Van az évben egy nap, amikor a borokra áldás hull az égből. Persze nem elég, ha csak kitöltjük a poharunkba, arra kérni is kell az áldást. Sőt! Ezen a napon a szőlősgazdák borukkal egészen a templomi oltárig mennek. A papi szertartás elvégzése után a frissen megáldott borok tulajdonosai minden hordójukba csepegtetnek, hogy a benne lévő nedű ne romoljon meg. Ahogy sok ünnepünknek, ennek a december 27-ei névnapnak is érdekes és sokrétű hagyományai vannak.
A bor fogyasztását sokszor kötik össze Szent Jánossal. Írásos bizonyítékok szerint a 13. századtól, Németországban terjedt el a János-napi borszentelés, melynek Johannisminne a német neve. Ekkor a pap a következő szavakkal adta vissza a bort a híveinek: „Igyátok Szent János szeretetét!” Tehát a megszentelt bor maga az evangélista szeretete.
Magyarországon már 1499-ból is vannak írásos emlékek az ünnepi ceremóniákról, mégpedig a pécsi misekönyvben tesznek róla említést. Miután a pap megáldotta a bort, nagy reménysége lehet a gazdáknak a következő évi jó termésre.
A megszentelt bornak gyógyerőt is tulajdonítottak, tévelyedett emberrel, gyermekkel itatták, megrontott állat hátára keresztet rajzolva locsolták, vagyis az ártó szellemek, az ördög kísértése ellen javasolták, meghintették vele a vetőmagot, illetve fül-, fej és fogfájásra, tehén fájós tőgyére használták. De ha valaki útra indult vagy harcba ment, akkor annak is szinte már kötelező jelleggel kellett a nedűből kortyolnia, hogy áldás legyen útján és munkáján.
Végül, de nem utolsó sorban a szőlőből készült ital mellé az almára is szoktak áldást kérni, melyet utána a torokfájás esetén használtak, illetve az állatokkal is etettek, mert úgy gondolták, így egészségesek lesznek.
Sőt! A 15. században a nemesi és polgári társaságok búcsúpohárra hívása is „Na, még a Szent János áldására!” mondattal vette kezdetét, melyet ülve kellett a jelenlévőknek elfogyasztaniuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése