A fűszerek már az emberiség hajnalán az ételek lelkét adták

A fűszerek világa hitetlenül sok dolgot rejt magában, nemcsak az ízek kavalkádját, hanem a gyógyítás lehetőségét is. 

Volt idő, amikor a fűszereket arany árában mérték és csak a leggazdagabbak juthattak hozzá.

Ekkoriban a fűszerekkel való kereskedelem nemcsak egyeseket tett mérhetetlenül gazdaggá, hanem egész országokat fölvirágoztatott.

A fűszerek miatt veszedelmes felfedező utakra vállalkoztak, súlyos, véres háborúkat vívtak, pedig így volt.

Volt idő, amikor az európai nemzetek a keleti fűszereket, a borsot, fahéjat, gyömbért, szegfűszeget, szerecsendiót nem is ismerték.

Voltak ugyan mindenütt fűszernövények, de ezek korántsem voltak olyan hatásosak, gyomorideg izgatók, mint azok, amelyeket keleti, arab kereskedők kezdtek szállítani Európába már az ókor második felében.

A keleti fűszerek közül legelőször a fahéj, a bors és a gyömbér jutottak el Európába, de eleinte csak a Földközi-tenger partjain élő, művelt népekhez, a görögökhöz és rómaiakhoz.

A fahéj, bors és gyömbér Kínában termett és hosszú karavánúton jutottak el Görögországba és Itáliába.

A görögök hét juhot adtak fél font borsért, az előkelő rómaiak óriási összeget fizettek aranyban 2-3 deka szegfűszegért.

A szegfűszeg, ánizs és koriander Indiában termett.

Amikor Alarich, gót király elfoglalta Rómát 3000 font borsot is követelt a hadisarcban.

Tevekaravánok hozták a fűszereket az ázsiai síkságon keresztül a Perzsa-öbölig.

Itt arab kereskedők vásárolták meg és hajókon Aleppóba szállították, ahonnan görög-római kereskedők vitték szét a Földközi-tenger környékére.

A fűszerek útja a közlekedésnek abban a bizonytalan korszakában egyáltalán nem volt veszélytelen. A tevekaravánokra rablók leselkedtek, a hajóknak kalózoktól kellett rettegniük.
A szállítmányok sokszor odavesztek. Nem is lehet csodálni, hogy nagy ára volt az olyan árucikknek, amelyet ennyi veszedelem fenyegetett.

Az arab kereskedők még borzalmas meséket is eszeltek ki, hogy a magas árakat érthetővé tegyék.

Azt regélték, hogy a fűszerek Arábiában teremnek ugyan, de a fűszerfákat tengeri szörnyek és démonok őrzik, úgyhogy csak nagyon bátor emberek tudnak fűszereket szerezni életük kockáztatásával.

A nagy ár nem akadályozta meg a fűszerek keletét. Minél drágábban adták, az emberek annál jobban vágyódtak utánuk.

Kr. u. a VII. században az arab kereskedők útján s a velencei kereskedők közvetítésével keleti fűszerekhez jutottak a Földközi-tengertől távolabb fekvő európai népek is.

A középkorban a velencei köztársaság hajói uralkodtak a Földközi-tengeren.

Velencei kereskedők vásárolták meg az araboktól a keleti karavánok árucikkeit, a selymeket, drágaköveket és fűszereket, majd juttatták el ezeket Európa többi országaiba.

Elgondolni sem lehetett kívánatosabb formáját a kereskedelemnek, a pénzszerzésnek.

A keleti fűszereket ebben az időben sokan nemcsak ételek ízesítésére használták, hanem orvosságnak is. Az alkimisták azt hirdették, hogy a keleti fűszereknek lelkük van, és csak az tud velük bánni igazán, aki tüzes, titokzatos lelküket ismeri.


Az egyiptomiak már az i.e. 2. évezredben ismerni vélték titokzatos lelküket, mivel gyógynövényeik mellett fűszereket is használtak a különféle betegségek gyógyítására, Hérodotosztól pedig tudjuk, hogy a halottak mumifikálásánál is – a holt testüreg „átfüstölésére” – használtak mirhát, ánizst, majorannát, ceyloni fahéjat és római köményt, az egyéb titkos adalékok mellett.

A rómaiak még boraik készítéséhez is igénybe vették, de használták lámpaolajak, parfümök készítéséhez, füstölők előállítására is. E különleges növények titokzatosságukkal, csábító illatukkal és aromájukkal úgy elbűvölték az embereket, hogy a – gyakran halálbüntetéssel járó – hamisításuknak és lopásuknak sem tudtak ellenállni. (A XV. századi Nünbergben pl. nyilvános megégetés járt a sáfrány hamisításáért, és még háromszáz évvel később is teljes vagyonelkobzással és több évi kényszermunkával sújtották az ilyen bűnösöket.)

A véreskezű Néró pedig épp azzal tudta elnyerni a nép jóindulatát császárrá választásához, hogy – az addig kizárólag csak a nemesek konyháiban megtalálható – sáfránnyal ültette be Róma utcáit. De sáfránnyal színezték például hivatalos okirataikat is, hogy azok szebbek és illatosabbak legyenek.

Hasonlóan nagy becsben tartották az akkoriban ritkaságszámba menő borsot is, és aki akkoriban anyagi javaival akart dicsekedni, nem is volt más teendője, mint vendégeinek néhány szem egész borsot feltálaltatni desszert gyanánt. A borsnak varázserőt is tulajdonítottak, mert elűzte a tehetős polgárok nátháját. (Azért csak az övékét, mert kizárólag ez a réteg férhetett hozzá a kincshez.)

Hasonló módon volt mágikus a fahéj és a gyömbér is, melyek a szerelmi vágyak keltésében fejtették ki jótékony hatásukat, míg a szegfűszeg a hűtlen szeretőt térítette jobb belátásra, s vissza, epekedő kedveséhez. (A szegfűszeg gyógyító hatásának kárát pedig a franciaországi Toulouse városában élő kuruzslók látták 1630-ban, miután néhány lakost azzal a főzettel mentettek meg a hónapok óta dúló pestisjárványtól, melyet az arra járt kereskedőktől lopott szegfűszegekből készítettek. Miután titkukra fény derült, a felháborodott lakosok hála helyett bitófára juttatták őket. )
S bár Európa sem szégyenkezhetett fűszereivel, igazi kincsnek mégis azok a messzi földekről érkezettek számítottak, melyeket keleti, arab kereskedők ismertettek meg Európával az ókor második felében.