A zene

A zene egyfajta különösen hatékony kommunikáció amely képes mind a zenész, mind a hallgatók lelkében hangulatokat teremteni, változásokat előidézni. Míg a beszéd az értelmünket célozza meg, addig a zene elsősorban érzelmeinkre és azon keresztül a többi lelki folyamatunkra hat. Ez a hatás hangok, hangközök, ritmus és egyéb zenei eszközök segítségével érhető el, de a hangsúly nem ezeken van, ezek csak a hordozói annak a tartalomnak, amit a zenével közvetítünk.

A legtöbb ember hallgat zenét. Azért tesszük ezt mindannyian, mert valamit kapunk ezáltal.

Idén hetven éve játszotta első nyilvános hangversenyét az MR Szimfonikusok, akkor a Rádió Zenekara néven.

 2013, május 11  Művészetek  Palotája:.Sosztakovics: IX. (Esz-dúr) szimfónia, op. 70
Beethoven: IX. (d-moll) szimfónia, op. 125

 

A kilences szám Beethoven óta a végzettel kapcsolódott össze a szimfónia-irodalomban. Schubert, Bruckner, Mahler mind féltek ettől a számtól, nem is ok nélkül. A Kilencedik, minden szimfóniák legnagyobbika, felülmúlhatatlan; Beethoven után a zeneszerzők nem kísérthetik a sorsot, a kilencedik után már csak a halál következhet, vélték. Sosztakovics végül is tizenötig jutott, megtörve a képzelt átkot. 1945-ben keletkezett IX. szimfóniája örömteli alkotás, ahogy szerzője jellemezte "vidám kis darab".

Beethoven alkotása - amelyet viszont születésétől fogva legendás tisztelet övez - messze túlnőtt önmagán. Már rég nem egyszerű zenemű, hanem máig érvényes gondolatokat hordozó jelkép, fogalom, az emberiség diadalmas győzelmének dala a káosz és a sötétség felett.

  

 Az 1800-as évekre Beethoven hallásának romlása már megállíthatatlanná vált, és egyre nehezebbé váltak a fellépések, mert egy idő után már csak a füléhez tartott tölcsér formájú eszköz segítségével hallotta a hangokat. Barátjához, Wegelerhez írt levelében kétségbeesetten számolt be tapasztalatairól: „…hallásom az utóbbi három évben rohamosan romlik. Füleimben éjjel-nappal állandó sípolást és zúgást hallok. Bármily egyéb foglalkozás esetén ez elviselhetőbb lenne, az enyémben azonban ez tényleg ijesztő.”Mivel a hétköznapi beszélgetések is egyre nehezebbé váltak, írásban közölte gondolatait, amiket mindig a magával hordott füzetbe jegyzett le. Haláláig száznegyven füzetet írt tele, ez ma a zeneszerző hagyatékának fontos részét képezi. Látva, hogy nem akarják segíteni, megérteni, ez ingerlékennyé, zárkózottá, bizalmatlanná tette környezete felé, és kerülni kezdte az embereket. Ezért aztán embergyűlölőnek gondolták. A társasági élet helyett inkább a csendes magányba húzódott vissza. Az addig nyüzsgő társasági ember mély depresszióba esett, és sokszor még az öngyilkosságot is fontolgatta. Egy fiatal vak asszony, aki egy házban lakott Bee­thovennel, segítette át a holtponton. Egy alkalommal megjegyezte az akkor már nehezen halló mesternek: „Bármit megadnék, ha egyszer láthatnám a holdfényt!” Ezt hallva Beethoven könnyezni kezdett, és rájött, hogy amíg látja a papírt, a kottafejeket, addig a zene soha nem fog meghalni számára. Hatalmas életkedv öntötte el, ami minden idők egyik legnagyobb zongoradarabjának, a Holdfény szonátának a megírására késztette. Intuitív képességét felhasználva Beetho­ven, aki ekkorra már alig hallott, zenéjével lefestette a holdfényt egy olyan nőnek, aki nem látott semmit.

A sors szimfóniája

Nem sokkal később ennek az időszakának letisztult érzéseit, tanulságait az Ötödik, avagy a Sors szimfóniában mutatta be. Egyetlen ehhez fogható alkotás sincs a zenetörténetben, amely ilyen tömören, érthetően kifejezi a zenében az emberi harcot, küzdelmet és a küzdelem eredményét, a győzelmet. S bár életében a betegsége kudarcra ítélte, soha nem adta föl: halála napjáig dolgozott, és műveinek máig tartó népszerűsége hozta el a győzelmet, még ha ezt nem is élhette meg. 1818-ra, negyvennyolc éves korára már szinte semmit nem hallott, mégis – erőt véve magán – még kilenc évig dirigált a színpadon, vagy zongorázott. Emberi nagyságra, lelkének gazdagságára, zseniális tehetségére utal, hogy felülkerekedve a kóron, ezekben az években komponálta legnagyobb műveit: három zongoraszonátát, öt vonósnégyest és a IX. szimfóniát.
Süketsége ellenére azért tudott komponálni, mert tökéletes belső hallással rendelkezett, és emlékezetében rögzült, hogy a leírt hangjegyek vagy a zongorán leütött hangok milyenek a valóságban. Komponálás közben állítólag egy dobverőt érintett a zongorához, így annak a rezgéséből is volt valamilyen mértékű hallásélménye. 1824-ben a IX. szimfónia premierjén saját maga vezényelt. Azonban már annyira süket volt, hogy nem vette észre a darab végén a közönség tomboló ünneplését. A szólista finoman fordította meg a mestert a közönség felé, aki csak ekkor vette észre, hogy a mára már hallhatatlan mű mekkora ovációt eredményezett. A IX. szimfónia bevonult a halhatatlan zenedarabok közé, megkoronázva a zeneszerző életének munkásságát.