Advent második vasárnapja- a második angyal megérkezése
Három héttel karácsony előtt egy piros palástba öltözött angyal száll le a földre egy törékeny serleggel, hogy ajándékot vigyen a mennybe. De vajon milyen ajándék férhet el a serlegben? Törékeny és gyönge, mert a nap életet adó sugaraiból készült, csupán a tiszta szeretet elég könnyű ahhoz, hogy ne tegye tönkre. Az angyal észrevétlenül körbejárja az otthonokat, s összegyűjti a szívből jövő szeretetet, a mennyben élők pedig fényes csillagokat készítenek belőle, hogy az égre nézve minden ember szívét boldogság töltse el.
"Egész életünkben a nagy dolgokra várunk. És a nagy dolgok néha meglepő
álruhában érkeznek: úgy vannak csomagolva, hogy aki nem figyel, az
észre sem veszi, mennyire fontos lehetőséget mulasztott el."
Egy taxisofőr története:
"Volt egy időszak az életemben, úgy húsz évvel ezelőtt, amikor
taxisofőrként kerestem a kenyerem, New Yorkban. Igazi cowboy-élet
volt, nem volt főnököm. És mint a szerencsejátékos, annyira élveztem,
hogy minden egyes új utas más és más, előre megjósolhatatlan élményt
tartogatott: pont, mint amikor kockát dobsz a játékteremben. Amire nem
számítottam, hogy az autóm elkezdett amolyan gyóntatófülkeként is
üzemelni. Éjszaka vezettem, nem láttam az utast, csak mentünk, mindig
két idegen az éjszakában, és hallgattam, ahogy alkalmi útitársam az
életéről mesél. Olyan bensőséges dolgokat osztottak meg velem,
amelyekről fényes nappal, szemtől szemben biztosan nem beszéltek
volna.
Egyik éjjel megérkeztem a megadott címre és dudáltam. Néhány perc
várakozás után megint megnyomtam a dudát. Ez volt aznapra az utolsó
fuvarom, úgyhogy már azon voltam, hogy inkább hazaindulok. De aztán
mégis inkább kiszálltam, elsétáltam az ajtóig és becsöngettem. 'Egy
pillanat' - válaszolt egy törékeny, idős hang odabentről. Hallottam,
hogy valamit vonszolnak a padlón.
Kisvártatva kinyílt az ajtó. Kilencvenéves-forma, aprócska asszony
állt előttem. Kartonruhát viselt és kis kalapot, kalaptűvel. Úgy
nézett ki, mintha egy régi, fekete-fehér filmből lépett volna ki.
Mellette egy kis bőrönd pihent. Ahogy benéztem a lakásba, olyan volt,
mintha évek óta senki sem lakna benne. A bútorokat fehér lepedőkkel
terítették le. Nem voltak órák a falakon, egyetlen kép vagy dísztárgy
sem a polcokon. A sarokban egy kartondoboz árválkodott, mindenféle
fotókkal és vázákkal teletömve.
'Kivinné a bőröndömet a kocsihoz? Szeretnék néhány percre egyedül
maradni. Aztán, ha Ön is úgy gondolja, visszajöhetne értem, hogy
lekísérjen az autójáig. Nem vagyok valami jó erőben.' Miután beraktam
a bőröndöt a csomagtartóba és visszaértem, belém karolt. Lassan,
nagyon lassan odasétáltunk a taximhoz. Közben végig a kedvességemért
hálálkodott. 'Semmiség' - feleltem. 'Minden utasommal úgy bánok,
ahogyan mástól is elvárnám, hogy az édesanyámmal bánjon.'
'Milyen jó fiú maga!' - mondta, ahogy beült a hátsó ülésre. Odaadta a
címet, aztán megkérdezte: 'Mehetnénk esetleg a belvároson keresztül?'
'Nem az a legrövidebb út.' - vágtam rá gyorsan.
'Ó, azt egyáltalán nem bánom.' - mondta. 'Egy hospice-házba tartok.'
Belenéztem a visszapillantó tükörbe. A szemeiben könnycseppek
csillogtak. 'Nincs már családom. Mindenki meghalt.' Nagyon csendesen
beszélt. 'A doktor úr szerint nekem sincs túl sok hátra.' Csendben a
műszerfalhoz nyúltam és kikapcsoltam az órát.
'Mit szeretne, merre menjünk?'
A következő két órában bebarangoltuk a várost. Megmutatta nekem azt az
épületet, ahol réges-régen liftes kisasszonyként dolgozott. Aztán
elmentünk abba a városrészbe, ahová új házasként a férjével költöztek.
Egy picit megálltunk egy bútorraktár előtt. Azt mondta, lány korában
az még bálterem volt, és a többiekkel odajártak táncolni.
Néha megkért, hogy álljak meg egy-egy sarkon vagy egy épület előtt.
Nem mondott semmit, csak maga elé révedt.
Ahogy a hajnal első sugarai megjelentek a horizonton azt monda: 'Most
már mehetünk. Elfáradtam.' Szótlanul haladtunk a megadott címig.
Alacsony épület volt, a feljáró az előtetővel fedett főbejáratig vitt.
Két egyenruhás alkalmazott jelent meg, ahogy megérkeztünk az ajtó elé.
Profi udvariassággal segítettek, figyelték az asszony minden
mozdulatát.
Kinyitottam a csomagtartót, és elvittem a bőröndöt az ajtóig. Az
utasomat már beültették egy kerekesszékbe.
'Mennyivel tartozom?' - kérdezte és benyúlt a retiküljébe a pénztárcájáért.
'Semmivel.' - feleltem.
'Magának is meg kell élnie valamiből.' - mondta.
'Vannak más utasaim is.' - szereltem le.
Aztán, egy hirtelen ötlettől vezérelve lehajoltam és megöleltem.
Meglepő erővel szorított magához.
'Nagy örömöt okozott egy kis öregasszonynak.' - mondta végül: 'Köszönöm.'
Megszorítottam mindkét kezét és visszasétáltam a kocsihoz. Hallottam,
ahogy mögöttem becsukódik a ház ajtaja. Egy életre zárták rá az ajtót.
Aznap csak vezettem, céltalanul. Nem vittem utasokat. Nem volt kedvem
beszélni. Egyre csak az járt az eszemben, mi lett volna, ha az asszony
egy dühös sofőrt fog ki? Vagy valakit, aki türelmetlen? Vagy mi lett
volna, ha én magam vagyok türelmetlen és elhajtok kopogás nélkül?
Lassan megértettem, hogy egész életemben nem tettem még fontosabb
dolgot, mint előző éjszaka.
/ismeretlen szerző/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése