltek, arról kevéssé veszünk tudomást.
Számunkra a nevek, neveink személyi adatok, magunk és mások azonosításának és a többiektől való megkülönböztetésnek eszközei, amelyeket a nemzeti nyelvek és kultúrák, a családi hagyományok, pillanatnyi divatok és hangulatok alakítanak. Természetesként éljük meg azt, hogy valamennyiünket hívnak valahogy, és amikor másoknak adunk nevet, akkor sem jut eszünkbe, mint a régieknek, hogy ebben a látszólag egyszerű és köznapi aktusban valamilyen értelemben teremtünk, hatalmat gyakorlunk, emberi személlyé avatjuk utódainkat. Mert a névnek, a névadásnak ősidőktől mágikus, mitikus, szent jelentést tulajdonít az emberi kultúra világa.Akinek nincs neve, az maga sincs - az archaikus kultúrák zömében még ma is él az a szemlélet, amely szerint az újszülött még nem emberi lény, Akkor válik azzá, személlyé, a család a közösség tagjává, amikor -születése után néhány órával, vagy nappal - a szülő, többnyire az apa felemeli és megnevezi. Ez az Afrika vagy Óceánia népei között még ma is elevenen élő szokás sajátos el-és befogadó cselekedet, amiben nem pusztán annyi történik, hogy az apa felemelve magáénak ismeri el a csecsemőt, hanem nevet adva, a hagyományban gyökerező név erejével iktatja be az új emberkét az emberi lét, a család,a társadalom, a világ közegébe. Ősi emberi bölcsesség, tapasztalat, hogy a névben mágikus erő rejtezik, a név maga szentség, valami ami létbe segíti a megnevezettet.
Nem véletlen, hogy a hagyomány szerint az első nevek birtokosai égi erők,istenek, és ők azok, akik elsőként nevet adnak mindennek, ami van. A keresztény hagyományban is eleven értéke van a neveknek, az egyház az Atya, a Fiú, és a Lélek nevére keresztel, amikor néven nevezi az új embert, aki így nyer bebocsátást az emberi élet közösségébe.
A név szentsége azonban régen is, most is végigkíséri az embert egész életén át, sőt túl is éli az embert, hiszen a név az, amit megőriz az emberből az utókor: az emberi emlékezet nem más, mint egyfajta kollektív névmemória.
A rómaiak egy-egy gyűlölt császár halála után a damnatio memoriae eszközével éltek, kitörölték az elhaltat a feliratokból, az emlékezetből, az élet rendjéből.
De mi másnak, mint a név szentsége makacsul bennünk élő tudatának tulajdoníthatjuk azt is, hogy felfedezőik, vagy azok uralkodóinak nevét kapták távoli földek, hogy a Hold krátereit jeles tudósok nevei jelőlik és a rádióaktiv, mesterséges elemek egész sora viseli azoknak a fizikusoknak nevét, aki előtt ily módon tiszteleg az utókor. És az sem lehet véletlen, hogy a Pál utcai fiúkban Nemecsek elvisel verést, jéghideg fürdőt, csak azt nem, hogy a nevét a gittegyleti naplóba csupa kisbetűvel írták be.
A név az ember számára maga az élet, a névadás meg amolyan életátadás. Lehet ezt persze különféle korokban sokféleképpen gyakorolni. A régiek isteneik, totemeik nevéből kölcsönöztek gyakran, máskor meg külső testi jegyek, foglalkozások alapján született meg a név.
Nyerhet nevet az ember próféták, szentek, bölcsek után, nevét megörökli a szülőktől, rokonoktol, vagy sztárok, példaképek, ideálok után dől el az, hogy ki is lesz ő. Ám akárhogyan is alakul, a név mindig maga az ember, a név annak jelentése, tartalma, hagyománya mindenkit alakít és kötelez, az a felelősség pedig már rajtunk, névvel bíró emberi lényeken múlik, hogy mit tudunk életünk folyamán hozzátenni a Névhez, amit - talán a véletlen folytán, talán szüleink szeszélyéből - viselünk, vagy mi az, amivel nevet adva, gyermekeinket útra bocsátjuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése