Az érdekes sziklatömböt Zamárdi nyugati faluvégén, a Kiserdő dombhajlatai között találjuk meg. Az erősen lekopott, hullámos felszínű sziklán egy vályúszerű mélyedést és ennek végén "tűzgödröt" látunk. A sziklához délről egy kör alakú, nehéz, faragott kő támaszkodik. A közelben álló kisebb kövön pedig két nyom látható. A legenda szerint erre járt a gyermek Jézus Szűz Máriával és Szent Józseffel szamárháton. A kő mellett elmenve, a szamár odakapott a szikla oldalán kinőtt fűcsomóhoz, ezért lett a kő neve Szamárkő. A két nyom pedig Jézus lábnyoma és a szamár patájának nyoma.
Eddig a legenda. A régi öregek azt vallják, hogy a követ a tihanyi tűzhányó dobta át ide. Vagy a vízözön hagyta itt. Egy régebbi balatoni ismertető pedig azt írja: "A Szentföldről hozták a keresztes vitézek" Mindez mese. A valóság az, hogy a kő helyben képződött a vulkáni utóműködés idején. A mélyből feltörő gőzök és gázok, a forró víz és a benne lévő ásványi anyagok cementezték össze a homokot szilárd kőzetté. A szürke homokkőben megkövült csigák láthatók.
Évezredekkel ezelőtt egy ismeretlen nép a kő körül "termékenység-varázslatot" mutatott be bizonyos szertartások között. A pogány isten-anya és napisten tiszteletére terményeket és állatokat áldoztak fel, égettek el, hogy bő termésük és sok állatuk legyen. Később a kelták is megülték e helyet, és a kő körül földvárat építettek. A honfoglalás óta a kő határjelként szerepelt. 1942-ben Margittay Richárd író és villatulajdonos kutatta a kő eredetét és szerepét. A követ fehér ló áldozati kövének tartotta. Ajánlotta a kő megásását. 1961-ben a Balatoni Intéző Bizottság megásatta a kő környékét, de semmi értékesebb lelet nem került elő.
A kő mellett, mélyen, kővésőket, kicsi, agyagból égetett női istenszobrokat, idolokat találtak, töredezve, cserepek kíséretében. A leletek egy része a megyei múzeumba került. Lóáldozat tehát nem volt, de varázslás: igen!
Az ősi áldozókövek, kultuszhelyek emlékeit őrzi Magyarországon ma is jó néhány helynév: a Hargitai oltárkő, Áldomás feje, Tűzhalom, Pogányvár, Tündérvár, Boszorkány-kő, Bálványkő, Bálványos. Az erdélyi Pogányvárról szól az a hiedelem, hogy a várnak különben már nyomás sem viselő hegy üregei minden kilencedik évben megnyílnak, s belőlük tündérek járnak a közeli kútra vizért.
A Kézdivásárhelytől északnyugatra fekvő Bálványosfürdő fölé emelkedik az 1040 m magas meredek sziklahegy, melynek tetejét az ősi Bálványos vár romjai koronázzák. Bálványos várát a hagyomány szerint Az Apor nemzetség építtette I. István korában. Miután a király legyőzte a pogány Gyulát, Apor idemenekült és várában zavartalanul áldozhatott az ősi bálványoknak. Jókai így ír róla: „Négy emeletre volt a torony építve: azokban álltak a bálványok. ... Esztendőben egyszer, a csillaghullás napján (ma Lőrinc napjának nevezik) eljöttek a föld alatti úton e toronyba a táltosok, a gyulák, a horkázok és rabonbánok. Ez volt az óév utolsó napja. Az égről is ekkor dobálják le az ócska csillagokat, s újakat gyújtanak meg helyettük; a földön is kioltogatják mindenütt a tavalyi tüzeket, s új tüzet gyújtanak Bálványos várában: onnan osztják azt szét a vidéken élő híveknek. Ekkor hát fáklyafénynél végigjárják a vallás fejei mind a négy emeletét a toronynak, s kezeikkel érintik a négy bálványt.
Az egyiket a Föld isten adta. Csodálatos, félig ember, félig hal alakú kő az: így termett a földben, senki sem csinálta más, mint maga a föld... A másik bálványt a Víz isten alkotta: mai nap özönfának nevezik. Óriás fatörzs, ami a Fekete Ügy vizében koromfekete kővé vált. Fejsze nem fogja, s szikrát ad az acélütésre. ... A harmadik a Lég isten bálványa: egy roppant nagy lebkő, ami itt esett le a Bálványos mellett, letört darabjából készült az a pallos, amivel a székely fejedelmek megtették a „napvágást”... A negyedik a Tűz isten bálványa. A kovásznai sárokádó pokolkéménynek egyszer eszébe jutott sár helyett tüzet és olvadt érceket okádni; akkor dobta ki ezt a bálványt; olyan az, mint egy kétfejű ember, térdén guggolva. Mind a négy bálványt maga az istenség alkotta, az küldte.
A várból az első hajnalhasadásra lejönnek a hatalmasak a tűzhalomhoz. A rabonbán fiaival, a táltos, a horkáz, a gyula, a billogos, a perestoldó, a garaboncok, a fegyveres vitézekkel. A tűzhalom két oldalán fehér lapos kövek vannak sorba rakva, azokon az öregek telepesznek le, keletről a férfiak, nyugatról az asszonyok.
Ott az asszonyok mind kiürítik a tűzhalomra a fazekaikban hozott parazsat, s azt a gyula, egy illatos füvekből készült pemetével tiszta forrásvizet fecskendezve a tűzre, mind eloltogatja. A tűzoltás alatt nem szabad beszélni. Így kell akkor tenni, mikor az eleven parázs hideg, holt szénné átválik...
Mikor a tűzoltás áldozatának vége, akkor előhoznak egy nagy fakereket. Annak a küllői kilencféle fából készültek. Ennek a keréknek az agyán egy hosszú kőrisfa rudat tolnak keresztül; ezt kell két szűz legénynek addig dörzsölni a kerék agyán át, míg az meggyulladt tőle, így támad az új tűz...
A tűzáldozat eltartott késő estig. Már az „áldomáscsillag” is feljött az égre, mire vége lett az ünnepi szernek. Akkor aztán szerteszét minden halmon kigyulladtak az örömtüzek.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése