"Színház az egész világ" idézik előszeretettel sokan, sokféle helyzetben ezt a shakespeare-i megfogalmazást, amely kijelentést a nagymester bizonyára alapos megfontolás után tette annak idején. A rögtön utána következő sor, „és színész benne minden férfi és nő" is teljes egészében helyénvaló, nézzünk csak magunkba mélyen, és gondoljuk át, hányszor voltunk kénytelenek "alakítani" egy-egy ránk nem illő szerepet adott helyzetekben.
Játszani azt, ami nem mi vagyunk, megjátszani az érdeklődést akkor is, ha halálosan unjuk a témát, vagy történetesen érdektelenséget, holott őrülten furdal a kíváncsiság, hogy megtudjunk valamit.
Színházi Világnap
A Nemzetközi Színházi Intézet bécsi közgyűlése 1962-ben elhatározta, hogy megemlékeznek a Párizsban működő Nemzetek Színházának 1957-es évadnyitójáról. Magyarországon 1978. óta ünnepeljük "Thália papjait".
A 19. század az a kor, amelyben a színészet - a magyar nyelvű színjátszás - nemzeti üggyé válik. Milyen közmegítélés alá estek a színészek?
- A színész mesterség lebecsülését a "csepűrágó" kifejezés jól tükrözi. A tisztes nemesi vagy polgári családok ugyan nem örültek, ha a fiuk színészi pályára ment, ám ha mégis, annak erkölcsi megítélése nem volt olyan negatív, mint a színtársulatokhoz álló nők esetében. A házasságon kívüli kapcsolatok és válások számát tekintve élen járt a színésztársadalom. Ez azt a megítélést erősítette, hogy erkölcsileg kétes pályáról van szó. Ugyanakkor valóban elsőrendűen nemzeti ügy volt a színház ügye. Innen nézve tehát dicsőség és szent feladat a nemzeti kultúra érdekében, a magyar nyelv kifejlesztése terén működni, másfelől azonban elmarasztaló a társadalom ítélete: aki pénzért táncol, énekel, az nem a rendes társasághoz tartozik.
- Déryné azt írja "naplójában", hogy bár nyomorúságos körülmények között játszottak 1815-ben Miskolcon, a főszolgabíró vendégei voltak, aki egy alkalommal maga árulta a jegyeket az előadásra. Befogadta a színészeket a helyi társadalom legmagasabb köre, mint akik színt, érdekességet, kultúrát hoznak a városba?
- El- és nem befogadták őket, bár néha valóban úgy tetszik, mintha az utóbbiról volna szó. Kétségtelen, hogy ha időlegesen is, de beletartoztak az adott város kulturális miliőjébe: a helyi előkelők felkarolták őket, hiszen a (nemzeti) kultúra mecénásának szerepében megjelenni az elitnek mintegy kötelessége volt - ugyanakkor azonban mindez kényelmes és látványos tevékenység volt: sok pénzbe nem került, s közben mégis kedvére reprezentált és szórakozott az előkelő társaság. Időnként persze akadtak valóban bőkezű támogatói is a társulatoknak, a művészeknek, a színésznők esetében azonban ilyenkor általában találgatás tárgya lett, hogy a támogatás vajon a színésznek vagy éppenséggel a nőnek szól-e. Ám a társaság általában elnézte azt is, ha a pártfogás - nevezzük nevén a dolgot - a szeretőnek szólt. Időnként pedig mintha felfüggesztődtek volna a valós társadalmi meghatározottságok: a társaságbeli hölgyek úgy léptek be a színészek világába, mint valami titkos körbe. Távoli a párhuzam, de hasonlatos ez a 18. század végi szabadkőműves páholyok működéséhez , ahol a titkos összejövetelen a gróf és az asztalos tegeződhettek, de amint kiléptek az utcára, ez már folytathatatlanná lett. Az elit társas életében tehát csak meghatározott, méghozzá az elit által meghatározott események részesei lehettek a színészek.
(részlet a Fábri Anna irodalomtörténésszel készült beszélgetésből)
(az interjút Kornya István készítette)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése