Suwarrow-atoll
Történetünk hőse, az új-zélandi születésű Tom Neale nem volt mindennapi ember. Ezt bizonyította azzal is, hogy nem követte édesapja tiszteletreméltó foglalkozását, nem lett számvevő az egyik új-zélandi szénbányában, hanem jelentkezett a tengerészetnél. Fűtőként kezdte, s így szigetről szigetre hajózhatott. Nem éppen erre vágyott, mert a szigetekből legtöbbször csak olajjal szennyezett kikötőhelyeket, mólókat és különféle hajókat láthatott. Később meg is unta, letelepedett az egyik szigeten, és afféle falusi boltos lett belőle.
A fordulat akkor következett be, amikor egy hajóskapitány barátjával kikötött a Suwarrow-atollon. Ez a híres orosz tábornokról, Szuvorovról, a Napóleon-elleni háborúk hőséről kapta a nevét. A Suwarrow-atoll lakatlan terület, mintegy 320 kilométerre van tőle egy lakott sziget. Az iskolai atlaszban sajnos helytelenül Suwarrow-szigetnek jelzik. Érdekes, hogy még a térkép készítői sem ügyeltek arra a különbségre, ami az atoll és az atollon helyet foglaló sziget között van. Az atollok úgy keletkeznek, hogy a tengerből előbb egy vulkán, egy tűzhányó emelkedik ki. A tűzhányó körül azután -- a sekély tengerben -- korallok telepednek meg, és mivel a vulkán kör alakú, a korallok is gyűrű alakban veszik körül. Persze ne valami apró, Gellérthegy nagyságú vulkánra gondoljunk, hanem olyan 50-100 km átmérőjű, óriás tűzhányóra, mint pl. a hawaii-vulkánok. Amikor később a vulkán kialszik, és lassan a tengerbe süllyed, a korallok a lesüllyedő hegy körül gyűrű alakban tovább építkeznek. A korallgyűrű egyes pontjai lassan feltöltődnek, növényzet telepszik meg rajtuk, így keletkeznek azután az atoll kis szigetei. Egyik ilyen szigete a Suwarrow-atollnak az Anchorage-sziget, ahol Tom Neale-ék 1943-ban kikötöttek. A szigeten csupán öt parti őr volt, mert akkor már javában folyt a második világháború, és útjuk tulajdonképpeni célja az volt, hogy az őrségnek átadják a szükséges élelmiszert. Tom Neale pedig ekkor döntötte el véglegesen, hogy ezen a szigeten telepedik le. Anchorage-sziget elfoglalására még hét évet kellett várnia. Tom ekkor már 50 éves volt. Érdemes elgondolkodni ezen, a mai türelmetlen világban. Az ilyen Tom Nale típusú emberek elhatároznak valamit, és utána, ha kell, évtizedekig dolgoznak és várnak, amíg célhoz nem érnek. Amikor Tom eldöntötte, hogy nekivág az útnak, pontosan negyvenkilenc font, ma magyar pénzben kifejezve kereken 1600 forint volt a zsebében. Vessünk egy pillantást Tom listájára, amelyre a bevásárolni valókat jegyezte fel: 40 kg cukor, 25 kg liszt, néhány tucat húskonzerv, tea, kétszersült, 20 dkg kávé, rizs, só, fűszer stb., azután magvak, szerszámok, szegfélék, varrókészlet, edények, néhány ing, rövidnadrág, törölközők, ágynemű, egyszóval a Robinson-élethez szükséges, szerény holmik. Érdekes, hogy fegyvert nem vitt magával, mert vadászni nem akart. Később kiderült, hogy rosszul tette, mert a szigeten elvadult disznók voltak. Amikor egy alkalmi hajóval megérkezett a szigetre, ládáit azonnal csónakba rakták, és kipakolták a parti homokra. A hajó egy napig ott maradt, legénysége szétszéledt, míg az újdonsült Robinson elindult az alig ötven méter hosszú, korallmésszel feltöltött ösvényen a sűrűben elrejtett kunyhóhoz. Ebben a kunyhóban laktak a második világháború idején a tengerészőrök. Neale számára az elhagyott kunyhó és a mellette levő esővíztartó ciszterna nagyon fontos volt. A kunyhót szinte teljesen benőtték a trópusi futónövények. Egyedüli társa, Tolvaj nevű macskája azonnal otthonosan érezte magát, és öt perc alatt elpusztította első patkányát.
Bekukkantva a kunyhóba, egy 3x3 méteres szobát talált a legszükségesebb bútorokkal. Tartozott még hozzá egy kétméteres veranda is. A kunyhó mögött két víztartály állott, mind a kettő tele volt esővízzel, és az aljában levő csapot kinyitva, kellemesen hűvös, tiszta víz folyt belőle. Amikor a kunyhóból kilépett, hogy a távolabb fekvő fürdőházacskát megnézze, egy elvadult tyúk ugrott fel kotkodácsolva mellette. Tehát étkezéseihez tojásra is számíthatott, csak a fészket kellett megkeresnie. Ezután az elvadult kert megtekintése következett, a kerítést megette a rozsda, a termőföldet pedig széttúrták az elvadult disznók. A kert mögött kezdődött a dzsungel és a vízimadarak, sirályfélék birodalma. Tom ismerkedő sétája után megállapította, hogy rengeteg munkája lesz, ha meg akar élni. Rendbe kell hoznia a kunyhót és környékét. Azonkívül tenni kell valamit a félig elvadult disznókkal, mert amíg itt vannak, zöldségeskertet nem telepíthet. Azután a dzsungelből termőföldet kell hordani, mert anélkül nem kezdhet az ültetéshez. A verandán talált egy csónakot, hogy a környező szigetekre járhasson halászni és élelmet gyűjteni. Este visszatért a hajóhoz, hogy elbúcsúzzék társaitól, akik virradatkor útra keltek. Akkor még nem tudta, hogy majdnem két évre búcsúzik a külvilágtól.
Tomot másnap ragyogó trópusi napsütés ébresztette. Végre egyedül volt, ahogy harminc évvel korábban megálmodta. A legközelebbi szárazföld 320 kilométerre, a legközelebbi város ezer kilométernél is nagyobb távolságra volt tőle. Nekilátott, hogy rend behozza az elhanyagolt, elvadult szigetet. Bizonyára sokan azt gondolják, hogy ilyen apró szigeten egyedül élni unalmas, egyhangú dolog. Ha Tom Neale naplóját olvassuk, kiderül, hogy a magányosan eltöltött évek olyan változatosak, izgalmasak voltak, mintha egy többmilliós nagyvárosban élte volna le őket. "Akinek dolga van, sohasem unatkozik" -- neki pedig rengeteg tennivalója akadt. Elsőnek végezni kellett az öt vaddisznóval, amely a szigeten garázdálkodott. Nem hússzerző vadászatról volt szó, hanem meg kellett szabadulnia vetélytársaitól, mert az apró korallszirt nem volt képes egy embert és öt disznót eltartani. Tom Neale naplójában így írta ezt le: "A kérdés megoldásától egyszerűen az életben maradásom függött. Hosszas gondolkodás után tudatára ébredtem, hogy a disznókkal csak egyenként végezhetek. Megtettem az előkészületeket, és még az esőzések idején borotvaélesre köszörültem egy eltörött késpengét, amelyet erős rúdhoz kötöztem. Volt fegyverem, és megvolt bennem a szükséges elszántság is. A kérdés csak az volt, hogyan csalhatom egyenként lőtávolba, vagyis szigonyom elé a vadállatokat. Tudtam, hogy a disznó nem szokott felfelé nézni, ezért egy pálmafán 3 és fél méter magasságban leshelyet készítettem. A fa alatt a bozótot kivágtam, majd egy tucat kókuszdiót feltörtem, és a fa törzse köré raktam. A következő éjszakákat a leshelyen töltöttem. Az első napokon csak patkányok és kókuszrákok jelentek meg, hogy a dióból lakmározzanak, de az ötödik éjszakán végre sötét árnyék közeledett. Amikor az agyarakon megcsillant a holdfény, szinte elállt a lélegzetem. A disznó tétovázott, mélyen, gyanakodva szívta be a levegőt. Ösztönösen tudtam, érzi jelenlétemet. Nyaka mögé célozva, teljes erőből beledöftem a magam készítette szigonyt. A vaddisznó szörnyű üvöltést hallatott, és a szigonyt kitépte kezemből. Üldözőbe vettem, és megadtam neki a kegyelemdöfést. Tántorogva hátráltam, egy pillanatig azt hittem, hogy rosszul leszek. Másnap elástam az állat tetemét. Semmiért a világon nem ettem volna belőle egy falatot sem."
Tom így végzett sorra a többi elvadult disznóval. Végre elvethette a zöldségmagvait, és néhány hét múlva a kis kert szinte elárasztotta friss zöldséggel. A tenger pedig bőségesen ellátta hallal, friss tojás és csirkehús is volt a szigeten. Ezek voltak a Robinson-élet legszebb hónapjai mindaddig, amíg a szörnyű orkán meg nem érkezett. Itt, az orkánok hazájában értjük meg, hogy mit jelent a "vihar előtti csend" kifejezés. Ilyen csend előzte meg azt a néhány szörnyű napot, amelyben Tom Neale majdnem életét vesztette. De újból idézzük naplója néhány sorát: "A szél szinte állati jajgatással süvöltött a pálmafák levelei között. Amikor a kunyhó ajtaját kinyitottam, a szél majdnem elrántott, alig bírtam visszavonszolni magam. A szél olyan erős volt, hogy minden más zajt elnyomott. Időről időre újabb fatörzsek zuhanását hallottam, és vártam, mikor szakad be a kunyhó teteje. Négy órán át ültem összetörten, közben bizonyára elszundítottam, mert egyszer csak hatalmas csattanásra ébredtem. Az ajtóhoz rohantam, ki akartam nyitni, de nem tudtam megmozdítani. Ekkor jöttem rá, hogy a veranda teteje leszakadt." Ezzel a vihar ki is adta erejét. Ismét szép hetek következtek, de megtörtént a legnagyobb baj, ami egy magányos szigetlakót érhet. Csónakján az egyik kis szigetre evezve, éppen a sekély vízbe dobta a nehéz horgonyt, amikor rettenetes nyilallást érzett a hátában. Alig tudott megmozdulni, porcsérvet kapott. Órákba telt, amíg valahogy visszasodródott a maga szigetére, és a csónakból kiszállva, szinte négykézláb a a kunyhóig kapaszkodott. A fájdalomtól félig eszméletlenül valahogyan bemászott a kunyhóba, és felmászott az ágyába. Napokig feküdt mozdulatlanul, félálomban. Arra gondolt tiszta pillanataiban, hogy vagy meggyógyul, vagy étlen-szomjan hal meg, mert az odatett víz és kevéske élelem hamar elfogyott. Rettenetes gondolat volt, hogy pár méterre az életet adó víztől, egy fedél alatt az élelmiszerekkel, mozdulatlanságában el fog pusztulni. Csodálatos megszabadulását így írta le: "Ébren voltam, amikor határozottan arra gondoltam, hogy hangokat hallok, valami tompa morajt, mint amikor két ember beszél egymással. Természetesen álomnak kellett lennie, mert a másik lehetőség az volt, hogy megőrültem. A következő pillanatban tisztán megszólalt egy hang: Van itt valaki? -- és egy férfi lépett a szobába." Nem csoda történt, hanem csodának beillő véletlen. Két amerikai fiatalember érkezett egy kis hajóval a zátonyhoz, négy nappal azután, hogy Tom Neale súlyosan megsérülve, mozdulatlanságra kényszerítve, lerogyott az ágyára. így menekült meg a biztos haláltól, és így került el -- életben -- arról a szigetről, amelyet annyira megszeretett.
Forrás: Balogh János: Érdekes szigetek (107-110. oldal) RTV-MINERVA Budapest, 1982
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése