Beethoven Bonnban, egy ősi flandriai parasztcsaládban látta meg a napvilágot. 1770. XII.16-án. A zene varázslatos erejét és szeretetét még kisgyermekként szívta magába. Nagyapja, akit szintén Ludwignak hívtak, híres zenészként érkezett Belgium területéről a kölni választófejedelemség Rajna menti központjába, Bonnba, ahol karnagyként a választófejedelem egyik udvari zenekarát dirigálhatta. Apja, Johann, ifjúkorában tenoristaként énekelt a fejedelem udvarában, de közel sem volt olyan tehetséges, mint apja vagy mint később a fia. Ez a keserűség végigkísérte egész életét. Huszonhét éves korában feleségül vette a jómódú német polgári családból való, huszonegy éves Maria Magdalenát, a választófejedelmi szakács özvegy lányát. Hét gyermekük született, másodikként az ifjú Ludwig, azonban csak hárman érhették meg a felnőttkort. Beethoven zenei tehetsége már nagyon fiatalon megmutatkozott. Eleinte közepes tehetségű apja – aki gyakran verte – tanította őt zongorára és hegedűre, és Mozartékhoz hasonlóan megpróbálta csodagyerekként bevezetni a bonni társasági életbe. A gyermek sokat szenvedett és sírt, egyetlen vigasza édesanyja volt. Gyenge jellemű, iszákos apja előbb anyagi, majd erkölcsi romlásba taszította családját, ezért hamarosan a kis Beethoven lett a család igazi eltartója.
A fiú tehetségét mások is észrevették: tízéves korától a bonni zenei élet legkiválóbb egyénisége, az udvari orgonista, zenekarvezető Christian Gottlob Neefe állt mellé, kezébe véve zenei nevelését. Ő nemcsak kiváló szakember, hanem irodalmilag is művelt, képzett mester volt, a legalkalmasabb arra, hogy az ifjú zseni útját egyengesse. Megismertette vele korának legkiválóbb zenei alkotásait, köztük Bach világát, és bevezette a gyakorlati zenei életbe is. Orvostanhallgató barátja révén pedig megismerkedhetett Waldstein gróffal, aki az első főúri barátja és pártfogója lett Beethovennek. Általa bejuthatott az arisztokrata körökbe, ahol kedvező fogadtatásban részesült.
Új környezetében felismerte tudás- és viselkedésbeli hiányosságait, ezért magasabb műveltségre törekedett, sokat olvasott, sőt az egyetemen is előadásokat hallgatott. 1787-ben választófejedelmi ösztöndíj révén lehetősége adódott Bécsbe utazni, hogy zenei eszményképének, Mozartnak a tanítványa lehessen. Azonban ekkor váratlan esemény történt: tizenhét éves korában elvesztette édesanyját, ezért haza kellett térnie Bonnba. Édesapja végérvényesen az alkohol rabjává vált, ezért két öccse taníttatása és a családfenntartás minden gondja újra rá nehezedett. Sokat dolgozott ebben az időben, és számos műve is ekkor készült el. Egyik alkalommal az akkor már európai hírű Haydn Bonnon keresztül utazott Londonba. Haydn látogatását kihasználva Beethoven udvari rajongói bemutatták a fiatal muzsikust a híres zeneszerzőnek. Az idős mester meghallgatta Beethoven egyik művét, és további tanulmányokra biztatta. Mikor 1792-ben újra lehetősége volt ösztöndíjjal visszatérni a császárvárosba, Mozart már nem élt. Három hónappal azelőtt halt meg, mint hogy Beethoven Bécsbe költözött. Második bécsi útját Waldstein gróf barátsága tette lehetővé. Ajánlóleveleivel megnyíltak a kapuk a város nemesi köreibe, ahol bizalommal fogadták az ifjú zenészt. Felkereste az idős Haydnt, hogy zeneszerzést tanulhasson tőle, de kapcsolatuk egyéniségük különbözősége miatt meglehetősen viharos volt, így mikor a mester 1794-ben Londonba utazott, végleg elváltak útjaik. Ezt követően is a kor ismert zeneszerzőitől tanulhatott, először Johann Albrechtsberger kezei alá került, majd még nyolc évig Salierinél tanult. A legtöbbet mégis önszorgalmának és hallatlan önművelésének köszönhette. Eleinte főleg tanításból kereste meg a kenyérre valót, mert zeneszerzőként csak lassan vált ismertté.
Huszonöt éves korában lépett először a nyilvánosság elé B-dúr zongoraversenyével. A közönség azonnal szívébe zárta a zongoravirtuóz Beethovent, és a bécsi szalonok kedvelt előadóművésze vált belőle. De megfordult Prágában, Berlinben, Pozsonyban, sőt Budán is, és mindenhol elsöprő sikert aratott. Többek között Lichnowsky herceg házi hangversenyein kapcsolódott be a bécsi arisztokrácia életébe, ahol számos barátot szerzett. Sokan kezdték pártfogásuk alá venni, műveiért pedig szép lassan egyre többet fizettek. A korábbi hagyományokkal szakítva, függetlenítette magát az udvari szolgálattól. Műveinek kiadása egyre jövedelmezőbbé vált, és ezzel ő lett az első zeneszerző, aki meg tudott élni alkotásaiból. A tanításból és a műveiért kapott pénzből, valamint a rendszeres anyagi szponzorálásból jómódú életet tudott teremteni. Intelligenciájával, általános műveltségével – melyet saját maga szerzett meg –, megnyerő stílusával egyenrangú társa volt a született és a szellemi arisztokráciának. Támogatói közé tartozott továbbá Habsburg Rudolf főherceg és a magyar mágnás, Eszterházy Miklós gróf is, akik hosszú ideig biztosítottak gondtalan életet a nagy mesternek.
Főúri mecénásai közül a martonvásári Brunswick Ferencről mondhatta el, hogy barátja is volt azontúl, hogy mecénási lelkületére élete végéig számíthatott. A Brunswick lányok, Teréz és Jozefina 1799-es bécsi útjuk során személyesen is találkozhattak az ismert mesterrel, aki zongorázni tanította őket, és szintén örök barátságot kötött velük. A barátságon túl Beethovent gyengéd érzelmek is fűzték hozzájuk, kiváltképp Brunswick Terézhez. Ám ez a szerelem plátói maradt a társadalmi különbségek miatt. Ahogy Beethoven sem házasodott meg soha, Teréz sem ment soha férjhez. Helyette kisgyermekeknek szentelte életét, ő alapította meg az első magyar óvodát. Ezt a szerelmi csalódást még jó pár követte, sajnálatos módon mindig elérhetetlen nőkhöz vonzódott, de ezeknek az idealisztikus múzsáknak köszönhetően születtek olyan nagyszerű művek, mint a Für Elise. 1801-ben Bécsben tartotta meg első szerzői estjét, melyet több is követett. Mindez ismertséget, nagy anyagi hasznot és közönségsikert hozott számára .
Ludwig van Beethoven és Johann Wolfgang Goethe 1807-1808 táján együtt üdültek Karlsbadban. A zseniális zeneköltő és a költőzseni összebarátkoztak, s gyakran indultak együtt kocsikirándulásra. Kocsizás közben sokan felismerték a két hírességet, és a járókelők sűrűn lengették feléjük kalapjukat:
Kínos dolog ez a nagy népszerűség – panaszkodott Goethe –, mindenki köszön nekem…
Kár ezen bosszankodni – nyugtatta meg Beethoven. – Lehet, hogy nekem köszönnek.
A sikert azonban beárnyékolták Beethoven állandó betegeskedései, és 1795-től, huszonöt éves korától jelentkező halláskárosodása. Betegségének felismerése, és a tény, hogy ez csak súlyosbodni fog, mély lelki válságba sodorta
Beethovent. Az 1800-as évekre hallásának romlása már megállíthatatlanná vált, és egyre nehezebbé váltak a fellépések, mert egy idő után már csak a füléhez tartott tölcsér formájú eszköz segítségével hallotta a hangokat. Barátjához, Wegelerhez írt levelében kétségbeesetten számolt be tapasztalatairól: „…hallásom az utóbbi három évben rohamosan romlik. Füleimben éjjel-nappal állandó sípolást és zúgást hallok. Bármily egyéb foglalkozás esetén ez elviselhetőbb lenne, az enyémben azonban ez tényleg ijesztő.”
Mivel a hétköznapi beszélgetések is egyre nehezebbé váltak, írásban közölte gondolatait, amiket mindig a magával hordott füzetbe jegyzett le. Haláláig száznegyven füzetet írt tele, ez ma a zeneszerző hagyatékának fontos részét képezi. Látva, hogy nem akarják segíteni, megérteni, ez ingerlékennyé, zárkózottá, bizalmatlanná tette környezete felé, és kerülni kezdte az embereket. Ezért aztán embergyűlölőnek gondolták. A társasági élet helyett inkább a csendes magányba húzódott vissza. Az addig nyüzsgő társasági ember mély depresszióba esett, és sokszor még az öngyilkosságot is fontolgatta. Egy fiatal vak asszony, aki egy házban lakott Bee-thovennel, segítette át a holtponton. Egy alkalommal megjegyezte az akkor már nehezen halló mesternek: „Bármit megadnék, ha egyszer láthatnám a holdfényt!” Ezt hallva Beethoven könnyezni kezdett, és rájött, hogy amíg látja a papírt, a kottafejeket, addig a zene soha nem fog meghalni számára. Hatalmas életkedv öntötte el, ami minden idők egyik legnagyobb zongoradarabjának, a Holdfény szonátának a megírására késztette. Intuitív képességét felhasználva Beethoven, aki ekkorra már alig hallott, zenéjével lefestette a holdfényt egy olyan nőnek, aki nem látott semmit.
A sors szimfóniája
Nem sokkal később ennek az időszakának letisztult érzéseit, tanulságait az Ötödik, avagy a Sors szimfóniában mutatta be. Egyetlen ehhez fogható alkotás sincs a zenetörténetben, amely ilyen tömören, érthetően kifejezi a zenében az emberi harcot, küzdelmet és a küzdelem eredményét, a győzelmet. S bár életében a betegsége kudarcra ítélte, soha nem adta föl: halála napjáig dolgozott, és műveinek máig tartó népszerűsége hozta el a győzelmet, még ha ezt nem is élhette meg. 1818-ra, negyvennyolc éves korára már szinte semmit nem hallott, mégis – erőt véve magán – még kilenc évig dirigált a színpadon, vagy zongorázott. Emberi nagyságra, lelkének gazdagságára, zseniális tehetségére utal, hogy felülkerekedve a kóron, ezekben az években komponálta legnagyobb műveit: három zongoraszonátát, öt vonósnégyest és a IX. szimfóniát.
Süketsége ellenére azért tudott komponálni, mert tökéletes belső hallással rendelkezett, és emlékezetében rögzült, hogy a leírt hangjegyek vagy a zongorán leütött hangok milyenek a valóságban. Komponálás közben állítólag egy dobverőt érintett a zongorához, így annak a rezgéséből is volt valamilyen mértékű hallásélménye. 1824-ben a IX. szimfónia premierjén saját maga vezényelt. Azonban már annyira süket volt, hogy nem vette észre a darab végén a közönség tomboló ünneplését. A szólista finoman fordította meg a mestert a közönség felé, aki csak ekkor vette észre, hogy a mára már hallhatatlan mű mekkora ovációt eredményezett. A IX. szimfónia bevonult a halhatatlan zenedarabok közé, megkoronázva a zeneszerző életének munkásságát.
forrás:Lőrincz Dorottya
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése